Prágai Magyar Hirlap, 1926. szeptember (5. évfolyam, 198-222 / 1236-1260. szám)

1926-09-19 / 214. (1252.) szám

8

^PAmltA^A«SíaR-HIRI»APt

1926 szeptember 19, vasárnap.

Könyvek

gyakran üldögélt, majd sebesebbre vette lépteit.

— Ennek a fiatalembernek van igaza. Mindegy az, akárki fia jön utánam. Mert ha etetni kell, mindegy, hogy kit etetnek. A mesék? A jóság? Minek az, ha fizetni kell érte.

És botjával beleszurt a földbe, hogy meglássa türelmes hasonmását: a fekete földet .. •

Lámpagyujtás a faluban

Vért izzadó kérges ablakok lélekzik fájdalmukat az éjbe, korcsma, kastély, ellökött tanya, mint a kisirt szem, mind egyforma.

Mögöttük mérges tragédiákba illeszkedik az esti élet: fanyar, füstös kényszer-szerelmek és galambcsókos csattogás.

Ott talán magányba hullva a leikével veszekszik valaki s életét aszott csomóba gyűri pókként az örvös unalom.

A másikban szent háziáldás süt pirosra édes cipókat, s a szivén süveggé gömbölyűi a puha rózsaszínű hó.

Némelyik mögött pénznek szentel görnyedt zsámolyt az áhítat, s a csipkés óvatos suttogásba lidérc kacag a horpadt mellből.

Ezrek fölé kegyetlen angyal most töviskoronát akasztott, holnap két száraz véres térdet dob kereszt alá majd a sirás.

És istenem, egyikben épp most bitorlóit mirtusz test-asszonya fehér robajjal ejti le sistergő lázát a tükörbe.

Valamelyikben csöpp hercegnő elveszett álma gyújt rügyet, a vágyból rózsáé ser je hajt ki, a szivén csendes hold evez.

És talán százban én szorongok sötét mély gondokba fagyva, magam számára ismeretlen, eleven jajba mar dós ó.

Könny, mosoly, bűn: százféle hímzés az ég másnapi szőnyegén, s előttük titkot síró ablak mint a kisirt szem, mind egyforma.

Berényi János.

F\ szegény fehér

(Sherwood Anderson nagy regénye).

Irta: Egri Viktor

Alig egy évszázados múlttal rendelkező amerikai regényírás voltaképpen csak Edgár Allan Poe és annak halála után Franeis Bret Harte fellépésével kapja meg azt az egyéni izt és jelleget, mely az európai regényírástól megkülönbözteti. A kalandos életű Edgár Allan Poe, Amerika egyik legnagyobb és egyúttal legszerencsétlenebb írója, még idegen hatásokon nevelődött; elbeszélő művészete elsősorban E. T. A Roffmann hatása alatt áll, de mig az éleselméjü Hoffmann hallatlan stilusmüvészetét oly túlfűtött romantikus fantáziával párosítja, mely titokzatos, misztikus és kísérteties hatalmakat sejttett vele a legtriviálisabb nyárspolgáriasságban is és a jelenségekben rejlő humor kibányászásá- ra készítteti, addig Poe meglejtően fantasztikus elbeszéléseiben komor marad és a termeszetfe- lettiben a borzalmast, az ijesztőt keresi, aminek oka a zsíros jólléttől és nyugalomtól unalomig csöpögő európai élettel szemben a minden romantikától megfosztott, irgalmatlan verekedésekkel teli amerikai élettempó.

Franeis Bret Harte már néhány lépéssel tovább tart: amerikaibb. Letört emberek, kalandorok, uj conquistadorok raja özönli el Kaliforniát, az aranyláz uj bélyeget nyom ezekre a százfelől szakadt és száz nyelvet beszélő uj lelkületű emberhadra, folyik a rczbőrüek irtása, a törvény megmásul, győz a keményebböklü, dur- í vábbak és szabadabbak az indulatok, mint a jó polgári koszton élő keletieknél, a föld aranyat ad és halált, temérdek erőszakos halált Ezt a világot tükrözik a kaliforniai aranyásók éleiét meglátó Harte regényei. És ezt a pioniréletet láthatjuk a zseniálisabb és szerencsésebb tollú utódja, a nemrég elhunyt Jade London írásaiban is. Jack London, számos pompás kalandor és állatregény Írója, amerikai az utolsó izéig; alakjai munkábatört félvad félmüveitek, az uj kor barbárjai, kegyetlenek vagy csupa szív romantikusok, tengeri farkasok vagy álmodozók, akik a forró égöv óceánjain és Alaszka jégmezőin törtetnek pénz, arany, gazdagság után; valóságos regisztrálás minden kép, egy kalandor- élet változatos megfigyelései, — minden kommentár mellőzésével. A sikerült férfitipusok mellett azonban a nőalakjai elmosódottak, színtelen sémák, élettelenek, akár a nagy angol regényírók nőalakjai. Tagadhatatlan azonban, hogy a modern amerikai regényírásnak Jack London volt a legjellegzetesebb képviselője.

Az erős. szociálpolitikai érzékkel megáldott Leipis Sinclair, a Babitt filozofálgatásra hajlamos írója bármely német tartományban pillanthatta volna meg a napvilágot, Amerika Heinrich Mannja, ő, akinek talán itt nagyobb a kelendősége, mint odaát. Uptob Sinclair pedig, aki nagystílű, eleventollu riporternek indult, szo- ciálesztéta, a trösztrendszer, a kizsákmányolás,

az ipar véres túlkapásainak ostorozója és egy uj krisztianizmus apostola. Sem ő, sem Lewis Sinclair nem vitték előbbre, hanem csak gazdagították az amerikai regényírást.

Jack London örökét, — anélkül, hogy témakörben utánzója volna, — egy uj ember: Sherwood Anderson vette át. Eddig egyetlen regényét ismerjük csak, A szegény fehér-t, melynek valamennyi szépségéből és hibájából arra következtethetünk, hogy írójának első nagyobbsza- básu alkotása. Ez az első regény csak Ígéret, olyan Ígéret azonban, melynek teljesülése a No*- bel-dij elérését jelenti.

Anderson 'is, mint valamennyi előtte élt társa, a pionír ember életének meglátója és A szegény fehérben pionír regényt, ir, de nem a földet foglaló, erdőt irtó, aranyat mjhászó úttörők Amerikáját, hanem a földfoglalás és a térhódítás munkáját elvégzett iparpionivek, a Frickek, Mac Cormicok, Vanderbiltek, Car- negiek, Rockefellerek, Fordok és Edisonok, a feltalálók Amerikáját. A föld kiontja méhe hatalmas gazdagságát, a vas, a szén és a petróleum korszaka köszönt be, falvak helyén városok nőnek, ipartelepek, a farmerek egyhangú élete uj lökőeröt kap és az egyszerű farmerraun- kás, kézműves és favágó gyárakról kezd álmodozni és a realisztikusabban látó szerencsésebbre dollármilliókhoz jut.

Shenvood Anderson regénye korrajz erről az uj indusztrializált Amerikáról. Hőse, Iiugb Mc Vey, állatias tunyaságban éli le gyerekéveit, az apja egy részeges napszámos, egy ..poor white trasch“, szegény fehér, ahogy lenn délen a gazdagokat bámuló, de a nyomorultan tengődő- ket. annál jobban megvető négerek a fehéreket hívják. Hugh, akinek anyja korán hal el, apja csavargó életét éli és az ő sorsára '7an kárhoztatva, züllik és ellustul. Tizennégyéves korában azonban szerencsés fordulat áll be életében: Sarah Shepard, egy gyermektelen asszony, gondjaiba veszi a naplopót és embert farag belőle, évek kemény munkájával elöli lustaságát, rendhez szoktatja. A henyélésre, naplopásra hajlamos kamasz Hugh dolgos fiatalemberré érik, akit a tetterő, az alkotás vágya idegenbe hajt, i hogy ott a maga erejéből felépítse életét. És Hugh megjárja ezt a nehéz utat. és megtalálja önmagát. Más milliőben, más életkörülmények közt költő válnék belőle, de Amerikában még nem ütött a szépet megálmodók és megvalósítók órája és igy Hugh fantáziáját az ipar szolgálatába állítja. Logikus fantáziája megláttatja vele az emberi mozdulatokban a gépiest, és ez a látás készteti alkotásra. Gépeket konstruál, hogy megkönnyitse embertársai nehéz munkáját, a nyomorult, szegény fehér ipartelepeket teremt elő a semmiből ,ezreket juttat kenyérhez találmányaival, anélkül, hogy felfedezése gyümölcsözte- tésére, saját hasznára gondolna. Gépeket alkot, mert fantáziája és az élettempó ezt a kiélést követeli tőle.

Az alvó zseni felébresztését és munkája hasznosítását egy másik tipus vállalja, az iparosított

Amerika legjellegzetesebb uj emberpéldánya. Steve Hunternek hívják a regényben, de ugyanígy hivliatnók Rockefellernek, vágj' Morgannak. Ő a vállalkozó, az organizátor, a minden hájjal megkent pénzember, aki skrupulus nélkül szaporítja dollárjait és akit a kudarc nem tud útjáról letériteni.

Sherwood Anderson ebben a regényében egy fiatalember fejlődését, férfivá érését, lázait és megnyugvását mutatja be. Fejlődése egyes állomásairól a legbámulatosabb analíziseket kapjuk, a stilusmüvészetnek valóságos remeke élete néhány epizódjának megfestése, de ezekkel a szépségekkel szemben kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy a meseszövésben túlságosan hamar fáradt el, a nagyvonalú kompozíció szétesik, a remek epizódok dominálnak és a ? egéay meséje, tendenciája és érdekessége rovására dominál a millió rajza is. Ha Anderson munkáját nem a hős fejlődésének, hanem a millió raj/, a francia realisták couleur lokálja szempontjából ítéljük meg, altkor el kell ismernünk, hogy íöld- izesebbet, való élettől lüktetőbbet csak az oroszok legkiválóbbiai tudtak adni. De Anderson, aki a megszövés bonyolult technikájában még járatlan, még más erősséggel is rendelkezik. Hugh, a feltaláló, kissé esetlen és almatag, minden energiája, zsenije ellenére passzív alakja melló egy csomó élesen meglátott, életteljes típust állít: Steve Huntert, a szerencséskezü vállalkozót; az uj idővel haladni tudó l’om Butter- worth-ot, a ravasz farmert; Jim Priost-et, egy csodásán megrajzolt vénülő farmermunkást; a gondtalan, felelőtlen életet kedvelő John Mayí; ‘a komor és konokfejü Ezra Frech-et, aki az uj időknek ellen akar állni; a békés Joe nyergesmestert, akit gyilkossá tesz és megőrjít az uj élet és mindezek mellé Clara-t, Tóm Butíer401009 koronát(nyerhet

I az áüamjó ékonysági sorsjáték sorsjsgyáveS.

~ Fönyarsniányek: 100.000, 30,000, 10,000

Ár: 1 sorsjegy 5 Ke. és 1 Ke. portóköltség 5 sorsjegy 25 Ke., portómentesen küldve

Fizesse be tehát a megrendelési összeget postautalvány útján a

Fortuna Bankháznak

(a csehszlovák osziáiyínrsisták űzleíhelye]

BratSsIava, Dunajská 7. Psstafióte 145.

Or. Ssebé és dr. Gödény

Jogji szevRBaárausaa

Tanulmányi ügyben díjtalan tanácskozás. Jegyzetbérlet. Előkészítés bármelyik egyetemre és főiskolára; jogi, ügyvédi, birói vizsgákra, ál!am=zámvi- telre, államvizsgákra, kettős könyvvitelre is. 1G havi résziéi. Központi intézet: Budapest, Károly-kÖr- úi 4. (Telefon: L 963—50.)

Harc

Irta: Szabó Mária

Összcízoruló szívvel, idegesen remegő kezekkel irt Erzsébet. Mintha hajszolta volna valami, koronként kifelé nézett és rémülten látta árnyékok nyúlását, alkony közelgését. De mindent el kellett mondania ha eredményt akart elérni és igy felsóhajtva, üldözött sietséggel ontotta szivének minden szorongását a papírra:

„Beszélnem kell veled Éva, még ma, mielőtt a nap eltűnnék a bíboros alkonyban. Még mielőtt eljönne a kéjtlehellő, rosszat jónak feltüntető éjszaka. Ha eljön az este és te nem vagy nálunk, elvesztél Éva. Jöjj! *"

Nálunk a nyugalom lakik. Világos, otthonos szobámban jó barátok várnak. Megjöttek az uj könyveim is. Szeretnék ma neked szépen csendülő. lélekből lélekbe szóló verseket olvasni. Jöjj Éva, jöjj hozzám!

Ha lelkedet már teljesen hatalmában tartaná az a csodálatos erő, amelyről velem soha nem beszélsz, ha nem bírnád átélni a mások érzéseit, nem olvasunk Éva. Van más is, ami legyőzi a kísértést s a bennünk síró fájdalmakat. Talán feledést is hoz, de bizonyosan felemel, megnemesit. Anyám, a hófehér, a jó, zongorázik nekünk. Tudod, mit jelent ez. Te is gyakran ültél velünk együtt a kandalló előtt a tarka szőnyegen s hallgattad az édes, halk zenét, úgy mint mi, a gyermekei. Illatos, nyári éjjeleken, mint a mai lesz, a kertben hallgatjuk a drága hangokat. Kigyöngyöznek hozzánk a nyitott ablakon, & anyám azt játszik, amit te hallani akarsz. Ha nyugtalan és tévelygő lelked ha magad sem tudod, mit érzesz, mit kívánsz — Beethoven megnyugtat, kiegyensúlyoz. De ha táncra vágyik a benned élő, örökmozgékonyság, rendelkezésedé áll a két bátyám és tüzes zene robban az anyám ujja nyomán. Csak otthon ne maradj! Jönnöd kell!

Lehet, a mostani hangulatod, lelked megzavart harmóniája nem bírja a zenét, sem ma. Nekem ez érthetetlen — engem mindég megvált. De te más vagy, mint én s ezért aggódom érted. Ezért keresem, mivel tudnálak ma este, csak ma este lekötni? Hátha sétálnánk? Ha akarod, csak mi ketten, ha jobban szeretnéd, hívhatunk másokat is. Fent, a hegytetőn megvárjuk, mig a nap a földet anyai csókjaival szendergésbe ringatja, aztán a hold és a csillagok sejtelmes fényénél keresünk uj szépségeket. És éjszakára nálunk kell maradnod Éva! Elhozzuk a kicsi lányodat is ós apró vendégeink számára mindig készen tart ott. kicsikori fehér ágyacskámban csak olyan édesen

alszik a kicsi, mint otthon. Még jobban. Mert itt vele lesz az anya... Otthon nem.

Megijedtél Éva? Hogy ezt honnan tud^m? Most elmondok mindent. És akkor — ugye —

jössz?

Tudod, hogy szeretlek. Nem beszéltünk erről, de mindig érezhetted, hogy aggódom érted. És hogy fáj tudnom: nem bírod fékezni a zabolátlan véredet. Talán érezted is, milyen erős, kétségbeesett akarással próbáltalak visszatartani a bűntől. Csak úgy, mint most. Akkor nem sikerült. S már csak egy tennivalóm maradt: Hogy jóváte- tevésre kényszeritselek a társaddal együtt — hiszen vétkeztetek a harmadik ellen! A harmadik ellen, aki ugyan még nem volt a világon, de pa- rancsolóan sürgetett titeket. Szerencséik volt. Nem csak neked — nekem is. Mert fájt volna, ha szégyenben élni látlak, vagy — ami még rettenetesebb, ha gyilkossá váltál volna! Mert én figyeltelek. S volt a szemedben valami különös elszántság, ami megrémített. Ó, én tultam, hogy kész vagy elhallgattatni azt, aki halkan és mégis követeiden kopogtatott a szived ajtaján. Nem bírtam volna ezt megakadályozni — hiszen te el- szántabb harcos vagy, mint én. De szerencsénk volt. Az, aki megrabolt, nem dobott fi. Becsületes férfihez méltóan tett magáévá a világ előtt is és nevet adott a lenniakarónak.

Hogy mért hallgattam erről mostanáig? Miért beszéltem volna, mikor jó kezekben voltál? De most meg kell tennem, hogy tudd: Ismerlek!

Hogy kényszeritselek: Töltsd nálunk az estét és

az éjszakát!

A szeretet folytonos aggódásával figyellek a férjed halála óta. S igy meg kellett, látnom a véred lázongását, a szemed kigyulását, hallom a nyugtalan lihegésedet, ha bármi távoli kapcsolatot kapsz is a szerelemmel. De eddig mégsem volt veszély. Szerelmesvágyad még nem kötött senkihez — egyszerűen csak a szerelembe voltál szerelmes s egyre homályosuk lelkedben az urad képe. A kislányod azért még az első volt a szivedben. Ha gyenge, apró lábacskája feléd tipegett, anya lettél újra. Határozatlan vágyaid, fellángoló ösztöneid egyetlen szép, nemes érzéssé olvadtak össze. Nyugodt voltam tehát. De ma!...

Éva, te nem tudod, ki az az ember! S az én főbánatom, hogy éppen nálunk kellett összetalálkoznod vele. De nem távolitliattuk el. Merev zárkózottságunkat semmibe véve boldogított, bennünket naponként és sokszor hallottam rut, cinikus megjegyzéseit a „finom kisnőkröl". A bátyám egyszer kitiltotta — tréfát csinált belőle és jött tovább- Mert jöttél te! fis menthetetlenül beleszédültél nyugtalanító, gonosz szemébe. Elkábultan hallgattad mérgező szavait. Ó, hogy reszkettem érted!

Tegnap bejelentette, hogy elköltözik tőlünk. Nem akar tovább alkalmatlankodni, mert tovább kell maradnia, mint gondolta. Az egész ház fel- szabadulást érzett. Magam is — tegnap. De ma mondja a bátyám, hogy már egy héttel ezelőtt más lakást keresett s naponként küldi bele a szőnyegeket és csecsebecséket, úgy, hogy ma inkább boudoir ez, mint pár hétre berendezett le- génylakás. És négy nappal azután, hogy téged megismert, már erre gondolhatott?!

Haragszol reám? Ne haragudj Éva, hiszen én gyermekkorunk óta szeretlek úgy, amilyen voltál. Mennyivel jobban most, mikor vágyaidon győzedelmeskedő szent anyaságodat is megismerhettem! De reád folyton vigyázni kell Éva! S ehhez nem elég az én szegény, testvéri szeretetem. Neked csókos férfiajkak szeretető kell s csak ölelő karok tarthatnak vissza a rossztól. Mindez hiányzik most, s ezért vagyok ennyire nyugtalan.

... Ez az ember beszélt veled, mielőtt elment tölünk. Nem hallottam, mit mondott neked. Csak messziről néztem, hogy reszket a kezed, láttam a vágyó tested kiegyenesedését s mikor fátyolos szemeid nézése az égő szemével összekapcsolódott, beleharaptál az ajkadba. Aztán ... Aztán a kis Éva tipegett hozzátok és meg akart csókolni. És te eltaszitottad, hogy felbukott, ösztönösen rohantam felétek, hogy felkapjam a siró gyermeket s igy hallanom kellett, mikor rászóltál a se- giteni-akaró férfira: — Hagyja azt, a kölyköt!

Nem is kellett volna már látnom a bucsuzá- sotokat, felesleges volt hallanom, mikor odasug- tad: — Ma este! — Úgy is tudtam mindent.. S most már láthatod: Előttem nincs titkod! Tudom, hogy ma, ha eljön az este, te elhagyod az otthonodat Az utad illatos, vérvörös rózsák közt kéjbe, mámorba vezet. De a mámor csak egy-egy állomás. Mert ezt az utat végig is kell járni! S a vége feneketlen szakadékba süpped, ahol elkár- hozottak üvöltő kórusa fújja a megbánás és visz- szatérnivágyás pokoli énekét. De nincs visszatérés.

Éva! Még nem késő! No indulj meg ezen az utón! A házatokból kilépve fogdd meg a kicsi lányod kezét. Engedd, hogy ő vezessen. Nem ismer más utat — hozzánk fog vezetni. És nálunk csend van — és boldogság.

Várlak... De csak váriak! Érted nem mehetek. Hiszen néni vagy gyermek. S ha inindenttudó szeretetem nem kerget, jó férjed emléke nem vonz, gyermeked rettenetes jövője nem csalogat a boldogság aljára — ón másképpen ké lymeri- teni már nem is akarlak. Akkor elvesztél, s örökké úgy sem tarthatnálak vissza. De ugy-e, jössz, édes Évám

Erzsébethez.

Gyötrelmes lassúsággal mászott az idő. Erzsébet eleinte elsétált az Éváék háza felé.' Szemét beárnyékolva hunyorgatott a lemenő nap ragyogó kisérő színeibe. De már nem várt semmi jót. S mikor az egyedül visszatérő szobalány levelet nyújtott át neki, menekült vele a maga szobájába, hogy egyedül nézzen szembe a valósággal. Bántó élességgel gyűlt fel a villany s öntudatlanul cselekvő ujjai nyomán — sietve borította rá a tompító selyemernyőt, mintha ez a mérsékelt fény megszelídíthetné azt is, amit olvasnia .kell. De igy is tisztán vetült elébe a tragédia-élete szeretetinüvének teljes rombadőlése. Mert a levél eleinte kínosan kikanyargatott, később szét.kuszált betűi gúnyosan vágták szemébe az igazságot:

Nem Erzsébet, nem megyek el hozzád! S hogy a leveledre feleletet kapsz, ne nekem köszönd! Köszönd a könyörtelen, lassan haladó időnek, mert olyan soká hozza el a vágyott estét. Már felöltöztem — nem úgy ám, mint ti, fehérlányok szoktatok vőlegényváráskor, nem hófehér ruhába... Hozzánk, a mámort váró Évákhoz más öltözet illik. A ruhám vérvörös — az, amelyet te, meg az anyád utáltok. Egészen megmutatja a hófehér nyakamat s a csókvárástól megremegő vállárnál Kígyózva simul a gyönyörre kész testemre s ez a simulás már maga is ölelés. Ékszer? Nem kell nekem! Egyetlen vérvörös rózsát fűztem csak fel s az illata eljövendő boldog napokról suttog. A hajam?... Az bizony úgy maradt, ahogy reggel felfűztem... Persze, te nem érted, hogy felesleges volna gondosan újra fésülni a hajamat...

Most az kérdezed Erzsébet, miért mondom el mindezt ilyen kínos részletezéssel? Én megmondom neked egészen őszintén, hogy kínozni akarlak! Most bosszút állhatok a sok ásításra késztető délutánért s a csóktalan éjszakákért! Gyűlöltem a tisztaságodat, gyűlöltelek, mert elszánt akarással a lelked hatalmába kerített )d a csókra- éhes énemet. De legjobban gyűlöltelek, mikor a véletlen anyaságomat olyan magasztossá emelted előttem, hogy voltak órák, mikor egyedül a gyermekre gondoltam, — kit pedig csak a le hallgatag, de kényszerítő akarásod tartott meg az életnek. Gyűlöltelek Erzsébet, mert néha elfelejt- tetted velem, mért élek, mi adhat tartalmat az életemnek. Átkozott szuggesztiv erőd rabságában nem éreztem, hogy szerelemre szillei leni, hogy uram és parancsolom valójában a -- 'rmom tehet csak.

Ezt sem érted ugye? Hogyan is érthetné a hi-