Prágai Magyar Hirlap, 1926. december (5. évfolyam, 273-296 / 1311-1334. szám)
1926-12-05 / 277. (1315.) szám
F\ színház kritikus helyzete 'Német színigazgatók, rendezők és drámaírók a színház jövőjéről Glosszák a színházi ankéthez A Neues Wiener Journal berlini levelezője a színpad eltagadhatatlan válságára való tekintettel meginterjúvolt egy sereg színházi embert, színigazgatókat, rendezőket és drámaírókat a színház jövőjét illetőleg s többek közt a következő feleleteket kapta: Leopold Jeszner a színház jövője? — A színház mindég meglesz!!! Dr. Eugen Róbert: A színház pillanatnyi helyzete oly vigasztalan, hogy az ember nem is mer a jövőjében hinni. A színház többé nem életszükséglet. A szociál-ökonómikus fejlődés a színházat majdnem teljesen háttérbe szorította. A sport, a rádió, de különösen a film, mely olcsó pénzen jó művészetet nyújt, annyira kitöltik a közönség érdeklődési körét, hogy a színház nem fér már beléje. Hogy mi még egyáltalán színházat játszunk, a mai keretek közt is, az kizárólag az igazgatók érdeme, akik szeretik hivatásukat s még áldozatoktól sem riadnak vissza. A kérdésről eszembe jut egy beszélgetésem Ottó Brahmmal, melyet, mint fiafal szingigazgató folytattam vele: „Legföljebb 20 évig leszek színigazgató, — mondta, — akkor eljön az ideje, hogy visszavonuljak, a vezetést a fiatalabb nemzedék veszi át“. — Brahm a színház természetes továbbfejlődését vette számításba s annak várható uj irányát. Nos, ez nem következett be. A színház fejlődése megállt, a várt uj színházi generáció, melynek a vezetését öt év előtt át kellett volna vennie elmaradt. Nincs. A színház jövője sötét és bizonytalan. Jürger Fehling: Ami az életből fakad, abban van élet Minden mozgalomban, mely csak látszólagos, meghal az élet Aki kedélyben és tettben megtagadja a mozgalmat s az ösztönben bizakodik, kockára teszi a színház szívverését A szívverés az egyetlen mechanika, mely a színművészeihez illő. A szinmüvészetet romokba döntődé ®z utolsó tiz év bűnei a színház ellen. Ezekből a . romokból kell megszületnie a hitnek egy üj, üde szinmüvészeiben, a holnap színházában, melyben nyúzó gazemberek nem tudják majd divatos kísérletekkel és emberhez nem méltó nyavalygással • nép lelkét kijátszani. Ervin Piseator: Átmeneti időben élünk s tudatosan átmeneti munkát végzünk a beláthatatlan változásra szánt korszakban. A dráma, mint művészi forma meg fog maradni, csak uj kifejezési lehetőségeket keresünk számára az időből születő technikai és művészi találmányok (film) segítségével, melyek legjobban megközelítik a természetet s melyek égy szép napon engedelmes és alázatos eszközei lesznek a színháznak A frázis, a vakító romantika, a fátyolos misztika elviselhetetlenné vált abban a korban, melyben a valóság a legszárnyalóbb képzeletet is megcsufolja. Keressük ennek a valóságnak a legtisztább, legmegrázóbb kifejezését, szinszerüség nélkül, egyszerűen, tárgyilagosan, keményen, lényegében oly stílusban, mely az idő tempóját, technikáját, hatalmas világeseményeit felöleli. Ha ennek a formának ezt az egységét ebben a tartalomban megtaláltuk, ez a színház egész magátólértetődően lenyűgözi, meggyőzi a közönséget. Ludicig Fulda: Nem hiszek a színház pusztulásában, még ha időnként rosszabb sorba kerülne is, mint amilyenben ma van. A mechanikus művészet a közvetlent nem szoríthatja ki tartósan. Minél jobban diadalmaskodik a mozi és a rádió, annál gyorsabban készítik elő a fordulatot. Ez a fordulat: visszatérés az eleven költőbeszédhez, a színpad eleven akciójában. Fritz Korlner: Ha lehetőleg egyszerűen akarom magam kifejezni, csak idézni tudom ex-csá- szárunk utolsó nyilatkozatát: „Oly eseményről, mely a gondviselés akaratára van bízva, természetszerűleg nem lehet felvilágosítást adni“. Amott Bronnen: Könnyebb egy fiatal leánykától érdeklődni a jövője felől, mint egy öregtől. — Elfogultan nézek be nap-nap mellett a színházi ruhatárba s egyáltalában nem csodálkoznám azon, ha egyszer üresen találnám azokat. Mert minden dolog, melynek múltja és családfája van, valahogy születési hibában szenved, mert nrndez túlontúl kedélyállapotunktól függ. Egy filmnek, vagy egy villamos hullámnak a közönség teljesen mellékes. A közönség órák hosszat dühönghet a moziban, a film pereg, a villamos hullám száll, beszél, de mi törlénik, ha a színházban egy érzékeny jelenetnél nagyot tüsszent valaki? Szóval, veszedelmes, ha valaki egy mélyértelmü drámában nagyot tüsszent bele és még veszedelmesebbé lesz a színház jövője, ha mégjobban elterjed —> a nátha és az emberek türelme mégjobban ősszezsugorudik. De van-e különösebb ok arra, hogy ilyen rosszat gondoljanak az ember-: ről? Bizonyos föltételek mellett a sz'nház tarthatja magát a következő eljegesedésig, tovább semmi esetró sem! Kari Zvckmayer: A színház jövője a dráma jövőjétől függ. Németországban (másutt is! Szerk.) rengeteg sok nagyszerű dráma van. MinSommi se történt, csak ránklehelt a forró lelkű Dél: a kertünkben télen ibolyácska kél. A vén December hetykén egy csokrot kalpagjára tűz a úgy mosolyog, mint Iriss-szerelmii szűz. Mikulás bácsi könnyű tavaszi saruban csoszog s vigan viszi a kivirult botot... A gyermekeknek eszükbe sincs elbújni, este sem ... Valahol harmonika szól szerelmesen. Semmi se történt, csak ránklehelt a forró lelkű Dél: s nem jött ránk se hó, se jég, se dér. 0 embertársak! Ti emberirtó őrült teletek világ végéig itt lesz veletek? Én, mint a szentek, néha tavaszt trillázok a havon s virágot szedek befagyott tavon. Semmi se történt, csak Isten-szájból rámlehelt a Szól s bennem bolondos ibolyácska kél... Mécs László. den házban ápolják a sz’nmúvészetet, sok helyen meg is játszák. De azért úgy látszik, hogy ez mégsem valóban élő és kényszerítő dolog. Alapjában mégis szívesebben megy az ember moziba, vagy cirkuszba, mert ott valami ujjat, azaz közvetlenül teremtettet nyújtanak, mig a színházban csak a valamikor teremtettnek uj feltalálását. Nem azon fordul meg a dolog, hogy a színház ilem ad újat, vagy az újat ott nem akarjuk meghallgatni, de azon, hogy az uj még nem nyilatkozott meg olyan formában, mellyel a színházat uralma alá tudná hajtani. Meg vagyok győződve, hogy egy néhány magában véve a saját anyagával, erősen dolgozó ember ezt a szükséges tudást és uralmat megszerzi és remélem, hogy köztük leszek én is. így az ankét. Mint minden ankéteknek rendszerint, ennek sincs határozott és pozitív eredménye. A vélemények a legellentétesebbek a színház jövőjét illetőleg: bizakodás és kétségbeesés, uj formák, uj célok keresése és elsiratása a régi színházi hagyományoknak. Egyben egyhangú a nyilatkozatok véleménye, hogy a színművészet válságba került, válságos időket él s jövője teljesen bizonytalan. A színház bizonytalan jövője az irodalmi fejlődésnek is egyik legaktuálisabb problémája, mert a színpad .válságával szorosan összefügg az irodalmi műfajok legkifejezőbbjének, legelőkelőbbjének, a drámának válsága is. Ha a színpadi művészet hanyatlik a változott élet és az ebből következő változott igények miatt, elsorvad maga a dráma is, mint irodalmi műfaj. De tovább mehetünk. Nemcsak ez az egy irodalmi műfaj él válságos időket, de maga az irodalom is, egészen, mint művészet. A könyv, az irodalom másik s általános megnyilatkozási eszköze, ma éppenugy nem életszükséglet, mint a színház, a könyvtermelésben sohasem volt még olyan disz- jurktura, mint manapság. Az nemcsak nálunk van igy, de igy van a könyvtermelés klasszikus földjén, Németországban is, a könjr- válsága világ- jelenség. Hogy ennek mi lehet az oka? Talán az, hogy az irodalom lendületben, tempóban, eszmevilágban nem találta még meg az összhangot, nem tud, vagy nem akar lépést tartani a rohanó, zajlásban lévő élettel. Erre vall az a jelenség, hogy a legnagyobb könyvsikereket (ami nem egy az irodalmi sikerrel!) azok a könyvek érik el, melyek ezt a versenyfutást az élettel vállalni merik s az a kifejezési mód kerül hova-tovább uralomra, mely leghüebben tudja az életrohanást elénk varázsolni. (Film!) A színháznak ez a válsága nem az első az emberiség szellemi életének fejlődésében. Közel 2000 évvel ezelőtt, a mi kulturfejlődésünk alapját képező római életben, a köztársaságvégi és császári Rómában egészen analóg okokból, ugyanolyan válságba sodródott a szinház, mint ma. S ha figyelmesen vizsgáljuk az akkori és mostani körülményeket és jelenségeket, nem sok pesszimizmus kell hozzá, hogy a színművészet és evvel együtt a drámai mifaj teljes elcsenevészesedésé- től féljünk. A görög drámából fejlődött római dráma elvesztette vallásbeli alapját (a mi esetünk ugyanez), a drám a polgári társadalom élet-kifejezője és iskolája lett, (akárcsak ma). A háborús világ, mely akkor vízszintes irányú és egy központból kisugárzóan extenziv jellegű volt, uj világrészek, „barbár" népek meghódítását és gyarmatosítását célozta, felfokozta az életet és letéritette az irodalmi megértés és műélvezet útjáról. A dráma lemaradt, mert a változott élet uj kifejezési eszközökhöz fordult és uj kifejezettségeket igényelt a közönség. A dráma lefojtott, lelkekben feszülő iz- galmassága nem elégítette ki az embereket, akik az életben, a többszínűvé vált életben véresebb, inkább testi izgalmakat éltek meg. A teátrum amfiteátrummá bővült, a színpad a maga megkötöttségével elvesztette jelentőségét, a művészi színjátszást kiszorította a színpadon a mimus, színházon kfvül a „circenses". Könnyű behelyettesíteni ezeket, a római elemeket a maiakkal- A világháború cask annyiban különbözik a római örövháborutól, hogy nem egyirányú volt, de kölcsönös, vice-versa, egyenlő erők és kulturériékek harca egymással. Ebből következik az összefutó erők eredője, a harmad'k irány, az elnyomott társadalmi osztályok harca fölfelé. Róma egymaga küzdött világhegemóniáért, a világháborúban a két világ-ellenfél küzdött ugyanezért, ma a társadalmi osztályrétegek teszik ezt. Az egészből csak az élet felfokozoltsága fonios ránk nézve a dráma és irodalom szempontjából, melyhez hozzájárul a hatalmas technikai lendület. Az élet maga többet tud nyújtani, mint a legelevenebb képzelet az irodalomban. Az elmúlt, szinte dugábadőlt régi életből valami tehetetlenségi nyomatékkai előgördülő irodalom nem tud lépést tartani a gyorsított tempójú élettck A közönség uj kifejezési eszközöket igényel, s hogy ezt nem kapja meg az irodalomtól, keresi másutt. A színpadon kiszorítja a drámát a modern mimus, az operette és revü, a színpadon kívül „circenses" helyébe lép a — film. Ez a kettő, mint Rómában, föltétlenül vissza fogja fejleszteni a sz'njátszást A két eset teljesen analóg, csa1r az a kérdés, hogy ez a visszafejlődés milyen fokig megy majd végbe, a dráma és színjátszás teljes elsorvadására vezet-e, vagy meg- áll-e egy bizonyos fokon. Azt hiszem, hogy, ez utóbbi fog bekövetkezni. Mert ha analóg is a két eset, nem teljesen kongruens. Legelőször is a ma polgári színháza jobban belegyökerezett az emberiség mai kuliur- rétegébe, mint a római, ha másért nem, csak azért is, mert ma a kulturemberiség sokkalta magasabb százalékú a színházat nem igénylő plebssel szemben, mint akkor volt, tehát a színháznak nagyobb tömegű hátvédje van, mint Rómában. Ma a színigazgatóik, ha üzleti érdekből is, de jobbára hivatásszeretetből is, a müértők s a közönség józanabb része, melyet nem kapott el a rohanás tömegpszichózisa s sokkal inkább különbséget tud tenni szórakozás és művészet közt, ápolni, óvni fogják a szinmüvészetet, ha mint üvegházi virágot is, jobban, mint a lelki műveltség nélkül való, valami civilizációs mázzal tetszetőssé mázolt, de lelkében üres római nép. A szinház föltétlenül meg fog maradni, hiszen a római szinház teljes pusztulása sem ölte meg teljesen a drámát, mint irodalmi műfajt, csak a ma Senecái nem fognak pár excellence. könyvdrámát írni, de megmaradnak a mamái mélyebb, emberibb, esetleg elvontabb drámáik megjelenítési eszközénél a színháznál. A színművészet megmaradásának egy lehetősége van, az, ha nem akar konkurrálni vetélytár- sáyal, a mozival. Mihelyt erre az útra tér, el van veszve, mert az emberi test és beszéd, ami lényegében a színművészet anyaga, nem tud versenyre kelni a mozi lényegét képező anyagi technikával, az igazság a megtévesztéssel, a művészet a tetszetős trükkökkel. Egészen biztosan lehet számolni a színművészet extenzitásának igen nagyarányú hanyatlásával. .Nem lesz annyi szinház, mint amennyit a közelmúlt nyugodt polgári élete igényelt, de ennek pótlásául számítani lehet a valódi színművészet intenzitására, lelki elmélyülésére, ért ék esed ésér e. A szinház csak mennyiségileg fog hanyatlani, minőségben nőni fog. Az, ami még ma ideig-óráig tartja a színházak mennyiségét s a mozival való konkurenciában a versenyt: — ha más téren is — a léhaság, a szexuális propaganda, lassan elveszti vonzóerejét, a mai színpadi világsikereket (ami szintén nem egy az irodalmi sikerrel!) arató színmüvek iróstól együtt elsüllyednek a feledés tengerében s a szinház megmarad annak, ami volt, vagy azzá lesz, aminek lennie kell: az irodalom legértékesebb műfaja, a dráma méltó megjelenítő eszközének. Föltéve, hogy az ember is megmarad kultur- lénynek s nem bomlik föl teljesen a társadalmi rend és emberi világfelfogás úgy. ahogy felbomlott a római világban! (—y)SUrisjalró sjaion Jtiítf Mtntpl alapítva lüüO-h.m. i]3rag- italai* „im-uua, fl cap-maleai eremita Irta: Nagyné Barényi Sára Georgios, az öreg görög matróz, rozsdát vert. Kalapácsának kattanó ütései haranómkwgan tercel- teik a gépházból feltolakodó zakatolásnak s ebbe a monoton muzsikába frissen vágott bele a hajóharang csengése. Dél volt. A konyhaajtó előtt kettesével felsorakozott legénység várta az ebédet, melyet a szimatoló mát- rózorrok jónak jósoltak. Az esőtől, széltől kicserzett arcokon játékos jókedv alattomoekodott sínnek'a jókedvnek apró nyilait egymára röpdtgeUék. A konyhagyerek nagy vaskondérból osztotta a „Sugo‘‘-vai nyakonszinesitett maccharonit, míg az obiigát vörösbort a konyha mindenható Premierje, a feiiérsapkás, terjedelmes embonpomtü Signor Guooo méregette csorbultszélü félliteresével. EzA a tipikus tengerészididlt pleinair-vliágitásba élesítették a déli nap izzó sugárkévói, melyek bőségesen ontották augusztusi melegforrásukat. A hajó orra érzéketlen egykedvűséggel túrta a Földközi-tenger .olajsima azúrját, hátrahngyogat- ván; munkájának eredményét — a csavartól bakóéra börzei barázdát Távcsővel kezemben, türelmetlenül'kémleltem a horizontot, hiszen rövidesen meg kell pillantani Cap-Maleát. Amióta kijutottunk a Zea-csatomából, minden megtett mérföld után egyre kiváncsiakban türelmetlenkedtem a beígért tengerészlátványqs- ságért, amelyet a teljes szépségében fogok élvezni, hiszen a csupasztv parancsnokunk megígérte, hogy tócsái ogatja számomra a maleai remetét, a tengerészek babonás tisztelettel emlegetett ismerősét, aki egy-egy hajó hívására elő szokott jönni s a hajó ajándékát, amely rendszerint élelmiszerekből áll — olajbogyóval és áldó kézmozdulattal viszonozza. Az épszélü horizont karéjába hirtelen egy zavaró pont csapódik bele é6 a kutató távcső köze- , lebjb hozza a várva-várt fokot. Beretvaélesen vág bele a tenger kékjébe, a rajta feltörő hullámok pozdorjává zúzódva csapódnak vissza róla, mikor elhaladva mellette, hátába kanyarodunk. A szikla előbb éles gerince itt kiszélesedve bukkan eüibénJfc. Szomjasan figyelő szemem azonnal észreveszi a szikla peremére tapadó, fehérfalu, kupolás kis kápolnát, A távcső ürege követi a felfelé kapaszkodó fceskéhy ökvényt és kíváncsian akad meg az olajfák árnyékában megbúvó, kicsi házikón. A sziklaoldalhoz simuló apró cserjéket sárgásra szikkasztja, a perzselő napmeleg és ebbe a száritő forróságba ■ lomhán bőg bele a hajó kéménye. Az őrségező BamboHna kapitány hosszasan adja le az ismételt üdvözlést, de a beígért fe-hérszaJkáhae remete nem mutatkozik. Feszülten kémlelem a házacska ajtaját^ amint konok hallgatással nem mozdul, majd elégedetlenül teszem le a távosövet, mely csalódásomat még szemléltetőbbé teszi. Az üres kápolna, a lakatlan kis ház, beígért poézisétöl megfosztva, kopottan és gazdátlanul rajzolódik rá a háttérre; a maleai remete hiányzik onnan. Rosszkedvűen mentem le a hídról s már éppen a kabinomba indultam, midőn észrevettem a rozsdát verő öreg matrózt, a görög Georgiost. Ejnye, hátha ő meg tudná nekem mondani, hová lett a híres maleai remete? Odatelepedtem hát melléje és elmondtam csalódásomat, mire ő a következő mesével kárpótolt: So/k-sok évvel ezelőtt ólt Piraeusban egy szépséges leány, akit apja. a fösvény Jannakis, egy dúsgazdag hajósnak, a csúnya Kyriafcides Leoni- dósnak ígért oda. Marionga, a csodaszép Jannckisleány, térdenállva esküdözött: ő nem szereti a gazdag Leonidost, az ő szive már választott — ez mind hiába volt, az esküvő napját mégis kitűzték Ettől való félelmében a szép Marionga e szókét' az apai házból; de ugyanakkor eltűnt egy szegény ha jós- legény is, a daliás Boyosides Joanois. Kyriakides, a megesni olt vőlegény, bosszúért lihegett és megesküdött, hogy megkeresi a szökevényeket! Múlták az évek, míg végre messziről hazakerült' hajósok hírét hozták Joannis szerencséjének, aki szépséges feleségével, az eltűnt Mariongőval, már a saját vitorlásán hajózik messzi szigetekre és szorgalmasan gyűjti a sok drachmát. — Legutóbb a Cerigo-sziget alatt találkoztunk vele — mesélték Leonidosnak —, Entella nevű vitorlásával éppen Smyrná'ba igyekezett. Leonidos bosszúja felforrósodott Két legerősebb vitorlását, a Kentaorost, meg a fürge Kassost kedvező szélnek fordítva, Cerigo szigetének húzott- Cap-Malea magasságában gyűrűssé fodrozódott a tenger, a sirályok vijjogása vihart jósolt. Erős Tra- montana dagasztotta a feszülő vitorlákat 6 a bosz- szut szomjazó Leonidos éppen a vitorlák behúzására gondolt, amidőn egy feltűnő karcsú tóíóriásban pokoli örömmel ismeri fel a keresett Entellát, Boyosides tulajdonát. Rövid parancs?dás után a két vitorlás fürgén oldalba kapta a mit sem sejtő Enteliál és ravasz íurfanggal édesvíz adásra kéri, — mer' hát elfogyott a vizük és betegjük van. Készségesen ereszkedett alá a kötéllépcső ! Boyosides hajójának oldalán — de még ocsúdni sem ért rá, Leonidos felkapaszkodó emberéi békáira késeitek. A szörnyű m 'szár!ás csupán Marlon- gát, Boyosides szépséges feleségét kímélte — akit > * APRAGAIMAG^RJíIRLAPIRODAbMlMELLEKLETE » <T Tavasz a télben
