Prágai Magyar Hirlap, 1926. december (5. évfolyam, 273-296 / 1311-1334. szám)
1926-12-12 / 282. (1320.) szám
1926 december 12, vasárnap. m®iVfeíteR'HMLffi 9 A fa-ló Vágy kimarta, por ki ette, háta nyiitt volt, rongy, lakó: harminc éve már, hogy állott a padláson s mállóit, inállott a faló, a faló. Valamikor réges-régen (emlékezett rá még jól!) ott állott a gyermek-padkán, gyermek-szoba játék-sarkán vadujonnam, ragyogón. Harcba szállott ezer rémmel, vágtatott a pradrien át a vitt a hátán hangos hanggal, papircsákó és fakarddal pici, bohém katonát- e Trombitaszó szólitgatta reggelenként „nagy csatáikba” s mezítlábas kis vitéze, , ordítozó írókézé sarkantyúját belévágta. ... hol vannak e messzi évek, lázas gyermek-álmok mind ...! Harminc éve már, hogy itt áll, múltja busán feltrombitá! a feje szomorún legyint: ..Sorsa mindeneknek ez: az Élet szép, miig víg s dalos, de mihelyt tűnik gyermek-éved a ránc üli meg borús képed, ezer Gőgös rád tapos! Félretolnak egy sarokba s ezer Ifjú lép helyedbe, „lógós” vagy csak, öreg, fakó, multjavesztett régi faló a szivedet a por kiette ... !“ Emágy elmélkedett s állott a padláson s mállott, mállott harminc éve a faló, vágy kimarta, por kiette, háta nyütt volt, rongy, fakó ... Sólyom! S. Lajos. szép is az, hogy most a vallásban keres vigasztalást. Tudom, hogy rendesen eljár a templomba s még azonfelül a hivőgyülekezetbe is. — Mert testem-leikem éjjel-nappal áhitozik az én Uram után ... Kitárt karját lassan tette keresztbe a keblén. A feje lehanyatlott. — Igen, igen. A leány már majdnem türelmét vesztette újra. Nem szokta meg a vallási vitatkozásokat és nem fegyverezte fel hozzá sem bibliában jártasság, sem hasonló emberekkel folytatott beszélgetés. Már szeretett volna elmenni innen, megver- ten és megldsebbülten akart visszavonulni, — de müT.’-'i íjra szólt volna neki valaki. Újra engedelmeskedett a távoli kérdésnek és újra támadott: — Erzsi néni örült ugye, mikor egy-egy gyermekét a világra hozta? 1 Az öregasszony elgondolkozott. Arcáról lassan tűnt el a fanatizmus szinte őrületes feszültsége, a kiválasztottság önteltsége, a másokon ítélkezés gonoszsága. Lassan változott át az öreg arc: Kisimultak a torzító ráncok, megenyhült a száj körüli gőg és várakozás lopózott a szemekbe. Ágnes mereven nézte és valahogyan megérezte, milyen lehetett valaha. Szinte látta most megáldott testét. karjának már a beteljesedés előtt is ringatás- ra lendülő megmozdulását. Mintha ott úszott volna felettük a szoba zárt levegőjében a meghatározott melódia nélküli, mindig változó és mégis örökegy dudolás: Az anyává érő nők öntudatlan, egyelőre még befelé szóló altatódala... Az öregasszony előrehajolt. Megragadta a lány kezét és megsimogatta. — Örütem bízón lelkem... Mán hogyne örütem véna!... Készitgettem is mán jőelere a kis vánkust, kis dunyhát, miegyebet... Meg a ceipkeujjast, csipkefiketőt szallagos dunyhakölőt a keresztelőre... Váltig nevette is szeginy meg- bódodult uram, — Isten nyugosztajja, — hogy aszongya, más még haragszik, más fii a gyerektől, te meg alig várod . .. Hát én vártam. Mindig nagyon vártam... Mer majd mindig a sirhalom után borulhattam csak a bőcsőre. Alig irte két gyermekem egymást... No, oszt ez a két utolsó ... Ágnesnek ujjongás kelt a szivében. Eltéri- az öreget az isteneskedő beszédtől! így majd Ügyeletes tűzoltó Irta: Schmidek Dezső. Az ügyeletes tűzoltó a színfalaik mögé húzódva 'bámulta az előadást. A karmester pálcája feszesen hasította a levegőt, az eipi- zodistáík arcára obiigát mosoly fagyott. A várakozás már zilálttá gubancolta az emberek idegeit, mikor a főrendező volt szinészkora lomtárából előcibált „lovagi keccsel” színpadra szervirózta a primadonnát. Taipsorkén! A kakasüllőn dülledt szemmel dobogtak a mesteirlegények. Pillanat- mámor fcödölt s az emberek ámulő aih-val a fraikhos, parfőmíelhős, gyöngyös álcsillogás részesévé oldódtak. A színfalak mögötti zsiivajgás is alábbhagyott. Ráérő fodrászok, öltöztetőnők, disz- letezök nézték az előadást. És az ügyeletes tűzoltóival senki se törődött. Kedvére bámészkodhatott. A szimbázi emberek átnéztek rajta s ha nagyritkán szóltak hozzá, alig leplezett megvetés lopózott a hangjukba. Az ügyeletes tűzoltó eleinte fontos személyként feszített erre-arra. Tűzbiztonság! Ez a varázsos szó öblösre düllesztette a mellét. De a kulisszák közötti levegő s a benfen- tesek nemtörődömsége rohamosan kordázta önérzetet és a napokkal, amelyeket itt tétlenül átődőngött, mindjobban kiélesbült a jelentéktelensége. A rendező néha, ha észrevette, szivart, pénzt nyomott a markába, de ez annyira gép- szeTŰen, tűzoltói ténykedésének semmibevevésével pergett le, hogy jóindulatnak is alig volt nevezhető. Az ügyeletes tűzoltó egyszer elleste a diszletezők tere-ferejét. Arról beszélgettek, ha tűz támadna, nem ijednének meg. Legfontosabb, hogy megőrizzék a lélekjelenlétüket. Aztán a tüzszekrény is itt áll a közelükben, ha kisebb a veszély, csirájában elfojthatják, ha nem — pár perc alatt — itt a tűzoltóság. Az ügyeletes tüzóltót bántotta ez az ő felesleges voltára célzó oldalvágás, de hirtelenjében nem lelt lefegyverző ellenérvet. A diszletezők, önérzetén tiipró beszélgetése minduntalan fülébe csendült s gondolkozásra sarkantyuzta. De paraszti logikájával végül is oda lyukadt ki, hogy ezeknek az embereknek valahogy igazuk van. Igaz, ő tűzoltó, mesterségéhez halálmegvetés, bátorság kell s annakidején a tüzpróbát is becsülettel megállotta, de itt mégsem tűzoltó csak hétszámra tétlenül ténfergő őrszem. Ezek a görbehátu, pipogya diszletezők pedig dolgoznak. Szuszogva cipelik az iromba vászonfalakat s pillanat alatt osillogö szobákat varázsolnak a csupasz színpadra. Ez a felfedezés megrendítette. Önérzete összecsuklott. Sehol se lelte a helyét. Szívesen belekapcsolódott volna a diszletezők munkájába, de merev szolgálati szabályzata nem tűrt ilyen kilengést. Loppal törpitette jelentőségét s könnyed gúnnyal beszólt a beosztásáról. De hirtelen meghódolása még jobban elmérgesttette helyzetét. A színházi emberek palástolt megvetése most már nyílt gúnyolódássá durvult. Az ügyeletes tűzoltó talaj tálamul imiboly- gott. Arra is gondolt, hogy itthagy osapot- papot és más beosztást kér, de csökevény büszkesége posztján marasztalta. Csodát várt ami meghódol'tatja a fölényeskedőket. Az elkeseredés megmozgatta tetszhalott fantáziáját s iromba utópiák szökkentek tudata alól. Irrealitásos álmai még kiötlőbbé élezték szenvedéseit. Ha gúny, bántódás érte, még mélyebben sajgóit, mert cirádás elfántcsont- tornyából potyantotta a porba. Ma különösen sok sérelem érte. Az ünnepelt p rimadonna első f elép te lámpalázassá fáklyázta a színházi .emberek idegeit. Mindenki lángolt, fel s alá robogott, az utolsó sehon- nai is pirult arccal fontoskodott s minduntalan beiéjekötött. Elhatározását, hogy valaminek történnie kell, ami helyzetét megmásítja, ez az est véglegessé szilárdította. Betegessé fajult légvárait felrobajlő egészséges ösztöne össze- döntötte és most hirtelen elévilant a megoldás. Nem várnia kell, hogy vele történjék valami, hanem neki kell cselekednie valami olyast, ami az elérhetőség határain helül mozog." Tett! Tett! FöMönmozgó! Megvalósítható! Agya lázasan dolgozott. Szinte egész testét belevitte a gondolkozásba. Idegei tűhegy essé iborziolódtak. Szeme pillanatig se pihent. Pillantása a környező dolgokra rebbent majd zavarodottan tovasiklott. Tett! Tett! Agyát behálózta a szó és száguldó gondolkozásra ösztökélte. Tett! Tett! Verejtékcseppek harmatoztak a homlokán. Zsivaíjgott, ágált a szó s belőle társultan zilált gondülafeaframgok születtek, haltak. Tett! Tett! Egyszerre kis képzővel bő- vülten toppant elejbe a szócska: Tettes!.... A legszebb karácsonyi ajándék a bármely'' nagyságban keszUÍtművészi fény képfelvétel. A NT, WILDT; ‘PRÁGA I., Králodvorská 18. fényképészét! mOtermé. , Aki.. valamit.. bűnt.. követ.. el... Szive döbbenten dobbant. A tüzoitóföpar amcsitok még jár égen mondta egy tűznél, ahol ő is segédkezett: A tettes biztosan egy munkás volt. És valami eldobott cigarettáról beszélt... Altkor hallotta először e szót. Ijesztő zenéje egyideig foglalkoztatta, majd elfeledetten tudata alá hullott és sereg gondolata között most ismét elejbe tolult. Tettes! „Tettesnek kellene lennem, hogy a gúnyolódok más érzéssel, akár döbbenettel hajoljanak felém ...“ Az első gondolatsor szertelenné rugódo- zó tervekkel tömbösült fel benne. De a következő pillanatban paraszti józansággal gyeplőket dobált indulataira. Hohó! Csak ügyesen! Körültekintően! Semmi kedvem a börtönben penészedni. Kis idő múlva ravaszul mosolyogva szétpillantott. A színpadon tombolt az élet. A primadonna groteszk charlestont lábikrázott a komikussal. Nyálcsurgó ámulattal mindenki a színpadra meredt. Most itt a pillanat! Az ügyeletes tűzoltó óvatos maoskaléptekkel a szinfalraktár felé ballagott s pár peirc múlva meghunyászkodva már az előadásra figyelő színházi emberek közé vegyült. Ezek becsmérlő megjegyzésekkel csipkedték körül, de ő rájuk se hederitve jóleső öbtttődésse! óldodott fel a színpadra ügyetlenkedett tengerparti idill szirupos szerelem- szövevényében. * * * Az ünnepelt primadonna éppen a második felvonás nagyáriáját epedte a nézőtér felé, miikor egyre erősbödően valami támadó illat áramlott a színpadra. Közben izgatott suttogás, éLénkülő sürgés-forgás szitokrap- penytü, halk sikoly kerekedett a színfalak mögött Aztán nem tudni honnan, egy döbbenetes szó bombázott az ágáló színészek közéi Tűz! Tűz! A primadonna falfehéren meg- tántorodott, a hang a torkába dermedt, míg a többi színész ügyafogyott kínnal leplezni igyekezett a döbbenetét. A szellemes komikus és az anyaszinésznő között gyors álbeszélgetés szövődött. Hiába! A helyzet menthetetlennek látszott. l A nézőtéren névtelen rosszérzés vibrált csak megértik már egymást. Nagyot dobbant a szive és karcsú, fehér nyakába kergette a vért. Megszorította az öregasszony simogató kezét és minden bátorságát segítségül hivta: — Erzsi néni, kedves Erzsi néni, gondolja csak el, szegény Anna is igy, ilyen boldogan várhatná most a kicsijét... — Az a... — Erzsi néni, ne mondja ki a szót! Mondja jő szívvel, szeretettel, mint én mondom, mint az apám mondja: az a szerencsétlen. Mert Erzsi néni jól tudja, mi is tudjuk, mindenki tudja, hogy tisztességes asszony volt. Négy hosszú év telt el az ura halála óta. Dolgozott, mint egy férfi, mezei munkára járt. Azonkívül mosni, vasalni hívták, így nevelte fel a kislányát iskolássorba. Itt, az Erzsi néni házában, a szeme előtt. Hát ez az asz- szony nem lehet rossz, akármi történt is most vele. Nem lehet rossz, — csak szerencsétlen. Más itt a hibás! Az öregasszony magábaszálltan hallgatta végig, néhol rá is bólintott már, aztán megeredt a szava: — Hát ami igaz, igaz kisasszony lelkem, de- rik, dógos, tiszta cseléd vót e mindig. Hiszen ip- pent azir attam neki helyet a házamba. Jószivü is vót, — mikor beteg vótam, hét számra virrasztód. Csak mióta a sógora ide kezdett járni... Nem mondhatom, mer nem vettem én észre utánuk semmit. Még ugyan elmondogatta, hogy elveszi ii Annát ősszel, mihelyst nyit, mer a báttya kisjányának is apa kék. Dilután előjött, este elment. Elbeszilgettünk együtt, mikor Anna felmosogatott. De egy este, — betegen feküdtem akkor, mer újra elővett a köszviny, — esni kezdett ... Szakait oszt égisz iccaka. Kifele hallgattam, mikor megy mán az ember. Nem ment... De — gondoltam, — hová is menne harmadik határba? Rosszra azir csak nem gondoltam ... Mer nagyon is hittem ennek a... Az Ágnes alig észrevehtő összerezzenésére lenyelte a szót... — Hát nagyon hittem néki nna... Csak reggelen ment oszt el az ember, de Anna csak nem jött be hozzám. Csak bujkált, csak küllőfélezett előlem vagy két hétig... De az edényem mindig felmosva, a pitar főggye fellincselve szombatra, mosott is rám, a főtt itelt is kiszen kiitte a kislyánytul, mint addig. Csak ippen hogy szerit nem vettem, a felső házba reggel vigezte el a dógot meg este, mikor elszunditottam... Gondoltam: tán sok helyre bijják napközbe... Hát... Fekete kendőjének a bőgját szorosabbra húzta az álla alatt. — Hát eccer csak elkezd sírni. A feje meg egyre fáj a nagy busulástul, mer mindig busult, de éktelen... Az ember meg nem jött. Nna mondom, ebbül se lesz mán házasság! De ilyenre azir ki gondolt vóna... Hát mámmá csak hozzák haza ájultan, utána bőgve, ordítva a kisjány, hát én csak akkor értettem meg a dógot! így csúffá tenni az én házamat! így bemocskolni az én tisz- tessiges portámat! Ide-oda ringatta magát, mint halott-siratáskor szokás. Ágnes türelmesen hallgatta mostanáig. De rémülten látta, hogy újra a felháborodás küzd az öregasszonyban az emberibb érzésekkel. Megremegett a hangja. — Erzsi néni, a maga házát nem tette csúffá senki. — Nem-e? Harcrakészen neszeit fel az öregasszony. — Nem Erzsi néni... A maga háza itt áll tisztán, fehéren, ahogyan Anna rendbe hozta. Nem változott semmi. Még a gólyák ott etetik a kicsikéket a kéményen. Máshol van itt a baj, — ez a szegény asszony van bemocskolva. Ez vesztette el... ... maga magát, — akarta mondani, de eszébe jutptt: Úgy beszélj, ahogy ők beszélnek... — Elveszítette a tisztességét, az emberek becsülését, lehet, sok helyen a kenyerét is, hiszen két gyermekkel nem igen hívják majd dolgozni. Pedig látja Erzsi néni, nem volt bűnös, csak bolond. Mert hitt és mert nagyon szeretett. Magára nem gondolva szeretett. És igy csalta meg magát. Az az ember nem jön vissza érte. Innen is mennie kell. öngyilkos talán tudott volna lenni egyedül, de a kislánya nálunk volt az előbb és azt mondja, hogy nélküle nem akart. Hogy valósággal birkóztak a temetőben, mielőtt Anna elájult, mert előbb a gyermeket akarta felakasztani, hogy „megyünk apádhoz”. Mégegyszer ezt megpróbálni sem tudj,.. Élnie kell. Világra kell hoznia az előre megvetett gyermekét. Akit utcahosszat csúfolnak már kicsi korában is, aki mellé senki sem akar majd ülni az iskolában, akinek neve sem lesz s akitől Erzsi néni az előbb még az Istenét is előre elvette már... Az arca égett. Már nem figyelte: érti-e a másik a szavát? Csak beszélt, mert csordultig volt a lelke szánakozó szeretettel és segiteni vágyással. — Egy kis gyermek készül a világba Erzsi néni. Egy kis pici lélek, — éppen olyan, mint más anyáké... Éppen olyan, mint az Erzsi néni gyermekei voltak. Ugye, várta őket? Ugye találgatta: Fin lesz-e, lány-e, szőke-e, vagy barna? Milyen lesz a szeme? Milyen névre keresztelik? Éppen olyan lesz ez a kis gyermek Erzsi néni, mint a másoké: ártatlan és gyámoltalan, mások- raszorulő. Az anyja is beteg lesz és tehetetlen, — még inkább az, mint más gyermekek anyja. Mert a nehéz hónapok eltelése alatt mindig csak gyötrődik és sir és ha kap munkát, kettő helyett kell dolgoznia. Otthona sem lesz. Ha Erzsi néni elűzi a háztól; senki sem fogadja majd be. Tudják, hogy Erzsi néni istenes asszony, bibliás asz- szony, — nem is mernék. Mi hiába hívnánk, tőlünk szégyehkezik legjobban. Azért is jöttem én, mert a kis Anna azt mondja, hogy templomba sem mer elmenni, annyira szégyelli a baját az apámtól. Pedig tőle nem szabadna. Erzsi néni, maga jó asszony! Én tudom, hogy az. Tiz gyermeket várt, tízszer volt előre is boldog, még ha félt is a szenvedéstől. Most öreg asszony. Beteges, ápolásra szoruló. Ha Annát elűzi, idegenek jönnek. Kapzsisok, piszkosak, dologtalanok. Ki viseli majd gondját? Ki ápolja, ha beteg lesz? Ki tartja rendbe a házatáját? Egészen kimerítette a sok beszéd. Pedig érezte, hogy még nem nyert. Az öreg asszony még csak elhallgatott,, de még figyeli, még ellensége. Uj harcra készült hát, mintha biztatnák. — Erzsi néni, engem az apám küldött ide, hogy beszéljek Annával. Hogy kérjem: Ne toldja meg a szerencsétlenségét bűnnel, mert ez már az lenne. Három élet megsemmitése már az lenne. Féltem ide jönni, mert én nem tudok úgy beszélni, ahogy maguk ilyenkor szoktak. Én nem tudok fenyegetőzni sem pokollal, sem elkárhozással ... És... és Erzsi nénitől is féltem. Csak véletlenül tévedtem be ide, — de most már jobb puf! IV életbiztosi tó társaság fiókigazgatóság Sziovenszkó részére, f7i| aH* fi ITii mi ibi BRATISLAV A, Lorencova brána 17. Minden modern rendszerű életbiztosítások. 5852 SZŐRMEÁRÜ! mindenféle kivitelben és minőségben, kizárólag g saját gyártmány. Javítások és átalakítások kiválóan ij és jutányosán eszközöltetnek. Képes árjegyzék in- j gyen és bérmentve. rSrF.VENDERas|
