Prágai Magyar Hirlap, 1927. február (6. évfolyam, 25-48 / 1359-1382. szám)

1927-02-27 / 48. (1382.) szám

'1*R»(OTíÍ,VVa^S3R-HTRTí^

1927 február 27, vasárnap.

Legyetek közönség:

Németország, Ausztria, Svájc és Csehszlovákia német színpadainak ka-Hellszövetsége felhívási intézett az ifjúsághoz. A felhívás óva inti az ifjúságot a színészi pályától. Ne légy elek színészek, énekesek, k&risták és statiszták! Ezek a pályák... nem pályák, ezek ma már anakronizmusok és a saját szemfényvesztése, azaz hazugság, színpadi festett, exaltáli hazugság, amit az étel ma már nem vesz tudomásul. Ma nincs bohémélet, meri a Mur- <1 ér-korcsmában is az amerikai dollárnak sülnek- : főznek és Miminek a Monlmartreon eszében sincs holmi, Rodolpheok ulán szaladgálni, hogy a hideg manzárd-szobában együtt dideregjen vele azoknál a „papirlángoknáE, amelyekben a költő első kéziratai hamvadnak el... Ma nem kéziratok hamvadnak el, hanem az idő. a hónapok, az évek, az idő pedig pénz: The tims is money! A Montmartre megváltozott, egyetlen dollárparancsoUg mozdulattal letörölte az évszázados farsang színeit: „Leszek Amerika!" mondotta Montmartre és Amerika leli. És a Montmartre után most azokon a sor, akik a romantikákon még mindig hisznek, akik azt a, bizonyos tradicionális romantikái többre beleülik az életnél: az egész világ montmartrelakóiról van szó! Itt az éjfél, le az ostobán-kedves j álarccal, a romantika megszűnt! Megszűnt egyszerűen azért, mert a realitás, a legvalóbb valóság a legromaniikusabb romantika ma, mikor a dőltéi’ örült dervisként forog saját tengelye körül, hogy millió pereme a XX-ik század napját alkotja... ma a valóság, a dollár lehívása a legnagyobb romantika: nagyobb, szebb feladat, mini Rodolphe sopánkodása azon, hogy soha sincsen pénze. A Montmartre bekódolt a dollárnak (Márti „lesniinkelt“ Montmartrenek mondja) nem keü szegyeim a dolgot, hódoljanak be azok is, akik eddig lakói voltak, akik a montmarlrei romantika légkörében élték. És lássák be, hogy a Ma nagyobb erőpróba (szellemileg is) a tegnapnál.

Ne legyetek színészek... Rendben van! Igen, de röviddel ezelőtt a, német kereskedői szövetségek felhívást intézlek az ifjúsághoz: Ne 'legyetek kereskedők! Ez a pálya túl van terhelve... Kilátástalan ... Jó! De az orvosok szövetsége is óva intette az ifjúságot, hogy ne menjenek orvosi pályára. A mérnökök ugyanezt teszik (disznókat lehetne velük etetni, annyian vannak, mondja az ő felhívásuk) és a jogi fakultáson a tolongás nad gyobb, mint valaha, a cipészek, szabók, szóval az iparosok ugyancsak „óvják'' a fiatalságot, sőt még a kéményseprők szövetsége is előállt azzal, hogy: ..Ezt n kissé sötét de a fiatalság fantáziáját- nagyon izgató élethivatási nem ajánlhatjuk .. v“ Az összes pálya tehát Montmartre! Egyik sem tudja. k fiatalságot kielégíteni, az öregek, a. tapasztaltuk mondják ezt, nem a- fiatalság és evvel a kör tulajdonképp bezárulna, mert hiszen az öregek szavára hallgatva a fiatalság ezen megállapítások után nyugodtan visszatérhetne - a — Monti mar ír éra. Vannak optimisták, akik azt, mondják, hsgy mindeme felhívásokkal nem kell törődni, mert mt öregek még a céhrendszert követik, és minden- ■ áron íá akarják küszöbölni a dollárlátta — és meglátta fiatalság szabad, versenyét. Amerikában, ahol már régen nincs céhrendsser, régen megszűnt a diplomawirtschaft, szabad, versengés folyik az aranydollárért, melynek csengése adjk meg a küzdelem színét, mint hajdan a lovagi tornákon a nemes hölgyek saját színeiket aggatták íx lovagok vállára és lándzsáira. Lándzsái ma már csak a, régmúlt Donkisotijai hordanak, n gázláma- dás hatásosabbnák bizonyult és a legerősebb várát is beveszi, bár vannak még olyan lovagok, akik azt hiszik, hogy a szélmalom egy-két szárnycsapása még a gáztámadást is el tudja fojtani.. . Amerikában az úgynevezett szellemi tudományok terén is szabad verseny folyik: az orvos, kereskedő és a tanár iparos. Amerikát a szabad mezők, az indidnus prerik nagy bölcsessége uralja: ülj tehetséged, lóhátára és nyargalj szabadon! Napsugár, szél és eső egyaránt szabadon elosztott természeti tünemények: mutasd meg, mennyi napsugár! tudsz számodra meghódítani. Az európai ember ősrégi nosztalgiával nézi az amerikai lovast és nem tudja felvenni, a versenyt. Lesmin- keU az évszázados Montmarlrei és vele önmagát, meghallja végre, hogy az, Idők tornyában 1.2 ha- rangkongás hangzott el és le akarja húzni árváról a romantika álarcát, de nem megy vele semmire. Az öregek amerikásabbak akarnak lenni Amerikánál és felhívásokat intéznek a fiatalsághoz, óva intenek: ne legyetek színészek, énekesek, kóristák, statiszták, kereskedők, iparosok, orvosok, tanárok, ügyvédek, cipészek és kéményseprők... És mit legyen ez a szerencsétlen fiatalság, ha az öregek tanácsait megszívleli? A praktikus hivatások mivelőifől megszoktuk ezeket az időnkint visszatérő intéseket. De most a szabad művészetek hivatalosan csatlakoztak hozzájuk: a színház

csatlakozott a kéményseprők szövetségéhez és befeketíti a fiatalság hófehér álmát, a színészetei. Póza márkija belecsap a kéményseprők szövetsége országos elnökének kérges tenyerébe és ahelyett, hogy a, spanyol királytól Schiller jambusi zen,gzrtességével szőkébb hazája számára szabadságot követelne, kéményseprővé lesz maga is és a kél jó öreg filiszler. Posa-márki és a kéményseprő kettős csődje elé állítja a fiatalságot. Schiller szárnyaló jambusai száz esztendő óla ugyan már nem egy fiatalembert tettek szerencsétlenné, aki kanosaiul fedett egekbe nézve az élet pofonjától élsz édühe a, kéményseprŐség fekete poklába zu- hmt. de. ez még lehetőségei, menekvést jelenteti mert. ha mint kéményseprő valamire vitte, biztos talaján állva megint és ezúttal veszély nélkül bár fául ha Ha Posa márki háncsaiul festett egét, (sőt hu kövei'égi. elnök lelt, páholyba ülhetett). De most hová az égből le pofozott és a pokolból kivetett testtel’/ Mit csinált Haltai Jenő szerint as az vt bér. aki cél ez megtörtént? Újságíró volt, felié* e. \ ,y:r;i' e gv. lakatlan ra Magzatra, olt lapot alapítóit ép egy hél múlva vaqfoadfáapo vtqjjf a memp*

országba és a pokolba egyaránt... Hol van egy ilyen lakatlan csillagzat.? Van még egy: a nézőtér! Üljetek be, ti mindenünnen kiszorított fieda- j lek és nézzétek végig az előadási. Ügyed jelek szi- i goruan mindenre: Legyetek közönség! Meri mi

! mást. akar a német., az osztrák, a svájci:, a csehszlovák színpadi kar teli szövetség? Közönségei! Jó, | legyetek közönség. De ha a rendezés rossz, áll- j jatok fel és mulassátok meg a rendezőknek, hogyan kell jól rendezni. Ha Posa nemes márkija rosszul dübörgi a jambüsokat, ugorjátok be és szavaljátok el helyesen. És ha a kéményseprő

olyan .rosszul tisstifolta ki a világsziupad kéményéi, hogy az épület minduntalan tusét fog, az uj koryüiitccel vált elhozzatok ti erre, hogy végre a békepipa füstje zavartalan nyugalommal emelkedhessen az ég felé... Legyelek közönség, hogy kitudódjék a nagy Htok: nem minden kéményseprő lehet Posa márkija! Mert ez, csakis ez a Ma nagy betegsége: a fanatikus keléiről hozzánk ál szármásolt betegség, a Mindenki-kéményseprő és a Mindénki-Posa-márkija nagy, halálos betegsége. Hogy megküzdhesselek vele: Legyelek közönség!

Neubauer Pál.

AKIK ÖRÖKKÉ MOSOLYOGNAK

(a: EGRI VIKTOR.

Az elsőre egy pesti kávéházban lettem figyelmes. Kis Buddha-szobrocskákat árult, amolyan olcsó Made in Germany terrakottát, amiről a leg- jámborabb kávéházi adakozó se hitte már akkoriban, hogy valaha kinai földet látott, bárhogy bizonyítgatta tört németséggel árusítója. Szomorú ingássai járt az asztalok közt, olyan világidegenen, olyan föidhoznemkötötten, mintha testetlen volna; a szemei, ezek a furcsa ferde szemek, mintha valami szent tekintett volna velük egy haldokló ifjúra, akit barbár kezek karóba húztak. Igen, ezek a furcsán metszett, szemek híján voltak minden démoninak és annak a hűvösen latolgató kegyetlenségnek, az álnok gonosznak, s finomult ravasz- kodónak, amit a íerdeség mögé képzel az európai, ezekben a szemekben a büntelen állatok szelíd elámulása ragyogott, a puha avar fölött suhanó őzeké és a veszély előtt megtorpanó lovaké, selymes szemek, melyekből a teremtmények bánata és végtelen öntudatlansága tekint. Egy űzött állat fájdalmas szeme volt és mégis oly emberi a riadt- ságival és félelmével, ami emberi durvaságra ült ki az arcra.

És ez az ember mosolygott. Idétlenül és borzalmasan, ahgy csak a nyomor tud mosolyogni, amikor megtűrik és aprópénzzel meghosszabbítják életét. Akkoriban valahol azt Olvastam, hogy egy razziánál vagy negyven ilyen Buddha-árust találtak egy rettenetes odúban, egymás hegyén- hátán, boldog álomban. El kellett felejtenem az ajkaknak ezt a fájdalmasan szánalmas önkinzó elhúzását, ezt az idétlen mosolyt, amely lehetett köszönet, de talán inkább a fölénynek, a borzasztó és leírhatatlan megvetésnek önkénytelen megnyilatkozása. Csak a szemét nem felejtettem el, láttam azóta néha: a vergődő kreatúrát és az embert, aki egy eszme igézetében égett.

Később, hogy gyanrabban jöttek elém ezek a mandulaszemü alakok, be kellett látnom, hogy az első találkozásból nem szabad általánosítanom. Kivétel volt, mint ahogy kivétel a szentéletü a tiszták, között is. Nemhogy nézni, de még mosolyogni is másképpen mosolyogtak. Egyszer T.ns- bruek és Milánó közi a vonatban egy német hölgy ■mellé'- kerültem; aki a Leipzigernek egy friss számát böngészte és mikor végzett vele, letette mellém. Át szerettem volna futni, és udvariasan en- gedelmet kértem rá.

— Bitté! — mondotta a német dáma, de olyan, energikusan és ridegen, mintha legalább is cipőim levelesére kértem volna engedelmet. Lehetséges, hogy személyes szabadságának’ megsértését látta kérésemben, nem. volt időm efölött elmélkedni, mert szemben ülő úti-társam, aki eddig a Frankfurter Zeitung lepedője mögé bujt, hirtelen letette újságját és felkapva vagy 10 képeslapot. az ölembe rakta őket. Közben ferde szeme hamisan .rávillant hölgyünkre és a szája halk nevetésre tárult:

— Hó, hohó!

Egyébként Ho-Tsang-Siaonak hívták és Itáliába ment, mert. hát ha az ember a berlini egyetemen tanul, meg kell hogy nézze a régi európai kultúrát. Közben a mosoly ott játszadozott folyvást az ajka szélén, sugárzott és csurgóit róla, mint a méz; csak törve beszélt németül és ha megértett, homlokára bökött, mintha mögötte világosság gyulna:

— Hó, hohó!

A római panzióban a szobám egy kínaié mellett volt. Egyszer este benyitok hozzá. Az ágy bontva és az emberem elnyúlva a gyékényen, valami fadarabbal a tarkója mögött. Túl puhák az európai ágyak, adta értésemre, pedig nem kértem magyarázatot, gyerekkori olvasmányaimból emlékezetemben élt, hogy ez igy rendjén van. Azóta különben a mosolyukon sem ütköztem meg többé, pedig ez a római ismerősöm. Pe— I., ugyancsak próbára tette idegeimet. Állandóan mosolygott, minden megszólításra, vagy még inkább: röhögött. Néha honfitársak jöttek hozzá, a vékony falon mindent áthallottam, az egyik talán színész lehetett, folyton szavalt, ami hallatlanul kómikus volt énekszerö. hanglejtésével. Megfigyeltem, hogy igy maguk között csupa, temperamentum volt a beszédük, szenvedélyesen vitatkoztak, néha azt hittem, hogy ölre mennek és ha közéjük csöppentem. a szájukon megjelent az a furcsa mosoly, mely mögé egy európai sohase tudta volna igy elrejteni belső feszültségeit. Egész lelkiségüket fojtották bele ebbe a torznak és idétlennek tűnő mosolygásba. Hallatlan önuralom volt ez, türelem és elnézés, megbocsátás és megértés, igazi belső kultúra, igazi diszciplína jele. Hol vagyunk mi európaiak ettől a belső kultúrától! Csak ki kell menni a Piazza Navonera, a szökőkutak árnyékában civakodó gyerekhad közé, vagy este meghallgatni egy házaspár párbeszédét valamelyik traste- vefei sikátorban. De talán az olász a maga pezsgő temperamentumával túlságosan éles ellentét, vannak higgadtab temperamentumok is, az azonban bizonyos, hogy ilyen fegyelmezetten önmagán uralkodni egyikük sem tud. Lehet, amint már mondottam, hogy maguk közt leolvad róluk a mosoly máza. tehet, hogy csakúgy fecsegnek, mint a dunaparti kofáink és csakúgy szőreinek, pénzt hamisítanak, rabolnak, harácsolnak és ölnek pénzért, kéjvágyból, hosszúból és féltékenységből. Lehet, hogy kaján számítók és ravaszok és útonálló gyilkosok, akiken nem egyszer átsöpör minden fegyelmezetlen indulat vad Táifunja. mondom. mindezt nem vonom kétségbe, én azonban csak a gyereket láttam, az álarcban járót, aki mosolya mögé rejtette önmagát, énekelve szarait Li-TaiPof. Tu-Fut. nevetett, ha megértett valamit és egy rózsa áradó szagára az otthonra emlékezetű ferde szeme lassan fényesedéit és violakék Íriszén lassan áradni kezdett a. nedvesség, mely megállt, éppen a kicsordulás előtt, mert sirai nem. lehet, csak tűnődni, elmólázni.

Nincs egy félesztendeje, hogy itthon egy nyilvános munkásgyiilésen egy kis ember ágált, angolul szónokolt. Közel kétszáz ember hallgatta, egyik fele muszájból, pártrendeletre, — kommunista népgyiilés volt, másik fele kíváncsiságból. Mert hát már önmagában is furcsa, hogy amíg másba a nyelvrendelet belefojtja a nyilvános magyar szót, addig ez a törpécske kinai diáit angolul elmélkedhetett az európaiak rettentő igazságtalanságai felett, egy kicsit meggyőződésből és egy kicsit jó szovjet valutáért. Ez a kinai diák, akivel állomásra menet találkoztam, nem mosolygott, ez nem húzta el sem udvariasan, sem megbocsátó megértéssel a szája szélét, de még gúnyból vagy megvetésből sem. Ez a kinai egyszerűen bambán meredt rám, amikor megmondtam neki, hogy lelkes szónoklatából alkalmasint ketíen-hárman megértettek annyit, hogy az angoloknak kínai garázdálkodását ostorozza kommunista alapon. Ez a kínai, aki nem tudóit már mosolyogni gyermeki derűvel és gonoszsággal, akinek széniében semmi sem volt a riadt őzek és megtorpanó lovak selymes szemének ragyogásából, bár bölcsője valahol a Kék folyó partján ringott, ez a kinai egyszerűen európai volt és a mi romlott kultúránk barbárságával ágált a tömeg élén és kellette magát, mint egy kivénhedt primadonna egy falusi kocsiszínben vagy nagypajtában. Ez a kinai egyszerűen opportunista volt, jó európai szimattal megérezte az idők szelét és levette magáiől az örök derű álarcát: eleurőpaiasodott. Kicsit sajnáltam ezért és egy kicsit megutáltam.

Manapság mandulaszemü embertársaink otthoni dolgairól hasábokon cikkeznek az újságok. Kina a politikai érdeklődés előterében áll. Kínában, ahol máig400millió emberéit többé-kevésbé békés egyetértésben, harcok folynak. Kináfcan manapság embert ölnek félig meggyőződésből és félig különböző pénzekért. Be kell vallanom, nem igen értem ezt a nagyon európai temperamentumot, az ölést, a világháborúnak ezt a keleti anakronizmusát. Ha a törtető és nagyon éber japán tenné, teljes egészében megérteném, de kínaiakról van szó, akik meri nagyon tudlak szeretni, munkába fogták a fehér hernyót, hogy puha selymébe öltöztessék a nőket és elfelejtették a puskaport, mert gyilkolt, akik szerették a mákoüy édes álmát, mely összekötötte az éberségében földközkötött lelket a végtelennel. Nem, nem akarom most megérteni, hogy arcukról lefagyott a könnyű játék sugárzása és fegyverrel mennek egymásra is. Keleten eddig mintha lassabban jártak volna az órák és a mosolygás álarca alatt nyugodtabban Iejfett a vér, miért most ez az európai sietség? Feltámadt a sárga veszedelem, mely sohase volt, csak a nyugat habzsoló politikájában? Eddig ópiummal etették és kábították a sárga veszedelmet azok, akik a civilizáció őrre alatt háborítatlanul harácsoltak. Elfogyott volna a mákony? Vagy talán túl sokat láthattak itt nálunk a diákjaik, hogy nem kívánnak több ájult álmot és eszmélve, öntudatra ébredve, az óvatos orvos ellen fordítják a fegyvert, az orvos ellen, aki nagyon tudott vigyázni, hogy betege fel ne találjon ébredni.

Be kell vallanom, nincs, csalódásról, szó. ha most .keleten .az. óvatos harácsoló, -aki ugyan tudott vasutak vegyes bíróságok• kórházat es más kellemetességeket hozni, leckéi kap' a saját diákjától. Azt persze nehéz innen megítélni, mennyire megérdemelt ez a lecke, aminthogy nehéz megítélni azt is, mennyivellettek boldogabbak a mi V3S- utjainkkal. modern selyemszövőinkkel és a vegyes bíróságokkal, egyszóval a nyugati civilizációs renddel, amit az előttünk komikusnak tűnő tradícióik cserébe- kaptak.

Talán egyszer, ha ott keleten egészen maguk között lesznek, ba a nemzeti öneszmélés elvégezte a maga véres munkáját és újból felhangzik a narancsvirágról szóló ének és a hernyók omlatag selymét újra lágy színekbe kavarja a fonó, megint el fogjuk hinni, hogy a gyermek nevet, az évezredes álmából felébredt szerelmes ember és nem az a kegyetlenül ravaszkodó valaki, a sárga veszedelem, aki európai nyavalyák lázában elfelejtette ja kötelező mosolygást.

FÖLD

Irtva: Áradj- Zsolt

Már a sasépaseaony is befejezte a mondókáját. Pedig a szépasseony csak akkor szokott bessdlníi kezdeni, mikor mér miíaidenfó kifogyott a témából, Mezen ő hozzá volt szokva, hogy muM-tae- sók. Ö maga. m'es’éJtte:

—■ KápaeiLjlétek csak, a múltkor TónMkffliál Mindenki mellém telepedett. Egész külön kolóniát oSümáUttiaim. Nagyszerű volt...

És fázósan összeMMé magáit, mert az ablakon át besurrant a 'ítéli hideg, Die a szópö'isszoaiymtk még ez az összehúzódás is jól állít, mert fényiéig szép vált és fiatal s ha megrázta barna fejéit, akkor a nagy hotel halijának minden szeme feléje fordult. És mindenki szerelmes volt belé. Én is. Egy időben nem mertem ránézni se>, mert féltem, hogyha tuléágiosan befliémivéfsődák a szeme, akkor álmatlan éjszakáim lesznek. Most mindenki hlalil- gatoitt. Körülnéztem. Az öreg pap, aki egyáltalában merni volt üreg., csak valahogyan rajtamaradt, ez a név, másfelé kezdett hűt len ül tekiinltgetnL, Pedig máskor ö volt a társaság mozgatója. Ba- mftehás szemeivel, ha odajött az asztalihoz, akkor kész. volt a hangulat. A politikus is hallgatott. Nézte a Hányát, aki élénk beszédbe elegyedett mellette valaki vet, de nem haragudott. Istenem', hogyan lehetett ott haragudni, ahol a szépásteziotoy zsarnok- szemen, uralkodtak?

Egészen Megkönnyebbülten sóhajtott föl aztán a társaság, amikor a fiatalok odajöttek. Bált ezek fényÜeg fiatalok voltak. Minden pillanatban haragudjak egymásra és a viliágért, se beszélgettek volna. Pedig a lány olyan csodálate^m tudta hajtani a fejét, hogy már ez keltett votnla, hogy irteg- ■indifea a szótáradétól a fiúiban. Az meg egy kicsit félénk voflt. Elszaladt mfiindig és apróbb be- szigetesekbe kezdett. Ilyenkor aztán láttáim, hogy' a kislány finom szája öesZeíhuzódnk. De most va- fohn^n a fMalok se hozlak. hiam^Mok Valaki

hiányzott tényleg, hogy a levegőbe röpítsen egy pár színes és izzó, de nem csipog szó rakétát A nagy hál® pedig telte volt gondtalan élettel. Fii- momisággíal, de kevés szépséggel. Sok parveniiviel, aMlk minden mozdulatát utánozták a sarokban, ülő szőke- grófnőnek és egy csomó gyerek szaladgált föl és alá, hogy miiért, az igazán, rejtély volt, ment. nemsokára kezdődött a tánc.

Nekem is be kellett volna vala/Mt kísérnem, a terembe, de semmi kedvem nem volt hozzá. Egy föKümémélküM mozdulattá1! eltűntem és kiél!-, tam a szálloda elé a ná'gy hidegbe-. Szikrázott a hó, mert sütött a hoOd. A hegyeknek nemcsak a kon)tturjtati, hauíam egész testük is beierajzalődotí a nagy kékségbe. Odalent a síkságon azaz apró lámpa éghetett, mert úgy csillogó tó minden, mint ahogy azt hallottuk vafamiikor feiegyesrekkonuiik-' baja, hogy van egy hely, atooö, minden fénylő cukorból) épült. Jólesett egy kicsit ide kijönni és elgondolkozni csak egy pillanatra, hogy milyen szép az élet és mekkora boldogság az, ha az embert várják és azok a hegyek ott a hátiam mögött nem ijesztő árnyképek, hanem egy teljes őrködő kar, szemek, amelyek vigyáznak...

Egyszerre csak ^valaki hátulról a vádiamra tette a kezét. Megfordultam. A estéiben nem jó! láttam az arcát, csak azt, hogy egy baibalmös. de mieggömyedt férfi volt. Zavartan mozgott a kezeivel és kereste a szavakat. . 1

— Bocsásson meg. Igazán szokatlan merészség, ugye, hogy igy, éjnek idejárni, még hozzá ilyen furcsa Kdiuációban, szólítom meg. • Engedje meg, hogy bemufccfkozzam.

Valami furcsa nevet mormogott. De hiszen a bemuWkozáteok csak arra valók, hogy egymás mérvéit soha ne értsük meg.

Az érdekes idegén pedig föl vitatta- Nagyszerű sriabá&u ertnofeinigoít hordott, és láttam, hogy az ujján jegygyűrű csillog.

— De kérem, ugye, igazin furcsa, hogy én önt most Lfcfceax mteg^sdEfcpfin. Hújgjflf©

nem bírtam tovább. Annyi álmatlan éjszakáim volt •és annyit keresgéltem mér vatekiit, hogy az fel- mondhaftatffian. Biztosan ismeri azt. a1 teóriát. Mely azt mondja, hogy az emberben az ilyen érzések nem maradhatnak benne sokáig. Ki kell önteni őkett ha várni kell, lm nincsen más, az utolsó uí- csaseprőnek ás.

— De, kérem, én egyáltalában, nem értem, hogy milyen érzésekről van szó, — válaszoltam türeíSmetlenül, merd. félni kezdtem, hogy valamelyik pillanatban majd rámugrí'k és fojtogatod kend. Hiszen nem tudhatja az ember soha, hogy egy ilyen szállodában milyen, emberek fordulnak meg.

.Ez, úgy látszik, rosszul esett neki.

— Ön volt az egyetlen, akiiben, még bíztam. Miért? Hja, kérem, ezek az öntudattá u érzések minidig a legbiztosabbak.

Talán gyerünk be, mert idekint hideg lesz. Vagy ha parancsolja, vegyük fel a kabátjainkat és maradjunk idekint. Csak engedje meg, hogy valamit elmondhassak. Mert én nem bírom tovább. Képzelje el kérem, nincsen senkim se, akihez egy jő szót szólhatnék, akinek elmondhatnám a bajomat Hiába utazom el — üldözni fog a vágy, hogy egyszer valakinek kiöntsem magamat és megkérdezzem, mit szól hozzá?

A nagy haliból mindenki kivonult, igy hát zavartalanul letelepedhettünk egy sarokba. A villanyokat i geloltottuk, csak a portástól világitotó ide a lámpa és ebben a furcsa groteszk helyzetben, éjjel, egy ismeretlen ember elkezdett beszélni.

— Egy hete érkeztem meg ide és azóta bolond vagyok. Mondja kérem ,niit csináljak? — és megfogta a kezemet. — Szeretek valakit, még nem is beszéltem vele, csak nézem mint egy bolond, mint egy őrült és nem tudom mit csináljak. Pedig érzem, hogy nem lehet tovább igy kibírni. Tudja, fiatal voltam még akkor nagyon, mikor megszerettem egy leányt. Szegény volt. De nagyon szereltük egymásáé? elhatároztuk, hogy csak egymásé

6