Prágai Magyar Hirlap, 1927. április (6. évfolyam, 76-99 / 1410-1433. szám)
1927-04-20 / 90. (1424.) szám
1927 április 20, szerda. A szocializmus fejlődése és főbb irányai Irta: Fleischmann Gyula dr. Bevezetés Jelen tanulmányom azt a célt akarja szolgálni, hogy az olvasó közönségnek — amelyet a téma érdekel — a szocializmusról és korunk szociális törekvéseiről egy összefoglaló, áttekintő képet adjak. Ez nem olyan könnyű, mint az ember gondolná'. Nem az anyag hiánya, mint inkább annak tulnagy volta miatt. IMert hiszen a szocializmusról és a szociális törekvésekről szóló irodalom óriási és egész könyvtárakra rúg. Egy-egy kérdésnek is ma már tekintélyes szakirodalma van s úgyszólván naponta újabb és újabb munkák jelennek meg a szocializmusról, nem is szólva a végnélküli cikkekről a lapok hasábjain. A múlt áttekintése, a jelen szociális törekvéseinek összefoglalása, vagy a jövő lehetőségek mérlegelése, mind egy-egy nagyszabású, kötetekre rugó munka anyagát képezhetnék. Teória és gyakorlat, világnézet, gazdasági törvények, hatalmas tömegmozgalmak a problémák sokaságát vetik fel, amikor ezen kis tanulmányom vázlatát v^tem papírra. Ez természetes is. Hiszen a család, a nemzet és az emberiség történetében vörös vonalként húzódik végig a szociális eszme. És a háborúk legtöbbjének rugói között úgyszólván mindig megtaláljuk a szociális problémákat is. Az ujabbkori szocializmus és szociális mozgalom világtörténelmi jelentősége 100— 150 éves élőmunka után most bontakozik ki a maga teljes nagyságában, gigantikus méreteivel és beláthatatlan következményeivel. Napjaink úgyszólván mindennemű gazdasági, politikai és társadalmi megnyilvánulására, mozgalmára rányomja a maga sajátos bélyegét Ott szerepei elsőként az állami élet és kormányzás mindennapi problémái között. S Kelettől-Nyugatig, Északtól-Délig, ahol kultúráiét van, vagy kulturélet kezdődik, mindenütt találkozunk a szociális mozgalom és törekvések valamilyes formájú megnyilvánulásával, nyomaival. Az angol világbirodalom éppen úgy érzi a Szociális problémák súlyát és jelentőségét, mint a legkisebb magángazdaság. Mindenütt ott van a „mumus", ahogy ezt burzsoá körökben elnevezték s a müveit olvasórak nem kell külön bizonyítgatni, hogy a fasciz- mus és bolsevizmus is tulajdonképen a szocializmusnak egy-egy hatalmas, korszerii megnyilatkozásai. Amilyen fontos kérdés a szocializmus a közönség szempontjából, éppen annyira for- tos egyéni tekintetben, ami világnézetünk kialakulását, gazdasági, nemzeti és társadalmi elhelyezkedésünket és politikai állásfoglalásunkat illeti. Szociális problémákkal ma mindenki foglalkozik és mindenkinek foglalkoznia is kell és megnyugvással látjuk a modem államok ilyirányu parlamenti munkáját, valamint a keresztény egyházak, de különösen a katolikus egyház nagyarányú szociális tevékenységét, különösen amióta XIII. Leó pápa a katolikus klérus figyelmét felhívta a szociális problémák és munkáskérdés nagy jelentőségére és kiadta eziráryu örökbecsű encyklikáit. Szocializmus és közvélemény Politika és szocializmus — az a két terület, ahol mindenki illetékesnek tartja magát ítéletet mondani s mindenki hivatottnak — számottevő tényező lenni. Végeredményben ez volna talán az ideális állapot s egy intelligens, fejlődésképes társadalomban tulajdonképen mindenkinek tisztában is kellene lennie a politika és szocializmus alapfogalmaival. Ettől azonban még messze vagyunk. És ez okozza a legtöbb bajt, a társadalmi ellentéteket, harcokat, forradalmakat Két müveit ember még ott is értelemmel oldja meg a vitás kérdést, ahol primitívebbek már bicskával mennek egymásnak. A szocializmusról alkotott ferde nézetek az okai minden szociális törekvés elleni vak gyűlöletnek s a szocializmus félreismerése, kifordítása szüli a szocializmus jegyében feltűnő társadalomellenes mozgalmakat, irányzatokat. A szociális törekvések létjogosultságát tagadni esztelenség volna, amikor a modern élet a szociális problémák ezreit veti fel, ame lyek megoldása mérhetetlen energiát követel és fogyaszt. A milliós világvárosok mellett ma már az egyszerű falunak is, a nagy, tízezreket foglalkoztató ipartelepek mellett a klsüze meknek is megvannak a maguk szociális kérdései. Ezért semmi értelme elzárkózni a szocia lizmus elöl, csökönyösséggel kimélyiteni az osztályéi lentétet és energiánkat elfecsérelni társadalmi harcokban. A szocializmus nem egy osztály, a munkásság problémája, hanem az egész társadalomé, mindenkié. Ha egy kimon dottan konzervatív kormány, mint az angol konzervatívok, annyi figyelmet Szentelnek reki, ha a milliárdos Ford könyveket ir róla, akkor a polgári intellektuell is szentelhet egy kis időt a tanulmányozására anélkül, hogy ezért szégyenkeznie kellene. Szocializmus — nacionalizmus — kereszténység Nehogy azt gondolja azonban valaki, hogy a szocializmusnak valami csodatevő erőt tulajdonítok, amely a modern társadalom ezer és ezer baját meg tudná oldani, ha a szocialista társadalom valóra válna. így csak az ábrándozók és utópisták gondolkoznak. Földi bajainktól és gondjainktól egyedül csak a halál szabadit meg. Az élet ellenben örök mozgás, örök harcA szodalizmust, — mint más kor uralkodó eszméit és törekvéseit csupán a mai kor nagy, mindnyájunkra, súlyosan nehezedő problémák átmeneti megoldására irányuló kísérletnek kell tekinteni. Nincs társadalmi béke, megnyugvás a földön. nincs végleges (Folytatjuk). ZSURNALISZTA FREUDIZMUS Irta: MÁRAI SÁNDOR Egy magyar folyóirat az irodalom diszkréciójáról ankétezik. Érdekes és izgalmas ankét, amivel párhuzamosan nem lenne érdektelen megrendezni az újságírók ankétjét e probléma zsurnalisztikái vonatkozásairól. Bizonyos, hogy az újságírónak nem kell diszkrétnek lennie, nem kell inkább diszkrétnek lennie, mint az írónak, — mert, ha túlságosan finnyás, diszkrét, előkelő, könnyen abba a hibába esik, mint a túlságosan diszkrét iró: hogy t. L nem mond semmi lényegeset, a 'legjobb esetben közöl, vagy szórakoztat, de, távol maradva a dolgok lényegétől, távol marad közlésük során az igazi hatástól is. Szeretnék konkrétan beszélni erről: engem, aki zsurnaliszta vagyok, s áltatom magam azzal, hogy céltudatosan vagyok az, már hosszú ideje izgat a vállalkozás, hogy a magam zsurnaliszta eszközeivel könyvet Írjak a szülővárosomról, gyermekkoromról, első élményeimről, s e vállalkozás során megkeressem a hibákat, ahol gyermekkoromban az életem elromlott, vagy eligazodott, ha egyáltalán történt ilyen hiba, — nem valami uj irodalmi ötlet ez, de szegény ember vízzel főz, s akinek nem telik másra, érje be azzal, hogy könyvet ir arról, ha már ilyen a kedve, amit megélt, látott, hallott, tapasztalt. Ha őszinte iró, ha jó iró, akkor Pirípőcs Jankó gyermekkorában is meg fogja találni azokat az izgalmas megvakat, amik az irodalom szempontjából is rendkívül termékenyek; s általában célszerű, ha mindenki azt írja, amit biztosan tud. Bevallom, több kísérletet .tettem, hogy befejezésre kényszeritsem ezt a könyvet; de ami a végleges, őszinte feldolgozástól mindig visszatartott, az valami nagyon naiv finnyásság, feszengés, kényelmetlenség, hogy gyermekkorom figurái javarészt ma is élő emberek, akik, ha ma keveset is tudok róluk, mondhaitatlanul kedvesek nekem, s akik tatián, olvasva könyvemet, nem szívesen vennék, hogy fölismerhető portrét festettem róluk. Fölismerhető portrét: mert milyet mást? hiszen, ha másként dolgozom, okosabb, ha elmegyek zabot hegyezni. Hogyan nyúljak gyermekkoromhoz anélkül, hogy képet ne fessek szüléimről, testvéreimről, barátaimról, első kedveseimről, — nem, nem birom, nem tehetem. Valami nagyon olcsó lenne ám ez őszinteségben, ami, ha ke resztül vinném, garantálná ugyan a könyv belső sikerét, de nekem, s talán másoknak, múlhatatlan s fölösleges fájdalmat szerezne. Itt tehát elismerek és felismerek egy bizonyos diszkré- cionális kötelességet, de mindjárt motiválom is, hogy miért? Ez a regény az én gyermekkoromról szólana, célja, a regényesség keretein belül, mégse több, mint a2 én életem analízise, s ha az életemben, egy ember életében, akad is „általános emberi" vonás, nem érzem különösebb kényszerét, hogy ezt közöljem az emberekkel, akik attól nem lennének se jobbak, se rosszabbak, se boldogabbak. Igen, ha én az élelem konklúziójaként valami óriási horizontot tudnék nyújtani, ha analizisemmeil az emberi lélek olyan örvényeibe tudnék leszállani, amik fölrázzák egy generáció lelki ismeretét, ha céljaim túlnőnének a szépirodalom céljain, ha a lázitás, a vigasztalás, a szenvedély olyan orohesteré- vel rendelkeznék, ami vihart ver föl a nyugalmas pontyok halastavában, ami mondjuk az osztályom, — nem haboznék, hogy prédául lökjem e munkának gyermekkorom emlékeit, az élő figurákat, legkedvesebb embereimet. De én nem látok ilyen konklúziókat se a könyvemben, se az életemben. Személyes ügynek és irodalmi ügynek érzem mind a kettőt, s ez az érzés az, ami nem jogosít tol, hogy kedvtelésből piacra hordjak embereket. S mikoT így beismerem, hogy rossz regényírónak, nem ismerem be, hogy e finnyásság birtokában rosszabb újságírónak érzem magam. Ezt a finnyásságot igenis nélkülözni tudom, ha újságot Írok, föltéve, Hogy az újság, amit írok, olyan természetű, hogy újság és mindenkinek szól, tehát az egyszerű közlésen tűi fölvilágosítja, nyugtalanítja, Szövet-, selyemujüonságok nagy választékban Mintaküldés vidékre. Itj. KLEIN SANDOR-nál Kosice, Fö-utca 9. ébresztgeti az embereket. Ha a rablógyilkos esetét névvel és házszámmal analizálom, nem követek el indiszkréciót; a rablógyilkoshoz, a sikkasztőhoz, a nyilvános ember magánéletéhez köze van az emberiségeek, márcsak azért is, mert tetteikkel, életmódjukkal ők maguk léptek ki abból a szent rezervált Ságból, arai a magánélet kínai fala. Ha az újságíró a magánéletbe nyúl, anélkül, hogy ^rre különösebb oka lenne, hogy erre nem lenne legalább annyi oka, mint egy lelkésznek, vagy egy állam rend őrségi detektivnek, tiszr tességtelen újságot ir, s munkájával ott mozog valahol a zsarolás és alantas üzlet határán. Ez persze, sajnos, gyakoribb eset, a sajtó mai berendezése mellett, mint kívánatos; a sajtó munkásai között tudvalevőleg sok a hívatlan vendég, s a kritika, amivel a közönség az efféle aljas szószátyárságoí elitéli, legtöbbször nem is elég energikus. De az a zsu mai izmus, amire gondolok, az igazi, a nemesebb fajtájú, ha szenved is mostohatestvéreinek odiózus rablógazdálkodása miatt, nagyjában szigorúan érzi*a felelősségét egy diszkréciónak, amire a nyomtatott szó nyilvánossága kötelez, — • nem a hasamat veregetem, mikor bevallom, hogy e felelősség alatt sokat szenvedek, s inkább „futni" engedek tiz „eset" közül nyolcat, inkább rosszul szolgálom ki a lapjaimat, semhogy valaha is egy sorral, egy lehelettel életelv titkaihoz nyúljak, amik magánszerencsétlenségek, s általános vonatkozásuk ne., elég kényszerítőén kívánkozik a nyilvánosság elé. Másrészt: mi az, ami néha engem is, aki nem vagyok szenzációk körül a legéhesebb farkastársaim között, elragad, ellenállhatatlanul kényszerű, hogy széliében hosszában idegen emberek dolgaival szenvedély asen foglalkozzak, exponáljam magam mellettük vagy ellenük, — dolgokkal, amikhez, ha jól megnézem, alapjában nincsen semmi közöm? Ez az érzés, ez a nyugtalanság, hogy tálában járok, gyakran fog el munkaközbeu. Különös az is, milyen kevéssé tudjuk mi újságírók alapjában, mi az, ami egy-egy ilyen attak alkalmából a támdás alanyát leginkább ~d>- íá meg? Élénken emlékszem egy cikkfigurámra, egy rendkívüli életű emberre, akivel egyszer itt Parisban találkoztam, s aki, különösebb faggatás nélkül, bőségesen és érdekesen bocsátotta rendelkezésemre a maga furcsa anyagát, — azzal a kegyetlen őszinteséggel, amivel csak a társadalmon ki- vüli emberek rendelkeznek. Elmondta a liáboru-utáni, nagyvárosokban elkallódott ember életét, — hogy kártyakhibbokba steppel áldozatokat, hogy nők tartják ki, hogy hamis kokainnal kereskedik, stb. Mikor mindezt, fölhatalmazása alapján, persze a név teljes elhallgatásával, megírtam, a cikk megjelenése után heves szemrehányásokkal illetett, mert beleírtam a zagyva mondokába azt is, hogy hősöm parókát visel. Nem bántotta őt az, hegy stricinek, makrónak, sleppernek neveztem, — de rossztiéven vette, hogy megemlítettem a parókáját. S később, gondolkozva a dolgon, rájöttem, hogy igaza volt: nekem közöm lehetett az ő nyugtalan, társadalmon-kivüli életéhez, de semmiesetre sem volt közöm a parókájához, ehez a magánügyéhez ennek a szegény életnek, ehez a talán kissé röstelt, feszélyező részletéhez a figurának. Amit csinált, az élete, az egy kissé rám is tartozott; de a parókájához bizony nem volt, semmi közöm. Itt, megint egyszer, átléptem azt a diszkréció- nálls határt, amit nagyon nehéz megvonni a magánélet diszkréciója s a publicitás kötelességei között De visszatérve előbbi kérdésemhez: hányszor nyugtalan italt a mesterségem, hányszor kérdeztem magamtól, a fejemet fogva, rossz órákban, hogy micsoda gonosz szellem hajt, késztet, izgat az idegen, a közömbös, a másratartozó felé, — holott a természetem egészen más, inkább tartózkodó, idegenkedő, inkább magányos és magamra beállított* — e mégis ezek a menthetetlen, állandó visszaesések, ez kényszer, ez a szenvedély, ami az idegeimbe ette már magát: az újságírás, foglalkozás idegenek afférjaivá], exponálni magam jó és rossz ügyekért, beleszólni, ahol egész természetem különben a hallgatást parancsolja, kiáltani ott, ahol tudom, hogy nem érdemes, egy kicsit utálatos, s teljes vértezettel, igen, néha hisztérikus aktivitással lökni magam egy aiffér agitáció- jába, a siker minden reménye, néha minden cél nélkül, — anyagot hordva össze, vádolva, bizonyítva, s aztán egy pillanatban, mikor az affér számomra már kiélte magát, már nem „uj" — megoldás nélkül ejtve az egészet, s másnap újrakezdve másfelé. Miért? Csak a mesterség rutinja, fegyverforgaíás? Bizonynyal az is és bizonnyal több. Figyeljenek meg egy nagy ujságiró-karriért: az ősz Hardent, vagy másokat, akik egy élet tapasztalatával és fáradtságával lökik magukat fáradhatatlanul hétről-hétre, talán napról-napra a világ- események megvitatásába, — egy Harden, egy Londres, egy Nypers, egy Kauder, — igazán nem több az, ami sodorja őket, mint a mesterség kényszere? S legtöbbször semmi közük ahoz, amit Írnak. Ezt a szót Írtam le az elébb: hisztérikus aktivitássaL Szeretnék ragaszkodni ehez a szóhoz, hogy itt, ahol helyem sincs elég, gyorsabban jussak el a magyarázathoz, ami, .bevallom, elég merész. Ennek az én legszemélyesebb problémámnak, az újságíró indiszkréciójának magyarázatát én a hisztériában látom, — s mikor visszahőkölök az erős szó elől, sietve nyúlok a hisztéria-szakértők tárgyilagos okfejtéseihez, hogy kézzelfoghatóbbá tegyem a magam igazát Ferenc-i Sándor „Lelki problémáit" lapozgatva egy napon, olvastam a hisztériát tárgyaló fejezetben ezt a nagyon kézzelfogható okfejtést, amiben, azt hiszem, a szigorúbb értelemben vett Freudizmus ellenségei sem találnak kivetni valót: hogy „a hisztérikusoknak látszólag indokolatlan mdulatpazarlása, a tulság- ba vitt gyülölés, szeretet és részvét, melyet náluk néha konstatálhatunk, indulatáttétel eredményei, vagyis onnan magyarázhatók, hogy tudattalan fantáziájuk rég elfelejtett lelki élményeket aktuális esetekkel és jelenlévő személyekkel hoz kapcsolatba és a kapcsolat segítségével öntudatlan képzetcsoportok affektiv erejét az aktuálisan tudatos gon- dolatosoportra áttévén, annak érzelmi hang- sulyozottságót látszólag indokolatlanul túlozza." Továbbá: „ ... a neurotikus a külvilágnak minél nagyobb i észét bevonja érdeklődése körébe." Nem, de hát mi más az újságíró élete, mint a hisztéria iskolapéldája; mi más ez az élet, ami állandóan traverztől valami személyi nyugtalanságot, sértődöttséget, „psyohikai injekciót", ahogy Freud mond,ja, látszólag idegen személyekre, eseményekre és jelenségekre? Az újságíró, aki ma egy államférfi, holnap egy színésznő, holnapután egy bántalmazott cseléd ügyét feszi legkülönb lelki képességeinek teljes odanyujtásával a magáévá, mi más ő, ha nem a hisztériának egyik különös áldozata, — valaki, akiben a psychikai infekció oly erős sértődöttséget, nyomokat hagyott, hogy egy egész élet és az egész világ eseményei szolgáltatnak állandó anyagot neki e sértődöttség tudattalan levezetéséhez? Megdöbbenve állok e fölismerés előtt, aminek segítségével sikerült magamban megtalálni azt a gyermekkori élményt, aminek végleges következményében ma újságíró vagyok. De ez, s a körülmény, hogy miért a világ legkülönb újságírói a zsidók, — egy nép fiai, akiknél ez a psychikai infekció, az ős-sértődöttség karakterük legmélyebb rugója, — már egy másik fejezet, amire talán lesz még alkalmam itt visszatérni. Sok 1000 méter mélységből törnek felszínre a vuík. kénes iszapforrások, melyek CSÜZ, KÜSZVÉNY, ISCHI- AS IZZADMÁNY0K eseteiben páratlan hatásúak. Ideális elhelyezés (Thermia Paluce Szálló la, Pro Patria Ila) Kö 45-től feljebb. Százados fürdőpark, strandsétányok. A tavaszi kúra a legelőnyösebb. F el világé si tás, prospektus: Fürdőigazgatóság, Pöstyén (PieSfany). 4 mmrnm
