Prágai Magyar Hirlap, 1926. október (5. évfolyam, 223-248 / 1261-1286. szám)
1926-10-24 / 243. (1281.) szám
10 1926 október 24, vasárnap. T»I®G^MAC&aaHlRLAE A reggeli — Magurai tréfa — batudós élete szinte beszöve kötötte magához. Nem voltak vivődő gyötrődései 6emmi téren, — tulajdonképpen csak vegetált. Vágyak nélkül, előítéleteket. nem ismerve, szenvedélyekbe bele nem kényszerülve, igazi életcél és tartalom nélkül, — mint annyi inas. A háború nem vitt el hozzá közelállókat. Nem volt testvére — a férfirokonait alig ismerte. Apja elitélte a háborút. Nem nézte nemzeti törekvések szögéből — igy nem gyűlölködött, és nem pártoskodott. A tiszta emberiesség magaslatáról egyforma részvéttel sajnálta a harcba kény- . szeritett milliókat, az apró tehetetleneket, akik maguk sem értették: Miért is kellett hát ilyeu merneteflen szenvedést elviselniük? Alig beszéltek ezekről a dolgokról — általában keveset beszéltek a régi kúrián. De Magda már megszokta, hogy apró megjegyzésekből, be nem fejezett mondatokból megértse az apját s amennyire hűvös, majdnem közönyös lénye megkívánta, utána igazodjék. De most minden megváltozott. Bárhová nézett, csak a maga fajának legyőzöttségét érezte. És igazságot nem kapóit sehol. A lány lassankint 'elvesztetté közönyösségét. Ezelőtt mindent messziről nézett — tárgyilagos, hűvös szemmel értékel- getve. Most nyugalmas otthonában is kezdte érezni az elhagyafottságot. Mintha idegenné vált volna nemcsak uj nevet kapott régi hazájában, de legszűkebb környezetében is. A leikéből egy alattomos erő kilopta az otthonosság érzését — csak fámolygctt ide-oda a most hirdetett uj igazságok között. Uj életformák alakulását, uj célokat látott. Az emberek siettek alkalmazkodni vagy nem alkalmazkodni és lázasan rendezték be ehhez képeit az életüket. Magda sehogyan sem bírta megtalálni a maga helyét. És fokozottan egyedül volt — apja még annyit eem beszélt mostanában, mint azelőtt s mintha elkinozott kifejezés merevedett volna az arcára. Máskor minden, nap sétáltak együtt. Lassan, lassan, — Magda szándékosan állt meg néha- néha, hogy szívbajos apja túl ne erőltesse magát. Eo most már nem mozdult ki az öregur. Mikor már elviselhetetlenné vált a falak fcörtönszerü magánya, a lány kimenekült a házból. A hosszan elhúzódó dombok kies fensikjára vitte a nyugtalansága. Vágyva nézett el nyugatra onnan, — vágyva és egyre várakozva. Már elmúlt e nyár és a lába alatt színes lombu fák reszkettek b téltől. Büszkén mutogatták sárga-piros ékszereiket a kecskerágó bokrok és kökényszemek mélyüllek kékből feketévé. Magdának legmélyebb érzése a természetadta ajándékok várása volt, ez a napánkéul fejlődő csendes és tiszta öröm. Most szomorúan nézett végig szerettein. Nem érezte meg a halódó őszön át az újjászülető tavaszt, csak a bucsuzkodó elválás fájdalmát. S ahogy elfordult a külső, alig élt életéből, befelé fordult a maga leikébe. Meg-megállt régi biztos, tudatos énjének emlékeinél és ilyenkor nagyon erősen, nagyon megértőén gondolt az idegen fiúra, aki fent északon már végigélte az övével teljesen roj kon megrázkódtatást. Szerette volna visszavenni a maga szavait, hogy most azok vigasztalják meg, — de csodálatosképpen a másnak támaszává nőtt erőtadő szavak most értéktelen semmiségeknek látszottak. Költöző madarak fekete ékjei kóvályogtak felette, —* régi, kénytelenségből betanult versek fekete betűi pirosodtak a szivében mások szivének véres cseppjeivé.., Hosszú vonatok szomorú, megtört emberekkel terhelve szuszogtak. Apró vagyonokat, régesrégen szerzett biztos bázisokat eepert át a keleti szél az uj határon. A Magda elmélyült leikébe bevésődött mindez. Örök fájás rendezkedett be a szivében. És, — mert körülötte mindenki ment már, — szinte sodorta volna magával ez a szomorú uj népvándorlás. Az ösztöne vitte volna előre a többiek után. Szólni szeretett volna erről az apjának, -— de nem .mert. • Föld tartotta fogva őket is, mint körülöttük még néhány birtokost, s Magda hallotta, mikor egyik szomszédjuk felsőhajtott: — Igen, ba a földet is úgy fel lehetne göngyölni, mint. egy szőnyeget és átvihelnénk magunkkal !... De nem lehetett. És Magda az utóbbi időben már annyit hallott tönkrémenésről, átköltözött családok nélkülözéséről, hogy* nem merte indítványozni a föld eladását. De gyűlölni kezdte, mint valami rabszolga- tartót. i Az öregur egyre gyengébb lett, egyre törékenyebb. És igy Magdát nagyon meglepte, mikor egy reggel sétára készült. De felsegítette a kabátját, átadta a botját s régi szokásuk szerint, szó nélkül hozzászegödve, lassan, lassan kiment vele a szántókhoz. Elszoruló szívvel hallgatta kínos, levegő után kapkodó légzését és sokszor megállt vele, kilesve, mig elmúlik arcáról az élénk, kiabáló pirosság. A föld buján, feketén fordult az ekék nyomán. Magda unottan nézte, — a lelke már újra messze járt. Csak arra eszmélt fel, hogy apja kirántja karját az övéből. Megállítja az elsőbérest éa lejjebb véteti az ekét. S a mindig könyvek között élő öregember, akit fizikai munkát végezni soha senki sem látott, most erős markolással ragadta meg az eke szarvát. Keskeny ajkai dacosan záródtak össze. Bágyadt, rövidlátó szeme megélénkülve nézett előre. Szinte fiatalosan vitték végig a remegő lábak a barázdán és az emberek ámulva néztek utána. A tábla végében megállt az öregur. Arca ne- kit tízesedéit a megerőltetéstől. Szemének lobogá- 'át kioltották a feltoluló könnyek. Magda, aki alig birta követül a csutkaföld dimbes-dombos hátán, még meglátta, hogy egy könnycsepp levált. Akadályt. nem találva, csordult le előrehajló arcáról a magra éhes friss, fekete földre. A kegyelmes főpásztor ur áthelyezte a se- gédlelkész urat helyettes lelkésznek a harmadik faluba. Néhány darabka butorkáját, a házvezetőnőjéül fölkért édes testvéménje ágy- és ruhaneműit, korán reggel fölrakták a két keskeny- hosszu lengyelszekérre. — Minden rendben van? — kérdi a gondoskodó fiatal ur gorály fuvarosaitól. — Igenis, tiszteleud'ur — feleli mind a kettő, miközben kátrányos ócska ponyvát boritgat a szekerekre. — Annuskám, hol vagy? .— Itt vagyok Jani; — válaszol a nénje, aki az elülső szekeren a rozoga díványon ül. — Mi van a kezeidben? — A macska u kosárban, az ébresztő óra, meg a kutyuska. — No, nát akkor Isten nevében előre! A két fuvaros mintegy vezérszóra lemászik szekeréről, s levett kalappal a íisztelend'ur elé járul — Mi tetszik? — kérdi ez udvariasan. — Kérünk egy kis reggelire valót, — mondja az egyik, lengyel módra mélyen hajlongva. — Igenis, — fűzi hozzá a másik, — mert ez a szokás a költöztetéskor, hogy elindulás előtt... — Aztán uj lakásomon meg ebédet adjak? — Igenis, ez a szokás. — De hiszen e2 zsebmetszés! — Öh tisztel end'ur, az a néhány fillér! Hiszen csak egy korona kell kettőnk reggelijére. — Miért éppen egy korona? — Hát tessek nézni tesztelend*ur, nyolcvan fillér a gyomorerősitő kettőnknek, g busz fillér zálog az üvegért. — 5 ez a ti reggelitek? — Igenis, mert na vissza adjuk az üveget, a húsz fillérért kenyeret veszünk; ez a rend: kiinni, visszaadni, falatozni rá. — No, itt van, — mondja a tisztelend'ur, s pénzt ád az öregebbik kocsisnak. — Köszönjük szépen. Isten adjon Jőegész- séget az egész tisztelt családnak. — Jól van, te bölcs férfiú. De mondom előre, ha útközben kitöritek valamelyik székem lábát, levonom a béretekből. — Miért törnénk el valamit? Hiszen már sokszor költöztettünk urakat... " r— No, csak vigyázzatok! Isten veletek. ■— Mennyit adott? — kérdi Annuska, midőn öccse visszament a házba. — Két koronát, — feleli a pénz átvevője- i— Akkor nékem ía jut belőle, i— Nem sajnáljuk a kisasszonykától. t— Éa hol reggelizünk? — A legközelebbi korcsmában. A faluvégen jő csapszék van; ott megállunk egy kicsit Most előre, Misó! — No menjünk. Gyiihü! Tíz perc múlva megállnak a faluvégi csárda előtt. — Miső, ugorj be csak két deci gugyiért! — mondja az öregebbik az iíjabbnak. — IgenÍ3 Gyúró bá‘, rögtön. — Annuska kisasszony, csókolom a kezét, van-e egy pohárkája? —- Végy ki egyet a szekrényből a hótulsó Nemsokára azután meghalt az öregur. Magda otthon sem volt, — a nyugtalanság éppen a szabadba űzte. Mikor hazakerült, fegyveres katonák sompolyogtak ki az ajtón bent a könyvekkel tapétázott szobában öregcselédek zokogtak az ágyában fekvő, mozdulatlan örökalvó felett Ennyit látott az egészből — összefüggést nem ■talált. Igaz, hogy nem is keresett. Ritkánjövő szomszédok vették le Tőla a halállal járó szomorú külső terheket. Hamarosan elintéztek mindent, mint akik sietnek a maguk szomorú dolgaik után. A temetés után Magda teljesen egyedül maradt a lombtalan vadszőlűgallyak- kal .behálózott kúriában. Hiszen eddig is egyedül volt Ritkán került ide látogató rokon. Még ritkábban szánta el magát utazásra Magda — a városok nélkülözéseket takargató cifraságai visszariasztották. S az apjával nem annyira együtt, mint egymás mellett éltek. És mégis mérhetetlenül kezdte érezni az öregember hiányát. Ridegek lettek a nagy, bolthajtásos szobák. Érthetetlen araiakká váltak a könyvek. Néha hallgatézva leste a halk, fáradt, lépéseket. És végzetesen hiányoztak az odavetett, de fáklyaként világitó megjegyzések. Magdát egyre Jobban foglalkoztatta az apja lelki élete. Most kérdezősködni szeretett volna, átadni neki a gyötrődéseit, hogy cserébe megismerhesse az apjáéit. Mintha elmulasztott volna valamit, — mintha tétlenül engedte volna elmenni magától a megváltást. Újra meg újra az őszt jelenetre kellett gondolnia. Látta barázdát hasitó roskatag apját, szivébe fájult a .szeméből alágördülő könnye. — Talán búcsúzott akkor? — vívódott. Talán már menni akart ő is innen? Erre a gondolatra még elhagyatottabbnak, még idegenebbnek érezte magát. Leveleket kezdett irni anyja, apja testvéreinek, régi ismerősöknek. Megértés után vágyás sirt ki belőlük. De az a kis fekete gerenda, a határ sorompója, mintha leereszkedett volna az egyes emberek szive közé is. A közönyösség egyre nőtt az elválasztottak között. Csak a különösen nagy tragédiák, vagy a nagy fordulatok örökös várása érdekelt már. Hogy meghalt egy öreg, mindig is magának élő szívbajos ember, meg hogy egyedül maradt egy szekeren. Ott vannak az edények a fehérruhába becsomőzva. — Igenis, de a szekrény be van zárva.- Nem baj, az egyik hátulsó deszkája lejár, ott benyúlhatsz, de vigyázz! — Igenis. Megvan. De a papramorgóra jó volna valami harapnivaló. — Az la itt van,, itt a kabátom külső zsebében, papirosba burkolva: szalona é# három kemény tojás. Vedd ki, mert a kezeim teli vannak e lim-lommal — Nagyszerű! Megvan. Misó is hozza már az itókát. — A palaekocska egy-kettő kiürüL — Mehetünk? — kérdi Misó. — Előre! Gyühü! — biztatja Gyúró. A szomszéd faluban azt mondja Misó: — Gyúró bá*, igyunk meg egy üveg sert. — Okos gondolat. Annuska kisasszonyka, parancsol egy pohárral? — No ... talán ... nem bánom ... — Misó, ugorj be itt a falu közepén Mó- zsihoz. — Igenis Gyúró bá‘, Tögtön. A sör után Annuska kisasszony elálmosodik. — Brr, be hideg van! — borxong didergésen. — Tessék led ülni a divánra, betakarom a ponyvával, akkor nem fázik. — Biz* az jó lesz. De nem esem le Innét? — Au dehogy! — feleli Gyúró, — majd jól leszorítom a ponyva két szélét a bútorok közé. — Az igaz. Hát csak tessék nyugodtan aludni, nem lesz semmi baj. — Nagyon jő, — mondja a kisasszony, s a következőkről már semmit sem tud. A második falu túlsó szélén megszólal Gyűrő: — Te Misó, jó volna még egy kis gugyi. — Az igaz, de miből? már nincs pénzünk. — De bizony van, nézd csak! két korona. — Honnét vetted? — A kisasszony kabátja zsebében találtam.-— Ügyes ember vagy Gyúró bá‘! — No ugy-e? Hát amott a cégérnél megint megállunk egy kicsit. — Helyes, Gyúró bá‘. Csakhamar ismét bent van a két deci pap- ramorgó. Utána a falu szélén keresztül következik. — Te Misó, hová is hajtunk mink tulajdonképpen? — Hiszen te tudod, Gyúró bá*. f— Én? honnét tudnám? — Hiszen te alkudtál meg a tisztelend*uml! — Én dehogy! a gazdánk alkudott meg vele, nem én! — Hát akkor hová hajtsunk? — Tudj az ördög!... Kelted fel • kisasszonyt, majd megmondja. — Ez? hiszen úgy horkol... ettől ugyan ki nem tudunk valami okosat! —- Hát akkor vissza kell fordulnunk, mert vaktába csak nem mehetünk a világba! — Igaz, Gyúró bá‘, helyes, forduljunk meg. Az is megtörténik. Az első faluban azt mondja Gyűrő: — Te Miső, osztán otthon megint kérünk reggelire valót. Természetesen! hiszen ez a szokás. ff: r. j. addig is remetéskedő lány? Bizony nem hatott ez meg különösebben senkit. Nyaralási szempontból a másik ország egyelőre számba sem jöhetett így még ez a gondolat sem adott melegebb szavakat a válaszolók tollába. És a megértést reménylő levelek csak pár rideg, sablonos szót eredményeztek, — vagy még annyit sem. Magda hiába várt. És az egyedülle- vés kezdett elviselhetetlenné sulyosodni. Március kezdte sárgára csókolni a somfák bimbóit. Élesen üde tavaszi szél hajszolta maga előtt a fagy kínzó szorításából kifeszülő föld szagát. Fent, a dombok lankáiban már tépdesíék lombtakarójuk zörgős barna selymét az ibolyatövek. És hirtelen kinyílt kikiricsek kacagtak az utón, élvezve a maguk ügyesen sikerült csinyjét. Halványan, elfásultan lépett ki a szobából Magda. És szinte megütötte, hogy a tavaszi eláruló finom színek és lehelet-illatok még a fásultságán át is eljutottak a szivéig, öreg gazdasszonya, a régi, mogorva cseléd zsémbeskedve hozta utána a kabátját. Gépiesen dugta bele egyik karját a másik után. Sapkáját a fejőbe húzta. És mintha hlvószót követne, indult kifelé. Bele a tavaszba. A kapuban a postás állította meg. Unottan nézte át az érkezett dolgokat: Fehéren ásító újságok, néhány régen utazó hirdetés... egy levél... Alig ismerte meg az Írást, — voltaképpen csak a bélyegzőről eszmélt rá, hogy László irta. László, a szenvedő, magános fiú!... Talán csak most jutott el a gyászjelentés és arra válaszol pár udvarias szóval. Igazában kiváncsi sem volt rá, — annyira jól ismerte úgyis a rokonok leveleiből az üres, formákból elébeboritott rószvétszavakat. Csak menésközben, megszokásból húzta ki a levelet a le- ragasztatlan borítékból. De mikor olvasni kezdte, megdobbant a szive és végigkergette a testén a vért A várt néhány sor helyeit sűrűn teleirt két oldalt talált és látszott, hogy a levél még hosszabb lehetett, — egyik felét durván tépte le a cenzor. Igazán nen) értette, miért érzett egyszerre olyan nagy felindulást, rohant felfelé a meredek dombon. Kezében remegett az összehajtott levél A lelke ujjongo.i, m-iulia boldogság várná, s a szeme nem pihent meg a tavasz újjászületésének ezer apró csodáján. Hajtotta előre a vágy, hogy a szabadban, igazi, szent egyed hűségben vehesse át a másik lélek panaszkodását. Nagy meglepetésére a levél nem volt panaszom. A fekete betűk nyomán egy megbékélt, kiegyensúlyozott lélek erősödött férfivá előtte. Férfivá, — aki a távolból is megérzi: Segítségedre szorult valaki. S a maga tisztán megőrzött leikéből vigaszt öntött a másik ember, a gyengébb ember szomorú leikébe. Mintha a hónapok óta végiggondolt gondolatok határtiegázolva utat találtak volna egy másik agyi r. Mintha megtaláltak volna valakit, akire csak néha gondolt megérdemelt megértéssel, de aki után soha nem vágyott... S aki mégis eljött. Megértést, elbékülést hozott. A lány szeme megnedvesedett. S ahogy fel- emelődött a tavaszi felhők színes fátyoléval fel- ókesitett égre, egyszerre meglátta a körülötte pompázó nagy szépségeket is. Már nem volt egyedül, — elhagyatott sem volt. Millió apró élőlény mozgása jelezte körülötte az életet. Szinte látta a bimbók hasadását a korai fákon. Érezte a rügy feslését a későbben felmelegedő, zárkózotlabb véneken. S a maga szivében is cscdavirág bomlott. Most érett asszonnyá hideg, közönyös lány- sága. Igaz érzésekké mélyüllek a régebben csak szeszélyből odadobott szavak. Úgy érezte, kegyetlenül megraboita az, aki az akkor elültetett mondatok édes gyümölcséből ellopott egy részt. És miníka a természet alkotó titkának lett volna részesévé: a fiú most felébredt, gyöngédségben megizmosult férfiasságát a maga alkotásának érezte. Hiszen az ő szavai érlelték keménnyé és az ő szavai csiszolták gyöngéddé. Elhagyalottsá- gát megérezte a távolságokon át ée ezzel befejeződött a csoda. Felvídámulva tért vissza a magányos házba, mint aki váratlan, kedves vendéget visz magával hogy örökre őrt tartsa. És jöttek a levelek: Biztatók, reménységet hozók. És mentek a szinte már szándékosan elcsüggedtek, vigasztalást kicsalogatók. Előkerültek egyenként a régi átélések. Tisztán bontakozott ki két ember érzésekből kibontakozó alakja: Ott az ingadozó lelkű, néha elfásuló, néha nekilendülő fiúból tudatossá érett férfi — itt az anya nélkül felnőtt, zárkózottságában megerősödött, de most talaját vesztett lány. Apró gyermekkori emlékek megmutatása tette színessé ezt a két szobrot Be nem vallott, de a másik által már megsejtett érzések és vágyak lüktető erei vittek életet belé. És a ma töprengései, az uj „hogyanok" és „miértek" nyomták reájuk a kor felismerhetetlen pecsétjét A férfi már túl volt az első kétségbeesett vívódásokon. Az örök változás ereje magához ragadta. Sebe begyógyult IgyeKezett a tudását úgy kiegészíteni hogy ne kössék határok és nyélvkü- lönbségek. Gépészmérnöki diplomáját már megszerezte és remélte, hogy a maga szakmájával otthont talál a világ minden táján. Magda szívta magéba az uj eszméket, mint egyetlen, lehetséges kimenekülést a kínlódásokból. Maga is felkészült Lászlónak ugyan nem irt róla, de állandóan a nyelvismereteit fejlesztette. És kimondatlanul is tudták mindaketten: Az a nap, amelyen László a régen várt útlevéllel megérkezik, két egymáshoz érett ember végleges találkozása lesz. A dombok derekán virágzó gyümölcsfák illatos 1 ullámait hömpölygette a böjti-szél, — innen felülről nézve fehér tengernek látszott most a domboldal. Boldog felsóhaj fással állott meg Magda fent a kedvenc helyén. Most már nem von magános! Állandóan maga mellett érezte az utána vágyakozó férfil s mikor valamiben gyönyörködött, gondolatban neki is megmutatta ugyanazt. A mélyzöld vetésekben ezüst csikók csillogtak, enyészetes színűre fakitották szeszélyesen kanyargó ütjük két oldalát. Az Ér játszott itt féktelen szilajsággal minden évben. Kénye-kedve szerint semmisítette meg az áldástváró kezek munkájának jórészét De Magda nem gondolt erre és nem örült a maga birtoka szerencsés fekvésének sem. Az Ér rendes medrében gólyahir nyílott és megaranyozta kígyózó vonalát. Három magános fűzfa állott benne egymástól jó messze, — de mintha összebeszéltek volna, egyszerre burkolták halványzöld fátylakba korhadó - fekete testüket. Körülöttük apró fiizfabokrok már söté- tebb lombruhűja lebbent s az aranvfolyőban csak fekete-fehér testét mutatva méltóságteljesen lépkedett egy gólya. — Gyönyörű, — gondolta Magda és szerelte volna egy mindent átfogó óriási mozdulattal a szivére szorítani azt, amit látott. De iszonyodott a póztól, még ha egyedül volt is, — igy csak elmosolyodott. — Megirom Lászlónak, milyen bolondos lettem, — ezzel a gondolattal rendben is volt minden. Ha Lászlónak megírja, az ér annyit, mintha meg is tette volna. És leteritve a magával hozott nagykabátot, olvasni kezdett. Zaj rezzentette fel: a bokrok között öreg parasztember kaptatott fel az utón. Meg-megállt, hogy megtörülje a homlokát, majd újra nekivágott. Magda annyira magáénak érezte ezt a helyet, hogy bosszantotta a háborgatás. De aztán felismerte a jövevényt és elmosolyodott: hiszen ez János, az öreg gazdája. Már napok óta keresi, de mindig megszökött előle. Most utána talált. Mindegy — úgyis beszélnie kell egyszer velő. Bizonyosan pénzt kér. (Folytatjuk). Szerkeszti: Sziklat Ferenc dr. Kéziratok a szerkesztő címére: Kosice- Kassa, fldor utca 9. sz., küldendők.
