Prágai Magyar Hirlap, 1927. január (6. évfolyam, 297-24 / 1335-1358. szám)

1927-01-30 / 24. (1358.) szám

4 'PRSCT-TVUfifcVR-HTMiSB

mini in yaMiMBa—■

PÁRISI NAPLÓ

írja: Márai Sándor.

— Négyezer kép és a gummicella —

S^gyventháTom teremlben négyezer kép: öb aa ^Indépendanf' Imm irumyolcadik kiál- látása, A Grand Falai? egyik felét foglalja el es a szalon, ami éppen olyajn zavaros, oél- talao ée áttekinthetetlen, mint a harminchét elődje, Négyezer kép, kétezer piktor, szobrász. Ha a látogató egyszerű fejfájással megissza, jól járt Aki fázékonyabb, megkaphatja e jéghideg termekben a spanyolt. Aki érzé- kenyebfo, megkaphatja a teljes csömört. S hogy a festők itt nem kapnak melancoliát?

De ezekről, a melancolikusokról is gondoskodás történt, mert ebben az évben a Grand Palais megosztotta termeit az Indé- pendant tárlata 9 az Általános Francia Kau- esuk-Kiállitás között. A mahoanet-épület egyik sarkában a képeket állították ki. a maiik sarkában a gnmmicellát. A látogató megoszthatja érdeklődését a festőművészet és a kaucsnkmüvésöet között. A képeket olcsóbban mutogatják, mint a kanosukét, ez a két tárlat között az első essenciális különbség.

Ez a tárlat minden zavarosságában, sőt éppen abban, kétezer művésznek álmai részbeni beteljesülését jelenti minden évben. Ez az, amit annyira tisztelek benne, hogy minden évben rászánok egy délutánt. Vannak emberek, akik értenek a képekhez. Vannak emberek, akik nem értenek a képekhez. Én biztosan tudom, hogy nem értek a képekhez. Soha nem foglalkoztam képzőművészettel, se kritikai, se executiv szempontból. Nem vagyok sznob, vagy legalább is iparkodom a lehetőségig nem az lenni, s nem látom be, hogy miért kell értenem valamihez, amihez nem értek? Engem egy könyv jobban érdekel, .mint egy kép, egy ember jobban érdekel, mint egy könyv, s az én világom, amihez közöm van, jobban érdekel, mint a Mars. Mindenki menjen a maga utján, az is elég bosszú. Ha egy képet látok, megállók, mert egy ember csinálta, « talán mond nekem valamit, falán nem. De ha egyszer nem értek hozzá? ... Egy képnek élete van, föltételei, külön élménye. A képzőművészet nem irodalom, a képzőművészet mindenekelőtt képzőművészet. Aki benne él, többet éri belőle, mint aki nem él benne; S ezt mind csak azért mondom, mért • vasárnap délután, mikor ezt az óriáskígyó tárlatot megnéztem, nyüzsgőit a képek előtt néhány ezer ember. Kis, rendes, vasárnapi franciák jórészt, akik ilyen nemes szándékkal töltik el a délutánt, hogy megnézik az Indépendant. tárlatát, Kétlem, hogy sokan akadtak közöttük, akik jelentékenyen őszintébben értettek képekhez,

mint én. Valószínű, hogy sokan hasonló becsületes érzésekkel a szivükben járkáltak a képek előtt, hamisság és képmutatás nélkül, egyszerű érdeklődssel. Az Indépendant keresztmetszetét adja minden évben az elmúlt párisi esztendő művészeti törekvéseinek. Ez a tárlat az, ahol megmutatkozik, mit érez,

1 mit szeretne egy festőgeneráció, hogy* 1 látja a világ és az emberek problémáit, mit talált ki, mit vett át, milyen szociális és képzőművészeti viszonyban áll a korához? Haragszik reá, vagy megegyezett vele? Egy régebbi generáció hatása alatt áll-e még, vagy már megtalálta földalatti kapcsolatait a jövővel? Japánok, oroszok, németek, svédek, csehek, magyarok, angolok, franciák, amerikaiak állítanak ki. A föltétel csak az, hogy a kép, amit a kiállító beküld, , megüssön egy bizonyos nagyon laza és tág esztétikai mértéket. A képeket a festők nevének alfabétája szerint. csoportosítják. A zsűri, s ezt a leghara- igosább dilettánsok is kénytelenek elismerni, pártatlan és bőszivü. A legkonokabb akadémikustól a legszélsőbb forradalmár bolsevik! piktorig helyet, talál a falakon mindenki. A „Natúré utorte“ vagy a „Világ proletárjai egyesüljetek*' c. hangulatok egyforma' objektivitással sorakoznak föl. Az ilyen jámbor sétáló, mint én, vagy ez a kedves öreg francia házaspár itt előttem, katalógussal és pa- raplával a kezében, objektív képet alkothat magának a szabad jelenkori pikturáról.

A szabad jelenkori pikturáról a képzőművészeti és kritikai fórumok helyenként változó hozzáértéssel minden esetben elmondják a véleményüket. Mikor a Grand Palaisbr-' ődöngtem, egészen elveszetten ennyi szándék, munka, buzgalom, hit, vászon és festék között, egyszerre izgatni és érdekelni kezdett, mit érezhet a valóságos publikum egy ilyen tárlaton? Az a közönséges publikum, amelyik „nem ért“ a festőművészeihez? Volt a negyvenhárom teremben vagy négyezer ember. A háromnegyedrésze ennek a tömegnek hétközben gyógyít, vagy szivart ad el, vagy perel, vagy’ újságot ir, vagy ökröt, ad el nagyban. A művészet nem eminens eleme életének, ez biztos. Sokan közülük abból a szempontból néznek egy képet, hogy milyen falidisz lenne egy trümo fölött. Sokan közülük azért jöttek ide, mert vasárnap van. No mindegy, most már itt vannak. Mit éreznek? Mit érez a kortárs a kor művészetével szemben? Amit ma ..nem ért“. mondjuk egy surrealista kompozíciót, ' Vagy egy kubista térfelbontást, azt ugyanez a

*»T január M. vasárnap.

Sri öve n szkó legnagyobb

üveg- és porcellániizlete

■■■RHHraepjnHnHaHaaMBaBB

Pausz T. Koiice, Fö-ufca 19. sz.

(Telefon 33.)

*800 •

A Rosenthal és Meissen porcellángyárak vezérképviselete.

• é

kortárs, ez az öreg szivarkerestedé, száz év múlva kitünően, fogja „érteni és élvezni**, mert addig hozzászokott és hozzáérett ahhoz a kifejezési metódushoz, amivel a mai művész felbontja, elemezi és megmutatja a világot. A világ akkor se lesz más, de a meílio- dus, amivel az emberek az élet formáit keresik, meg fog egyezni a művészi kifejezésnek azokkal a sejtéseivel, ahogy « művész már ma bekonferálja ezt az eljövendő életmetó- aiist. Azok az öreg urak, akik ijedt mosoly- iyal állanak e negyvenhárom teremben egy- egy kubista kompozíció előtt, hogy aztán boldogan meneküljenek egy másik tárlatra megpihenni Claude Monet valamelyik napfényes kerti tája előtt, ijedt mosollyal állottak harminc, negyven esztendeje az Indépendant első tárlatai idején Claude Monet és az impresszionisták valamelyik napfényes kert- tája előtt... A művész mindig előreszalad és irtja a csapást, az emberiség zihálva követi a nyomát. Amit ma Parisban ebben a negyvenbárom teremben 2000 fiatal és idősebb ember festékkel, vászonnal, agyaggal, fémmel és üveggel elmond, az kétségtelenül a „Ma művészete**, s ezenfelül a legközelebbi jövő gondolata is. Ők érzik és továbbvezetik azt, amit mi csak élünk. De mit mond a kor- társnak ez a „Ma művészete**?

íme négyezer kép, mit. mondanak? A képeken az élet és a. föld örök elemei: macska, virág, ember, kúp, gyár, fény, árnyék, női test, birkózó, szán, edény, utca lámpa, spanyol táj, a barátnő és G. B. ur portréja. A kubista kifejezi G. B. ur viszonyáb a térhez' és időhöz, az akadémikus kifejezi, hogy G. B. ur egy jómódú idősebb ur szürke zakkóban és óralánccal a hasán. A publikum megállapítja, hogy G. B. urat kellemesebb zafckóban fogni föl, mint térben és időben, — kellemesebb és kényelmesebb. A kommunista festő kifejezi undorát a képen G. B. úrral szemben, mert burzsuj. az impressziónista élde1eg G. B. ur homlokának fénytöréseiben. A kortárs, mint publikum, megállapítja e negyvenhárom teremben, hogy a képzőművész ma elkerülhetetlenül politizál. Az elemek, amikhez nyúl, a régiek, de a mód, ahogy ez elemeket összerakja, emlékeztet az osztály- harcra. Ezeket a képeket jórészt, teljesen ismeretlen festők állítják ki, mindegyik a legjobbat adja, amit adhat. Mennyi bit, szándék, gyötrődés, meggyőződés, tehetség, ostobaság, stréberség, könyörtelenség a falakon! Négyezer kép, négyezer élmény, minden élmény, mögött egy-egv élet, véletlenek és összefüggések. — a publikum‘ érzi, hogy ezt az őszi tájat konzervatív ember festette, ezt az in- terieurt demokrata, s ezt a von alkom pozíciót kommunista. Az Indépendant látogatója ma önkémytelenül politizál, ha végigmegy a tárlato''. A ma művészete egy lépéssel közelebb ment nem a művészet, hanem az élet problémáihoz. A művészet megszűnt a művészek és műér tők magánügye lenni — ezért, hagy a ma publikuma ma egy lépéssel hátrál, ha megáll egy „uj kép“ előtt. Ezzel a lépéssel, amivel hátrál, védőállásba helyezkedik.

Indépendant... minden évben n-gyven- három terem, nemzetközi kereszt mai.- /.ele a világiélek változó arcának. Harmincnyolc év előtt, az első tárlatán, bizonnyal nem lógtak ilyen aggressziven egymás melleit, vréure morte és G. B. ur portréja. Soha ilyen szétszórt és nyugtalan nem volt az ember■'k lelke egy képzőművészeti tárlaton, mint .:j mi éveinkben. S egy emelettel lejjebb,-, abk:u- csuk kiállítás, — meg kell érteni ezt a.paran- lis vasárnapi publikumot,; ha ege- -kőr.-éia után .megzavart lélekkel tfnégS^éppc'n' v o.m- polyog át az Indépendant termeiből a kanosuk csarnokaiéi. Milyen sók zavart és tétova mosoly ezeken a vasárnapi arcokon — visszfénye egy nyugtalanságnak, ami már készül valahol az emberiség atelier-iben.

Nem érdemiek meg semmit!?

Az Ur beköti üzemeimet, hogy ne lássak,

csűr betömi füleimet, hogy ne halljak,

az Ur kiűz díszes házából. hogy ne legyek oii,

pedig én nem is őt keresem, csak akit ő szerei:

mind a kettőn megfenyegetnek s elűznek maguktól;

e.sak űzzetek istenek, szentek, tatán még én is szentté válók

dobjatok messze magatoktól, mert nem érdemiek semmit;

dobjatok, mert még mag vágyó) s egy kis melegben kikelhetek:

csak az a meleg, az a meleg honnan jön, ha elhagytatok ...

Urr Ida.

Az ördög pálinkája

A P. M, H, számára irta: Palásthy Marcell.

Nem volt itala a pálinka soha.

Akkor sem, amikor Eszter csalogatta, vesze- kejtette maga után. pedig akkoriban nagyokat, nótátokat, hajnalba kurjantósakat ivott.

Mégis hitet tesz rá az egész falu, hogy akkor éjszaka meggyulladt benne a pálinka.

így esett;

Ott jártak a szanatóriumban a gyulai főorvosnál. Merő csuromviz volt reggelente az ember inge, forróságai voltak, kevesebb is lett napról- napra és egész éjsza’-ákon át köhögött, vagy csókolgatta az asszony vállát.

Mindig csókos természetű volt hiszen, de mostanában olyan volt a szája, a .nagy, cserepes, forró szája, mint a parázs.

Sütötte az asszony.

Ha pedig megölelte, az ujjait beleakasztotta olyankor az aszony fiatal, kemény húsába, mintha az élethez kapaszkodott volna az ő veszendő, soványka teste.

Az asszony félt tőle.

A csókjaitól, a tikkadt, kapkodva áradó párájától, cserepes szájától, lobogva égő, riadt, kutató szemétől.

A férfi nem panaszkodott különben.

Tíülés, — gondolta, — majd elmúlik.

A fődoktor azután egy sötét szobában, kén- köves lángu és csúnyán sziszegő lámpással — (csoda ez!) — megnézte a csontjait, ö maga is látta a bordáit, a koponyáját a tükörben. (Ször- nyü érzés volt ez: Ilyen lesz egyszer ő? Mikor? — Ki tudhassa. Isten kezében vagyunk!)

A íődoktor kopogtatta, forgatta, hallgatta a mellének füttyös, zübörgő muzsikáját és ezt . mondta végül: *

I — A jobboldala egészséges, a ballal baj van.

Tudta ő ezt. Ott van a baj, az igazi nyavalya,

| olt a szive táján.

S egyszerre elfutotta a hideg. Úgy érezte, hogy i be van csomagolva a kis katonaládája. Be kell neki, — látja, — a faluvégi csöndes regimentbe, amelyben minden harcos vijézül. verekedett az élettel, mert lám, mindenkinek van — keresztje.

— Mit csináljunk hát?

Az asszony kérdezte ezt, mert az ember ma- gábasüppedteu, szótlanul bámult ki az ablakon a tavaszi napsütésbe.

— TöP'ú kell a balmellét.

— Tölteni?

— Azt bizony. Van erre medicina.

És magyarázni kezdte az orvos, hogy megtöltik a tüdejének beteg szárnyát. Akkor az pihen majd és ráér meggyógyulni, ha tud. Elélhet akár fiz esztendeig is, sőt. talpra is állhat egészen.

— ,,Tizeszteudeig!“

Úgy fúródott bele a szivébe ez a két szó, mint tízezer fekete gombostű.

Hogy mondja ezt a tizesztendöt az orvos. Mintha az tengernyi idő volna?

Most harminc esztendős. Még alig élt és tíz

1 év múlva itt hagyja ezt a galambhusu asszonyt, a földet, a vetést, a hullámosán fodrozódó kukoricát?

— Akarja? — sürgette az orvos, mert oda- i kint a pitvarban még vagy öt beteg kahicsolt.

— Nem .akarom!

— Hát menjen akkor haza. Égjék jól, pihenjen. legyen sokat a levegőn. Ha láza van, maradjon az ágyban. És főként, ne felejtse el, hogy az ágy pihenésre való. .

A menyecske elpirult és zavarában ni égi gazát gáttá a fej kendőjét. Az ember a csizmája orrát nézte.

Elköszöntek.

Ott künn aztán megszólalt a férfi:

— A fene látott már töltött telkesgazdát. Ga» t lamb vagyok én, vagy káposzta, hogy megtölt- j senek?

Az asszony kuncogott a keserű tréfán.

Többet aztáu nem is beszéltek az orvosról. !

Az urak betegségét érti az csak. Majd a tej, \ az avas szalonna, a bodza virág-tea rendbehozza í ezt a kis fázást!

A férfi azonban egyre halkabb járású lett és í kevés szavú, fázol ódó.

Sokat járt a mezőn. Nem a dolog végeit. In- j kább a napocska és a levegő okáért. j

Tegnap este betarisznyázott három napra valót és elbúcsúzott az asszonytól. Megy ki az erdőbe szaiyasbőgésre.

— Ki tudja, hallom-e még a jövő tavaszon?

Az asszony szívesen engedte.

— Meg ne fázzon, Vigyázzon magára éjjel, mert hűvös.

— Te is vigyázz, Eszter!

Búcsúzéra az asszony száját kereste, de az csak az arcát nyújtotta csókra. Mikor az ura elfordult tőle, a köténye csücskével annak a lyoniét is letörölte.

Látta ő ezt. A szerelem féltő embernek a feje búbján is van szeme. Ezer szeme. van. ezret nem tud lehunyni egy percre is. amikor az asszony elhúzódik tőle a dunyha alatt:

— Maradhasson! Almos vagyok, kend meg beteg. Menjen. Nem tudja már, mit mondott az orvos?

Sokszor volt ez így mostanában.

...Az erdőben falatozott egy kicsit aztán le- í heveri egy tisztáson s a -bakaCsin éjszaka sok,’ cifrán kivert, fényes koporsószögeit kezdte nézni.

Éjfélig tanácskozott, velük, de nem tudták megmondani neki, ki volt az, aki az asszonyt f el - okosította, ’ ogy csak az arcát hagyja megcsókolni.

— No, aludjunk! Első pitvmallatkor lesbe kell állni.

Be^miyfa a szemét és már meleget kezdett fújni szivére az álom, amikor — akár csak a villám — úgy villant végig az agyán:

— Sipos Ferkó szanitéc volt Döghordozó ispotálykatona. ö tanította ki Esztert. De milyen* jusson?

Ejnye, de hűvös van itt! Majd bolond vagyok reggelig itt fagyoskodnl, mikor otthon vár a jó meleg ágy.

.... Hazaballagott.

Az udvaron meglapult a diófa árnyékában.;

A ház ablaka nyitva volt.

— Ejnye, ki beszélget ott benn? Álmában az asszony talán?

Figyelni kezdett s jöttek a szavak kifelé az ablakon újra. Ugv kúsztak a szivéhez, mint a koporsóíérgek.

— így szabadultam meg attól, bogv töltött galambnak légyek a párja.

(— A kirélejzumát! — horkant fel a férfi. — Igv vagyunk?)

Odabenn felcsattanóan röhögött a legény. (Ugyan ki az a lator?) és gyöngyözve pörgött az, asszony kuncogó, csiklandós, dévai kacagása.

(— Ép milyen szabadjára! Nyitott ■ablaknál!.; Mintha már a magukéban lennének. Hiszen úgy is lesz ez, ha ő a föld alá bújik.)

— No, maradhass már, Ferkó. (Hát ö az? A Szanitéc!)... Elég volt no, ha mondom.

Birkózás lomotoló nesze áradt ki az ablakon, mint valami fülledt pára aurái apró sikolyok, ka- carászás és libegős tarkázott.

— Erigy már, Ferkó!... Hiszen te is csupa csont vagy már. Elégsz, meglátod és mi marad akkor nekünk későbbre?

A vacogó ember, ott a diófa alatt, megmozdult és az .ablak felé indult.

A kert felől, már egészen az aljáról besüt, a hold az ablakon. Belátni rajta, az ágyra.

Lekanyaritotta válláról a puskát és felcset- tentette rajta a ravaszt.

Megindult, a puskával.

Egyet, lépett és — hörögve vágódott hanyatt.

Meg sem moccant többet.

Az arca pedig szederjesen lilára sötétedett. Úgy feküdt a holdfényben, mint égy bekormozott arcú rabló, akit leütötték,

...Mikor a bakter hajnaliéit? hazamenel ott találta, nagy szakértelemmel állapította meg:

— Meggyulladt benne a pálinka.

Lám, a kulacs még most is ott vau az oldalán.

Leguggolt, ~ megrázta * kulacsot.

Nem kotyogott, de üresnek nehéz volt egy kicsit.

— Teli van biz ez.

Kicsavarta a bütykös nyakát és húzott belőle, egy jókora kortyot.

— Ennek úgy sem hiányzik már semmi a világon!

...Ennyi volt.