Prágai Magyar Hirlap, 1926. szeptember (5. évfolyam, 198-222 / 1236-1260. szám)
1926-09-26 / 220. (1258.) szám
Elet és irodalom Irta: Szilday Ferenc. Ha a mai irodalom iránytalan vergődését, vagy talán igen sok irányban való elbok- rosodását meg akarjuk érteni, meg kell értenünk mindenekelőtt a mai életet. Beteg ez a mai élet. A történelmi fejlődés következtében, természetszerűleg — lehet, hogy csak átmenetileg, — de beteg. A diagnózist nehéz megállapítani, nehéz megkeresni a baj szülő okait s még nehezebb megkeresni a gyógyulás útját. Hiszen nagy szellemek gondolkoznak ezeken a problémákon, akik rákészültek a világ irányítására s még azok is csak tehetetlenül tapogatják a nagybeteg lázas érverését, legföljebb csilla- pitószereket rendelnek neki s a gyógyulást valami csodától várják. Akik — kis emberek — benne eveztünk a közelmúlt csöndes folyamában s ma figyelői vagyunk az életzajlásnak, csak úgy nagyjából állapíthatjuk meg, hogy a titánt küzdelemnek talán igen egyszerű oka van: talán a rohamosan megsokasodó ember s ezzel szemben az életlehetőség fokozatos szegényedése. A mi gyermekkorunkban nem éreztük ezt a bajt, mert nem eszméltünk milliók verejtékes nyomorára, mely a kiváltságok fényes életét izzadta ki. A harc ott lappangott, de nem érett még meg a kitörésre. Hosszas előkészülés után a nagy világégés jelzi látszólag azt a fordulópontot, mely gyökeréig megrázta az azelőtt kialakult, szentnek és sérthetetlennek hitt társadalmi elhe- lyeződést. Az elnyomott tömeg, de általában is az elszegényedő emberiség természetes vágva a jobb, emberibb élet felé, ez váltotta ki a hatalmas ■ technikai lendületet, .mely fokozni akarja a természet embereltartó képességét. Az ember szinte felelőssé teszi az anyagot, a földet, a természetet az ember nyomoráért s igy a nagy harc tulajdonképpen nem ember és ember, de az ember és fentartója, a föld ellen folyik. Az emberek közt való kavarodás csak ennek a felelősségnek föl nem ismeréséből, a — mondom, — természetes és megindokolt küzdelemnek a céljavesztettségéből származik. Az ember magában, vagy embertársában, a 'társadalmi osztályok más osztályokban, nemzetek más nemzetekben keresik a baj okát s nagyon kevesen vannak a próféták, akik szinte földöntúli megvilágosodásban látják, hogy a cél közös, az ellenség egy és kívül áll az emberi közösségen. Hogy a harc megoldatlan, amíg ember és ember, osztály és osztály, nemzet és nemzet az összefogás helyett egymást rontja, emészti. Minket — irodalmi szempontból — csak a harc maga érdekel s ebből akarjuk megérteni, a beteg emberiség diagnózisából az irodalom betegségének kórképét. Az irodalmi életnek két összetevője van, az irók és a közönség. Az iró, hivatásánál fogva érzékenyebb lélek, lell;e szeizmográf, mely azonnal reagál a viharzásra, földrengésre. Ám nem egyformán. Vannak, akik az életzajlást felfogják, de csak regisztrálják. Mások megzavarodva az elemek harcától fejüket vesztve, nem tudják megérteni a háborgás miértjét, szeretnének segíteni rajta, de nem tudják, mit akarjanak, Vannak, akik egyéni vagy osztály önzés- ből kibékités helyett szítják a harcot. Vannak, akik odaállanak a zajló, megvadult folyó partjára és kéztördelve jajgatnak a romboló elem fölött, vagy kétségbeesve elemésztik magukat benne. Vannak, akik visszarévedeznek az úgynevezett „szép korba" s nem akarják elhinni, hogy a zajló elemeket megállítani nem lehet. És varrnak elszántak, merészek, igazlel- küek, akik menteni igyekeznek a fuldoklót, elíagadottat, akik meglátják a háborúság okát s a beléje keveredettek összebékitésé- vel, közös munkába állításával akarnak gátat vetni az áradásnak, hogy magára szabadítva ne nyelje el az egész világot emberestől együtt. I Ebben a kategóriázásban könnyen fel leMár gyülekeznek... Kertemben rég volt ennyi szín meg illat, a dáliák, verbénák egyre nyílnak, napfény csókol sok szűz virágfejecskét — s a háztetőmön gyűlnek már a fecskék . . A nékem járó részt kicsicseregték, hoztak virágot, vidámságot, lepkét, — most másnak mennek lepkét, álmot adni, más életeknek tavaszt nyitogatni. Ö velük menni! vándoros szerelmem! A vágyak pénze megcsappant zsebemben, lassú sodru lett hegyipatak-vérem: messzire menni nem lehet kis é^'en . , * Már gyülekeznek és örökre mennek . . . Van egy-két háza még az életemnek, hol megjelennek: lakodalmai házon megülnek pár órára vihorászón, vagy vig baráti bor ozások házán: Tavasz-tündér fölrémlik, hahotáz rám s a cimborák közt senki sem gyanítja, hogy kalapomat kivirágosit ja-. . , Még furulyátok, mint legény koromban, harminc év nyúzott nyája jár nyomomban . . . Az aranygyapjat lenyúzta az Élet: s a bőrökön ki tudja kik henyélnek . . < Egy aranygyapjun jó volna aludni: az őszt, fájdalmat, mindent kialudni, mig megsúgnák a szűz virágfejecskék: tavasz van, ébredj, megjöttek a fecskék . . . Mécs László. lehet találni az összes mai irodalmi irányok képviselőit. Az első kategória talán a naturalistáké. A másodikba lehetne sorolni a szimbolizmusba sötétedőket, valamint az élet és;irodalom betegeit: a különböző izmusok képviselőit. Aztán jönnének az úgynevezett „destruktivok", aztán a pesszimisták, a Tart pour Tart elvakultjai és végül az igazi nagyok, az egészségesek, a jövőt látók, a — próféták. Minden Írónak megvan a maga rétege a közönség körében, aszerint, amint lelke re- zonál az iró által megpendített eszmekörre. Amint áll tehát a harc az életben, úgy áll a harc az irodalomban is. A hadi állapotból természetszerűleg következő lelki felfokozott- ság és izgalom oka az irodalom zavarodottságának, az ott is tapasztalható izgalomnak és fokozottabb indulatviharzásnak. Milyen álláspontot foglal el mégis a közönség legnagyobb része az írókkal szemben? Ha megfigyeljük a tényleges helyzetet, ma talán legnagyobb azoknak a tábora, akik a múltat, a „régi jó időket" sírják vissza. Ez természetes is, hiszen az irodalomfogyasztók legnagyobb tömege részese volt annak az életnek s annak az életmegnyilvánulásnak az irodalomban, mely neki nyugodtságot, kényelmet, munkát, ha bánatot is, de örömet is biztosított. A mai összezavarodott, kényes, kínos, sokszor kétségbeesésbe hajszoló életet természetellenesnek, mesterségesnek, kialakítódnak nézi s ha jut ideje a gondjai közepette, ahhoz az irodalomhoz menekül, mely eltereli figyemét a bajától, elszórakoztat, elaltat. Tömegszámban ezek után azok képezik a második fokot, akik az életet és irodalmat úgy veszik, amint van s a régi világból maradt társadalmi rendet kiéltnek, idejemúltnak hiszik, de helyébe újat, az életprobléma megoldására időszerűbbet teremteni nem tudnak vagy nem akarnak. Az irodalom kinövéseinek, a különböző izmusoknak, — melyeknek az a lényegük, hogy a irodalmi alkotásnak a sok közül — csak egy valamely megnyilvánulási módjára vetik rá magukat egészen s minden mást elfelejtve ezt az egyet teszik öncéllá, kevés a hiviik, de az a kevés aztán fanatikus, ami a patologikus tünetnek velejárója. Legkevesebb közönsége van a jövőt kereső irányzatnak, akikben szinte gondvise- lésszerüen vátesek, próféták szálltak a földre, akik nem is tudatosan talán, de intuitíve, kinyilatkoztatásszerüleg látják és mutatják az igaz utat. Ezeknek üldöztetés, sokszor kereszt a jutalmuk s csak a jövő hozza meg számukra a megértést és elismerést. A különböző irodalmi irányok harcában két irányzatnak van jelentősége, ahogy nevezni szokták: a destruktívnak és a konstruktívnak, a mai társadalmi életet romboló s egy uj társadalmi rendet építeni igyekvő irányzatnak. A többi jelentéktelen. A múlton rágódók elfogynak, amint az uj nemzedék nem emlékszik többé a húsos fazekakra, az irodalom kinövései kiforrnak a fejlődésben, mint a mustból a seprő. A harc mindig kétséges s kimenetele bizonytalan. Ma talán a győzelem reménye azokat kecsegteti inkább, akik a régi világ társadalmi rendjének felbomlását konstatálják és munkálják. A régi erkölcsi értékek, hit, hűség, barátság, önzetlenség, önfeláldozás devalválódtak, a haszontalanság és eszte- lenség bélyege ég rajtuk. Szabadjára van eresztve minden lekötött gonosz indulat s a teljes erkölcsi anarchia felé rohan az emberiség, életben és irodalomban. Hogy ez nem a helyes ut, az az élet szükségességének elvéből, magától következik. Ez az irodalmi irányzat csak hátráltatja a gyógyulást és hiábavaló, mert bárhová visz a rohanás, bármennyire lehetetlenné teszi az egészséges életet a teljes feloszlás, egyszer meg kell mindennek állania s a romokon, ha még olyan törmelék is az, kell, hogy uj élet épüljön. Nem az erkölcsi értékek lerontása az igaz élet útja, de azok fokozása. Egy tisztultabb, nemesebb, emberibb, egészségesebb élet propagálása az irodalom hivatása, melynek meg kell éreznie a jövőt, az ember társasviszonyának uj rendjét. Az igaz Írónak vállalnia kell a mártírok sorsát, gúnyt és szegénységet, ha kell, a keresztrefeszittetést is, mert csak igy töltheti be a sorstól rászabott, különös kegyelemből kapott feladatát, az emberiség megváltását. Es szólt a vándor Irta: Egri Viktor. A sarlózó lányok a viharfelhőtől elfeketedő égre néztek és abbahagyták a munkát. Hatalmas szélvihar nyargalt át a réten és az ut fölött fehér mészpor kavargóit, forgott toronymagasan. — Nini, táncol az ördög a mátkájával — kiáltott az egyik lány és belevágta sarlóját a forgószélbe, ahol a földet érte, — hadd sán- tuljon meg egy falubeli vénasszony, aki most lakzit ül a szőrösfülü Belzebubbal! De amint a porfelhő elkavargott, nagyot sikoltva meg- tántorodott. Az utón, magasan és vállas alakkal, furcsa, idegen gúnyában egy ember állt es a sarló a porban a lábánál hevert. Egy idegen ember! Barnára cserzett bőrű arcában, a sürü szemöldök alatt éles, szürke szemek és széles, nehéz, de nem nagyon magas homlokán három mély barázda ,merőlegesen az erős, nyerges orr fölött — mint valami nagy gond megfagyott á’myéka. — Az ördög ón volnék, de hol a mátkám, a boszorkány? — kérdő az idegen és szelíd hangjára felnevetett a lány. Ekkor az ut árka felett már ott állt valamennyi társa. — Hát majd megkeresem magam és megtáncoltatom — szólt az idegen a sarlót felemelve és átugorta a széles árkot. De a lányok, mint a szélvész, megszaladtak. Előle és a zivatar elől. Sürü, nehéz cseppekben verte az eső a zsíros földet és a fekete felhők vésztjósló zengéssel gyűltek és tornyosodtak. Alig érték el a tanyát, a szél simára söpörte az ég udvarát, a fák frissen ragyogtak a napsütésben és keleten hatalmas szivárvány tárta tündöklő kapuját. Az idegen még eltréfált a lányokkal, de amint ruhája megszáradt, folytatta útját. A’ nap gyorsan szikkasztotta a megajándékozott földet és fecskék suhantak a felfényesedett ég felé. Egy barkócalagonyával körülfuttatott ház előtt megállt az idegen. A konyhában egy asszony mosogatott valami fehérruhát és előtte a padkán kisfia játszogatott fapuskájával. Az idegen elkomorult arccal közelebb jött. Tompa, aggasztó és reménytelen szomorúság sugárzott most a szeméből. Az asszony feltekintett. — Mit akar? — kérdezte szinte ellenséges indulattal. Az idegen fejet hajtott, homlokán a három éles ránc még sötétebb lett. — Az 'uram nincs itthon, mit akar? —• Az asszony a vándor sáros saruját és_ fehér ernyedt kezét nézte és a hangja hirtelen megenyhült. — Üljön le, ha elfáradt. — Kenyeret szelt, egy csupor tejet tett a vándor elé, de az csak a játszadozó gyereket nézte és fáradtan végigsimitotta a homlokát. — Katona volt az urad? — szólalt meg az idegen. Az asszony megrezzent. Milyen különösen kérdez ez az idegen. Mit akar? Mért nézi úgy a gyerekét? — Az volt, őrmester volt, — felelt vontatottan. Itt a fényképe. Már tizennégyben bevonult, éppen jegyben jártunk. Az idegen sürü szemöldöke még jobbau összeráncolódott és mélyebb lett homlokán a három redő is. Szomorú szemeivel a gyereket nézte és hallgatta az asszonyt. — Bizony, nagyon megsanyargatták az én emberemet. Négy évig oda volt, mindig rajban... És öreg szüle otthon, a föld meg- munkálatlan. Várni, aggódni. — Lám, ti sohse fogjátok elfelejteni azt a négy esztendőt... Sebet kapott, de megjött. Az sohse járt a fejedben, mi történt volna, ha ott marad? Az asszony átható tekintetet vetett az idegenre, aki mellén összefonta kezét és meghajolt. Valami tompa, szivszorongató fájdalom remegtette. — Úristen, mit mond?... Persze, hogy gondoltam rá. Mindennap, minden éjszakán. Oh, azok az éjszakák! A hajam fehér lett, az arcom ráncos. Hányszor jött álmomban vérben, fagyban, összetépett testtel! — Szemet szemért, fogat fogért! — szólt a vándor halkan és a gyerekre mutatott, aki megemelte a fapuskát, célzott vele és többször elsütötte a madzagra kötött dugót. ré-—- , ___ ~ ^ ___ __^ - v, ............. ., Wfjryv..' U! 111 iiJl -f1 « ■ TT UT.m | OlC SÓübá teszi j Ha a vetó-magot rendes £gk. TjECp THRK "TOfrfjl" természetes vetőmagot- I | | trágyázás mellett az JTSmu M$LA JM-WL 1WM. tőszerrel oltja, akkor \ .§ p I 2661 jelentékenyen nagyobb terméseredményt ér el! | ^ j | Forduljon a helyi képviselőkhöz vagy a baktériumos trágyát előállító társaság k. f. t. önálló délszlovenszkói osztályához: £ 8 I Az 1 ha-hoz szűk égési mennyi- ff Ü IC K f* lE 8 Kg RüéPRl&BCn Az 1 ha-fcoz szükséges mennyi- 3 irW'vágl! I aég ára 48.— K£. Praha-VIftOhirsdy. SÍ xská 4. ség ára 48.—Ké. a teNÜÓSt! í II —I ■ IIIM—WMI !■■■■■ — ■»■■ ■■■■ ■■«!■■—■■■■■ ____________________________________________________________________________________________________________ -________ _ ___________________ —- ■
