Prágai Magyar Hirlap, 1927. március (6. évfolyam, 49-75 / 1383-1409. szám)
1927-03-13 / 60. (1394.) szám
4 'TfICCGMt/V\Atí£ARHrRIiAE Céget alapit... Végre elssSU « köd. Már ttok károm óra távolságra voltunk Newyorktól és hajónk nem tudott nhnozdulni. Ás ígéret országiból mit sem láttunk. Moet tómban, hogy • köd elszállt, túl voltunk minden akadályon és sóvárogva tekintettünk \a part felé. A hajószirénák ordítása megszűnt. A hajó oldalán két könnyű gőzös állott, mindkettő as U. 8. Mail társaságé, amelyek tőlünk a postát, a leveleket és a csomagokat átvették. Ennek meg- történte után hajónk folytatta útját Newyork felé. Ások oe utasok, akiket a bevándorlási biztos Newyorkba beengedett, a fedélzeten állottak. —. ön hol tzáU meg? — kérdezte jóakarata, sőt pártfogó mosollyal BertoH ur, egy olasz-amerikai, kinek pedigréját nem sikerült megállapítanom. — Van már szállodája? •m Egy barátomhoz megyek, — feleltem, — egy barátomhoz, aki már a Pieren vár redm. Meghívott és most vendége leszek. Gyára van Amerikában. Kedves, régi jó barátom, akit tizenkét éve nem láttam. Remélem, hogy meg fogom ismerni ennyi idő után. És ön hová megy? — Az ottan, — a mellettem álló férfi szinte paronesolólag kinyújtotta karját, — Covernors Is- lond. Ét amaz Ellis Island. Itt pedig Long Island fekszik. Ét itten elől látja a Szabadság szobrát? — És ön hol száll meg? Nem felelt kérdésemre. o, — Látja ott a felhőkarcolókat? Most teljes szépségükben bontakoznak ki. Ez Netcyork híres Hky-Unejcu Egyedülálló a maga nemében. És most Manhattan elé jövünk, tehát a tulajdonképpeni Newyork elé. Egy hosszú nagy sziget. — Tehát hová fog ön menni? Nem akarja megmondani? — ismételtem meg kérdésemet. —• Látja a Pierek körül a sok hajót? Newyork rAmerika legnagyobb kikötője! Hátat fordítottam ennek a kiállhatailan embernek és a Backbord oldalra mentem át. Azonban ez a furcsa ember azonnal ismét mellettem termett. — Melyik utcában lakik az ön barátja? — kérdezte. — Netcyork Amerika legnagyobb kikötője! — feleltem kissé durván és hátat fordítottam neki. Ekkor karonfogott és Így szólt: — De mit fog tenni, ha barátját nem ismeri fel? — Hallja ön! — Indítottam rá dühösen. A hajósziréna élesen felsüvitett, a hang a kutyaszopránnak és a nagybőgőnek, sajátságos összetétele volt. Mikor nagynehezen elhallgatott, Bertoli félénken megszólalt: — Én Baltimoreba megyek. —» Mit csinál Baltimoreban? — Látja, — felette 6, — most a Hudsmba hajózunk be. Látja ezt a sok Pierl egymás mellett? Hoboken odaát van! Az már New Jersey államhoz tartozik! Csak most vettem jobban szemügyre ezt a férfit. Nem tudtam, miért dicsőíti folytonosan New- yorkot és csak most tűnt fel, hogy rendkívül elegánsan van öltözve. Már kezdettől fogva imponált nekem ez az amerikai állampolgár az arany cigarettatárcájával. A hölgyek is rendkívül szeretet- réméltóalc voltak hozzá az egész utón. Úgy látszik, igen jómódú ember lehetett. — Melyik utcában lakik a barátja? *— kérdezősködött tovább Bérlőit ur. — A 110-ikben! — felettem én. — És melyik szám alatt? — 260! Miért kérdezi? —■ Igen jó városnegyed,! — felette Berioli. — Néhány utcával odébb már igen rossz a negyedL Ez így van Netvyorkban! Látja olt azt a legmagasabb házat, amely toronyban végződik? Az a Woolicorth Building! Most mindjárt megérkezünk n Gunard pierhez. Biztos abban, hogy barátja várja önt? Sűrgönyzölt neki? ön azt mondta, hogy gyára van. Nem gondolná, hogy barátjának számomra volna valami állása? — Nem indám, de ha kívánja, érdeklődni fogok nála. De hiszen azt mondta, hogy Baltimoreba akar menni. — Tényleg Baltimoreba akartam menni de Newyork nagyobb és szebb. — Mit akar Baltimoreban kezdeni, van ott családja? — Ó nem, családom nincs, csak ismerek valakit, akinek Baltimoreban vendéglője van. Nem■ nagy vendéglő, sőt csak egy egész kis vendéglő. Oda mennék dolgozni... Talán ... Ha, fölfogadnak... Illetve, hogy úgy mondjam, ha még ez a kis vendéglő fennáll. Ennek a szerencsétlen embernek már sok baja volt a kis vendéglőjével. Talán már nincs is Baliimorebán. Tahin Bufalloban vagy Bostonban van, meri neki a. B-vel kezdődő városok kabalái jelentenek, ö csak a B-ket keresi. Ha Baltimoreban levilézlett, akkor biztosan Bostonban van! Nézze, most futunk be a kikötőbe. Látja ezt a sok embert a pieren? Hogy integetnek. felénk a zsebkendőjükkel! Ön ugyan még nem láthatja barátját, de ha sürgönyzöil neki, akkor több mint biztos, hogy itt lesz és várni fogja. Vegye ki zsebkendőjét és integessen! Lehet, hogy már messziről meg fogja önt látni! Azonkívül kiáltsa nevét, ha kikötünk! Gondolja, hogy számomra lesz valami foglalkozása? Mondja, még mindig nem látja? Én mindenesetre önnél maradok, amig fit megtalálta. Nem fogom önt elhagyni! Legrosz- szctbb esetben, ha barátja nincs itt, tudok a számára egy kis szállodát. Nem drága és jő. Egy dollártól fölfelé. Hajónkon körülbelül öltzás elsőonUtiy utas volt. Mindnyájan a hid felé tolongták, amelyet éppen most erősítettek rí a hajón, Hagytam, hogy a többiek elém kerüljenek, abban a reményben, hogy a tolongás megszűntével barátomat hamarább fogom megtalálni. Bertoli állandóan oldatomon maradt. Nekem nem volt pútól félnem. A legrosszabb esetben... Hiszen Bertolinak arany cigarettatárcája volt és a hajón nagyon előkelőén mozgott... — Gondolja, hogy barátja foglalkostatni fog engem? — kérdezte újra érthetetlen makacssággal Bertoli. — Igazán nem tudom! — feleltem, — de meg fogom kérdezni őt. Hiszen már megígértem önnek! — Csak el ne felejtse, kérem! Egyébként, leszek olyan bátor, önt erre figyelmeztetni. A barátja valószínűleg ez a kövér ur itt velünk szemben a világosszürke felöltőben?! Átmentünk a hídon. Az a kövér ur a világosszürke felöltőben tényleg az én barátom volt. Bámulatos, hogy Bertoli mindjárt megismerte. — Na, hogy megy a gyárad? •— kérdeztem tőle, miután a szokásos üdvözlésen túl oottunk és a közös megbámulds processusán szintén lul estünk. — Az én gyáram? — kiáltotta barátom egy kissé kellemetlenül meglepve és -zavartan, azután félrehivott és halkan igy szólt hozzám: —■ As én gyáramf Vége! Schluss! Elveszett! Pleite! Már két hét óta pleite! Már nem tudtalak értesíteni! Te már utón voltál idéfelé az én meghívásomra. De mondd csak kérlek, ez elegáns ur, aki veled van s akivel együtt utaztál, ki 0? Valószínűleg már megbarátkoztál vele! Mondd, nem tudna-e engem foglalkoztatni? Talán lesz valami állása számomra. Biztos égy gazáig amerikai! Nem gondolod, hogy talán volna valami áliára számomra? — és karomat megragadva, Beriolihoz vonszolt. — Légy szivei, mu'ass be! — Nos, megkérdezte mér tőle? — kiáltotta Bertoli és másik karomnál ragadott meg. — Van állás? Van foglalkozás számomra? Föl tud rögtön fogadni engem? Mulasson be azonnal! A két gentleman vdrakozisteljfsen nézett egymásra. Én bemutattam őket egymásnak: — Mister Bertoli — Mister Grünl Erre igen szívélyes „shake-hands“ és Hova do yon do“-k következtek. Igen élénk párbeszédbe merültek bele. És tis perccel később meg volt alanitva a legújabb Bróker cég „Grün and Bérlőit incorporeted“ és a cégnek már Newyorkban, Bostonban, Bufalloban és Baltimoreban irodái voltak. —er. PÁRISI NAPLÓ írja: Márai Sándor — A napihirek között — Párás, március 12. X. ut ágya 'mellett a következőket gondoltam : aki mellbelövi magát, az nem akar komolyan meghalni. Ha véletlenül mégis meghal, ez csak annyit jelent, hogy belenyugszik egy tévedésbe. Most nem azokra gondolok, akik fölemelik két ujjal s átlyukasztják a mellükön a bőrt. Azok a bizonyos komoly szándékú öngyilkosok, akik bebizonyiihatőau a szivüknek céloznak, s csali a bizonyos millimétert nézték el, aminek jóvoltából — a bi- zonygatásnak nincs helye — mégiscsak itt maradtak, mégiscsak köztünk maradtak, nem igazi jelöltjei a halálnak. Nem azok, mert melibelötték magukat. Az uj ságirónák, aki ezt pesti nyelven igy mondta: — „aki nekem öngyilkos akar lenni, az 3zá|balövi magát** — ibonctami igazsága van. Mert eemmí nehézséget nem látok abban, hogy adott pillanatban meUbelöjjem magamat Ennyi az egész? Kérem... De fejbe? A mell aránylag tágas terület. Ezer útvesztője, csapdája, csapóajtaja van, ahol eltévedhet a golyó, ahol ©[surranhat a halál. Egy kis imagtnációval rögtön megtudom, hogy a mellemet nem ismerem sokkal jobban, mint Bertalan bácsi mellét Aránylag messze él tőlem a mellem, tudom, hogy hozzám tartozik, « vállalom is ezt az összetartozást, de csak annyira, mint egy vidéki rokonnal, akinek a sorsa, — kezemet a a \llemre -- különc ebben nem érdekel. Meg kell lepődnöm, milyen kevéssé érzem azonosnak magamat a mellemmel. Ha jobban megnézem, alig ismerem. Nem tudok többet róla, mint a mellekről általában, s ha nagyon erőlködön, valami kék és piros, csontokkal átpádeázott orvostani ábra csak a kép, amit mellemről .alkotni 'tudok magamnak. A szív, a tüdő, mind nyájas ismeretlenek. Valami üzleti viszony az, ami összekapcsol velük, tudom, hogy. dolgoznak értem, ® iparkodom módjával honorálni szolgálataikat, amennyiben lemondok az erősebb feketéről, éjfél felé mégis elhajítom a mérges szivart, nyáron levegőre küldöm a tüdőmet. A lépcsőn lassabban járok, hogy ki ne fáradjanak. De az I életük, ami bizonyára nem is érdekes, mert né:..a robotban, ismeretlenül telik el, nem érdekel annyira, hogy különös részvétet erezzek irántuk. Ha már meg kell halni, elsőnek őket áldozom fel. Oly távolink ők, oly ismeretlenek, valahogy nem is fájhat nekem, nekem, a seb, olyan közvetlenül, arait rajtuk ütök. Nem igy a felemmel, ami én vagyok. Praktikusan: mettbelövöm magam, tehát a .golyó behatol testem egy tágas ős ismeretlen területére, helyet keres magának, ahogy tud, s vagy meghalok, vagy nem halok meg. De a fejem, praktikusan: a fegyver csövét, rézsű - tosan fölfelé, be kell illesztenem a szájüregbe, hogy a nyílás a szájpadlást érintse,’ a golyó ezt a szájpadlást azonnal átüti, fölszalad a orrcsont mögött, a két szem között, az agyvelőbe, mindenfelé roncsol, egyoenti- méteres sikátort váj magának az agyamban, s ha elég ereje van még, a végén átüti a koponyafalat. Minden visszavonhatatlan. S mindez velem történik akkor: a szájpadlásommal, a szememmel, orrommal, agyvélőmmel, a legénebb énemmel, s minden konzekvenciával. Nem lehet utána bágyadt mosollyal lábbadozni, a fehér ágyban, nem lehet vitatkozni, hogy kinek volt igaza. Aki száj- balövi magát, az meghal Aki mellbelövi magát, az legjobb esetben, szeretne meghalni. Minden szkepszisem a mellövéseké. Ha ezek véletlenül meghalnak, csak baj, bosszúság, komplikáció 'marad utánuk, mert készület- lenül mentek a halálba, rendezetlen ügy-eket hagytak maguk után, mert számítottak reá, hogy egyszer, ha már felgyógyultak, lesz még alkalmuk mindent elrendezni. Mint a gyermek a kalandba, úgy mennek ezek a halálba, kíváncsian, gyáván és hitetlenül. * As öngyilkos harmincötödmagával feküdt egy teremben, férfiak és nők vegyesen. A betegek egymás előtt piszkoltak, hörögtek, haldokoltak. Az ajtó mellett egy kinai ült a felpámázott ágyban és sirt. Először nyílt alkalmam sító kínait látni; eddig, itt Európában, kivétel nélkül csak röhögő sélő, vigyórásad kínaiakat láttam. Az a nagy testi fájdalom volt az arcában, ami kitöri! az egyéni vonásokat az arcból, s csak szájat hagy meg, szemet, orrot, homlokot.. Ez nem Y. ur arca, ez egy haldokló arca. Y. ur már valahol messze jár, érdemeivel és fogyatékosságaival; ami még maradt az már csak az anyag, ami most szentsége® ellenkezéssel uj formát keres. A teremben sokkal jobb a levegő, mint vártam, amit nem kitűnő szellőztetés számlájára, hanem az elfogultság terhére Írok, amivel haldoklóktól általában civil emberek valami különös bűzöket várunk, kén szagot, és füstöt. Az a gyöngéd orvosságszag, ami áthatja a termet, nem kellemetlen, inkább -megnyugtat, fölfrissit és bizakodással tölt el, hogy no lám, jó helyen járok és meg .fog gyógyulni szegény fiú, hiszen orvosságot adnak neki. Egy nő papiríehér arccal, szederjes ajakkal, mozdulatlanul nyögött, gépiesen, mély hangon, hosszú nyögésekkel. Senki nem figyelt reá. Irtózatosan szenvedhetett. De a .harmincöt haldokló, szemm elláth afólag, el volt foglalva valamivel, e nem jutott idejük az érdeklődésre. Bizonyos, ha nekem golyó van a hasamban, hogy csak mérsékelten érdekel a •szomszédom, akinek tüdőlövése van. Egy öreg halottat két ápoló fölemelt, a harmadik állította az ágy körül a spanyolfalat. Senki nem nézett oda. ötvenéves, szakállas, apró emberke, mikor fölemelték, megláttam a testét. Ez a szó jutott eszembe: toprongyos test. Ruha nélkül is volt valami toprongyos ebben a testben. Valami rongyos, valami degradált, valami utolsó csöppig elhasznált. Ha a rongyait ráadják, nem lehet bennük rongyosabb, mint meztelenül volt. Ez a test együtt kopott a ruhával, amit hordott. Az ápolók is úgy emelték, félkézzel, mint valamit, amit már el kell dobni. Ez a napihirek, terme a kórházban. A pácienseket, ide a rendőrök szállítják, nem holmi ágyakból, párnák közül, hanem mindig a „tett színhelyéről**: akit ledöíött a kedvese, akit elgázolt az autó, akit legyilkolt a rabló- gyilkos, aki önmagával végzett, ezek fefcüsz- nek itt. Nincs nevük, nincs nemük. Taxin hozzák őket a rendőrök a tett színhelyéről. Sok- , 1227 március 13, vasárnap. ui——ÉíwphiíiiiHH>iii i'iiinii'" ■ in. Táncolt On már ttvegpadlőn? Volt ön nsir k5rülr#gyoíva a legcsodáiabb világi Ősi eflcktuaokkal? Bizonyára nem! Ezt a külföldi újdonságot láthatja és élvezheti a Cristal Pavillonban „Daliborka" kéwéhé*, Praha IV., Batieniho 290 Cafffé „Eapresso” — hagyedlitere* borok szór láttam ezt éjszaka, égy-egy vörös taxit, két rendőrrel, akik karjaikban tartják az áldozatot. Amit. Páris kiköp, ezt a véres slei- mot, azt mind ide söprik, ebbe a terembe. A legtöbbjének volt, van vagy lesz baja még az államhatalommal, ami csak arra vár, hogy meggyógyuljanak, s árián küldi őket a iöm- löcbe, vagy a bitófa alá. A ápolás tehát, a célnak megfelelően, elég gondos. Az ápolónő, akit megkérdeztem, hogy nem juttatna-e különszobát az öngyilkosnak, komolyan felelte : „Nem ajánlom a különszobát, mert unatkozni fog.“ Ezt nem naivságból mondta, hanem tapasztalatból. Meg voltam lepve, menynyi emberiesség, érdeklődés, jószándék élt még e csontos, öreg francia asszonyban, aki huszonöt éve mossa, fecskendezi, gyógyítja, temeti Paris napihireit. Tiz órát dolgozik naponta. Parasztasszony. Huszonöt évig élni ebben a teremben, ahol még a kinai is sírni kezd, — megdöbbanten hallgattam ezt az öreg asszonyt, akiben, a jóságnak és emberiességnek ismeretlen erejű forrásai buzogtak. Semmi gépies nem volt a tekintetében, ha véglghoTdta a napihirek fölött. Élt, érzett, szenvedett még velük. Erős és békés lélek lehetett, friss aszü, járatos az emberek mindennapos drámáinak lélektani szövevényeiben. „Unatkozni fog, ha egyedül hagyják* — ismételte. —- „Később, ha már jobban lesz, érdekli az, ami körülötte történik ...“ S valami brutális őszinteséggel: „Hogy mások halnak meg, nem ő.“ * Az öngyilkos, uj életformájának ezen a második napján szelíden és gyermekesen feküdt a koszos ágyban, deszkaszerkezettel fölpárnázott vánkoson, két kezét azzal az enyhe színpadiassággal nyugtatva a takarón kifelé fordított tenyerekkel, amiben valami bágyadt és elengedett kibékülés gesztusa bújik. meg. Volt benne valami nagyon szelíd, mint a fiatal anyákban. Az ágy mellett egy csésze állott, tele kiköpött fekete vérrel. A' melle fölött óriási vastag tampon. Ahogy igy feküdt, még öntudatlanul, élet- és . halál között, először életében emberek előtt komé dia nélkül, s már egy kicsit a.halálban, még élve, de úgy, mint aki elengedte magát s á döntést már másokra bízza, érdekelni kezdett az arca, amit most láttam ilyen tisztán először. Üres arc, amit megszépít ez a fölt étien komolyság. Valami szelíd méltóság volt most az arcban, egy méltóság, amit az élet első mozdulata le fog róla törülni, — grimaszokat fog vágni, ráncba szedi a homlokát, sóhajt, egykedvűen néz. Most olyan volt még az arc, ahogy a Teremtő kezei közül kikerült. Amit aztán később még csiszoltak rajta, az már fogyatékos munka. A kivitel mérsékelt, de az elgondolás jő volt... Van az öngyilkosok arcában valami megajándékozott és kirabolt, valami elégedett és megcsalt A lelke egyelőre a vizek felett lebeg. Két hét múlva, ha megél, ki fogják rúgni a rendőrök Parisból, egyelőre visszaadta polgárjogait az embereknek, szféráinkon és törvényeinken kívül fekszik itt, s egy óriási immunitás terül el az lágya körül. A lelke e pillanatban Istennel és az Anyaggal társalog. Négy nap múlva ugyanez a lélek kizárólag arra fog gondolni, hogy honnan szerezzen pénzt. Egy látogató jön és kérdi: „Meg fog élni?...“ — „Meg**, — feleli határozottan az orvos. A lelkem legbonyolultabb rekeszébe nézek, s valami fáradt szenzációval érzek megrezzenni ott egy apró kis csalódást. Látom, hogy a látogató szemében is csökkent a beteg, hanyagabban nézi és halkan kritizálni kezdi. Mint mikor valaki bemondja, hogy elutazik, s aztán mégis találkozol vele az utcán ... Ebben a pillanatban visszazuhant közénk, törvényeink, ítéletünk, mocskos szenvedélyeink és sivár kötelességeink közé. Ah, élni, azt tudunk mi is. Jan Túrna Praha K., Kevoluéni ti*. 13. Elsőrangú urlszalost. Mértékszerint készít divatos, elegáns öltönyöket i és kabátokat. Fazon Ke 400*— tói. Angol szőve- j tek raktáron. DMfUUIY életbiztositótársaság fiókigazgatóság Sziovenszkó részére, ■ fi 1” 1 #% BRATISLAVA, lorencova brána 17. i WjlWWjHBMinden modern rendarerü életbiztosítások. a52 twiiMr’T'ii'Y nrr:jív-KTKnvz7/.*»WTZ»W!iwryswcaB(illWiii4ilillWlilllW»,íTnmwiriW* lii m ,'H %-*----------—---------------------------------------------------------------------------------- - »
