Prágai Magyar Hirlap, 1926. október (5. évfolyam, 223-248 / 1261-1286. szám)

1926-10-24 / 243. (1281.) szám

10 1926 október 24, vasárnap. T»I®G^MAC&aaHlRLAE A reggeli — Magurai tréfa — batudós élete szinte beszöve kötötte magához. Nem voltak vivődő gyötrődései 6emmi téren, — tulajdonképpen csak vegetált. Vágyak nélkül, elő­ítéleteket. nem ismerve, szenvedélyekbe bele nem kényszerülve, igazi életcél és tartalom nélkül, — mint annyi inas. A háború nem vitt el hozzá közelállókat. Nem volt testvére — a férfirokonait alig ismerte. Apja elitélte a háborút. Nem nézte nemzeti tö­rekvések szögéből — igy nem gyűlölködött, és nem pártoskodott. A tiszta emberiesség magasla­táról egyforma részvéttel sajnálta a harcba kény- . szeritett milliókat, az apró tehetetleneket, akik maguk sem értették: Miért is kellett hát ilyeu merneteflen szenvedést elviselniük? Alig beszél­tek ezekről a dolgokról — általában keveset be­széltek a régi kúrián. De Magda már megszokta, hogy apró megjegyzésekből, be nem fejezett mon­datokból megértse az apját s amennyire hűvös, majdnem közönyös lénye megkívánta, utána iga­zodjék. De most minden megváltozott. Bárhová né­zett, csak a maga fajának legyőzöttségét érezte. És igazságot nem kapóit sehol. A lány lassankint 'elvesztetté közönyösségét. Ezelőtt mindent messzi­ről nézett — tárgyilagos, hűvös szemmel értékel- getve. Most nyugalmas otthonában is kezdte érez­ni az elhagyafottságot. Mintha idegenné vált volna nemcsak uj nevet kapott régi hazájában, de leg­szűkebb környezetében is. A leikéből egy alatto­mos erő kilopta az otthonosság érzését — csak fámolygctt ide-oda a most hirdetett uj igazságok között. Uj életformák alakulását, uj célokat látott. Az emberek siettek alkalmazkodni vagy nem alkal­mazkodni és lázasan rendezték be ehhez képeit az életüket. Magda sehogyan sem bírta megtalálni a maga helyét. És fokozottan egyedül volt — apja még annyit eem beszélt mostanában, mint azelőtt s mintha elkinozott kifejezés merevedett volna az arcára. Máskor minden, nap sétáltak együtt. Las­san, lassan, — Magda szándékosan állt meg néha- néha, hogy szívbajos apja túl ne erőltesse ma­gát. Eo most már nem mozdult ki az öregur. Mikor már elviselhetetlenné vált a falak fcörtönszerü magánya, a lány kimenekült a ház­ból. A hosszan elhúzódó dombok kies fensikjára vitte a nyugtalansága. Vágyva nézett el nyugatra onnan, — vágyva és egyre várakozva. Már elmúlt e nyár és a lába alatt színes lombu fák reszkettek b téltől. Büszkén mutogatták sárga-piros éksze­reiket a kecskerágó bokrok és kökényszemek mé­lyüllek kékből feketévé. Magdának legmélyebb érzése a természetadta ajándékok várása volt, ez a napánkéul fejlődő csendes és tiszta öröm. Most szomorúan nézett végig szerettein. Nem érezte meg a halódó őszön át az újjászülető tavaszt, csak a bucsuzkodó elválás fájdalmát. S ahogy elfor­dult a külső, alig élt életéből, befelé fordult a maga leikébe. Meg-megállt régi biztos, tudatos énjének emlékeinél és ilyenkor nagyon erősen, nagyon megértőén gondolt az idegen fiúra, aki fent északon már végigélte az övével teljesen roj kon megrázkódtatást. Szerette volna visszavenni a maga szavait, hogy most azok vigasztalják meg, — de csodálatosképpen a másnak támaszává nőtt erőtadő szavak most értéktelen semmiségeknek látszottak. Költöző madarak fekete ékjei kóvályogtak fe­lette, —* régi, kénytelenségből betanult versek fekete betűi pirosodtak a szivében mások szivé­nek véres cseppjeivé.., Hosszú vonatok szomorú, megtört emberekkel terhelve szuszogtak. Apró vagyonokat, régesrégen szerzett biztos bázisokat eepert át a keleti szél az uj határon. A Magda el­mélyült leikébe bevésődött mindez. Örök fájás rendezkedett be a szivében. És, — mert körü­lötte mindenki ment már, — szinte sodorta volna magával ez a szomorú uj népvándorlás. Az ösztöne vitte volna előre a többiek után. Szólni szeretett volna erről az apjának, -— de nem .mert. • Föld tartotta fogva őket is, mint kö­rülöttük még néhány birtokost, s Magda hallotta, mikor egyik szomszédjuk felsőhajtott: — Igen, ba a földet is úgy fel lehetne gön­gyölni, mint. egy szőnyeget és átvihelnénk ma­gunkkal !... De nem lehetett. És Magda az utóbbi időben már annyit hallott tönkrémenésről, átköltözött családok nélkülözéséről, hogy* nem merte indít­ványozni a föld eladását. De gyűlölni kezdte, mint valami rabszolga- tartót. i Az öregur egyre gyengébb lett, egyre töréke­nyebb. És igy Magdát nagyon meglepte, mikor egy reggel sétára készült. De felsegítette a ka­bátját, átadta a botját s régi szokásuk szerint, szó nélkül hozzászegödve, lassan, lassan kiment vele a szántókhoz. Elszoruló szívvel hallgatta kínos, levegő után kapkodó légzését és sokszor megállt vele, kilesve, mig elmúlik arcáról az élénk, kia­báló pirosság. A föld buján, feketén fordult az ekék nyo­mán. Magda unottan nézte, — a lelke már újra messze járt. Csak arra eszmélt fel, hogy apja ki­rántja karját az övéből. Megállítja az elsőbérest éa lejjebb véteti az ekét. S a mindig könyvek kö­zött élő öregember, akit fizikai munkát végezni soha senki sem látott, most erős markolással ra­gadta meg az eke szarvát. Keskeny ajkai dacosan záródtak össze. Bágyadt, rövidlátó szeme megé­lénkülve nézett előre. Szinte fiatalosan vitték vég­ig a remegő lábak a barázdán és az emberek ámulva néztek utána. A tábla végében megállt az öregur. Arca ne- kit tízesedéit a megerőltetéstől. Szemének lobogá- 'át kioltották a feltoluló könnyek. Magda, aki alig birta követül a csutkaföld dimbes-dombos hátán, még meglátta, hogy egy könnycsepp levált. Aka­dályt. nem találva, csordult le előrehajló arcáról a magra éhes friss, fekete földre. A kegyelmes főpásztor ur áthelyezte a se- gédlelkész urat helyettes lelkésznek a harma­dik faluba. Néhány darabka butorkáját, a házve­zetőnőjéül fölkért édes testvéménje ágy- és ru­haneműit, korán reggel fölrakták a két keskeny- hosszu lengyelszekérre. — Minden rendben van? — kérdi a gondos­kodó fiatal ur gorály fuvarosaitól. — Igenis, tiszteleud'ur — feleli mind a kettő, miközben kátrányos ócska ponyvát borit­gat a szekerekre. — Annuskám, hol vagy? .— Itt vagyok Jani; — válaszol a nénje, aki az elülső szekeren a rozoga díványon ül. — Mi van a kezeidben? — A macska u kosárban, az ébresztő óra, meg a kutyuska. — No, nát akkor Isten nevében előre! A két fuvaros mintegy vezérszóra lemászik szekeréről, s levett kalappal a íisztelend'ur elé járul — Mi tetszik? — kérdi ez udvariasan. — Kérünk egy kis reggelire valót, — mondja az egyik, lengyel módra mélyen hajlongva. — Igenis, — fűzi hozzá a másik, — mert ez a szokás a költöztetéskor, hogy elindulás előtt... — Aztán uj lakásomon meg ebédet adjak? — Igenis, ez a szokás. — De hiszen e2 zsebmetszés! — Öh tisztel end'ur, az a néhány fillér! Hi­szen csak egy korona kell kettőnk reggelijére. — Miért éppen egy korona? — Hát tessek nézni tesztelend*ur, nyolcvan fillér a gyomorerősitő kettőnknek, g busz fillér zálog az üvegért. — 5 ez a ti reggelitek? — Igenis, mert na vissza adjuk az üveget, a húsz fillérért kenyeret veszünk; ez a rend: kiinni, visszaadni, falatozni rá. — No, itt van, — mondja a tisztelend'ur, s pénzt ád az öregebbik kocsisnak. — Köszönjük szépen. Isten adjon Jőegész- séget az egész tisztelt családnak. — Jól van, te bölcs férfiú. De mondom előre, ha útközben kitöritek valamelyik székem lábát, levonom a béretekből. — Miért törnénk el valamit? Hiszen már sokszor költöztettünk urakat... " r— No, csak vigyázzatok! Isten veletek. ■— Mennyit adott? — kérdi Annuska, midőn öccse visszament a házba. — Két koronát, — feleli a pénz átvevője- i— Akkor nékem ía jut belőle, i— Nem sajnáljuk a kisasszonykától. t— Éa hol reggelizünk? — A legközelebbi korcsmában. A faluvégen jő csapszék van; ott megállunk egy kicsit Most előre, Misó! — No menjünk. Gyiihü! Tíz perc múlva megállnak a faluvégi csárda előtt. — Miső, ugorj be csak két deci gugyiért! — mondja az öregebbik az iíjabbnak. — IgenÍ3 Gyúró bá‘, rögtön. — Annuska kisasszony, csókolom a kezét, van-e egy pohárkája? —- Végy ki egyet a szekrényből a hótulsó Nemsokára azután meghalt az öregur. Magda otthon sem volt, — a nyugtalanság éppen a sza­badba űzte. Mikor hazakerült, fegyveres katonák sompolyogtak ki az ajtón bent a könyvekkel ta­pétázott szobában öregcselédek zokogtak az ágyá­ban fekvő, mozdulatlan örökalvó felett Ennyit látott az egészből — összefüggést nem ■talált. Igaz, hogy nem is keresett. Ritkánjövő szomszédok vették le Tőla a ha­lállal járó szomorú külső terheket. Hamarosan el­intéztek mindent, mint akik sietnek a maguk szo­morú dolgaik után. A temetés után Magda telje­sen egyedül maradt a lombtalan vadszőlűgallyak- kal .behálózott kúriában. Hiszen eddig is egyedül volt Ritkán került ide látogató rokon. Még ritkábban szánta el ma­gát utazásra Magda — a városok nélkülözéseket takargató cifraságai visszariasztották. S az apjá­val nem annyira együtt, mint egymás mellett él­tek. És mégis mérhetetlenül kezdte érezni az öregember hiányát. Ridegek lettek a nagy, bolthajtásos szobák. Érthetetlen araiakká váltak a könyvek. Néha hallgatézva leste a halk, fáradt, lépéseket. És végzetesen hiányoztak az odavetett, de fáklyaként világitó megjegyzések. Magdát egyre Jobban fog­lalkoztatta az apja lelki élete. Most kérdezős­ködni szeretett volna, átadni neki a gyötrődéseit, hogy cserébe megismerhesse az apjáéit. Mintha elmulasztott volna valamit, — mintha tétlenül engedte volna elmenni magától a megváltást. Újra meg újra az őszt jelenetre kellett gon­dolnia. Látta barázdát hasitó roskatag apját, szi­vébe fájult a .szeméből alágördülő könnye. — Ta­lán búcsúzott akkor? — vívódott. Talán már menni akart ő is innen? Erre a gondolatra még elhagyatottabbnak, még idegenebbnek érezte magát. Leveleket kez­dett irni anyja, apja testvéreinek, régi ismerő­söknek. Megértés után vágyás sirt ki belőlük. De az a kis fekete gerenda, a határ sorompója, mint­ha leereszkedett volna az egyes emberek szive közé is. A közönyösség egyre nőtt az elválasztot­tak között. Csak a különösen nagy tragédiák, vagy a nagy fordulatok örökös várása érdekelt már. Hogy meghalt egy öreg, mindig is magának élő szívbajos ember, meg hogy egyedül maradt egy szekeren. Ott vannak az edények a fehérruhába becsomőzva. — Igenis, de a szekrény be van zárva.- Nem baj, az egyik hátulsó deszkája le­jár, ott benyúlhatsz, de vigyázz! — Igenis. Megvan. De a papramorgóra jó volna valami harapnivaló. — Az la itt van,, itt a kabátom külső zsebé­ben, papirosba burkolva: szalona é# három ke­mény tojás. Vedd ki, mert a kezeim teli vannak e lim-lommal — Nagyszerű! Megvan. Misó is hozza már az itókát. — A palaekocska egy-kettő kiürüL — Mehetünk? — kérdi Misó. — Előre! Gyühü! — biztatja Gyúró. A szomszéd faluban azt mondja Misó: — Gyúró bá*, igyunk meg egy üveg sert. — Okos gondolat. Annuska kisasszonyka, parancsol egy pohárral? — No ... talán ... nem bánom ... — Misó, ugorj be itt a falu közepén Mó- zsihoz. — Igenis Gyúró bá‘, Tögtön. A sör után Annuska kisasszony elálmosodik. — Brr, be hideg van! — borxong didergésen. — Tessék led ülni a divánra, betakarom a ponyvával, akkor nem fázik. — Biz* az jó lesz. De nem esem le Innét? — Au dehogy! — feleli Gyúró, — majd jól leszorítom a ponyva két szélét a bútorok közé. — Az igaz. Hát csak tessék nyugodtan aludni, nem lesz semmi baj. — Nagyon jő, — mondja a kisasszony, s a következőkről már semmit sem tud. A második falu túlsó szélén megszólal Gyűrő: — Te Misó, jó volna még egy kis gugyi. — Az igaz, de miből? már nincs pénzünk. — De bizony van, nézd csak! két korona. — Honnét vetted? — A kisasszony kabátja zsebében találtam.-— Ügyes ember vagy Gyúró bá‘! — No ugy-e? Hát amott a cégérnél megint megállunk egy kicsit. — Helyes, Gyúró bá‘. Csakhamar ismét bent van a két deci pap- ramorgó. Utána a falu szélén keresztül következik. — Te Misó, hová is hajtunk mink tulajdon­képpen? — Hiszen te tudod, Gyúró bá*. f— Én? honnét tudnám? — Hiszen te alkudtál meg a tisztelend*uml! — Én dehogy! a gazdánk alkudott meg vele, nem én! — Hát akkor hová hajtsunk? — Tudj az ördög!... Kelted fel • kisas­szonyt, majd megmondja. — Ez? hiszen úgy horkol... ettől ugyan ki nem tudunk valami okosat! —- Hát akkor vissza kell fordulnunk, mert vaktába csak nem mehetünk a világba! — Igaz, Gyúró bá‘, helyes, forduljunk meg. Az is megtörténik. Az első faluban azt mondja Gyűrő: — Te Miső, osztán otthon megint kérünk reggelire valót. Természetesen! hiszen ez a szokás. ff: r. j. addig is remetéskedő lány? Bizony nem hatott ez meg különösebben senkit. Nyaralási szempontból a másik ország egyelőre számba sem jöhetett így még ez a gondolat sem adott melegebb szavakat a válaszolók tollába. És a megértést reménylő levelek csak pár ri­deg, sablonos szót eredményeztek, — vagy még annyit sem. Magda hiába várt. És az egyedülle- vés kezdett elviselhetetlenné sulyosodni. Március kezdte sárgára csókolni a somfák bimbóit. Élesen üde tavaszi szél hajszolta maga előtt a fagy kínzó szorításából kifeszülő föld sza­gát. Fent, a dombok lankáiban már tépdesíék lombtakarójuk zörgős barna selymét az ibolya­tövek. És hirtelen kinyílt kikiricsek kacagtak az utón, élvezve a maguk ügyesen sikerült csinyjét. Halványan, elfásultan lépett ki a szobából Magda. És szinte megütötte, hogy a tavaszi el­áruló finom színek és lehelet-illatok még a fásult­ságán át is eljutottak a szivéig, öreg gazdasszo­nya, a régi, mogorva cseléd zsémbeskedve hozta utána a kabátját. Gépiesen dugta bele egyik kar­ját a másik után. Sapkáját a fejőbe húzta. És mintha hlvószót követne, indult kifelé. Bele a tavaszba. A kapuban a postás állította meg. Unottan nézte át az érkezett dolgokat: Fehéren ásító újsá­gok, néhány régen utazó hirdetés... egy levél... Alig ismerte meg az Írást, — voltaképpen csak a bélyegzőről eszmélt rá, hogy László irta. László, a szenvedő, magános fiú!... Talán csak most jutott el a gyászjelentés és arra válaszol pár udvarias szóval. Igazában kiváncsi sem volt rá, — annyira jól ismerte úgyis a rokonok leveleiből az üres, for­mákból elébeboritott rószvétszavakat. Csak me­nésközben, megszokásból húzta ki a levelet a le- ragasztatlan borítékból. De mikor olvasni kezdte, megdobbant a szi­ve és végigkergette a testén a vért A várt néhány sor helyeit sűrűn teleirt két oldalt talált és lát­szott, hogy a levél még hosszabb lehetett, — egyik felét durván tépte le a cenzor. Igazán nen) értette, miért érzett egyszerre olyan nagy felin­dulást, rohant felfelé a meredek dombon. Ke­zében remegett az összehajtott levél A lelke uj­jongo.i, m-iulia boldogság várná, s a szeme nem pihent meg a tavasz újjászületésének ezer apró csodáján. Hajtotta előre a vágy, hogy a szabad­ban, igazi, szent egyed hűségben vehesse át a má­sik lélek panaszkodását. Nagy meglepetésére a levél nem volt pana­szom. A fekete betűk nyomán egy megbékélt, ki­egyensúlyozott lélek erősödött férfivá előtte. Fér­fivá, — aki a távolból is megérzi: Segítségedre szorult valaki. S a maga tisztán megőrzött leiké­ből vigaszt öntött a másik ember, a gyengébb em­ber szomorú leikébe. Mintha a hónapok óta végiggondolt gondola­tok határtiegázolva utat találtak volna egy másik agyi r. Mintha megtaláltak volna valakit, akire csak néha gondolt megérdemelt megértéssel, de aki után soha nem vágyott... S aki mégis eljött. Megértést, elbékülést hozott. A lány szeme megnedvesedett. S ahogy fel- emelődött a tavaszi felhők színes fátyoléval fel- ókesitett égre, egyszerre meglátta a körülötte pompázó nagy szépségeket is. Már nem volt egye­dül, — elhagyatott sem volt. Millió apró élőlény mozgása jelezte körülötte az életet. Szinte látta a bimbók hasadását a korai fákon. Érezte a rügy feslését a későbben felmelegedő, zárkózotlabb véneken. S a maga szivében is cscdavirág bom­lott. Most érett asszonnyá hideg, közönyös lány- sága. Igaz érzésekké mélyüllek a régebben csak szeszélyből odadobott szavak. Úgy érezte, kegyet­lenül megraboita az, aki az akkor elültetett mon­datok édes gyümölcséből ellopott egy részt. És miníka a természet alkotó titkának lett volna ré­szesévé: a fiú most felébredt, gyöngédségben megizmosult férfiasságát a maga alkotásának érezte. Hiszen az ő szavai érlelték keménnyé és az ő szavai csiszolták gyöngéddé. Elhagyalottsá- gát megérezte a távolságokon át ée ezzel befeje­ződött a csoda. Felvídámulva tért vissza a magányos házba, mint aki váratlan, kedves vendéget visz magával hogy örökre őrt tartsa. És jöttek a levelek: Biztatók, reménységet hozók. És mentek a szinte már szándékosan el­csüggedtek, vigasztalást kicsalogatók. Előkerültek egyenként a régi átélések. Tisztán bontakozott ki két ember érzésekből kibontakozó alakja: Ott az ingadozó lelkű, néha elfásuló, néha nekilendülő fiúból tudatossá érett férfi — itt az anya nélkül felnőtt, zárkózottságában megerősödött, de most talaját vesztett lány. Apró gyermekkori emlékek megmutatása tette színessé ezt a két szobrot Be nem vallott, de a másik által már megsejtett ér­zések és vágyak lüktető erei vittek életet belé. És a ma töprengései, az uj „hogyanok" és „miértek" nyomták reájuk a kor felismerhetetlen pecsétjét A férfi már túl volt az első kétségbeesett ví­vódásokon. Az örök változás ereje magához ra­gadta. Sebe begyógyult IgyeKezett a tudását úgy kiegészíteni hogy ne kössék határok és nyélvkü- lönbségek. Gépészmérnöki diplomáját már meg­szerezte és remélte, hogy a maga szakmájával otthont talál a világ minden táján. Magda szívta magéba az uj eszméket, mint egyetlen, lehetséges kimenekülést a kínlódások­ból. Maga is felkészült Lászlónak ugyan nem irt róla, de állandóan a nyelvismereteit fejlesztette. És kimondatlanul is tudták mindaketten: Az a nap, amelyen László a régen várt útlevéllel meg­érkezik, két egymáshoz érett ember végleges ta­lálkozása lesz. A dombok derekán virágzó gyümölcsfák illa­tos 1 ullámait hömpölygette a böjti-szél, — in­nen felülről nézve fehér tengernek látszott most a domboldal. Boldog felsóhaj fással állott meg Magda fent a kedvenc helyén. Most már nem von magános! Állandóan maga mellett érezte az utána vágyakozó férfil s mikor valamiben gyö­nyörködött, gondolatban neki is megmutatta ugyanazt. A mélyzöld vetésekben ezüst csikók csillog­tak, enyészetes színűre fakitották szeszélyesen ka­nyargó ütjük két oldalát. Az Ér játszott itt fékte­len szilajsággal minden évben. Kénye-kedve sze­rint semmisítette meg az áldástváró kezek mun­kájának jórészét De Magda nem gondolt erre és nem örült a maga birtoka szerencsés fekvésének sem. Az Ér rendes medrében gólyahir nyílott és megaranyozta kígyózó vonalát. Három magá­nos fűzfa állott benne egymástól jó messze, — de mintha összebeszéltek volna, egyszerre bur­kolták halványzöld fátylakba korhadó - fekete testüket. Körülöttük apró fiizfabokrok már söté- tebb lombruhűja lebbent s az aranvfolyőban csak fekete-fehér testét mutatva méltóságteljesen lépkedett egy gólya. — Gyönyörű, — gondolta Magda és szerelte volna egy mindent átfogó óriási mozdulattal a szivére szorítani azt, amit látott. De iszonyodott a póztól, még ha egyedül volt is, — igy csak el­mosolyodott. — Megirom Lászlónak, milyen bolondos let­tem, — ezzel a gondolattal rendben is volt min­den. Ha Lászlónak megírja, az ér annyit, mintha meg is tette volna. És leteritve a magával hozott nagykabátot, olvasni kezdett. Zaj rezzentette fel: a bokrok között öreg pa­rasztember kaptatott fel az utón. Meg-megállt, hogy megtörülje a homlokát, majd újra nekivá­gott. Magda annyira magáénak érezte ezt a he­lyet, hogy bosszantotta a háborgatás. De aztán felismerte a jövevényt és elmosolyodott: hiszen ez János, az öreg gazdája. Már napok óta keresi, de mindig megszökött előle. Most utána talált. Mindegy — úgyis beszélnie kell egyszer velő. Bizonyosan pénzt kér. (Folytatjuk). Szerkeszti: Sziklat Ferenc dr. Kéziratok a szerkesztő címére: Kosice- Kassa, fldor utca 9. sz., küldendők.

Next

/
Oldalképek
Tartalom