Prágai Magyar Hirlap, 1926. október (5. évfolyam, 223-248 / 1261-1286. szám)
1926-10-31 / 248. (1286.) szám
^lffi<MÍVVM^aRHIKDAE--------------- —-r* Ko dály Zoltán, az uj magyar zene mestere Beszélgetés a „Háry János** zeneszerzőjével 1926 október W, r«sár»#p. ^m—^attaaMseai Szlovenszkó legnagyobb Pausz T. Koiice, FiS-utca 19. sz(Telefon 33.) ' 3300 A Rosenthal és Meissen porcellangyárak vezérképviselete. f— Budapest, október vége. rA Zeneakadémia XV-ös számú előadási termében már régen túlhaladt a mutató az öt órán s Kodály professzor ur még mindig nem vesz tudomást az idő múlásáról. Tanít. Az egyes termekből halk énekszó, zongorahangok szűrődnek a díszes, meleg folyosóra, növendékek jönnek- mennek, komolyan, avagy élettel derűsen, kottákkal a hegedűkkel hónuk alatt. Délutáni alkony; eljutott ide, a Liszt Ferenc-térre is, a lámpák tétován íelgyulnak s a lassan sötétséggé váló napvilágban végre kitárul egy tanterem ajtaja s halkan, kicsit meghajtott fejjel, egymagában sétál a tanári szoba felé egy Krisztusarcu-ember. Kodály Zoltán. Nem profanizálása a szentségeknek, hogy Krisztusarchoz hasonlítom e művész-főt, s nem is eredeti mondás. Az azonban nem tagadható, hogy Kodály megjelenése eredeti, egyéni, a művész ember egyéniségének vonásait magával hordozó. A „Psalmus Hungaricus" zseniális szerzőjének arcán, a szakállon kívül egyéb különlegességek is észlelhetők, araik merőben elütnek a Kayserling-féle soffőrtipustól. Lelki tükör e kissé bánatos arc s szelídségében is átható nézésű szempár. Kodály és Bartók nevét manapság együtt szokás emlegetni, mint a magyar zene ujrafrissitői- nek, avagy a modern magyar zene megalkotóinak nevét. Újszerű melódiákat és hangszerelést hoztak, kicsit Debussy-szerü diszharmóniákat és Strawinsky-féle atonalitással jöttek olykor, Volt azonban egy nagyon alapos támogatójuk, fellépésükkor a azóta-való harcaikban. Nem egyéb, mint az az ezer és ezer magyar melódia, a hamisítatlan s a csaknem eredeti, ősi épségben fennmaradt népi dalok nagy mennyisége, a nem cigánytól elrontott székely, palóc, dunántúli magyar énekek hosszú sorozata, amit soha nem szűnő buzgósággal és nem lankadó kedvvel gyűjtöttek, Írtak, grammofonlemezre vettek Nagy- Magyarország minden vidékén. Megmentették a lassan veszendő kincseket, tiszta ékköveit a magyar zenének, még mielőtt a fővárosi kupiék és Zerkovitz-népszerüségek végleg bele nem ártották magukat a magyar nép leikéinek zenei fundamentumába. Itt is, ott is megjelentek, grammofonnal, ceruzával ■ napokig da- loltattak, öreget-fiatalt, akik némi húzódás után bizony daloltak is szívesen. A régi melódiák fennmaradtak. Nem eigá- nyos, cifrásan dallamos uri-magyar nóták ezek. A Mátra rengetegeinek kis faluiban, a Bakony tövén s a Csiki-havasok alatt másképp szól a magyar nóta, ahogy azt a kottás müdal mutatja. A régi, magyar öthangu skála melódiái nem hiába fogták meg a két szenvedélyes kutató lelkét. Szinte járatlan talajon járt e két kutató s éppen idejében még. S a magyar népi zene e fáradhatatlan felfedezői, megmentői nem hagyták felhasználatlanul az eredményt. Kodály Zoltán legújabb dalmüve, a Háry János e motívumokból épült fel. A nagysikerű prömjer alkalmából kerestük fel Kodály Zoltánt, hogy beszéljen az operáról s önmagáról. Ujságiró-szemmel nézve Kodály a nehezen beszélők sorába tartozik. Alaposan meggondolja, amit mond, kétszer is megkérdez, mielőtt válaszolna, gondolkodik — s mire az interjú végére érünk, egész testével fent fekszik a kanapén, amire előbb csak úgy vigyázva ült rá. — Szokatlan, érdekes feladat volt a művészeknek is a Háry János, — mondja. — Nap.y n sok a beszélő dialógus, az operában, s a hatás egy része kétségtelenül a dialógusé is. = Ugyebár, az operábon sok népies, gyűjtött anyagot használt föl a professzor ur? — Természetesen. Az egyik leghatásosabb zeneszáma, a loborzó, Nyitramegyéböl való s a szövege egy Amadé vers változata. Ott gyűjtöttem, a nyitramegyel, nagy magyar szigeten. A nép még ma is énekli ezt az átalakított Amadé-ver- set. Magától értetődő, hogy éppen ott maradtak ezek az emlékek, hiszen éppen Nyitrában sok végvár, végles volt s az Amadé-versek nagy népszerűségnek örvendettek. Zobor-hegytövi toborzó ez, Zsére faluból való. = Más vidékek dalai is? Hol általában a legszebbek? — Kétségkívül a székelyekéi. Dunántúlon is nagyszerűeket gyűjtöttem. Az operához nagy választékom volt e dalokból, de azt kellett keresnem, mi illik legjobban a témához, önök felé különösen a gömörmegyei Balogvölgyben találtam nagyon szép, régi melódiákra s a déli Garam- völgyben. — Csak magyar népi énekeket gyűjtött? — A magyar szegélyek mentén az idegen nemzetiségekét is. Kiegészítőnek. Hatással vannak egymásra. Legérintetlenebb a román népdal, mert legkevésbbé kulturált nép. A szlovákban már nagyon sok a kulturális hatás mint. a magyaréban is, s Így elhagyták az ősi motívumokat jobban. — A cigányzene hatása ... — Ne higyjel A cigányzene nem sokat rontott A cigány zenéje csak az úri, osztály zenéje, a cigány, mint a nép zenésze, egészen uj! 80—40 évvel ezelőtt még a módos parasztoknál is duda járta! — Cinka Panna... — Kétséggel kell fogadni. C-inka Pannának csak a síremléke maradt fenn, de semmi zenei emléke nem. A cigányzene csak a műveltebb osztályok ízlését befolyásolta ...! Hogy egészen a főváros mellett milyen ősrégi dalmotivumok találhatók, tanúsítja egy közeli község, Páty, ahová egyszer véletlenül vetődtem ki, mikor már sehová sem tudtam menni. Szép, ősi nóták lelőhelye a főváros közvetlen közelében. = A középkori latin egyházi zene hatása a népre? — Valami kicsi. Nagyon kicsi. = A mai zenei irányok, akik a modern zenét eredményezik... — Több generáció van. A múlt század hatvanas éveiben a francia Debussy és a német Strauss jöttek, rengeteg támadásnak kitéve. Utóbb a mi generációnk (Kodály-Bartók) — külföldön Strawinsky, akinek sok technikai érdeme van. A fiatalok most ezeket a nyomdokokat követik. Nagyon sok, jó fiatal magyar zenész inul. — Még egyet, de meg kell kérdeznem. Mit szól méltóságod a jazz-bandhez? — Csudálkozni fog, de én még nem hallottam jazz-bandet. Nem hallottam, nem is fogok. Hogy miért nem? Nehéz megfelelni... Igen ... azért, mert nem igazi néger népzene. Kifejtem. A régi néger népzene tiszta és értékes, van olyan abszolút, értéke, mint bármely más nép Beállók a sorba, két ezüst ötfrankossal a zsebemben, hogy tudjak alibit igazolni, ha megfognak itt. Reggel kilenc óra van, most nyitják a bankot. Egy keskeny mellékutcában állunk, a Banque de Francé épülete mellett. Már most, pénztárnyitás órájában, lehetünk vagy százötvenen, de minden félórában nő, dagad ez a sor. Csigalépésben, lassan haladunk előre, egyre jobban megáradva, nem apad el ez az aranyfolyam, újabb és újabb erecskék ömlenek belé. Van valami nyugtalan a levegőben. Rendőrök vigyáznak reánk. Emberek, akiknek szemmelláthatólag se aranyuk, se ezüstjük nincsen, ácsorognak körülöttünk és nem telnek be a processzió nézésével. Ez az a pillanat, amikor a francia arany elindult a harisryaszárból és a szalmazsákból. * Nem tudom, hogy történelmi-e a pillanat, mindenesetre dideregve állunk a zuzma- rás ködben. Talán az a pillanat, mikor ezek az emberek eldugták az aranyakat, amiket most a zsebükben szorongatnak, történelmi volt. Történelem, történelmi képek ... álmos lesz az ember igy reggel kilenckor, ha eszébe jutnak ezek a szavak. Egy bank fala mellett sovány emberek gubbasztanak aranyakkal a zsebükben, — ez történelmi kép? Ha frivol lennék, most felsorolnám, hogy nem reggeliztem még, korán keltem, későn feküdjem, délután látogatást kell tennem, meg fog kclleni borotválkozni. Közben ezek itt majd befizetik az aranyat; vagy eldugják, vagy uj háborút kiáltanak ki. Vagy uj békét, lehet, hogy holnap jön egy mérnök, vagy egy próféta és szemébe nevet a diplomatáknak és tábornokoknak, — de lehet az is, hogy nem jön senki, s a végén summázódik majd az egész s lehet, hogy ez a történelem. De nekem közben délután mindenesetre el kell intéznem azt a látogatást. Lehet, hogy ez a folyam egy tengerbe ömlik, ami végtelen, de ömlés közben mi maszatok mégis csak borotválkozunk, nősülünk, súroljuk egymást a felületen s nem látni tovább ötcentiméternél ebben a ködben. Illik az ilyen pillanatokhoz ez a köd; furcsa, hogy az utolsó idők minden „történelmi" napja majdnem kivétel nélkül ködös, vagy esős volt; illik az ilyen napokhoz a köd, amiben az emberek nem látnak tovább az orruknál. Nagyon fázom, nekidülök a házfalnak, feltúrt kabátgallérral, mint a többiek, eszembe jut, hogy riportra jöttem ide, vagy valami ilyen célból, megfigyelni, jegyezni őket, kattantam egyet a Kodakon, ez is mesterség . . . Persze, hogy meg lehet figyelni őket, persze, hogy lehet riportokat írni, persze, hogy ez valami esemény itt, ami érdekli a világot, el lehet majd mesélni, milyenfélék az emberek, akik kezdik visszacsurgatni a francia bankba az aranyat ... El lehet majd mesélni az alakokat, a töpörödött anyókát és a vastag hentest, a háborús félkarut, aki a félkarját odaadta, de az aranyát nem, — tisztességes riportot lehetne erről Írni, lenne füle és farka, össze kell szednem magam, nincs egyszerűbb dolog a világon, mint történelmi eseményekről riportot imi. Kár, hogy nem tudok riporzenéjének. De a jazzband elinternacionalizálódott, elamerikaiasodott, banalitásokkal tömött zene. Elkoptatott, nem eredetű Nem érdekel. Némely gramafonlemezt hallottam, de igazi, rendes jazz- zenét Pesten alig lehet hallani; hallottam, hogy Amerikában jazz-opera van, de még mi ettől messze vagyunk. Mindenesetre, nem érdektelen dolog. Most pár pillanatig mindketten hallgatunk. Valahol egy orgona búg; a tapétázott, kitömött ajtót valaki halkan kinyitja: — „Profot Írni, milyen kellemes és egyszerű lenne most megfigyelni ezt a pillanatot, — — nem megy, hull a köd. Úgy állunk, mint háborúban az asszonyok a kenyérért, csak sokkal bizakodóbban. Egy kicsit úgy állok itt, az aranyásók között, mint egy zsebtolvaj, a két ezüstötössel a zsebemben, amiket nem is akarok beváltani: lesem, hátha jut nekem is valami, eszembejut Chaplin az aranyásók között, ahogy üres kézzel és jóindulatúan bámulja a szerencséseket Jóságos Isten, hogy mennyivel többet ér egy ilyen Chaplin a világban, mint a matracok és bányák minden aranya ... Van valami nagyon tartózkodó a szomszédaim viselkedésében, a francia fecsegőkedvüket mintha felfüggesztették volna erre a félórára, a szemek tétován és bizonytalanul súrolják a szomszédot, mennyi lehet neki? A kezüket a zsebükben tartják, fogják az aranyat Mindenki úgy áll, mintha rablótámadást várna minden pillanatban. Nem csodáloznék, ha a rue d‘Arimból most előrontana valami kóbor rablólovag marcona pribékjeivel és lecsapna erre a karavánra. A rendőrök tisztelettel igazgatják a tömeget. A malaclopók zsebében minden lépésnél halkan és finoman megcsörren a halálsáppadt arany. Az utca szinte áhitatosan csöndes. Fénylenek ezek a szemek. A földi dolgok kútfejénél állok, látom a komoly arcokon, hogy meg vannak illetődve egymástól ezek az emberek. A szájukon egy sző ül, a szemükben ugyanaz a fény. Lassan, elakadva, méltóságteljes és hangtalan folyamban ömlik haza a francia arany. • Egypár csepp mindegyiknél van belőle. S ha van, akkor legkevesebb tiz éve, hogy tartogatja. ők voltak az okosok, s ma felvirradt az igazságuk napja: a Banque de Francé 114 papirfrankot és még valamit fizet egy régi aranyhuszasért. Tizenötben-tizenhatban kezdték ezek az okosok eltenni az aranyat; az egészen okosok már tizennégy őszén. Aztán elkezdett csurogni a vér. Az arany mozdulatlanul pihent a szekrények alján. Az arany nem bizott a vér üzletében, elkuszott a francia szobák legtitkosabb sarkába, nem moccant, mikor elvitték a szobából a férfit, a fiút, a barátot, az arany kivárta a maga idejét. Elfakult, elsápadt a sötétben, nem éi'te levegő tizenkét esztendeig. Ez a nénike biztosan aludt az aranyán, vagy a kehes melle fölött hordta. Csakugyan érdekesek itt ezek az emberek, érdekesebbek, mint egy riport . . . Ezek voltak a főokosok, a főgyanakvók, akik hallgatagon hümmögtek, mikor Versail- lesben zuhogó szökőkutak játéka mellett aláírták a békét, ez a százötven, kétszáz, háromszáz ember itt Párisban tizenkét esztendeje várta ezt a pillanatot, mikor az arany megkapja a régi becsületét s az állam tisztességes áron váltja vissza. Ebben a pillanatban az arany megszűnik hivatalos fizetőeszköz lenni, egyszerű áru lesz belőle, aminek megadják az árát . . . Mennyi buta és forró história lapul ezekben a zsebekben itt, micsoda régi gesztusok visszfénye csillog meg ezeken a sáppadt aranyakon, amiknek lágykemény csengése kiveszett ebből a világból, egy-egy maréknyi békét cipelnek ezek az emberek a zsebükben, talán azért vannak megiiletődve. Ahogy jobban nézem őket, nem tesznek ezek az emberek kapitalista benyomást. Nem, a kapitalista nem aludt tizenkét évig az aranyán, a kapitalista fegyvert kovácsolt az aranyával, hajókat épített és sülyeszlett, elküldte keresni, gyilkolni és szaporodni a pénzt a világba, reszkírozott és nyert, számított, játszott és épített, rombolt és spekulált, a kapitalista élt a pénzében és a pénzéből, nem aludt rajta. Ezek az aranytulajdonosok nem tőkések, ezek a pénz filiszterei voltak. A pénz együgyüi minden nagy okosságukban, a pénz gyávái, akik hálósipkában őriztek egy halott valamit. Nem akadhat közöttük egy sem, akinek fogalma lenne arról a különös szenvedélyről, ami ti-, zenhat órát dolgoztatott napjában egy Stin- nest hatalma, tetőpontján, nem ismerik annak a különös sakkjátéknak a szenvedélyét, ami minden nagy üzletemberben megvan, a kiszámítás, megkoponálás és reszkirozás nyugtalanságát, amiben van egy csöpp az élet nyugtalanságából, s végső kontúrjaiban emlékeztet egy kicsit a művészetre is. Az igazán nagy üzletemberben, abban, aki egész életét a pénzzel és a pénzben éli le, van valami különös aszkézis a pénzzel szemben s azok a Rotschild- és Rockefeller-adomák a nagy pénzkirályok magánéletének szerénységéről és igénytelenségéről csak azért valószínű ek, mert aki nagyon közelről ismeri a pénz hatalmát, az a végén lenézi egy kicsit az árut, ami behódol a pénz előtt . . . „Nincs a világon annyi pénz — mondja a Kaiser-darab pénztárosa — amiért valami értéheset lehetne venni; mert minél többet fizetünk valamiért, annál inkább csökken szemünkben az értéke ..." A „pénztáros" itt persze nem bril- liánsokra, hanem emberárura gondol ... De ezek a didergő aranyásók itt a Banque de Francé pincéi előtt talán a legnaivabb szédültjei a pénznek; ezek önmagáért őrizték a pénzt, dugták az aranyat, melengették és fé- nyesitgették, mint valami hitet, vagy emléket, vagy visszahozhatatlanul értékes vágyat. A pénz gyermekei ezek, akik tizenkét évig színes kavicsok helyett sárga aranyokkal ját^ szóltak. « Mert arra a nagy okosságában egyikük sem gondolt, hogyha közben dolgozni küldte volna az aranyat, most nem ötszörös, hanem ezerszeres kamatját láthatná. De ők rém is kamatot akartak és nem hasznot; ők az aranyakat akarták menteni . . . Valami borzasztóan régi, emberi érzés vezérelte őket, mikor 1914 őszén bevarrták az aranyakat a szalmazsákba; egy emberi érzés emberiesség nélkül, egy sóvárság és kapzsiság, ami valahogy profitvágy nélkül való volt . . . Mind romantikusok ezek, akik most sorban állnak itt az aranyaikkal. Ezek azok, akiktől egy homokszem el nem moccanna ezen a földön, ezek azok, akik nem forrók, és nem hidegek, ezek azok, akiket kiköp szájából az Isten. Ebben az órában egész Franciaországban sorbaállanak a pénztárak előtt az arany romantikusai. Nem kell alábecsülni őket, az első nap eredménye 160 millió francia frank volt; huszonötmillió aranyfrank ömlött visz- sza a bank pincéibe, huszonötmillió aranyfrank, ami tizenkét éve nem moccant, tizenkét éve nem dolgozott, tizenkét éve nem adott senkinek munkát, kenyeret, örömöt, segítséget. S még sok ilyen huszonötmillió aranyfrank fekszik a Normandia, a Bretagne, a Proven- ce, az Elzász padlásain és pincéiben. A francia arany még nem ömlik, csalt ilt-ott bugy- gyan egy-egy ér ebből a titokzatos anyagból, ami jobban telítve van szenvedéllyel és nyugtalan kisugárzással, mint a rádium. Veszedelmes elem, titokzatos elem, amit a legnagyobb földi hatalommal töltött meg az emberek elképzelése; aki magánál hordja, halkan jár, nyugtalanul tekint körül és nein néz a szomszédja szemébe. fesszor ur"... Szombalhy Viktor. PÁRISI NAPLÓ írja Máxai Sándor Az arany
