Prágai Magyar Hirlap, 1926. október (5. évfolyam, 223-248 / 1261-1286. szám)
1926-10-03 / 225. (1263.) szám
0*. AZ !GÍ SODRÁBAN Irta: Schöpflin Aladár. R nagy barna medve Irfja: Szomb&thv Viktor Kevés dolog renditett meg annyira jó hossza idő óta, mint azok a színes, szakszerű és lendületteljes leirások, melyeket a Philadelphiában Dempsey és Tunriey közt lefolyt óriási boxmérkőzésről olvastam az újságban. Nem akarom, nem is tudnám ezeket ismételni: elég annyi, hogy két ember, aki hosszú évek óta előkészítette testét erre a célra, meghatározott szabályok szerint nekiment egymásnak, ütötték, öklözték egymást egy kifejlődött technika mesterfogásaival,. arra igyekezve, hogy a másikat úgy leüsse, hogy egy bizonyos ideig ne tudjon feltápászkodni. Mindez pedig sok ezer emberre rugó közönség előtt történt, amelynek sorában ott voltak aZ amerikai vezető politikusok, a társadalom korifeusai, finom, gondozott nők s a nagy köztársaság minden részéből összegyűlt oolgá- rok óriási tömege, melyet mindenfelől különvonatok hoztak a színhelyre. Az egész ügy egy mindeneket háttérbe szorító nemzeti esemény tipikus képét mutatta. Lehet, hogy ha amerikai volnék, én is ott lettem volna, lelkesedtem volna, nagy nemzeti ünnepnek éreztem volt azt a napot, amelyen eldől, Dempsey marad, vagy Tunney lesz-e a boxolás világbajnoka. Mert akkor én is részese lennék egy tradíciónak és tagja egy tömegnek, mely ilyen dologért lelkesedni tud. De nem lévén amerikai, nem tudom felfogni a boxolás nemes sportjának a fenségét, még a sport voltát sem. Soha nénj. láttam boxoiást erre trénirozott amatőröktől vagy professzionistáktól, tehát nem tudom megérteni, mi benne a szép dolog, még kevésbé azt, hogy miért lehet érte lelkesedni. Nem is akarok róla ítéletet mondani s nem is akarom arról a szentimentális oldaláról tárgyalni, hogy micsoda vad és kegyetlen mulatság az ilyen boxolás annak is, aki csinálja s annak is, aki nézi. Belenyugszom abba, hogy nagy nemzetek, müveit népek, mint az angol és amerikai, nagy és szép dolognak tartják, más nemzetek is próbálgatják több-kevesebb sikerrel utánozni s hogy nagyon nagy számú müveit, okos és emberséges ember gyönyörködni tud benne. Igaz, hogy a római nemzet is nagy és müveit nemzet volt és gyönyörködni tudott abban, ha a cirkuszban a gladiátorok egymást gyilkolták vagy vadállatokkal kerültek szembe, amit mi ma megvetésre való embertelenségnek tartunk. Viszont nyilván ennek a mulatságnak önállóan fejlődött és lovagias romantikával körülszőtt maradványa a spanyol bikaviadal, melyet szintén nagy és szép dolognak tart egy régi keresztény műveltségű nagy nemzet. Valahol a népek lelkének gyökerében kell lenni az oknak, melynél fogva a népek lelkesülni tudnak ilyen dolgokért, mert semmi sem tudja jobban egy érzésben, egy véleményben összeforrasztani az ellentétes helyzetű, származású, érzelmű és gondolkodásmódu emberek tömegeit, mint Spanyolországban a bikaviadal, Amerikában a boxolás. Mindenki szereti — ez mindig valamely tömegösztönre mutat, valamire, ami az emberi természet mélyeiből tör elő. Az ember kegyetlen állat. Vadállati ösztönei a legősibbek, még az emberiség legrégibb kezdeteinek öröksége, annak az időnek, mikor még teljesen természeti lény volt, az öntudat és erkölcs fékei nélkül. Sok évezredes kultúra, a többi emberekkel való együttélés és a hozzájuk alkalmazkodás kényszere visszaszorította ezt a kegyetlen ösztönt, rávetette az erkölcs kényszerzubbonyát, de éppen, mert természeti ösztön, teljesen megsemmisíteni nem tudta. Mint mindig ható erő benne maradt az emberben. Egyes szabálytalan lelkiszerkezetü emberekből néha kitör, ezekből lesznek a vérengző gyilkosok, néha a tömegeket ragadja meg s ebből lesznek a népitélétek és lincselések, néha egész népeket ránt magával s ebből lesznek a háborúk. Gyermekekben, kiknek ösztönei még kevésbé vannak a kultúra hatásköre alatt, mint értelmetlen kegvetlenkedés nyilvánul igen gyakran társaikkal vagy állatokkal szemben. Az emberiség kultur-öntudata mindig tiltakozik ez ösztön nyilvánításai ellen: a gyilkosokat bünteti és elrettenti, a tömegkegyetlenségeket elfojtja erővel vagy ügyességgel, a gyermekeket gondosan igyekszik nevelni vad ösztöneik leküzdésének tárgyában. (A háborút, persze, egyelőre még meghagyja romantikus dicsfényében). Miután pedig teljesen kiirtani nem tudta, itt-ott hagy neki egy szelepet, amelven kiélhetik magukat. Bizonyos robbanó, tehát pusztító hatású anyagokat ártalmat1 ónná, sőt nagyon is hasznossá lehet tenni azzal, hegy megfelelő készülékek segítségével szabályozzuk müködéAz már igaz, hogyha Duihony Takács megköti magát, akikor nincs angyal az égben, ami megoldhatná ezeket a kötéseket.' Ha ő egyszer káposzta- tökké kapálná megy, akkor legyen bár hét helyen hét nagyvásár, ő mégis megkapása a kukorácatö- vit, akárhogy jár nyomában jajgatva az asszony és ha egyszer korcsmázni kezd, hát Isten legyen irgalmas annak, aki lábat vet az ilyetén szándék elé, megakadályozandó. No, most az egyszer se káposztaföldi tervei nem voltaik, hahogy bekövetkezett a szép napsütés és rálbizódott a termés saját erejére, sem pedig nagyvasán koresmáziási kedv nem ígérkezett. Semmi ilyes nem volt tervezetbe véve és Duihony Takács egykedvűen faragott valami lőcsöt a fészerben, merthogy a múltkor elhasadt a hajdani lőcs. Mégha szekéren megfelelő volna is, de ki tudná megmondani, mikor akad az ember össze a burda- bányaiakkal s. akkor pedig a lőosnyél igen elkelő és alkalmatos kézügyességi szerszám. Ha ügyesen kezdődik. Persze. A fegyveren gondolkodott Duihony Takács, a fegyveren!, ami nem lőcsnyél, hanem egyéb. No, nem is az asszony nyelve, sem pedig ehhez hasonlatos, hanem a fegyver szó igazi értelmét fedő valamicsoda. Egy igazi puska. Vadászpuska. És tűz patron, ami mellette van. És erről nem tud az asszony! Ott van eldugva ez a fegyver a szalma alá, jó melegen, nem rozsdásodik az meg. Csak félő, hogy a tiiz patron meggondolja magát egyszer s a nagy melegben, ott a szalma közin, megpukkad. No, az mór nem volna jó. Valamikor a vörösek, hogy erre csatáztak, maradt itt ez a puska. Egy sánta biciklivel együtt, amit azonban visszaszedett nagy átkozó dósak között valami v-árosá fiatalember. Hanem a puska itt maradt s miindaima titkolt vadászszenívedély, ami egy ilyen Duihony Takácsfajtába bennakad, már-már kitörőben vala. Szép auguisztusvégi napolt.. A mennyország iis nyulvadászatra teremtette. Hm. Hogy kéne ezt megcsinálni. Persze, csak párosban volna jó, aztán igen el kell menni attól a helytől, ami vadászjárta terület volna, mert könnyen vadorzónak fogják le az emberit. Aminthogy olyan is az eset, illetve az a látszatja s akkor már hiába volna a magyarázkodás, hogyliát igy-ugy, kérem, csak a tiz páfrányt akartuk kPróbálni... Hót ezt kellett pontasan kiterveileni lőcsfara- gás közben, meg Durnyi Szabó indítvány ozását, akiinél szintén tanálódott egy hasonló puska, de nem tiz, hanem húsz patronnyal. Akar egész állatsereglet is összepuffogtalható vele. Igen jő inditványozás volt. Három napja ezen sugölt-bugott a két ember. No, ma jött el a nagy nap, — bólámtgatott Du- hony Takács s kegyetlen erőset csapott a lőcsbe. Erősen délután iránt járt miár a nap. A mezőkön szürke, riadt nyulak ficánkoltak. A két ember a csűr háta mögött diskurálta meg a dolog fontosságát, mint két kis gyerek, akik békaugratás ügyében sompolyognak a tóhoz. Durnyi Szabó illően tartotta el magától a puskát. — Széip szerszám ez! — Szép! — bólintott Duihony Takács — és megelégedetten szemlélte mind a kettő a magáét. — Nahát! Dobogott egy kicsit a szivük, ahogy átibotor- káltak a kukoricáson. A puskát jól odaszodtja ilyenkor az ember az oldalához s befedi kabáttal is, hogy ne látszódjék bélőle még a szíjjá se. Nyulak pattantak ki a bokrokból, fogolycsapat robbant föl nagy zajjal. Szíttá a két ember a nyelvét nagy boldogságában. Durnyi Szabó azonban megszólandóLt kis- idő múltán: — Oszt, ha valamimé nagyobb állat lesz? — Mifene nagyobb állat? — Róka, medve, vadmacska ... — Oroszlány nem? — nevette el magát a másik _ s ezzel a derültséggel el intéződültlt a kérdés. — Medve? — dohogott később Duhony Takács, — honnan a osodábul? De azért ő is megbiccentette a térdéi, merthogy beleszállt hirtelen az ijedelem. No, de ilyen bátor vadászok, igazán nem lehet őket félteni. Ebben aztán megnyugodtak. Beértek a cserjéidbe. — No, itt nem lát senki, — húzta elő Duhony Takács a puskát és bizonytalan ujjakkal, jól eltartva magától, töltötte meg a nyulak mai ítélkező szerszámját. — A mindenit! — ugrott félre Durnyi Szabó, merthogy a nagy vigyázatban éppen neki irányoso- dott a puska csöve. — Vigyázzák! így aztán egymásnak hátat fordítottak s elintézték a fegyver kétJkét patronját. — No, de most! — gondolkodott tovább Duhony Takács, — maradjunk együtt, ebbe a bokorba. Maga ebre, én arra. Majd kajálunk, a nyúl kiugrik ... — Nem úgy kell azt! — bólogatott Durnyi Szabó, — körbe kell felállni. Vadász-körbe. K'igyel- med oftan, én emiitten... — Azt már nem! — vélekedett ijedten Duhony Takács, — hogy egymásba trafóijunk? — Igaz-igaz! így oszt biztonság okából elhelyeződtek a bokorban. Meredezeitt a két puskacső. Kis erdei ut húzódott el a fáktól pár lépésnyire. Szederbokrok szegélyezték a széléit. A nap sárgásvörös lángolásba borította a bokrokat s a levelek közéit s mindhosszabbra szaladt az árnyék. — Gyön-e már? — türelmetlenkedett Durnyi Szabó, hol ülvén, hol hasalván. — Várják! Nem fut az rögtön az emberbe! — izgult a másik és nagy kövekkel dobálta a bokrok tövét. — Hess, te nyúl! Hess! De a nyúl csak nem hessegett. Alkonyodéit. Titokzatos neszezések indultak az erdőben, homály ült az égre, a földre. A füvön harmat borongott. S most rémitő, különös dolog történt. Durnyi Szabó felágaskodott, körülnézendő, ám a következő szemrebbenésben lélektelenül zuhant vissza isméit. Görcsösen fogta a puskáját. — Ott! ott! — súgta rémülten. Duhony Takács karikára nyitotta a szemét. — Mi? Hol? — A medve! Ezt nevezik Isten ostorának! Az első rémület görcsökbe szorította a kezüket. A következő percben már engedett a borzasz- tóság s kikandikáltak a levelek közül. A kis erdei ut oldalán, a szederbokrok előtt ott álldogált a medve, Gsak nagy, barna háta látszott, aztán a csemcsegés, a bokrok zörrenáse, ahogy a szeder után nyúkiált. Medve! Valódi erdei vadállat. — Ez nem nyúl! — nyögte az első ijedelemben Durnyi Szabó. Duhony Takács a puskája után nyúlt. — Mit csinál? — Le kell lőni! Nincs más teendő... — De... — Le kell lőni! Reszketve emelték a fegyvert. Egyideig imbolygóit a két cső, mint részeg ember lába, végre bátorságot kapva, eldurrantotta magát. Durr-durr! A nagy durrogás megszédlitette őket. Benne voltak a vérengzésben. Durr-durr! A barna medve lassan esett össze. Valami nagyot dobbant benne, zengett szinte szegény medve, aztán jajszó nélkül terült a földre. Duhony Takács izgatottan ugrott fel. — Kegyelemlövés! — ordította és lelkesen eresztettek bele még golyót, sörétet, ami jött. Letörölték az ijedt izgatottságot homlokukról. Lassan közeledtek az elhullt medvéhez. — Kár volt annyit belelőni a bundájába, hisz szitává lőttük. Az első lövésre meghalt, — mondta Durnyi Szabó önmaguk s a medve iránti roppant tisztelettel. süket olyképpen, hogy a robbanás ne pusztítson, hanem munkát végezzen. Ilyesformán van a társadalom az ember kegyetlen ösztöneivel is. Arra igyekszik, hogy megszervezze, bizonyos szabályos mederbe térítse őket. Belevezeti ezt a medret a katonai dicsőség irányába, a harctéri hős ideálja felé, aki nem a maga kedvére öl és ölet, hanem egy önmaga fölött érzett ccl érdekében': egy eszméért s ezzel a kegyetlenkedés bizonyos erkölcsi nimbuszt igyekszik felöltem. Másfelől, ott, ahol erősek az ilyen ösztönök, levezetik őket a játék irányában, szabályok közé kényszerítik, lehetőleg ártalmatlanná igyekeznék tenni anélkül, hogy durvaságuktól teljeseu megfosztanák. Két ember minden szabály nélküli verekedése, melyben egymást ütni igyekeznek, duvaság, ugyanolyan célzatú a boxolás, melvet nem dühből és gyűlöletből csinálnak s bizonyos szigorúan megszabott szabályokhoz ragaszkodnak benne — érdekes sport. S hogy éppen az angolszász fajták szabályozták az utcai verekedést nemzeti sporttá, ebből arra kell következtetni, hogy az angolszász fajtákban erősebben van meg, mint más népekben a kegyetlenkedő bajiam, de egyúttal az ártalmatlanná tevő megszervezésére való képesség is. Azért mégis csak örülök, hogy a boxolás nem magyar nemzeti sport. Lassan választották félre a bokrokat... * A történet itt akár be is fejeződhetne. A nagy hősöket s vitézeket olykor apró szeműyfoltok tarkítják, amik az ufókor szemében gyakran nevetségessé teszik az illető héroszokat. Hagyjuk meg a közönséges népet jóhiszemében, jóvélamiémyélben, avagy a dolgok naturális rendije szerint ne hagyjunk semmit leleplezett énül? Ez itt a kérdés. Duihony Takácsék sose beszéltek a medve-esetről többet. Hallgattak mélyen. Nem, mert ahogy óvatosan közeledtek a holt medvéhez, ugyanakkor egy másik elrémült arc reszketett a bokrok között. — A bégém! A bégém! A nagybégé! — ja- jo-ngta a szerencsétlen emberi. teremtmény. Aminthogy a medve helyén tényleg a ronccsá lőtt nagybőgő adott panaszos hangokat. Duhony Takács leejtette kezéből a puskát— Mi ez? — hebegte. — Jajjaj! — siránkozott a cigámy. — Nem isajba az én bégém, nem céltábla. Csak egy szegény bégé. — Hogy került ide? — Hát idetámastottaim, míg sedret uzsonnáztam, — siránkozott Náci, mert ugv hívták és a puskákra pislogva hasalt szegény bőgőjének, aminek húrjai, mint eltépett idegek és véredények rezegtek még mindig a szörnyű gyilkolás fájdalmától. * Mondom, ezt megeimilitemi, ezt a nagybőgőt, kár is volt. Nem tartozik a történethez. Csak éppen szükségesnek tartottam rrfegemíi- temi, mint fölösleges rosszat. Vázlatfejek xráfenberg, szeptember vége. Herr Spitzbart. I. Itt van a boltja a szomszédomban, ahol a Freiwaldauból Gráfenbergbe kúszó nagy szerpentin-ut kigyóteste kiegyenesedik és ezt a nyársat nyelt, egyenes darabját Kurhaus- Strááse-nak hívják. Finom, kicsi bolt. Fémkeretes, metszett-üveg kirakat, benne csak pár jó valuta, — „rendkívül előnyösen válthatók be“ — mellesleg pár szép képeslap. Herr Spitzbart nevét fő jellemvonása után adtam. Mert az élesre metszett, sürü növésű kecskeszakáll nála jellemvonás. Ezzel a szakállal pedánsnak, fürgének, pénzzel bánni tudónak kell lenni. Talán ez jelölte meg a szakmáját. Talán már a bölcsőben igv serkedvezett az a szakáll s ma épp oly elválaszthatatlan Herr Spitzbarttól, mint az orvostanároktól a hosszú, lengő, fehér tudós-disz. Herr Spitzbart boltja előtt nem lehet por, az autók-szántotta úttesten, a legmakacsabb szárazságban sem. Vadonatúj öntözőkannája van, sürüszemü öntözőrózsával, boltja mellett a vízcsap, hozzá házikulcs és Herr Spitzbart ha kell, naponta ötször is mesterséges esőt remekel a boltja előtt, miközben apró piros-fekete kockás házizakót visel és kurta német pipa lóg a fogai közt, jobbra-balra, ugv, amint az öntözőkannát lóbálja jobbra- balra ... Eközben a pipafüst is némi tömjé- nező jelleggel távozik pöfékelő ajkai közül. Herr Spitzbart ilyenkor a tisztaságnak tömjénez. Hja, a pénzhez tiszta kéz keli! Tiszta bolt, tiszta pult. Herr Spitzbart hegyes szakállából következik az is, hogy felettébb sebesen beszél. Egész nyugodtan mondhatjuk: hadar. Csak hosszú, megeresztett, lengő szakállal lehet lassan beszélni, — ez minden kétségen felül áll. Részemről csak úgynevezett postai értékcikkek irányában szoktam igénybe venni fáradozásait, de már elsőizben imponált az a gyorsaság, mellyel fogadott: — ‘bjeere, ‘szgott, ‘szwünschn? Később a gyorsaság fokozódott, — ez is figyelem volt, hogy lassan hozzászólhassam, — s pár nap múlva a fenti mondát ennyire zsugorodott össze: — ‘bjeerszgott, ‘schn? Csekély anyagi áldozatok árán is mindenkor részesültem abban a figyelemben, hogy Herr Spitzbart sajátkezüleg és saját nedvüleg ragasztotta fel leveleimre s lapjaimra a nála vett bélyegeket. Képeslapkészlete szűkös volt. Ez nála nem lényeg. Egyszer máshol vett lapokkal tévedtem be hozzá s azokra kértem bélyegeket. Valami rosszaié hidegség villant meg a szemében, a szokottnál is gyorsabban beszélt s —< nem ragasztotta fel a bélyegeimet... Többé nem mertem igv vétkezni. Vagy nála vettem mindent, vagv az idegen laphoz a bélyeget is máshol. ■ Később beszélgetési viszonyig melegedtünk, ami úgy kezdődött, hogy reggelenként
