Prágai Magyar Hirlap, 1926. október (5. évfolyam, 223-248 / 1261-1286. szám)
1926-10-19 / 238. (1276.) szám
1936 október 19, kedd. rÁ skandináv partokat szinte repülve érték el. Tovább... tovább délnek. Fjord fjord után. Mintha repülve száguldanának le mellettük. Mig az éjjel be nem következett, inig a tornyos ember... Itt aztán megszűnt az emlékezés. Mit tett az a titokzatos ember? Mit tett? Órák hosszat törte a fejét, hogy kitalálja, de nem sikerült. Nem sikerült az álmát sem megfejtenie. Álom volt-e csakugyan? Vineta? Az el- sülyedt város a Keleti tengerben. A mondát, amely a városihoz fűződött, persze, már kora ifjúságától ismerte. De aztán ami az álomban tovább következett. Az a kép, amint a város elterül a sziget északi csücskén. Fenn a váT, lábainál a város. Ott volt a városban, járta utcáit és tereit. Látta a lüktető életet. Álom volt? Álmodhat az ember olyasmiről, amiről sohasem tudott, amit értelme soha nem vett fel. Hamburgba irt tudakozódó levelet, hogy Írjanak meg neki mindent, amit a kutatások felderítettek Vinetáról. És ezekben pontról pontra azokat olvasta, amiket megálmodott. Azok a képek voltak bennük, amiket ő is látott. Sokáig töprengett, vájjon nem ismerte-e valahonnan a történelemből a dolgokat, nem ezeket a régen tanult, de elfeledett emlékeket tükrözte vissza az álom. Nem! Meg mert volna esküdni rá, hogy soha ezekről a dolgokról nem olvasott. Matematikai képzettségű agyának mindig idegen volt a történelem tudománya. Ez a dolog túllépte a tiszta értelem határait. Hosszú alvás után szobájában ébredt fel... az átélt dolgok emlékeivel viaskodva. Felkapta az újságot. Az állott benne, hogy azok a helyek, amelyeken egyszer .Vineta állott, felbukkantak a tengerből. Szemei úgy tapadtak a kis hírre, mintha életéről, vagy haláláról lenne benne szó. Ajkai folyton ismételték: A helyek, melyeken egykor Vineta feküdt, felbukkantak a tengerből. Ez aztán már sok volt. Mechanikusan zsebébe dugta az újságot és a bányába ment. Mintha tűz égett volna a zsebében. A bányalámpák szomorú fényénél ismét és ismét elővonta a lapot és úgy olvasta: A helyek, melyeken egykor Vineta feküdt, felbukkantak a tengerből. Csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudta legyűrni az ut emlékeit. A régi tornyot azóta elkerülte. Mert csak a rápillantás felidézett benne mindent, amit feledni akart. Most ott állott a torony lábánál. Előtte a lépcsők, amelyek a kapuhoz vezetnek. Kezével végigsimitotta homlokát, mintha a képeket ... az emlékezéseket, melyeket ez az ut. felidézett, szét akarná oszlatni. A lakóházban fogadta őt Uhlenkort. Egyedül... a másik nem volt ott... a laboratóriumban dolgozott lámpa mellett. Uhlen- kort előszöT egy pár közömbös szót mondott a bányák leépítéséről, a munkásság elszállításáról. Aztán áttért a kérdésre: Hová? A kérdés... az egyetlen kérdés! Mi lehetett volna még más is? Tredrup beszélt neki a tervéről, hogy legénységének esetleg az Uraiban keres elhelyezést. Uhlenkort hlyeslőleg bólintott, azután áttért Délaírikára. Beszélt az országról, amely első sorban alkalmas arra, hogy a kivándorlók tömegeit befogadja. Ez az ország azonban a háború küszöbén áll. Ki keres majd uj hazát egy olyan országban, amelyet súlyos háború fenyeget... Augustus Salva- tor ... Timbuktu ... Obermoser ... Azt a pár szót, amelyet Tredrup ott annak idején talán nem is komolyan mondott el, most Uhlenkort visszaidézte emlékezetébe. Csakúgy mellékesen kérdezte mej, hogyan is értette akkor a szavakat? Tredrup megmagyarázta, de még mindig nem sejtette a fejleményeket. Uhlenkort hosszú ideig ült mély gondolatokba merülve, rátekintett, mintha legmélyebb belsejében akarna olvas ni. Azután ezeket mondotta: Tájékozott ön Azokról a nehézségekről, amelyek jelenleg Augustus Salvator császár és a délafrikai ÜT)ió között íeunállanak? — A fajok egyenjogúsítása, felelte Tredrup a vállát vonogatva. — Az egyik akarja, a másik nem akarja. Mit tudom én? Én ismerem őket mind, a világ valamennyi fajtáját Egyenjogúsítás? Ez a kérdés soha sem izgatott engem. És ekkor Uhlenkort hosszú ideig beszélt hozzá. Hosszan, behatóan, mig előtte is tisztán állott a dolog. A fejok egyenjogúsításának kérdése egyet jelent a fehér fajta rabszolgaságba döntésével. Első foka a hanyatlásnak, amely aztán rohamosan bekövetkezik. Tredrup úgy ült ott, mintha minden mást elfelejtett volna, mindaddag, mig a Csadtó felemlitése fel nem riasztotta. Uhlenkort most még egyszer megismételte a szavakat, amiket Tredrup Obermosernél mondott. Most már tudta, miről van sző. Az első ösztönös érzése az volt, elutasítani! Ez a feladata... óriási terhet, veszélyeket jelent. Már szinte kinyitotta száját, hogy megadja a feleletet: Lehetetlen. — ön az egyedüli ember a világon, aki ezt megteheti. Uhlenkort ezen szavai szivén érték, ő az egyedüli a világon, ő, Tredrup! A szó most befurakodott agyába és gúnyt űzött a józan megfontolás érveivel. Felugrott és kezét nyújtotta. — Megteszem! Az még tovább beszélt, de Tredrup már semmit sem hallott. Gondolatai már a tettnél szárnyaltak. Uhlenkort még azon a napon visszatért Hamburgba és magával akarta vinni őt is. De ezt elhárította azzal, hogy munkásait el akarja kísérni legalább az ut első szakaszán. S most a stettini parton állott. Búcsút véve azoktól, akik körülötte tolonganak, könnyes szemekkel szorongatják kezeit és arra az Ígéretre bírják, hogy később felkeresi őket a messze Ázsiában. (Folytatjuk.) Kot éláltali halálra ítélték a galgóci családirtót A vádlóit önkívületi állapottal védekezett s kétségbevonta a vizsgálóbírói jegyzőkönyv hitelességét — A vizsgálóbírót is kihallgatták — Az orvosszakértők a beszámithatőságról Nyitra, október 18. (Saját tudósitőnktőL) Krisztek János, a galgóci családirtó bünpörónék szombati tárgyalása folyamán ellentétek merültek föl Kriszteknek a vizsgálat során tett és mostani vallomásai között. Eddigi vallomásával szemben most azt hangoztatta, hogy a gyilkosságra nem készült föl előzetesen. Féltékenységére vonatkozólag pedig, amivel tettét indokolja, nem tudott konkrétumokat produkálni. Majd általános meglepetésre azt állította, hogy tettét önkívületi állapotban, egy megmagyarázhatatlan, különös érzés hatása alatt követte el. Á nyomozást végző osendőrőnmester hangoztatja, hogy Krisztek . beismerte előtte az előre megfontolt szándékot. Krisztek úgy ezt' a vallomását, mint pedig a vizsgáló bitó előtt tett beismerését letagadja és kétségbevonja, hogy a vizsgálóbíró előtt felvett jegyzőkönyv hűen adná vissza szavait. A bíróság ekkor elrendeli Engelthaler Vladimír vizsgálóbíró kihallgatását, ami a főtár- gyalásokon csak igen ritkán szokott előforhozzávetőleges fogalmat sem tudott alkotni magának a kár nagyságáról, mert mindeddig nem sikerült annak megállapítása, hogy a rablók mi mindent vittek el a kastélyban őrzött kincsek közül. Valószínűnek látszik az a feltevés, hogy a betörők kifosztották a kastély érem- gyűjteményét is, amelyben öt évszázad ideje alatt forgalomba került aranypénzek legszebb példányai voltak felhalmozva. Bizonyos, hogy a betörést már hoszabb idő óta készítették elő, de mindamellett megmagyarázhatatlan rejtély, hogy a tetteseknek miképpen sikerült behatolniok a magasfeszültségű villanytelepekkel és önműködő jelzőkészülékekkel körülvett kastélyba. Valószínű, hogy az ékszerlopást ugyanaz a betörő- banda követte el, amely a legutóbbi időben egymásután fosztogatta végig Franciaország legismertebb múzeumait. A francia kormány széleskörű nyomozást indított a vakmerő tettesek kézrekeritésére, akik számára egyébként sem lesz könnyű feladat az elrablóit kincsek értékesítése, mert például [g* a rózsaszínű gyémántra eeholsem találnak vevői A rablók csak úgy adhatnak túl a megbecsülhetetlen értékű ékszereken, ha azokat darabokra törik, de helyzetük még igy sem lesz könnyű, mert a francia rendőrhatóságok a kincsek pontos leírásának birtokában fontos óvintézkedéseket léptettek életbe. dúlni. A vizsgáló bíró vallomásában előadja, hogy prakszi sában egyetlen ügynek sem szentelt annyi figyelmet, mint éppen ennek a családirtásnak és a vádlott szavait szó- szerint diktálta a jegyzőkönyvbe. Krisztek vizsgáló bíró terhelő vallomását megjegyzés nélkül hagyta. Mislivecsek és Krákora pozsonyi orvos- szakértők egybehangzó nyilatkozatukban a vádlott beszámithaíóságát hangoztatják. Idegessége csak enyhítő körülményként jöhet számításba. Az a tény, hogy a különben ideges ember a gyilkosságot a legnagyobb lelki nyugalommal hajtotta végre, a szakértők szerint bizonyos lelki depresszióra vezethető vissza. Az ügyész a gyilkosságra vonatkozólag tett fel kérdéseket, mig a védő, Lángé István dr., a szándékos emberölés megállapítását kérte. A perbeszédek megtartása után az esküdtek a négyrendbeli gyilkosságra igennel feleltek, minek alapján a bíróság a vádlottat kötél általi halálra Ítélte. Az ítéletben az ügyész megnyugodott, a védő semmiségi panaszt jelentett be. Hogy rabolták el a rózsaszínű gyémántot? A chantilly-i kastélyban elkövetett ékszerlopás részletei Paris, október 16. Az elmúlt napokban részletesen beszámoltunk már arról a példátlan vakmerőséggel elkövetett, nagyarányú ékszerlopásról, amelyet ismeretlen tettesek hajtottak végre a Paris közelében fekvő Chantillyben, ahol az ottani kastély kincstárát fosztották ki. A betörők tudvalevőleg többek közt elrabolták a nagy Condéról elnevezett rózsaszínű gyémántot, amelynek értékét hozzávetőleg tizenötmillió aranyfrankra becsülte a párisi ékszerészek szindikátusa. Ennek a világhírű, két és fél centiméter magas és három centiméter széles drágakőnek az elrablása ad különös jelentőséget a feltűnést keltő bűnügynek. A betörést a kora reggeli órákban fedezték fel, amikor az őrség leváltása után a napos altiszt körüljárta a kastélyt. Az úgynevezett „kincses toronyba" érve ijedten látta, hogy az erkély üvegajtaja be van törve és első pillantásra megállapította, hogy a kastélyban betörést követtek el. Az altiszt azonnal jelentést tett az esetről a kastély gondnokának, aki viszont a csendőrséget értesítette. Izgalmas nyomozás kezdődött, amelynek során megállapították, hogy a betörést. csakis a terepviszony okkal ismerős tettesek követhették el. Érdekes körülmény, hogy a betörők csak a legnagyobb értéket képező drágaságokat vitték magukkal, mig a csekélyebb értékű régiségekre és ereklyékre ügyet sem vetettek. Ohantilly kastélya Franciaország leggyönyörűbb épületeinek egyike. A kastély hatalmas erdőség szélén emelkedik a hasonnevű község közelében és annakidején a Gondé és Montmorency hercegek tulajdona volt, akik nagy szerepet játszottak Francia- ország történetében. XIV. Lajos király uralkodása alatt a kastély Franciaország marsall- jainak székhelye volt, de a forradalom alatt a csőcselék lerombolta a gyönyörű oszlopcsarnokokat és márványtermeket, a falakat ékesítő, megbecsülhetetlen értékű festményeket és gobelineket pedig összevagdalták és elégették. A mostani betörés alkalmával a tettesek minden valószínűség szerint főleg az ékszergyűjteményt akarták kifosztani, amelynek egyik legnagyobb díszét a rózsaszínű gyémánt képezte. Karátok szerint számított súlya után ítélve ez a gyönyörű drágakő ugyan nem tartozik az óriásgyémántok sorába és nagyságra nézve sem hasonlítható össze a Regent, a Koh-I-Nor, a Oullinan, vagy hasonló gyémántkolosszusokkal. A rózsaszínű gyémánt legfőbb értéke szokatlan színárnyalatában rejlik, bár általában a viztiszta, színtelen gyémántok sokkal magasabb értékűek, minit a kék, zöld vagy sárgás színbe játszó gyémántok. Ezen a téren a rózsaszínű gyémántok képezik az egyetlen kivételt, mert ez a színárnyalat csak a legritkább esetben fordul elő a gy émántbány ákban. Ennek folytán az ékszerészek és műgyűjtők óriási összegeket fizetnek a rózsaszínű gyémántokért, annál is inkább, mert a legutóbbi időben egy közismert angol vegyésznek az a kísérlete, hogy rádiumsugarakkal való mesterséges megvilágítás által rózsaszínű árnyalatot adjon a fehér gyémántoknak, nem járt kellő sikerrel. A GhantiUy-kastélyban őrzött rózsaszínű gyémánttal kétségtelenül az ilyen drágakövek legszebb és legértékesebb példánya került a betörők kezébe, a tett színhelyére kiszállt rendőri bizottság pedig még J. P. Morgan Korvinája Teljesen ép állapotban van a Morgan Libraryban Mátyás király könyvtárának Amerikában őrzött darabja f Neioyork, október hő. A 36. utcában, a Madison Ave közelében emelkedik a Morgan Library gyönyörű épülete, amely a világ egyik legértékesebb magán könyv- és kéziraígyüjteményét rejti falai között, J. P. Morgan milliókat áldozott erre a gyűjteményre, amely ha nagyságot illetőleg nem is éri utói a Huntington Libraryt, több gyöngyszemet ölel fel, mint minden más kollekció. J. P. Morgan körülbelül egy évvel ezelőtt az egész könyvtárat és az épületet a köznek adományozta, a látogatási feltételeket azonban úgy megkötötték, hogy csak kutatók és külön engedély alapján kaphatnak bebocsátást A könyvtár hatalmas bronzajtaja állandóan zárva van és amikor becsengetek, hogy Gábriel Wells tanácsára és ajánlása mellett engedélyt kérjek annak a Korvinának megtekintésére, amelyért J. P. Morgan közel kétszázezer dollárt fizetett csali kellő examináció után nyilik meg előttem az ut. A műkincsekkel díszes, tágas termekben templomi csend honol. Vastag perzsa szőnyegek fogják fel a lépések zaját A falak mellett, szabadon és bronzrácsok mögött a foliánsok és kisebb-na- gyobb könyvek végtelfn sora áll néma silbakot. A tisztviselőnő — a szabályokra hivatkozva, neve mellőzését kéri — keresés nélkül rátalál a Korvinára. Ott állott egy könyvespolcon szabadon. Hatalmas, fehér bőrkötéses folió. Olyan karban van, hogy nem kell kíméletre figyelmeztetni. Szabadon lapozhatok benne és bámulhatom a középkori latin irás ákom-bákomjait a finom perga- mentlapokon. A festék ma is friss, az illuszi rációk csodálatosak. A színeken meg sem látszik három és félszázad nyoma. A címlap ragyogó műremek. Hollós Mátyás és Beatrix királyné portréja ékesíti kétoldalt a címerekkel együtt Kitűnő munka. Nem hízeleg. Mátyás király orra olyan nagyT, mint a legendák mesélik. A könyv Alexandrinus Di- dyomus, az alexandriai teológiai iskola vak írójának munkája a IV. századból Krisztus után. Cime: De spiriluo sancto. A szerző kevés megmaradt munkái közül a legértékesebb. — 1911-ben Olaszországban vásárolta Morgan ezt a Korvinát — kapom érdeklődésemre a választ. — Tavasszal Párisban volt. kiállításon. A Bibliotheque Nationale égisze alatt XV. századbeli olasz nyomtatványokat és kéziratokat állítottak ki a francia fővárosban. Két részben, a Mu- see des Árts Decoratives és a Bibliotheque Nationale helyiségeiben tartották meg a kiállítást. A francia nemzeti könyvtár t. i. vonakodott átszállítani kincseit, amelyek között három Korvina volt. A kiállítás különben a bibliográfiái világ eseménye volt, mert olasz magánkönyvtárai; küldték el legértékesebb dolgaikat. Négy Korvina volt. ezek között, a Morganéval és a párisiaki; al ösz- szesen tehát nyolc könyv reprezentálta Mátyás király könyvtárát a kiállításon. Ha érdekli a hazai bibliográfusokat, szolgálhatok a pontos adatokkal. A Bibliotheque Nationale Korvinái ezek: Cassianvs: De inslitutis coenobiorum. St. Hyeronimus: Breviárium. Polofemcus: Geographia. Az olasz könyvtárak kiállított példányai: Diomeda Caraffa: De inslitutione vivendi, Farma, Bibliotheque Palatina. S. Gregorius Magnus: Hőmet i-ae in Ezechie- lem, Modena, Bibliotheque Estense. Ammianus Marcellinus: Rerum gestarum libri, Modena. Averlino (dit Filarele): Archettura libri, Velence, Bibliotheque Marciana. Gondolkodva forgatom Hollós Mátyás Korvináját. Valamikor egy király lapozgatott benne. Három és félszázaddal később egy dollár-király kezei simogatták végig. Micsoda ür! És mégis, hogy összekapcsolja az elmúlás szomorúsága mind a két királyt. Egy elsülyedt világrész története M51
