Prágai Magyar Hirlap, 1927. április (6. évfolyam, 76-99 / 1410-1433. szám)

1927-04-17 / 89. (1423.) szám

11 1927 április 17, vasárnap. 'T5®s<SM-7V\Ac*aTi-HmT»a^. :— Azt... azt... Istenem! — Te jelentetted fel... — Óh... Istenem!... — Csak erre voltam kiváncsi A lányod szép, ze nem kell nekem! A konyhába vivő ajtón át sietve ment ki a sötét szobából, ahol a vénasszony hisztérikusan nyöszörgött s a lány a félelemtől a fal felé for­dulva csuklóit. Barna arcát a falnak nyomta, két kezével a vakolatot kaparta. Az örmény boltos az asztalra dűlve sirt és eszelősen kiáltotta: — Verjen meg az Isten... verjen meg! Az udvaron az átizzadt bundában megreme­gett. Szaladva ment a kert felé, ahol átugrotta a kidőlt kerités földönheverő roncsait. Hosszú raktársor elé érkezett. Nyomorúsá­gos lakásokból gyenge világosságok szűrődjek itt az udvarra. Egymásradobott hordók között bujt át és hallgatózva lesett be az ablakokon. Függö- nyözetlen odúk voltak ezek. Földredobott holmi­kon kisérteHes alakok ültek bennük. Egyikben egy asszony leguggolva élesztett egy pléhdarabra rakott tüzet. Üres tekintetű munkás nézte a föl­dön ülve. Másik odúban tizen is voltak, javarészt rongyosruházatu, hangtalan gyerekek. — Ez a bitang örmény jelentette fel a férfit s azóta enni küldött az asszonynak! Megbánta, hát vezekelni akart! — súgta hátrafordulva az altisztnek. — Te mindent tudsz. — röhögött ez vissza. — De a lányt kár lenne ott hagynod. — Pszt! Hallgass! Itt vannak! 5. Tenyérnyi ablakon át nyomorúságos szobába lehetett látni. Sürü gőz között egy asszony ru­hát mosott, a sarokban földretett szalmazsákon hevert valaki. Az asszony abbahagyta a mosást. Vékony, karjain előrehuzta a felgyürt ruhát. Letérdelt a szalmazsák mellé és sokáig igazgatta. Az ablak alatt álló ember hátrafordult és szólni akart az altisztnek, aki az ajtó előtt vá­rakozott. Hátrafordulva a hosszú udvart elhatáro­ló túlsó falba ütközött a tekintete. Szabadulást keresve messzibbre, magasba szökkent és az öt csillagon akadt meg. — Cegléd felett ragyog!... — ismétlődött gé­piesen, de váratlan vidámsággal a gondolat az agyában. A további néhány másodperc alatt egy­mást villámsebesen felváltva még további három kép rohant el előtte. Megborzongott. A kapu előtt álló őr, akiCravaszul tett próbára, amikor fegyve­rének elhagyására bírta.. Ez eltorzult arccal kö- nyörgött kegyelemért. Tehenére és gyerekeire hi­vatkozott; a sorrend megválasztásában rejlő ko­mikum most lett nyilvánvaló, összerezzent, A kö­nyörgő örmény, aki leánya féltésében ugyanolyan ügyefogyott volt, mint bűne tagadásában. Felje­lentette a diákot, akit két hete vittek be s akinek felesége az ablak megett mos. Az örmény könyö- rület-falatokkal igyekezett levezekelni magáért, összevacogott a foga. A lány iránt érzett titkolt érzése hogy eltűnt a kiszabott munka teljesítésé­nek lázában. Pedig egyidőben, amikor még kisebb hatáskörrel dolgozott, egészen elfogadható, ren­des módon igyekezett meghódítani őt. Ezt az ér­zést régebbi emberek szerelemnek nevezték. Szólni akart az altisztnek, hogy ez a diák ne- vezte-e őt rendőrkutyának, de szólásra nyíló szája bénultan állott meg. Koponyájára hátulról, az ab­lak felől két szó kalapácsa ütötte le: — Légy nyugton!... Az ajtó kinyílott és a félreugró áltiszt mögött megjelent az ajtóban az asszony alakja. Hátraszólt a szoba felé: — Légy nyugton, csak a piszkos vizet ön- töm ki!... Az ablak alatt álló ember agyába nyillalva hatolt be ez a néhány szó. Az öt csillagot látta ebben a percben és hangosan mondta: Cegléd. Most villámló örömmel gondolta: Ezt magyarul mondtam. Mint ahogyan az ajtón kilépő asszony is magyarul beszélt és különösen ebben a két szóban volt érthető a réghallolt nyelv váratlan jelentése: Légy nyugton...! — Óh! — dadogott az ablak alatt álló erős ember, — mi történik velem? ... Sikoltás rázta fel. Az asszony megpillantotta őket, a vizes dézsát földre ejtette és visszarohant a szobába. Az ablak alatt álló ember is nagyot kiáltott. A durva ugrásra lendülő altisztet visszarántotta és berohant a szobába. Meredt szemmel bámult. Az asszony a szal­mazsákon védekezve ölelt egy betegarcu leányt. A gyenge mécs fényénél őrületre tágult szemük viaskodó tűzzel lobogott a katonák felé. — Maguk beszéltek magyarul? — kérdezte rekedten az ajtóban álló ember. — Jgen — felelte a riadt asszonyi hang. — Már... néhányszor hallottam ittlétem alatt... de most... hihetetlen! — Mi ceglédiek vagyunk! — mondotta a beteg leány kíváncsian, bizakodással a hang­jában. — Nem! Az nem lehet!! — kiáltotta vissza és nekidőlt az ajtófélfának. — Pedig úgy van! — mondotta csendesen az asszony. — Bocsánatot kérek... Cegléd felett öt csil­lag van. — Mi tetszik?! — Magát el kellene vinnem... — A kislányom nagy beteg. — Talán éhes?! Otthon a piacon cipót árul­tak .. . — Kenyerünk van, de tej! Tej kellene! — Kérem, persze..., egész biztosan azon­nal hozok!... Kibotorkált az ajtón. Beleütközött a medve- formájú altisztbe, aki mérgesen kérdezte: — Mit beszéltetek annyit?... — Ne törődj vele barátom. Gyere utánam! — mondotta jókedvűen és sietve ment végig a hosszú udvaron. v 6. Az utcácska végén várakozott, rájuk az autó. Sebesen értek oda, az altisztet az autóval haza­küldte, őmaga pedig gyors léptekkel sietett el más irányba. A nehéz bunda meglehetősen akadályozta, mégis percek alatt ért el az utca végére. Üres telkek között szaladt egy darabig s egy kis állo­másra érkezett. Kivilágított vonat gőzölgőit az állomáson. — Na, éppen hogy elértem! — mondotta jó­kedvűen és letelepedett egyik üres kocsiba. Ásókkal szállt fel egy csoport munkás és percek alatt füsttel töltötték meg a kocsit, A vonat elindult. Behunyta a szemét és meg­elégedetten dőlt hátra. Kitisztult fejjel, megnyu­godott lélekkel, pihenve ült a helyén. A vonat nagyokat lépett előre, azután simán szaladt a vá­ros szélén. Tíz percnyi utazás után befutott egy kivilágított, nagy pályaudvarra, Az idő érzéklésére a kocsiból kiszálló ember nem volt képes, összepréselt hosszú évek folyta­tódtak benne végtelen láncolatban, pihenésre er­nyedt idegeinek felujult nyugalmát, örömét érezte csak és azt tudta, hogy hosszú, hosszú, ta­lán órákig vagy napokig tartó utazás után meg­érkezett. Kiment a sodródó emberek között a pályaud­var elé. A „keleti pályaudvar*' elé, ahogyan ma­gában mondogatta. Eszerint a tízperces utazást ebben a pillanatban annyi útnak érezte, amennyi Ceglédtől Budapestig van. A pályaudvar előtt nagy tér volt, a téren szobor állott. Semmi sem változott! Támolyogva, halk ujjongással ment el a szoborig és itt meg­állóit. A szavak, amelyeket eddig is hangosan el-elhullatott örömében, most bőséges árral tó­dultak a szájára: — Istenem! Hát itt vagyok! Beszélt, kiabált és ujjongott. Magasba tar­tott kézzel védekezett tettei miatt, de ezeket nyomban elfeledte és megint csak a hazaérkezés feletti örömet érezte. Egyszerre több dologra is gondolt és egyszerre akarta kimondani ők é. Krisztusról dadogott, aztán nevetve emlegette az örmény ijedős lányát. A tej jutott az estébe és megrémült. Szaladni akart érette, de hirfel m be­hunyt szemmel arra az érzésre gondolt, amely akkor fogta el, amikor a magyar szó megiüöHe a fülét. Hangos nevetésre fakadt. Kapkodó kiálto­zással elsorolta azokat az erőszakosságodat, ame­lyeket az emberek, az élet, a saját leike e.len tett. A mellét verte és dühös szidalmakkal illene ma­gát. Végül az intelligenciáról kiáltozott, amely nem véd meg a fájdalom ellen, sem a nosztalgia ellen, a lenézett, kigunyolt vágy ellen egy-cgy kedves táj, elhagyott jó érzés, kitagadott jobb én után. — De én hazajöttem! Istenem! — imádko­zott végül ügyetlen tört emberi szavakkal. A kivilágított téren már szépszámú emberto- meg állott körülötte. Előbb figyelemmel hallgat­ták, aztán dühhel vagy sajnálkozva vették ész­re, hogy miről van szó. — Tessék! — mondotta valaki előtte és meg­fogta a. karját. — Feltétlenül kényelmesebb lesz, ha velünk jön! Nem is ellenkezett. Mosolyogva szállt be az autóba, amelynek ajtaja sebesen csapódott be mögötte. Söté'ben maradt. Körültapogatta a falakat, puha párnákat fogott meg. Hirtelen megértett mindent. Bolondnak nézték és azért csukták ide. Rettenetes düh fogta el. Nekirohant a pár­náknak és ütötte, rúgta, lejével döngette. — Óh! — mondotta néhány ütés után — hi­szen ez nem is csuda! Nem mentem én haza! A körvasúton tíz percig utaztam. Otthon ezt meg néni csinálták volna velem. Magam vagyok az oka. Leült és könnyek öntötték el az arcát. Vilá­gos értelemmel minden vele történt dolgot úgy értett ebben a pillanatban, ahogyan azok tényleg voltak s amiket tényleg jelentettek. Azt is tudta, hogy fáradt, kimerült és el kell távoznia innen. Világosan tudta, hogy a mai reggel, mint egy meginduló csepp hógolyó, úgy szedte magára a nap eseményeit, hogy végül óriási tömeggé gya­rapodva maga alá, ebbe a kipárnázott autóba temesse őt. Két sző jutott az eszébe: Légy nyugton! Zo­kogva ismételgette és megnyugodott tőle. Egészen más, világos, értelmes, józan nyugalom volt ez, nem az előbbi kábult és az értelem határain túllépő. Elhatározta, hogy a legelső kínálkozó alka­lommal elszökik és hazamegy. Már a gondolatra is boldog öröm fogta el: tényleg hazamenni, tény­leg megérkezni a keleti pályaudvarra s ott néz- deíődve, csendesen várakozni a ceglédi vonatra. A XIX-ik század vizitkártyái Irta: Krúdy Gyula FERENCZY IDA A KIRÁLYNÉ BARÁTNEJ A * 1 ... Hál azt is ritkán érte meg köznemesi családiból származott magyar hölgy, mint amit elért Ferenczy Ida, kiről a régi Ma­gyarországon valaha csaknem annyit beszél­gettek, mint felséges barátnéjáról, Erzsébet királynéról, ki már életében félig-meddig legendává nemesült azokban a kis magyar házakban, de a palotákban is, ahol hűséges hallgatói vannak a mesemondásoknak. Mi­kor beköszöntőnek vala az úgynevezett hosz- szu estéik Magyarországon, a lámpagyujtást többé nem lehet elkerülni (bár a régiek szerint nincs egészségtelenebb a kőolaj ki­párolgásánál), kezdődnek a tollfos ztókák, a tengerihántások, a káposztagyalailások, a kártyavetések, a mesemondások (mert lehe­tőleg mégis csak olyan dologgal kell elfog­laltságot találni, amely nem erőlteti meg a szemet)^ alig múlott el őszi estéli estve, ami­kor az elcsendesedő magyar házakban fel ne merült volna a mesemondásokban Erzsébet királyné neve, amely mellől nem hiányozha­tott Ferenczy Ida neve, mint Castoré mellől Polluxé. A királyné az őszt, amely zordono- dott a lainzi kastélyban, mint a Jósika Mik­1 ős-féle regények; — a telet, amely ceremó­niákkal, fogadtatással, bálokkal fenyegetett a zöldes-sárgára festett bécsi császári palotá­ban: lehetőleg mindig távol tölté országai­tól, mint valami vándormadár, aki az évsza­kok változásaival melegebb éghajlatot keres. Az újságok a parancsban kapott hivatalos jelentésben hirt adtak arról, hogy királyné őfelsége hol és merre tölti bús napjait és a jelentésből soha sem hiányzott a magyar köznemes hölgynek, Ferenczy Idának a neve. E barátnővé előléptetett csillagkeresz- tes dáma nélkül el sem voltak képzelhetők a korfui őszök, a francia tengerpartokon eny­hülő telek és a turistáskodással töltött, hegy­mászó nyarak Svájcban, vagy más bérces vi­dékeken. Szinte természetes dolog volt, hegy Ferenczy Idát, a vérünkből való vért vala­hogyan mindig közelebb éreztük magunkhoz, mint a buskomoly bajor királyleányt, akiről annyit tudtunk, hogy mindig csak szomorú, még ha komor kötelességeiben megkemé­nyedett I. F. J. szokatlan nyájaskodással ve­szi is körül. Ferenczy Idáról nem voltunk teljes bizonyosak abban, hogy mindig csak a gyásznak él (bár a pártában maradt hölgyek hervatag életmódját folytatta), ugyanezért zavarni mertük őt leveleinkkel, kérvé­nyeinkkel, amelyeket hol regále-bérletért, hol dohánytermelési engedélyért, hol szesz­gyárért, majd meg adóink mérsékléséért küldözgettünk hozzá. Különösen akkor, mi­kor hire futamodott Magyarországon — mert az ilyen tudósítások terjednek leggyor­sabban az elszegényedett urasági házakban, — hogy a magyar kúriáknak van egy látha­tatlan tündére, aki alapítványi hölgyeknek nevezteti ki azokat a jó családból való höl­gyeket, akik valamely körülmény folytán nem mentek férjhez. * Valóban mentőangyala volt Ferenczy Ida Magyarországnak, amikor az egyedural­kodó felség busongő feleségét kisérgetíe lelki nyugtalanságból eredő vándorlásaiban? A királyné ugyan nem igen avatkozott a kormányzás dolgaiba (mert Ferenc József mellett bajosan is lehetett volna ilyesmit megtenni), de annyi befolyása mégis csak volt, mint Blahánénak, aki a hajdani nép­színházi színpadról kórt kegyelmet a páho­lyában üldögélő Ferenc Józseftől ama tizen­három galíciai magyar huszárnak, akik ke­gyetlen őrmesterüket összevagdalták. / ki­rályné nem avatkozott az ország ügyeinek az irányításába, még ha egy fedél alatt lakott is férjével a bécsi Burgban, vagy akár Lainz- ban, ahová kastélyát a buskomoly erdőségek mélyébe Ferenc József éppen Erzsébet me­lankolikus kedélye miatt építtette ... Láttam valamikor a lainzi kastély szobáit, amelye­ket Erzsébet tán elviselhetőbbeknek tudott birodalma minden palotájából. Három egy­másba nyíló szobája volt itt a királynénak, az utolsóban amolyan spanyolfalakkal elke­rített fürdőkád, amilyen akár a magyar vidéki kastélyokban is akad. Csak talán az ágya volt hatalmasabb, ünnepélyesebb, fából fara­gott orosz oltárhoz hasonlatos, aranyozott, színes angyalokkal megrakott és pávafarkok- kal, müvirágcsokrokkal díszített ágy, mint akár a katonástermészetü Mária Teréziáé, amelyet valaha az udvari múzeumban muto­gattak, melyben Mária Terézia egyszerre el­fért volna számos gyermekeivel. Erzsébet királyné ágya olyan volt, mint azoké az áj- íatos embereké, akik az ágyban is szeretnék templomban képzelni magukat és hosszasan imádkoznak a gyöírehneSj hosszú betegsé­ESZAKNEMET LLOVD EREMEN. UTAZNI SZÁNDÉKSZIK ÉssaU-Amerikába, Kanadába, Argentínába, Braziljába, Uruguayba, Ke'etázsiába, Ausztráliába avagy Afrikába? Kérjen lőltségyetést és tervrajzokat az ÉSZAKNÉMET LLOYD EREMEN vezérügynökségétöl PRÁGA, Hybercská 8. Modern gőzhajók. Elsőrendű ellátás. Kitűnő és példás kiszolgálás. gek ellen. Az Erzsébet királyné ágya mel­letti asztalkán költők diszbekötött könyvecs­kéi pihentek — Heinéé és Byroné —, de hát ezeket már a kegyeletes muzeumőrök készi- tették oda a késői látogatók okulására, mert nem valószínű, hogy a királyné kedvenc köl­tőinek könyveit Laimzban felejtette volna, amikor onnan elutazott Egy Biedermayer-szalón kötötte össze a királyné szobáit a király komoT, vaságyas, hideg szobáival, amelyek már csak azért is inkább északnyugatnak estek, mert arról szokott fújni a legkomiszabb szél. Ámde ezeu a szalonon, amelyben talán soha sem ült látogató: nem igen járt keresztül más, mint Ferenczy Ida, akinek többek között az volt az aggodalmas feladata is, hogy a király­né üzeneteit közvetítse I. F. J.-fel, ■ amely üzenetekre, előreláthatólag, egy vonalnyival mindig komolyabb lett Ferenc József arca, amely különben sem volt a könnyed barát­ságosságra berendezve, — A királyné utazni szeretne, felség, — jelentette Ferenczy Ida, a magyar köznemes- leány, megáll ván azon a küszöbön, ahonnan Ferenc József dolgozó- és hálószobájába le­hetett belépni, az ablaknál a zoldposztós, tintapecsétes kis íróasztal, akár egy vidéki kancelláriában, a sarokban akkora mosdó, mint egy segédhivatalban, ahol a hivatalnok urak a kezüket megmossák, mielőtt a déli serhez elvonulnának, az asztalnál forgatható szék, amilyenen akár az öreg kereskedők üldögélnek a felfújt gummipárnán... És az égy rideg, mint egy gránátosé Nagy Frigyes korában. — Hová akar utazni a királyné? Talán nem érzi jól magát ott, ahol én is vagyok? —• kérdezte Első Ferenc József azon a jeges, korcsolyái hangon, amelyre akkor tesznek szert a férfiak, amikor életük kalendáriuma már az őszi hónapokat kezdi mutogatni. (Ferenczy Ida valamikor a perbenyiki, Zemplén megyei kastélyban, ahol a királyné halála után gyakran tett látogatást Majláth grófoknál, sokat beszélt e hangról, amelyet élete végéig nem tudott elfelejteni, amint hogy bizonyos hangok, még ha nem is a leg­dallamosabbak. is azok: élete végéig elkisé- rendik az embert.) Ferenczy Ida hősiesen felelt: — Királyné őfelsége Görögországba kí­vánkozik ... Az Achilleon-kastélyba, Kor­fuba. Ferenc József maga elé nézett, mintha előre látta volna azt a zordon, magányos telet, az egyedüllétben töltött napokat, ame­lyek megint elkövetkeznek az életében, mi­kor egykedvűséget színlelve válaszolt a osil- lagkere sztes hölgyn ek: — Az udvari utimarsall majd összeállít­ja az utazás reudjéi De előre is mondhatom, hogy az utazási programot pontosan be kell tartani és mindenhonnan sürgönyözui kell. (I. F. J. a modern találmányok közül egyedül a telegrafirozást fogadta el komoly értéknek. Automobilba soha sem ült Minek is tette volna ez az uraság,akinek a legjobb lipicai kocsilovai voltak Európában?) * A lainzi kastély királyné-lakosztályából egy aranyozott, keskeny, kanyargós lépesőes- ke vezetett a kastély kertjébe, amely csiga­lépcsőt az udvari etikett értelmében senki-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom