Prágai Magyar Hirlap, 1927. április (6. évfolyam, 76-99 / 1410-1433. szám)

1927-04-17 / 89. (1423.) szám

^1«<^Ma&^ARHÍRIíAÖ 1927 április 17, vasarnap. 21 ,Béklyózott erők feltámadása Fekete Lajos vereeskönyva Igen rosszarca könyvet hozott a posta Növi­eadiról. Azt Mázéira Újvidék volit a név© ennek a magyar városnak, ahol «z a költeménye* kötet nyomdafestéket látott­Aaért mondom, hogy rosszarcu, mert a cittn- tap rajra ezánte megimagyairázhatatlan hangtalan páthosszal olyasmit akar elhitetni vetem, amiről a könyv átltagbartaimában egyébként sző sincsen. Etiléül a keífemettem külsőtől eltekintve, a könyv olvasása után úgy éreztem, hogy' e könyv ivója, mint költő, a költészetet nem eszköz ■gyamónt óhajtja gyakorolni, haanean mint vég* célt. Fekete Lajos, ha nem is akarna, költővé kell eme lennie, m ert mindaz a jelenség, ami akár a természet, akár az érzések és élmények világá­ban megiórinííii a lelkét, hangot csal ki belőle: ze* melót, ritmusost, tartalmast Fekete Lajosban, e könyve olvasása közben, a nagy szomorúság főkefe fátyol át éresstem végigte- rüilmi, mint amelyet valahonnan a magasból le­fújt volna a szél, hogy ráiferiitee a lelkére. Könyvének címe: „Béklyózott erők feltáma- dása“. És ez igaz. A béklyózott erőiket minden versében igazán feltámadni érzem, csak azzal ma­rad miiinidenüit adós, hogy ezeket a béklyózott erő­ket milyen, célra óhajtja felhasználni. Ezzel Fekete Lajos mindvégig adós marad nekem s mi­vel én Fekete Lajost sem hírből, sem személyesen nem ismerem, azt kell hinnem, hogy azokat a béklyózott erőket nem a könyv riml aprajáéból ki­fejtett módon, a mai társadalmi rend felbomlására akarja felhasználni, hanem legalább is a magyar nemzeti géniusz dicsőségére. Kénytelen voltam ezeket a sorokat elöl járóban leírni, mert Fekete Lajost olyan költőnek ismer­tem meg, akivel érdemes foglalkozni, Első megállapitásom róla, az elolvasott versei alapján, hogy igen finom lelki műszerekkel dol­gozó megfigyelő, akinek szin.es képei fantáziát táplálók. Frázisaiban erő van éls tartalom. A természet jelenségeinek modem értei emben vett énekesei, úgy, hogy ezen. a téren tatán egyedüli áld a mai magyar költészetben. A Fekete Lajos költészetének elbírálásánál!' nem akaa-ok a magyar költészet tradícióinak gyö­keréhez visszaáenii, hogy némely tekintetben on­nan ffiámrazfJaasaim le költészetét, miért Fekete Lajos kizárólagosan a mának költője. Költészetének múltjában az ifjú kor, a család; jelenében a szülőföld utáni sóvárgás, a családi életbe való beleilles^kedée és a szociális problé­mákkal való enyhe viaskodás adják meg a vezér­kari-gór. A Fekete Lajos józanságából ered, hogy íe- higgadt életszemlélete van. Még viharzásában is vau bizonyos okszerűség e a halód nem az élet.. tragédiája előtte, hanem a szükségszerű vég, ame­lyet ed kell érnie mindenkinek. Ha költészetét az úgynevezett iskolás bírálat alá veszem, meg keli állapítanom, hogy gyakorlott mestere a szabad formáknak. A ritmusra épített szabad versei tökéleteseknek mondhatók. Kirnes verseiben is inkább az értelmi szempontokat veszi figyelembe, de mindig gondja van a jó hang­zásra is. Azzal, hogy szavaiban szeret kissé ok nélkül ■modemkedni, csak az árulja el, hogy még nem egészen kész költő. Könyvében egyébként 65 verset találtam. Az első rész, az „Emlékes tegnapok orezágutján", a szülőföld meleg Visszaidézéséf tiartalimazisa: — Most lelkemben a műit emléke tanyáz és eszembe jut egy régi barna ház. A szőke zsindelyek bús homloka felett végigálmodoztak ‘sok-sok fehér telet. Ée igy tovább, ahogy elér holt apja emlékéig és azt mondja, hogy: — Bötorkáiva, felejtett uccukon végre, egy ámbilos nagy-nagy fehér házhoz érek és remegő kezem a kilincsre téve, léivé, szivem még egyet dobban 3 belépek. A küszöbön lerakóim lapult tarisznyáim, saruim, régi gőgöm és kölök-makaosság-am. •S a kis oláh pesZtonMtóI megkérdem ■ halkan, nagy-csendben: itthon az apám? Le a feleségéről sem feledkezik meg, nrertt őrit mondja néki: — A reményhez már nem sok a reményem, de az álmainkhoz még egy keveset álmodni, jöjj ide mellém édes Asszonyom. Aztán úgy érzi, hogy haza érkezett é» Így vi­gasztalódik: — Haza hoztam az állmaim: a gyermekem e az asszonyom; egy ezerszer áldott, egy örökké vágyott, csodaszép, piros alkonyon... És amikor már otthon van, esti dal1 zeng és a süléiben figyelmeztet, hogy: — If!u rrárt ha láltez szembe jönni, Kerüld el ők°t csendbe^ balkan; vv-'-aa ne fordult', — mv-rt a sz’ivodtben összettörná ilyenkor szokott, —- ami dal van... A második ciklusnak a könyv cinre a neve. Ta­lán ebben a részben van a legkevesebb eriiv. In­kább lázadozó, furcsa filozofálás e®, melyet talán e pár .•orral fejezett ki a leghívebben; ... ***••■ — Mert úgy van: kis kod arcokért pengő nagy vádakkal fizetnek. de gátatálíni parttalan Vizeknek Valaki mindig volt és kellett. Filozófiája, mely ebben, a részben domboro­dik ki legérzékelhetőbben, a pesszimizmus felé hajlik. Ez azonban túlságos józanságának is tulaj* doniiható, amikor igy ir: — Életkeserfeógek Maláttak lettem a juesoe nagyiccéje, lettem a harcos nagy akarások fegyvere, kardja, kaszája, kése. Hlyen tónusban ír igen megkapó szabad verset anyjához, melynek ritmusa feltűnően jó. Versei­ben általában szereti, ha az első ''erőszakot, mely­re láthatólag nagy gondot fordít, befejezésül meg­ismételheti. Például: — Decemberi fagyos, nótás szelek jártán robot os Gonddal áJUig fegyverezve, figyelőn állok komor téli vártán. Vagy: Nehéz-fáradt sziveim, kezem és lábam tiroraboHo'tt’am a robot os Mában a véres a lábam falatért futtában, jaj, véres a lábaim!... Feltűnő darabja kötetének a „K'igyult az Er­dő** ciorü verse, melynek lázitó tartalma a leigá- zattak vérét forralja fék Megkapó, mikor embert sirat a világháború Után és igy kiált fel: — Isten hörgőt! az ágyútokban a ti mégis többen és mégis jobban lettetek véréé eszköz e lettetek véres martalék szivetekbe hiába mart a eeb, hiába mart a lék, h Hogy érzi magát, kapitány? — Azt hiszem, hogy az utolsó óráimat élem, fenség. Legjobb volna talán papot hivatni, hogy ellásson halotti kenettel. — No-no, Sodich! Nem kell megijedni ... Maga túlságos sötét színekben látja a világot Na­gyon sötéten. — Nem vagyok gyerek. Fönséged jól fadja, hogy dalmata, vér csörgedezik az ereimben. A ten­ger az én igazi hazám. De ez az átkozott malária lever a lábaimról... 6, bár sohase tettük volna a lábunkat ebbe az istenverte Brazíliába. Inkább késsel a szivemben halnék meg, vagy golyóval a tüdőmben', semhogy fölfaijanak az átkozott lázak. A főherceg révejegttl és tanácstalanul tekint körül. Porto La Plata kis külvárosi szállodájában vannak. A eötétlevelü pálmák kísértetiesen sóhaj­tozna ik, zúgnák a fojtogató szélben. A fal olajos festékkel vastagon bekenve. Egyszerű tábori ágy. Az ágyon hűséges embere: Sodioh kapitány küz- ködiik a láz árnyaival. Ki fogja most vezetni ® vi­torlást, ha majd tovább kell vonulniuk Valparaiso felé? — Akar Isfxis pálinkát, Sodich? ■— Art jól tenné, fenség, — nyösrtjrgi a beteg. — Köszönöm, fenség. A főherceg egy kis kinint is csöpögte! az ital­ba. A beteg hevesen elkapja a kulacsot s egy da­rabig a hóna alatt melengeti, mintha valami láz- mérőt szorongatna. — Hálás vagyok, fenség t — Ne nevezzen fenségnek. Én már ceak Gio- vanui kapitány vagyok, vagy Ortb... ahogy akarja. — Már pedig előttem mindig János Nepomuk Saalvtáter császárt és királyi főherceg marad. — Pedig én mór elfelejtettem. Mi vagyok én most? Egy obekurus hajóskapitány és egy nyugal­mazott énekesnő férje. De igy érzem jól magam. Mindenesetre jobban, mint Béc^bem. — Nchuö... — nyöszörgi a haldokló. S hozzá akarta tenni: • falaiknak is vannak füled... n. A tengerem szóra yü viharok, dühöngi efc A főherceg hámmárbócos vitorlása, a Sta Margherita, még mindig ott hámbálódzott Porto La, Plata kikötőjében, megrakodva cementtel és saléttrommaJ, amelyet sürgősen Cbiíebe kell szál­lítani. A hajózás veszedelmes. Még s gőzhajóik sem mernek most a nyílt tengerre Mssállaai. De a fő­herceg nőm tágít ­— Jtmáus 10-én okvet,lenül útra kelünk. A felesége ijedt arccal tekint rá. Stribel Midi még mánd'ig kedves és maga* je­lenség, minit mikor még énekesnő v-oit a bécsi ud­vart Operaháziban. Csak valamivel tettebb és még kinálynéiiasabb igy. Hej,., pedig nem igy gon­dolta valamikor, hogy otthagyta a színpadot, ahol nagy és forró sikerei voltak. Art hitte, hogy fő­hercegnő lesz belőle... pedig csak egy vitorlás kapitányának a felesége. — S ki fogja vezetni a hajót? —• kérdi aggo­dalmasan. — Hiszen Sodioh beteg? — Én magam! — feleli a főherceg kévéi yen. A nő szeme a gond és az aggodalom tükrének fürrik. Igaz. hogy férje hajóetiiszt vizsgát tett, — kát év előtt, — de Triesztiben, egy vegyes cs. kir. bizottság előtt és azok hogyan mertek volna meg­buktatni egy arauygyapjas vitézt, egy tábornokot, egy főherceget és egy hadoszfályparancsuokot? De most szörnyűbb vizsga előtt áll... a vizek isteniéi nem ismernek tréfát és a tenger rettentően nyug­talankodik. ;■ <ö mégis öltetek: többen s jobban: Isten hörgött az ágyútokban. „Az érkező szüzek féltése" cámü ciklusában kát haitalmaserejü verse van: „Irtják az erdői1* és „Tavaszi eé-ta a kertben*1. Az előbbit teljes egészében kívánom közölni, az utóbbiból az első két veraezakot, hogy bemu­tassam, hogy milyen végtelen finomságokat .is tud ennek a költőnek robusztus lantja kipoagetni • — A kertbe most kisfiam halkan lépjünk, hogy rózsaszín álma a barackfának fel c.e riadjon, amint belépünk. Intsd, a kezedet, jaj, le ne tépjen egy gyümölcs ígérő pici virágot; mohó kacsódra majd én vigyázok. A természet festésében a költő káváió mester­nek. bizonyult A „Nyáréji vihart* című verse is­kolás példája ennek. Látszik, nogy nagy termé­szetbarát, mert a négy évszak minden szépségét tollára szedte. A vihart festeni kevesen tudják úgy, mint 5. Erről több verse tanúskodik, i A „Tilalomfa** című versciklusa talán s leg­gyengébb. Éppen ezért a könyv végére hagyta De még eben is találtam megikülőabörteté-are méltó sorokat. Például ezt: — Jaj, mert régóta nem menek már « virágos. kertekbe nézni, mert két borult szemem, tekintetesei • virágszirmokat összevérzi. Nem tudom, hogy Fékét Lajos, ez a jugoszlá­viai testvérünk, a fent megszámolt hurikén kívül rejteget-e több húrt is a lantján, de azok amiket e könyvéivel bemutatott, azt a hitet érlelik meg bennem, hogy a Fekete Lajos költészete mihamar ki fog emelkedni abból a környezetből, amelybe most a világon legszerencséH'euebb magyar sors belelcényszertü, Bácz Pál. — Várjunk talán, — mondja gondterhes arccal. — Félsz? — kérdi Toszkámai János gyengéden. — Én? Soha! Araiig veled lehetek, nem félek! De újabb nehézségek merülnek fel. A Santa Margherita legénysége és tisztikara lázong. Nem akarnak útra kelni a borzalmas idő­ben. Egymásután tagadja meg az engedelmességet Luigi Léva hajőshactoiagy, Enrico Sukics hadnagy, Giacond és Blaskovidh matrózok, — sőt Valié, a bajósaaicács íb megszökik a hajórőL — Nem maradunk e bolond herceggel, — mondják. A főherceg keze ökölbe szőrűi. Milyen hűsé­ges nép volt ez még a pólad kikötőben. S most cserbenhagyják az első nehéz pillanatban. Szája válogatott vad olaez káromkodásra nyí­lik. Miket még csöppnyi gyermekkorában tamilt, olasz ég alatt... a boldog Firenzében, ahol édes­apja, rutint fejedelem uralkodott, mint valaha a Mediciek. S 5 is mindig inkább olasznak érezte magát, mint Habsburgdnak, tiszta toszkánai tájszó­lással beszélte az olaszt, harsány hangon kdálito- zott é» kezével élénken gesrti'kulálit. — Átkozott... gyáva, zsivány nép! Voltadv, akik azt ajánlották, hogy menjen szá­razföldi utón Valparalsóba, ha ott kötelezettségei vannak s ott várja be, mág a hajója megérkezik. Hogyisne! Hogy nevessenek rajta Becsben, meg Salzburgban, — egy hajóskapitány, aki gyalogszer- rel utazik. — Osak azért is megmutatom! A szállitmánynnak el kel indulná, különben bánatpénzt űzetne. S nem kapzsiságból, pénzszer­zésből ragaszkodik ehhez, de fél, hogy nevetsé­gessé válna, ha mindjárt a legelső üzleti vállalko­zására ráfizet. Gúnnyal, meg kárörömmel monda­nák az emberek: is csak olyan, mint a többi herceg... egy szikrával sem különb, mint a töb­biek. Lám, hogy megüti a bokáját, mihelyt a maga lábán próbál elindulni.** Sorra járja a korcsmákat, a Porto La Plata lebujait. Legénységet toboroz. Csupa ezemensze- dett gyiilevész népség szegődik föl. Nem is sejtik, hogy egy született császári herceg lesz a gazdá­juk: csak Giovanni kapitánynak emlegetik, meg toszkániai kapitánynak, mert táj szólásáról ráis­mernek firenzei származására­III. A Santa Margherita már a Cap Horn merült vad vizei fölött száguld el. Az idő állandóan hű­vös és viharos. Jéghegyekkel is találkoznak. Já­nos herceg őrákhosszat áll a parancsnoki hídon, távcsövével & eötétbemerült láthatárt kémlelve. ; A legénység csupa vad és idegen ember, ál­landóan lázadástól lehet félni, hogy a hajót ki­fosztják és magára hagyják. Orth János alig meri álomra hunyni a szemét. Különösen szépsé­ges ifjú hitvesét félti a sóvárgó vad pillan­tásoktól. A hajónak különben uj és nem várt utasa is van. Egy hete voltak már a nyílt tengeren, mikor a matrózok a hajófenéken, elrejtőzve a hordók között, egy ingyenutast fedeztek fel. — Marchese dél Castel di Nocco vagyok, — mutatkozik be, — mig köcsögkalapját udvariasan ír-gemeli. Orth János rögtön megismeri. Atyjának egyik régi udvaronca, aki követte őket a szárn- üze’ésbe is. mikor a torkánál királyságnak már ré^n véoe szakadt. S mos! Porto La Plata kikö­tőiében elrejtőzve, a zsákok közé felszökött a ha­jóra. hogv a köziében maradhasson Firenze jö­vendő trónkövetelőjének. De Orth János elésrgé hidegen fogadja. Már megszűntem császári és királyi her­‘fü ...........' A tóparton havazás előtt Aj este fénylő a hold, a hold jő bűvös a fenyves, az út, a, harag. Kérdezi a tő: mikor jön a bő? S tükrébe benéz a kápolraahamng Nézem a holdat s Ave Máriát muzsikál lassan a bú« szemhatár. Láng lángra, lobban csókéhes szivemben, bányász-bánatomban nem is les* határ. Szalatnoi Rezső. cég lenni. Udvaroncokra nekem nincs szüksé­gem. E.lenben jelentkezzék a konyhán. A sza­kács majd ad önnek munkát. Csak a távoli jéghegyek világítottak köröskö­rül. A herceg megdörzsölte a szemét. Mintha a káprázat játszana vele. Gmunden magas hegyeit látta fölmerülni a ködben és a napsütötte sötét szép tavat. Vak és alaktalan honvágy szállotta meg hirtelen. Igen, látni szerette volna, az orthi kastélyt-, édesanyjának rezidenciáját, amelyet a népnyelv vizes kastélynak keresztelt el, mert körülötte források bugyogtak. Ott ül az édes anyja... Má­ria Au’oinette... az egykori nápolyi királyleány, a Re Bomba-nek a leánya, örökösen, sző és imád­kozik és boldogan hal'gáttá mindig négy felnőtt fiának vitáit, akik harsogó hangon veszekedtek egymással... mig izgatottan járlak föl-alá a teremben, mint négy kiéhezett oroszlán. A herceg megdörzsölte a szemét. Vad álom­képek kínozzák. Zeneszót hall. Talán a hajósza­lonból, vagy a vizek feneketlen mélységeiből. Hirtelen, mint egy látomás, felbukkanva az is­meretlenségből előtte áll az orthi. kastély... szél- sebességgel közeledik a hajó felé ... tornyai esiI’ognak... valamennyi ablakai ki vannak vi­lágítva^ — A vizes kastély! — kiált fői boldogan. Vad zuhanás, rettentő csörömpölés riasztja föl a merengéséből. Félmeztelen matrózok rohannak köröskörül a fedélzeten. A mentőcsőuakot! —> Elvesztünk! A jégheggyel ütköztünk össze! A hajó súlyos rakományával féloldalra billen. A királyi herceg szeme körül el borait a világ, * És a dicső marchase-nek, hercegek és lova­gok ivadékának edényeket kellett mosogatni, egy félvór szakács alárendeltjeként, Stubel Mili eleinte örült az utazásnak. Do a, tengeri viharok elcsüggesztették. Már sürüli volt rosszkedvű és levert. Egy családi heves jelenet után szemére hányta a férjének: — Valamikor azt Ígérte, bogv Bulgária cár- néja lesz belőlem! — Magam is igy hittem __ de Klementina her cegnő intrikái elütöttek engem is a bolgár trónról. S ez az álmom is szétfoszlott, mint annyi szép álma életemnek. A nő sírva fakadt. — Ezért kár volt otthagynom a színpadot, hogy a legszebb éveimet leéljem ezen az úszó bárkán. De később megbékült. S ismét a vidám, mo­solygó pajtás és hűséges, odaadó hitves. Boldogan mondta: — íme... a tenger a mi királyságunk! Ezt el nem veheti senki! Néha énekelt is. Zongorája mellett, amelyet magukkal vittek a hajóra is. S egyszer a fáiig le- részegedett hajósnép követelte, hogy énekeljen nekik a kapitányné. Boldogan engedelmeskedett. Valami ismert olasz népdalt énekeli a hajósélet boldogságáról A tenger k;-érteties zúgása szolgálta az éne­kesnő dalához a kisérő zenét. IV. Toszkánai János Iélektelenü! botorkált föl a fedélzetm A feje fájt... szédüli A tenger koromsötét volt köröskörül, az éj felhős. A kormányos aludt a fedélzeten. — Hol van a bájos titkárnőd? — „Felmondott, mert a múltkor rajtakapott, amint a feleségemet megcsókoltam! Sta. Margherita Irta.: Síekula Jenő

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom