Prágai Magyar Hirlap, 1926. október (5. évfolyam, 223-248 / 1261-1286. szám)

1926-10-10 / 231. (1269.) szám

10 W26 október 10, vasárnap. Nincsen vissza Gyiimölcstelen ül hervadunk el, Viszály perzselte el virágnak. Annyit idézve, mégis megjött Sötét és csúnya haldoklásunk. Nem bírtuk a nagy iramot, FelgyülöCt az apák vétke. Egymás bűnét hánytorgatjuk A megásott sir tövébe. Kellett a dac testvér etilen Csak úgy, lármás virtusképpen. Koldusságunk kit oldotta A mellünkön csörgő érem. Futott vériből, futott borból, Ráfogtuk, hogy gyenge lőre. Most mór nincsen többé vissza, Mennünk kell a kimért utón Jövő nélkül is előre. Tamás Lajos. Kövér Dezső: Hangköztan Kassa, Athenaeum-kiadás Egy zenepedagógiai műnek méltatása tulaj­donképpen kívül esik a Magyar Vasárnap hatás­körén, hogy mégis megemlékezünk róla, annak oka a munka kiválósága s az, hogy összeállításá­ban, az anyag bőségében és 'feldolgozásában ma­gasan fölötte áll annak, amit szorosan vett tan­könyvnek szokás nevezni. Rétháti Kövér Dezső, a kassai városi zene­iskola igazgatója, régi kipróbált zenepedagógus. Mint szervezőnek sikerült a vidéki jellegű iskola színvonalát fővárosi jellegüre emelni, melynek növendékei közül nem egy nyert az ott nyert ok­tatás alapján a budapesti és prágai zenefőiskolá­kon oklevelet. Ez az alkalmazott tanerők szaktu­dásán kívül legelsősorban az intézet vezetőjének s pedagógiai irányítójának, Kövér Dezsőnek az érdeme. A most megjelent Hangköztan ennek a több évtizedes zenepedagógiai munkának, sok évi töp­rengésnek és tapasztalatnak nyomtatásban meg­nyilvánuló dokumentuma, a könyvet, mely való­ban hiányt pótló, a legnagyobb valószínűség sze­rint örömmel fogják üdvözölni a zenepedagógu­sok úgy a bel-, mint a külföldön. Egyelőre ma­gyar és szlovák nyelven jelent meg a mii, de munkában van annak német, francia és angol fordítása is. A könyv három főrészből áll. Az első a hang­sorok, hangnemek és hangfajok, a második a hangközöknek, mint a zenei összhang alapjainak, a harmadik az összhangzattan elemeinek módsze­res, világos tárgyalása. Mindenütt a legelemibb dolgokból kiindulva tárgyalja és mutatja be a szerző az azokból fejlődő komplikáltabb képlete­ket s igy a leghelyesebb módszerrel vezeti a ta­nulót egyre mélyebben a zenei rendszer kompli­kált titkaiba. A hét törzshangból vezeti le a történelmi fej­lődést, szem előtt tartva az összes hangfajokat s az egymásból származottság utján mutatja ki azok közelebbi, vagy távolabbi rokonságát. Mint alap­vető munka nem áll meg a köztudatban domináló két, legföljebb három hangnem (dur, melodikus és harmónikus moll) melleit, de az összes 11 hangnemnek keletkezési módját és hangközi vi­szonyát is taglalja. A legfontosabb része a könyvnek a II. rész, a hangköz-(sólfége)-tan, mely a zenei harmóniá­nak, az összhangzattannak alapja. Ebben a rész­ben nyilvánul meg legjobban a szerzőnek nem­csak mély zenei tudása, de pedagógiai érzéke is. A hangközök taglalása nemcsak egyszerű konsta- tálás, vagy felsorolás, mint azt az eddigi ilyen tartalmú müvek (pl. Weiner Leó Hangköztana) teszik, de kiterjed azok élettani, történelmi és fi­zikai jelentőségére is. Fontos és az összhangzat­tanra való előkészítés szempontjából kiváló érték­kel bir a hangközök hovatartozandóságának, az egyes hangnemekbe való beilleszkedésének meg­állapítása, ami megkönnyíti úgy a tanuló, mint a tanító munkáját az összhang szételemez-ésében és felismerésében. Az „összhangzattan elemei” részben, vala­mint a függelék gyanánt a könyvhöz fűzött elemi zenetanban nem mond újat a szerző, mégis hasz­nos e két rész, mert a régi, szinte kikristályoso­dott zenei igazságok, vagy konvenciók újszerű beállításával hozza közelebb azokat a megér- tésh"z. Általában a miinek nagy értéke, hogy a ze­nei rendszert nem mint egy megkövesedett vala­mit taglalja, de mint fejlődési fokot s mig egy­részt visszavezeti a tanulót a zene múltjába s onnan kiindulva hozza a mai fokig, másrészt min­denütt utal a további fejlődési lehetőségekre is, melyeknek kiinduló pontjait észlelhetjük a mo­dern muzsikában. Szóval egészen uj, haladó szel­lemet visz be a zenepedagógiába s igy a tanuló­ifjúságot, de a könyv alapján tanító pedagóguso­kat a helyes szempontok megismerésére vezeti rá. A könyv tehát több mint iskolai tankönyv. Az is, mert benne van minden, amire a gyakor­lati muzsikusnak szüksége van, de egyúttal ve­zérkönyv azok számára is, akik módszeresen, ok- és célszerűen akarják a zenét tanulókat a zene öntudatos, értelmes élvezésére nevelni. Kövér Dezső nemcsak zenepedagógus, de tár­sadalompedagógus is, mert — mint a könyv be­vezetésében szépen kifejti, — fölismeri a muzsika pszichológiai, élettani, szociológiai, közgazdasági értékét s müvének zenepedagógiai hasznossága mellett ezekből a szempontokból is nagy haszna van. A könyv a szerzőnél (Kassa, városi zene- iakoln) vagy minden könyvkereskedő utján meg-" rendelhető. Ára 30 Kcs. (—yf—) Izborszk, október elején. Valamikor boldog diákévek barangolásai idején, amikor nyugat felé röpített a vonat, min­dig az volt az érzésem, hogy a „porta orientalis” Pozsonynál ivellik. S csak most, hegy immár ne­gyedik esztendeje járom Északkelet-Eurőpát, győződtem meg, hogy Kelet kapuját valahová oda kell helyezni, ahol az erdősürlis sziléziai gyár­városok után a régi orosz—lengyelsikságra ka­nyarodik a vonat. Itt jobban megváltozik a világ képe, mint annál a szöges drótsövénynél, amelyik ma elválasztja Szovjetoroszországot a többi Euró­pától. Szinte megfoghatatlan átalakító és magához formáló ereje volt az orosz léleknek. Hány, szinte alig összeszámlálható fajt tudott a maga képmá­sára átfaragni s azt a nagy darab földet Szilé­ziától Vladivosztokig (Uralkodjál a Keleten)! egy­ségessé tenni. Mert Orosz-Lengyelországtól a Ja­pán-tengerig ugyanaz a világ él, hiába rombolták le a soviniszta lengyelek Varsóban az orosz ka- tedrálist és hiába raktak le Rigáig európai nyom­távú vasútvonalakat a szélesvágányu oroszok helyébe. Az oroszos világ képe Dehát mik ennek a keleti, mondjuk oroszos világnak, a legjellegzetesebb külsőségei? A nyugati ember legfinnyásabb érzékszervé­nél kezdem. A lengyel mezőkön egy különös szag üti meg az ember orrát: az olajba mártott csiz­máé a fürdetlen szegénységével párosulva, amit röviden muzsik-szagnak lehetne nevezni. Ez hű­ségesen elkísér bennünket Ázsia legszélsőbb ha­táraiig. Ehhez némi vonatkozásban van a vodka, ez az izetlen. gyönge (40°-os) krumpli- vágj’ ga­bonapálinka, melyet többnyire nem pohárszámra, hanem üvegestől, mintegy három decinél kezdve mérnek. Ez pótolja a bort, amely a sörrel együtt butéliába zárkózik s az előbbi mint importcikk mérhetetlenül megdrágul, az utóbbi pedig el­veszti zamatját. A víz mint ital ellenben teljesen leszorul az asztalról, úgyhogy innét kezdve Orosz­országon át nem is látni vizes poharat a terített asztalon. A vizet ezen az egész keleti területen csak forralt alakjában élvezik. Az étkezéshez, de még inkább utána teát isznak többnyire cukorral és egy karika citrommal vagy befőttel, de soha­sem rummal. A nők csészében, a férfiak pohár­ban kapják. A forró víz a faszénnel fütött sza­movárban (magaforraló) gőzölög egész nap, s annak tetején egy kis kandliban a teaesszencia. A vasúti állomásokon pedig ugyanezt szolgálják a „forróviz ingyen” felirásu tartályok. Az éttermekben a zsir helyét a sült vajszag foglalja el. Az étkezés hors d‘oevres-rel kezdő­dik, amit még a normannok hozhattak be Orosz­országba („schwedische Platté”), s csak azután jön a leves, amely — különösen a scsi és a borscs — igen ízletes az orosz konyhában. A sültek rendszerint egy darabban kerülnek az asz­talra, a házi tészta pedig hiányzik. Kenyeret in­gyen fogyaszthat a vendég. Ennek három faja van: egészen fehér, savanyu rozskenyér és só nélküli édes barnakenyér. A házak jórészt fából épültek, mert ez az építőanyag a kiterjedt erdőségek folytán a leg­olcsóbb s a meleget legjobban tartja. Érdekes, hogy a földszint ismeretlen fogalom. Azt itt már első emeletnek nevezik. Az ablakok nyílásait télre papirossal beragasztják s csak egy kis ki­nyitható ablaktáblán át szellőztetnek. A mienknél 9 cm.-rel szélesebb nyomtávol­ságon futó vasúti kocsik igen kényelmesek, de csak éjjeli utazásra, amikor az elmés szerkezettel felhajtható támlákkal minden fülkében négy fekvőhely alakul. Az Oroszbirodalom irdatlan távolságain (Moszkvától Vladivosztokig az ex­presszvonat 10, a személyvonat 18 napig fut) több hetes utazásra kellett berendezkedni. De nappal az ülőhelyeket elválasztó oldattámlák hiánya és a kis ablakok folytán barátságtalanok ezek a fülkék. A sínpár legtöbb helyen egyenesre nyirt fenyősövény közt fut, hogy védve legyen a hó­fúvásoktól. Rigában átszállunk a lett—észt—orosz szerelvényre. Kocsink oldalán a négy jellegzetes betű: SSSR s a fehér táblán: Riga—Pszkov— Leningrad, illetve Moszkva ... A szelük földjén A vége-hossza nélküli síkság után, melynek jellegzetes északi fái a vörösfenyő és a fehér háncsu nyir, jól esik a szemnek az a barátságos dombvidék, amely Lettországból (die lettische Schweiz) áthúzódik Dél-Eestibe s abba morfoló­giai és növényzeti szempontból északi felétől egé­szen elütő tájat rajzol. (Die estnische Schweiz.) Ez a magaslati vidék a legtömörebb része Észtországnak s a 317 méter magas Suur-Muna- mági (Nagy-Tojáshegy)-ben kulminál. Igen jó karba hozott s immár a verszteket mutató he­lyett kilométerjelző oszlopokkal, valamint irány­táblákkal ellátott utakon autóval kanyarogjuk be a vidéket. A vénasszonyok nyara utolsó melegét leheli, de orcáján már küzd az ifjúság a múlan­dósággal. Sárgul már ligetünk, s lombjai hulla­nak. Pedig a rozs még sok helyen keresztekben áll, a zab meg mindenütt talpon. A tarlót azon­ban szürke fátyolként borítja ennek a vidéknek legjellegzetesebb terméke: a frisseu áztatott len. Ez a világ egyik legjobb lentermelő szöglete. A városkákban angol bevásárló üzletek cégtáblái olvashatók az orosz nevek mellett. Mert ez a vi­dék a szetuk országa, akik bizonyos szempon­tokból eloroszositott észtek s igy mintegy átmene­tet alkotnak Észtország délkeleti csücskéhez, amely már tisztán orosz, s az 1920 február 2-iki dorpati béke, amelyet a győztes kis Eesti diktált a Szovjetnek, stratégiai szempontból húzta ki erre a dombvidékre a határokat. Pepsur (észtül Petseri) mezővároska Észt­országban annak a délkeleti szögletnek a központ­ja, amely sohasem tartozott Livland tartomány­hoz, hanem a tiszta orosz pszkovi (észtül Pihkva, németül Pleskau) gouvernement-hoz. Vagy húsz­ezer szetu (észtül setukene, tpbbesben setukesed) lakja s mégegyszer annyi orosz. A szetuk nem­zetiségére nézve tiszta észtek, de vallásukra néz­ve eltérően az evangélikus észtektől görög-ortho- doxok. Ez az ellentét az oka, hogy rendkívül sok primitívséget és ősiséget őriztek meg, úgyhogy tanulmányozásuk az ősfinn ethnográíia és ar­cheológia szempontjából a tudományra is fölötte érdekes. Annak elit t íré, hogy a történelem egyik legmozgalmasabb földterületén laknak, világné­zetültben, erkölcseikben és szokásaikban, dalaik-; bán és hagyományaikban, sőt különösen női nép­viseletükben az ősidőkre visszamenő konzervati­vizmus uralkodik. Ennek oka, hogy ők már Tru- vor (862) idejétől fogva állandóan orosz fennható­ság alatt éltek, mig szomszédaik, a livlandi ész­tek, akik XX. századbeli kulturemberek, német, lengyel és svéd uralom alatt állottak a XVIII. század elejei orosz leigázásig. (Legtalálóbb le­írásukat adja a híres észt népdalgyiijtíí Dr. J. Hrnt, Über die pleskauer Esten oder die soge- nannten Setukesen, Hélsingfors 1904.). Magyar emlékek a pecsuri kolostorban Pecsurnak különben teljesen oroszos jelleget ad hírneves orosz kolostora, messze vidékek Mekkája, mely a kievi után legnevezetesebb volt egész Oroszországban. Ez év augusztus 28-án (15-én a régi stílus szerint) ünnepelték e kolos­torban a „Mária mennybemenetele-templom” fel­szentelésének 450-ik évfordulóját. Csodás világ maradt itt ebben a most vagy ötven baráttól la­kott négy templomu, várszerü kolostorban. Már külső képe a moszkvai barokk stílusnak az eme­letes orosz harangfalakkal, a sok kékre és zöldre festett és aranycsillagokkal gazdagon disziteit hagymaformáju tornyocskákkal egészen különös benyomást tesz. Belül pedig elkáprázik az em­ber a bizánci művészet kincseitől. A templom melletti „Szent hegy” alatt van a barátok testvéri sírja. Vezetőnk kis vékony orosz gyertyákat ad kezünkbe s vagy félórán át kalau­zol bennünket a hét hűvös föld alatti tárnaszerü folyosón, melyeknek oldalaiban vannak elhelyez­ve a koporsók, s a nyílásokat feliratos kőtáblák fedik. Az egyik folyosónak koromtól feketéllő vége az első telepesek templomául szolgált. Az egyik katakomba nyílása még szabad. Oda most folyik a temetkezés. Bevilágítunk a kis gyertyá­val. Egymásra keresztbe rakva a sok fekete ko­porsó, de a homokkő konzerváló hatásánál fogva semmi szag. A kolostor felvirágoztatója és legnagyobb alakja Koméliusz apát volt (1529—70), aki uj templomokat emeltetett és 1558—65 közt hatal­mas, ma is épen álló fallal ' vétette a monostort körül. Ez lett azonban a veszte. Amikor Rettene­tes Iván cár 1570-ben Novgorod lakóit felkon­colta, Pszkov ellen vonult, s csak az öreg Korr néliusztól celebrált ünnepi mise titokzatos feno- ménjei mentették meg a várost a Novgorodéhoz hasonló végzettől. Ekkor azonban Pecsurba vo­nult a Rettenetes s amikor a hatalmasan meg­erősített kolostort meglátta, oly haragra fakadt a nála már különben is befeketített apáttal szem­ben, hogy az elővárban fejét egy csapással le­vágta, majd pedig megrendülve tettétől, maga vitte a holttestet a Mária-templomba, amiért ennek az útnak ma is „A véres ut“ a neve. E kolostornak századokba bámuló Öreg fa­laira magyar vér is fröccsent. Amikor Báthory István lengyel király, ez a korának legnagyobb államférfia, Európa legfenyegetőbb veszedelmét már akkor a keleti szláv előtörésben látta, Ret­tenetes Iván ellen vezetett harmadik hadjáratá­ban 1581 szeptember 7-én kezdte meg Pszkov ostromát. Vitézei élelemért egész Dorpatig elka­landoztak, s közülük több a megerősített pecsuri kolostor fogságába került. Erre Báthory október 29-én oda rendelt Fahrensbach és Kettler vezér­lete alatt három ágyúval egy nagyobbára német zsoldosokból álló csapatot. Mikor azonban Kett­ler és Tiesenhausen fogságba kerültek, az orosz forrás szerint Báthory legbátrabb magyarjait kül­dötte oda Bornemisza vezetésével még négy ágyúval. Két hónapig tartott az ostrom sikerte­lenül, amikor is megkezdte István király IV. Ivánnal a béketárgyalásokat s felszabadította az orosz járom alól Dorpattal Együtt egész Livlan- landot. (Pervoklassnyj Pskovo—Pecerskij mo- nastyrj [Az elsőosztályu pszkov—pecsuri ko­lostor], Osztrov 1839, str. 20—39.) Oroszország egyik legrégibb fővárosában Már messze integetnek a pecsuri kolostor aranykeresztjei, amikor autónk egy fában sze­gény fensikon rohan tovább. Észre sem vesszük: tiszta orosz területen vágyunk. 20 kilométeres futás után beleszaladunk az Oroszbirodalom egyik legősibb fővárosába: Izborszkba (észtül Irboska). A jól megőrzött középkori várfalakat kis szurtos orosz faházak veszik körül. Tompa szür­keségüket a pravoszláv templomok színes hagy­matornyai élénkítik. Legfestőibb a hegytetőn Ó-Izborszknak a novgorod—pszkovi egyházmiivé- szet .stílusában épült temploma, mellette az om­ladozó kőfallal körülkerített ősi temetővel, mely­nek viking-korszakra emlékeztető sirkői közül valami döbbenetes komorsággal mered egy nor­mán ivelésü-fekete kőkereszt a szemlélőre. E kőnek dermesztő majesztásáról érzi az ember, hogy valami viking istenség csatabárdja sújthatta ide. A feliratot lerágta már róla az idők vasfoga, de a hagyomány Truvor sírjának tekinti. Alatta alussza tehát örök álmát az Oroszbirodalom egyik első fejedelme. Az 1100 körül íródott Nesztor-krónika ugyan­is, amely Oroszország legrégibb történetének leg- elsőrangubb írott forrása, azt tanítja, hogy Ru­rik két testvérével, Sineusszal és Truvorral 862-ben jött Rus országából, vagyis Svédor­szágból, a Keleti-tengertől keletre élő szláv és finn törzsekhez. Rurik Novgorodban telepedett meg, Sineus Beloozeroban az Onega-tótól délre, Truvor pedig Izborszkban. Két év múlva Sineus és Truvor meghaltak, s területeik fölött Rurik vette át az uralmat. Ő és utódai alapították az orosz államot. S csodálatos, hogy az orosz népet mind a mai napig idegenek 'kormányozzák. A normannok után jöttek a mongolok, majd a balti németek lettek hangadókká a cári udvarban, ma pedig a zsidók uralkodnak. Egy lépés Szovjetoroszországba Az észt határőrség kapitányának személyes vezetésével kiszaladunk a riga—pszkovi chaus- sée-n a hét kilométerre fekvő szovjet-határhoz. Az észt őrség házát már vagy kétszáz lépéssel el­hagytuk, amikor autónk a kék-fekete-fehér észt színeket feltüntető sorompónál megáll. Szemben az SSSR határoszlopa. Nem vörös, aminőnek gon­doltam, hanem fekete-fehér széles csikók kígyóz­nak végig rajta keskeny sárgával elválasztva. Va­lami különös érzés üli meg lelkünket. Egy szöges drótokkal elkerített más világ kapujánál... A vö­rös határőr messziről észreveszi a szokatlan láto­gatást és gyors tempóban közeledik a szöges drót­sövény túloldalán. Hamar kihasználom a helyze­tet. Félretolom a sorompó élői a szöges drót spa­nyollovast s egy lépést teszek vizűm nélkül Szov- jetoroszország földjére. Mire az őr odaér, mi már az észt őrháznál vagyunk. Kiállók az országút tengelyébe s látcsommel kémlelem sötétzöld sap­káján a vörös csillagot. Kedélyesen tiszteleg felém és két kezét szeméhez emelve utánozza látcsőm tartását. Közben néhány percre kíváncsian kidugja a felhők mögül orcáját a nap is és vörös glóriát von a 41 templomu Pszkov ősi katedrálisa köré, melynek nyílegyenesen nekifut az országút. S a szárnyát bontogató esti szürkületben épp úgy gágognak a hazatérő libák és épp úgy ko- lompolnak az orosz paraszt tehenei a drótsövé­nyen túl is, mint ideát... Csekey István. Altatódal ZMirjamnak Richard Beer-Hofmann Aludj én lelkem, lám későre jár, a hegy a Napot ágyba hívja már, estpirba végsőt haldokolva ég, Napról, halálról mitse tudsz még, szemed csak réved s csak hívogat fényár, aludj, terád még annyi Nap és fény vár, aludj én lelkem, aludj gyermekem! Aludj én lelkem, estszél lengedet, ki tudja: merről merre zengett ez? . -Ott künn, sötétbe fúlnak útjaink, y ...feléd és felém Homály buja int. Vakon: úgy megyünk, egy se néz a másra, senkise lesz itt senkinek se társa, — aludj én lelkem, aludj gyermekem! Aludj én lelkem s ne lesd hangomat, te úgyse érted, rád csak hangom hat, csak hang, mit szél, vagy vizcsobogás verhet, csak szó, csak szó, mit tán egy Élet nyerhet. Amit én nyertem, lehull örök éjbe, senkise lép itt senki örökébe — aludj én lelkem, aludj gyermekem! Alszol-é Mirjám? Mirjám te, én lelkem [ten] csak part vagyunk s csorog bennünk mélyen, tel- a Voltak vére — s száz utódba érünk — ó, nyughatatlan, büszke, dacos vérünk! Bennünk él mind! Magadba mért kell lenned? öbenniik élsz te s ők tebenned Mirjám, Életem, aludj gyermekem! Sebesi Ernő. *) E vers költője: Richard Beer-Hofmann — az egyidőben induló Artúr Schnitzler, Hermann Bahr és Hugó von Ilofmannsthal triász mellett egyik dísze a bécsi literaturának, — most lett hatvanéves. Jellemző, hogy az egyébként is leg­ritkábban megszólaló előkelő bécsi költőnek ez az egyetlen verse, melyet minden kulturnyelvre lefordítottak. A legnagyobb előadóművészeknek: egy Ernst von Possart, egy Ludwig Wüllner, egy Alexander Moissi és Beregi Oszkár — program­ján állandóan szerepel ez a maradandó vers, mely egy örök népnek szent fájdalmát énekli örök sorokban. A fordító. Szerkeszti: Sziklay Ferenc dr. Kéziratok a szerkesztő címére: Kosice- Kassa, Éder-utca 9. sz., küldendők. llk II A legbiztosabb < és legenyhébb \ csokoládé i hashajtó ; FBIerakst; i Vörös Rák ?/r6«- < Bratislava 1 Egy doboz ára 3 60K6. < .........................ti....................tlllll » Oro szország egyik legrégibb fővárosában

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom