Prágai Magyar Hirlap, 1926. szeptember (5. évfolyam, 198-222 / 1236-1260. szám)
1926-09-22 / 216. (1254.) szám
v w^KAit*HiRiciA^ 1926 szeptember 22, szerda. A Szoniagh család leveles ládájából Ujtátrafüred, szeptember. A Kárpát-Egyesület 1926 szeptember hó 16-án Ujtátrafüreden kegyeletes ünnepet ült. Néhai idb. Szontagh Miklós dr. emlékének és az általa életre keltett Ujtátrafüred gyógyfürdő 50 éves fennállásának ünnepét. Ez az emlékünnep önkénytelenül visszaidézte a múltat, amely mint itt ez esetben is, mindenkor és mindenütt a jelennek alapja s a jövőnek záloga. Az én emlékeim több mint négy évtizeddel kötnek össze a Szontagh családdal. 1884-ben a rózsahegyi piarista algimnázium első osztályába léptem, amikor Szontagh Szaniszló akkori ná- mesztói járásbiró hozzánk adta Viktor fiát, akivel együtt róttuk Rózsahegy városka zegzugos utcáinak kövezetét s együtt faragtuk a régi gimnázium rozoga padjait. Családunkat Szontagékhoz közeli sógorság fűzte. Szaniszló öccse, Hugó, akkori kismartoni aljárásbiró édesanyám húgát, Wieland Auréliát vette nőül. Abban a régi jó időben a rokonságot, atyafiságot még nagyon tartották, nem úgy, mint ma. Szegről-végről minden felvidéki vármegye nemes családja össze volt házasodva, mindenütt atyafira, sógorra, vendégszerető barátságos házra talált az ember. A rokonság, az iskola padja szoros barátságot hozott létre. Szostagh Viktor és köztem és igy kerültem gyakrabban Alsókubinba, ahol Viktor nagyszülei laktak. * Alsókubin csendes egyszerű kis mezővároska volt, akkortájt Árvavármegye székhelye. A piac közepén a vármegyeháza, a régi Csaplodcs- könyvtár, a templomok s egynéhány emeletes lakóház városi jelleget adtak neki, felső vége azonban éppúgy, mint az alsó, teljesen falusias szinezetü volt. A felvégen Felsőkubin fele menve, az országút és a Medzihradne községbe vezető ut- keresztezésnél állott a Szontagh család háza. Hosszú fehérre meszelt, földszintes zöldzsaius ház, félig falusi kúria, félig jómódú városi pc.l- gárház; kis vasrostélyos ablakokkal, amelyekben mindig piros muskátli viritott, oszlopos tornáccal az udvar felé amelyből a virágos kertbe lépett az ember, mely aztán hosszan hátra húzódott zöldséges ágyaival és gyümölcsével. Hátul a gyümölcsösben egy emeletes granárium állott, amely hol búvóhelyül szolgált gyermek játékainknál, hol pedig lovagvárrá változtatta azt csapongó fantáziánk. A virágos kertben kora tavasztól késő őszig viritott az akkor divatos virágok egész tömege. Ott loptuk gyermekszorelmeinkaek az első ibolyát, az illatos szekfüt és rózsát. Ebben a barátságos kis házban és kertben reggeltől késő estig ott járt-kelt, tipegett és tartott mindent példás rendben egy örökké tevékeny mosolygőszemü, fehérhaju, jóságos öregasszony, a mi Szontagh nénink. Mert mi gyermekek csak Szontaghnéninek hívtuk, nehezen járt volna rá a nyelvünk a nevére, s talán mint afféle rakoncátlan kölykök mosolygás, sőt nevetés nélkül meg sem álltuk volna a nevét kimondani, mert hogy Phentesiliának hívták. Iglói Szontagh Dániel királyi tanácsos, táb- labiró özvegye volt a jó Szontagh néni, iglói Szcd- tagh Phentesilia, Atalanta, Léda, Ipigéuia. Valószínű, hogy születésénél regényes hajlamú édesanyja, az akkor divatos német költők müveinek hősnőitől kérte kölcsön újszülött kislánya nevét. Ebben a kis alsókubini házban látta meg a napvilágot és ebből indult pályájára idősebb Szontagh Miklós dr. Atyja a Szontagh családnak árvái, anyja ugyanennek a családnak dobsinai ágából származott. Mindketten az ősi nemes Szontagh, Sonntag, Zontok vagy Zontog család sarjai, amely család őseiről a Monumenta Hungaricában és Turóc vármegye regisztrumában már az 1310 és 135ö-es évekből maradtak fenn adománylevelek és amely ( családnak régi magyar nemességét kihirdető okmányait a felvidéki Árva, Gömör, Liptó, Turóc, de főleg Szepes vármegyék levéltárai nagy számban őrizték meg. I. Lipót király 1659 november 12-én kel' megerősítő címeres nemeslevelében Szontagh Lajost már iglói előnéven nevezi. „Ludovico Szontagh juniori de Igló“. A család tehát már évszázadokkal ezelőtt vert gyökeret a zipserföldben s összeforrt annak történetével. Szontagh Dániel Árvamegye Záskal községében 1809-ben született. Jogi tanulmányait Sárospatakon, a híres Kövy professzornál végezte. Azután Árvavármegyénél, az eperjesi táblánál, a királyi kúriánál és az országgyűléseken gya- kornokoskodott. 1830-ban szükebb hazájában, Árvamegyében telepedett meg, ahol mint megyei aljegyző, tiszti ügyész és főszolgabíró 1849-ig hivatalnokoskodoü. 1850 után a trenosóni úrbéri törvényszék elnöke, majd Árva, Liptó és Turóc vármegyék törvényszékeinek elnöke, 1861-től pedig a Dunán inneni királyi kerületi Ítélőtábla bírája volt. Széles látókörű, nagymüveltségü egyén, aki szorosan vett hivatalán kívül tevékeny, áliásdus működést fejtett ki. 1831-ben a nagy kolera-járvány idején az annak folytán Árvavármegye szegény lakossága közt kiütött nagy éhínség leküzdésében elől járt. Emberbaráti szeret etének önfeláldozó példáját adta. Az Alsókubinban lévő híres, régi, 60.000 kötetet számláló Csaolovics közkönyvtár fenntartása és gyarapítása céljából tudományos társulatot létesített, mely az ő elnöklete alatt hosszú éveken át buzgón működött. Ezenkívül irodalmi működést is fejtett ki, több értekezést és könyvet irt, többi, közt 1864-ben az iglói és zabun Szontagh nemzetség származási történetét. Mint bevezető soraiban mondja, szeretett rokonainak és utódainak ajánlva, irta azért, hogy az a múltnak emlékül, a jelennek tanulságul és a jövőnek biztos kalauzul szolgáljon. E munkájának szándéka és célja az volt, miszerint az ősi nemzetség által évszázadokon át munkássággal és becsülettel követett jellemét és ezen jelszavaknak nem hangoztatásával, de a szó legigazibb értelmében való lelkiismeretes betartásával tisztességes fenntartását családjának és utódainak lelkére kösse, világitó és követendő példaképpen odaállítsa. Elmondja könyvében, hogy ősei évszázadokon át bármily állásban és élethivatásban lettek légyen, mindenkor betartották a munkásság és becsületesség ősi jelszavát és hivatásának, lett légyen iparos, kereskedő, bányász és gazda, közhivatelnok, katona vagy lelkész, tanár, tudós vagy művész, egyaránt munkássággal és becsülettel igyekezett megfelelni mindegyik. Ez az atyjától és őseitől öröklött munkásság a becsületesség, melyet a kis alsókubini szülői házban hét testvérével együtt szitt magába az ifjú Miklós, vezette őt kora ifjúságában és később az otthonává és második hazájává vált Ujtátrafüreden folytatott emberbaráti, tudós, közhasznú működésében. Visszatért ősei szükebb hazájába, a Szepes- ségre, ahol a Tátra fenséges hegyláncának lejtőjén megalapította Ujtátrafüredet, amelynek 50 éves emlékünnepét ültük most Ujtátrafüreddel kapcsolatos évtizedes munkásságát nálamnál szebben, kimerítőbben méltatták az ünnep hivatalos szónokai. Ezen a gyönyörű helyen és ezzel a müvével Szontag M., a latin költő klasszikus szavainak méltó alkalmazhatásával ércnél maradandóbb emléket alkotott: „Exegit sibi monumentum aere perennius". A nagy müvet, az elvetett kicsiny magból terebélyes fává nőtt intézményt, méltó utód kezébe tette le. Fia a szanatórium vezető főorvosa, apja szellemében folytatja annak emberbaráti, tudós és áldásdus működését. * Engem, aki a régi emlékek és krónikák sokszor édesbus és mindenkor tanulságos fakult lapjait szeretettel és szükebb hazánkhoz, a szepesi földhöz való ragaszkodással forgatom, a mai napon a múltba vezettek vissza emlékeim, amelyről a múlthoz és a családhoz való vonzalommal igyekeztem adózni idb. Szontagh emlékének Lőcsei Krónikás. fH IREKL-^ 22 Szeptemb. fan Kan Szerda Szomorúság Uj koldulási rendszer Ungváron Ungvár, szeptember 18. Az ungvári koldusok társadalmában forradalom készül. Ugyanis a hatóság szabályozni akarja a koldulás ügyét és meg akarja akadályozni, hogy olyanok is kolduljanak, akik a koldusok csoportjába nem oszthatók. A terv az, hogy a koldusok ezentúl az adakozóktól csak szelvényt kapnak és a szelvény bemutatása mellett a városházán kapják meg a segélyt. A kereskedők és iparosok bizonyos összegeket fizetnének be a város pénztárába és ez lenne fedezete a koldulási alapnak. A befizetett pénzek ellenében szelvényeket kapnak és ezt adják át a koldusoknak. A szelvényekre azonban csak az koldus kap pénzt a városházáin, akit a város erro a célra összeállított bizottsága erre érdemesnek tart. Csak a „valódi“ koldusok kapnának pénzt, azaz azok, akik erre tényleg rászorulnak. Ezt a ,,koidusreform ot“ több város is be szándékozik vezetni. A történelmi országok városainak egyöntetű koldulási reformját Sankel dr. miniszteri tanácsos, a Társadalmi Központi Intézet vezetője készíti elő. Egy koldus a reformról a következőképpen nyilatkozott: — Úgy volt az, kérem, mindig, hogy a szegény embert még az ág is húzza. Minél koldusabb valaki, annál nagyobb koldust csinálnak belőle. Én eddig mindig megkaptam ismerőseimtől, meg pártfogóimtól a pár garast. Most azután pénz helyett C9ak papirosokat fogok kapni. Hát tudok én jegyekért majd kenyeret vásárolni? A városházában nem bizakodók! Ha tetszeni fog nekik az arcom ée az a nyelv, amelyet bírok: hát adnak néhány garast; ha nem fog tetszeni, azt fogják mondani: menjek koldulni. Szomorú, az eddiginél is szomorúbb idők köszöntének a koldusokra az uj, szociálisabb „kol- dusreformmal". Öngyilkos lett egy nagy jövőjű fiatal magyar zongoraművész Budapest, szeptember 21. (Budapesti szerkeszíőgünk telefonj elentése.) Megrendítő öngyilkosság történt ma reggel a székes- főváros központi negyedében: egy magasra ívelő pálya elején álló zongoraművész felakasztotta magát és mire segítség érkezett volna, már kiszenvedett. A Molnár-utca 29. számú ház egyik harmadik emeleti lakásában lakott Schlett Jenő nyugalmazott KSOD főfelügyelő családjával. 28 éves Jenő fia zongoraművésznek készült s tanárai rendkívül nagy tehetséget fedeztek fel benne. A fiatalember azonban hosszabb idő óta súlyos idegbajban, gyógyíthatatlannak látszó neuraszténiában szenvedett, amiért szülei már régen arra akarták rávenni, hogy szanatóriumban kezeltesse magái A fiatal müvészrövendék azonban hallani sem akart erről, valami különös idioszinkráziával viseltetett minden zárt intézet iránt Az ifjú Schlett Jenő tegnap este még a legjobb hangulatban együtt vacsorázott szüleivel. Jókedvű volt mert azt hitte, hogy szülei elálltak attól a tervüktől, hogy szanatóriumba szállítsák. Azonban vacsora után valahogyan tudomására jutott, hogy szülei éppen ma akarják őt egy magánszanatóriumba szállíttatni. Ezért kissé lehangolódott, de szülei semmi különöset sem vettek észre rajta. Este még a rendes időben lefeküdt. Ma reggel azután, amikor fel akarták kelteni, nagy megdöbbenéssel vették észre, hogy a fiatal ember hurkot kötött a nyakára és az ablak- félfára felakasztotta magát. Az előhívott mentők már csak a halált tudták konstatálni. Színész és színésznő kalandja a robogó autón Papp Jolán, a Renaissance tagja feljelentette Kiss Ferencet — Egy különös história epilógusa a budapesti rendőrségen Budapest, szeptember 21. Szombaton délelőtt Kiss Ferencnek, a Nemzeti Színház művészének autóján a főkapitányságra érkezett Papp Jolán, az azóta megszűnt Re>- naissance-Szinház ismert művésznője és könnyű testi sértésért följelentést tett — az autó tulajdonosa, Kiss Ferenc ellen. A följelentésben Papp Jolán előadja, hogy Kiss Ferenc, akivel autókiránduláson vett részt, az érdi országúton súlyosan bántalmazta és ezért kéri a megbüntetését. Kiss Ferenc, a Nemzeti Színházból próbáról jövet, a szinház kapujában találkozott Papp Jolánnal, akivel hosszabb ideje haragos viszonyban áll. A művész ügyet sem vetve a szép művésznőre, gyalog elindult a Főherceg Sándor-utca irányába, majd észrevette, hogy a művésznő, aki nyilván várt reá a szinház előtt, nyomon követi őt. A Főherceg Sándor-utcában hátrafordult és megkérte Papp Jolánt, hogy ne kövesse őt, amire a szinésznő azzal felelt, hogy leütötte Kiss fejéről a kalapját. A művész a váratlan inzultus fölötti megdöbbenésében egy erélyes mozdulattal lefegyverezto az elegánciűjáról városszerte ismert művésznőt, aki azonban ennek dacára sem tágított mogulé 8 télhangon folytonosan fenyegetőzve tovább követte Kissi a Dunaparlig. A Dunaparton Kiss Ferenc leült az egyik kőlépcsőre, majd bement egy telefonfülkébe a az autóját odarendelte a Dunapartra, arra gondolván, hogy az autón majd vagy ő, vagy Papp Jolán eltávozik. Amikor azonban az autó megérkezett, az autón vele együtt Papp Jolán is beszállt s nyugodtan tűrte, hogy az autó kimenjen az érdi országutig. Itt Kiss Ferenc leszállt az autóból s fölkérte a fiatal színésznőt, hogy szálljon ki, mert beszélni óhajt vele. A hölgy mosolyogva és látszólag nyugodtan ki is szállott, de csakhamar oly idegesen viselkedett, hogy Kiss újból beszállt az autójába és most már állhatatos kisérő- nője nélkül visszaindult Budapest felé. Erre azonban az a meglepetés érte, hogy Papp Jolán keresztbefeküdt az úttesten 8 Kiss Ferenc, aki ezt autójából visszafordulva látta, nehogy az exaltált színésznőt egy kocsi elgázolja, visszament és fölszólította, hogy most már szálljon be az autóba, visszaviszi Budapestre. A szinésznő azonban erről most már hallani sem akart, úgy, hogy Kiss Ferenc csak a legnagyobb erőfeszítések árán és csak sofförjének segítségével tudta a ruglcapalódsó, ellenkező színésznőt, aki mindkettőjüket össze is harapta, az autóba kényszeríteni, miközben Papp Jolán természetesen jelcnléVe- len sérüléseket és horzsolásokat szenvedett. Budapestre érkezve, Kiss Ferenc kiszállt az autójából, sofförjének pedig megparancsolta, hogy ulüársukal vigye oda, ahová ő óhajtja. Kiss Ferenc távozásával Papp Jolán a főkapitányságra hajtatott, ahol megtett© följel-mfdsjét, majd vasárnap reggel hosszabb tartózkoiásra Párisba utazott, mintegy jclezvo azt, hogy az ügy rendőri részét maga sem gondolta komolyan. ... Orosz Péternét a háború alatt láttam legelőször, amikor ruhamosást vállalt fel az édesanyámnál. Ott állt kinn a konyhán, nyűit, mintája- fakult, fekete kartonban, alázatosan, túlzott jómodorral, mint egy megvert, meghajszolt kis cseléd. Odaállt a teknő párolgó medre elé és a hígtól felmart, csontos kis paraszlkezével szaporán, nekilendült energiával halmozott tornyot a mosott ruhából.... . Kellett neki akkor nagyon a pénz, a szüken- mért, kevéske napszám, amit napszálltakor értékelőm dédelgető kedvességgel, mohón kötött csomóba a zsebkendője csücskén. Mert az urát, Orosz Pétert, aki a Verchovináról murcosan, szegényen, két erős karral ideszakadt a városba péksegédnek, elsodorta a háború és az asszony vgy állt lépetten, inogva a laza életlehetőségeken, mint fergeteg után a fiatal fák. A Szondy-utcában, mállóit, egyablaku, szalmás vityilló düledezett a gázzal felvert, szomorú leiken. Ez volt az Oroszék bérelt háza, egy szobával, egy ággyal és nyomorúságok minden variációjával. Az ólban két telhetetlen, koszos kis malac, benn két siró falánk, apró gyerek. Mostohák. Az első asszonytól valók, gyámoltalanok és rosszak, de Oroszné valami szent elhivalásial a szivében, úgy borította rá a szeretelét a nedves vackon didergő gyerekekre, mint egy puha boly- hu, meleg sálat... Orosz Péter hazavetődött a háború után. Tervezgető jókedvvel nézett szét a dudvás, parlagi telken és mire életes energiák, építő ambíciók sarjadták világszerte izmosán elő, a felszabadulás termékeny televényén, Orosz Péter egy méltányos, szép segítséggel házat emelt a giz-gazon. Külön műhelyt, ‘mélytorku kemencékkel, teknŐk- kelasztalokkal és külön lakóházat. Kétszoba- konyhist, üveges verandával. Aztán bútort vett, puha vajszínű fából, komplett hálót, üveges toi- letlel és azontúl Mariska, a verchovinai péksegéd asszonya ebben fonta konytba a geszlenyeszinü varkocsdt. Oroszék házában kinyílott az élet. Színesen, dúsan, sohsemlátott szépen, mint ahogy szemétdombokon nyit néha szirmot egy-egy idegen, taika virág. Nap-nap mellett, alig bomlott széjjel a hajnal, a pékmühely gondozott, tiszta telkén végigfutott dagasztó péklegények erős szájából a da- nolás és hétre már édes, vajizü, kipirult lcifli- lornyok álltak készen a műhely sarkán. A szobaablakon csipkés baliszlfüggönyke lengett, az uj gyerek himbáló, külön kiságyat kapott és cseléd került a házhoz, markos, fáradhatatlan és alázatos, mint Oroszné, mikor elindult a Verchovináról. Orosz Péternek már mindene volt, háza, gyereke, pénze, műhelye, hit ráfanyalodott 6 is óv- hatatlan kísértéssel a névre, a névre, amelyik visz, emel, lendít uj perspektívák felé. Egyszer politikai gyűlésen találkoztam Orosz Péterrel, komolykodó, elmélyült arccal járt, szenátor volt már akkor az egyik pártnál, urakkal parolázott és a pékmilhelyét, amelyik puhái'a, il- latos-jóizüre dagasztotta ki az életét, elhanyagolta teljesen. Nem gőgösködött és nem állott tipró lábbal az alkalmazottak nyakán, csak ténfergett munkát- lanul, bódult-boldogan, politizált és bankettezett és felelőtlen, nemtörődö pártbeli urak huncut szimattal neki engedték a bódult ember rendezett életének a szipolyozó csápjaikat... Vannak emberek sokan, akik szertelen végletekre praedesztindltak csupán, könnyű kacagásra, vagy mélységes zokogásra, harsogó jólétre, zagy keserű nélkülözésekre. Orosz Péter is ebből a fajtából való, a nem alkuvó, vagy-vagy sorssal megáldottak és megvertek fajtájából, akit minap, az élete második fordulójánál szimbólummá láttam magasodni a többi konjunktura-lenditett, megszédült Orosz Péterek szimbólumává, akik öröm- zavaros fejjel és gyakorlatlan lábbal, ellendülve a kicsi, nyugodt polgári jólét grádusáról, felügyallénk edtek a magasabb fokra... Minap arra jártam az Oroszék portája felé. Tárt kapu tátongott 'a népiden kisutedra, benn az udvaron fehér kőhalmazak, gerendák, vályogok, kitépett kerítések feküdlek zavaros össze-viss:a- ságban. — Már eladta a házát, — szól felém egy álldogáló em-ber, — oszt‘ ő meg lemegy lakni a műhelybe, a régi házba, ahonnan gyűlt... De ál kellett építeni, előbb, hogy ne sértse az uj gazdát... Az átépítés abban áll, hogy tűzfalat- építettek az uj ház felé és a régi kis műhely, a jövendő lakóház úgy áll, mintha szégyenkezve, megverien elfordult volna az uj portától. Valahogy igy megtestesülve, ilyen éldestm — szánalmas módon még sohasem láttam a Szomorúságot, mint- ebben a régi dalos, viharvert műhelyben. amelyik letűnt, dús és boldog évek után lakhellyé avanzsált és úgy fordult d a verandds, filigrán polgári ház elől, mint ahogy a Jólétnek alázott, szomorú rí! szerencsétlen koldusok fordítanak hátai.. Nagy Mici.
