Prágai Magyar Hirlap, 1926. szeptember (5. évfolyam, 198-222 / 1236-1260. szám)
1926-09-15 / 210. (1248.) szám
4 'PRSíGM'i^Afi^AR.'HIIÍIíAK 1926 szeptember 16, szerda. Látogatás a nyolcvanesztendös helzi csodarabbinál Tízezer vendég a lengyel falucskában — Singer bácsi, a rabbi titkárja, aki főhadnagy volt húsz esztendővel ezelőtt — A belzi zsinagóga Belz, szeptember. Hitetlenek is valami ösztönös megillet, ődéssel beszélnek róla. önként fakadó tisztelet hangján sokszor megmosolyogják, de válságok idején mégis elzarándokolnak hozzá uttalan lengyel utakon a belzi rezidenciába. Szkeptikusok és a Kabbala misztikumait nem respektáló emberek, akik mégis tanácstalanul és gondverten állnak utak, szerelmek, tervek és bizonytalanságok előtt, higgadt fontolgatással arra gondolnak mindig, hogy ben Rókách, a kétezer esztendős papi dinasztia leszármazottja, aki üde kisfiú korától magába szivta a talmud és a kabbalisztikus tudományok mindent átfogó szépségét és kétezer esztendő megfeszített idegélete úgyszólván érzékeny szeizmográffá finomította, — mindenek előtt egy igen okos és kívülálló ember, aki meghallgatja a tényállást és tiszta fővel tud határozni a teendők fölött. A lembergi belváros napfényes kőrútjaiból kifutott az autónk a lengyel gheftóba. Gyümölcsös bódék, apró, szűk, piszkos kis üzletek felől pálott és nehéz szagok émelyedtek a szánkba, de le kellett nyelni a finnyáskodást, amikor összelőtt házak és üres falak elibe értünk a zökkenős utón, ahová néhány éve csak, hogy mezítelenül, rémülten, tébolyult sikoltozással végigfutott a ghettó népe a nagy pogrom napján és ahol százhúsz zsidógyereket vertek halálra. Aztán tömegsírokat láttunk, meg csatatereket, amik zöldek, füvesek, simák és szelídek mostan, fiatal libák és tehéncsordák legeltek rajtuk, az enyhe lankákon végigömlött a nap és kis szelíd, falusi kertek körül úgy állt a megmaradt drótsövény. mintha soha más hivatása nem lett volna. Az utón mindenütt ó-szláv stilü templomok, díszesek és impozánsak, óriási méretekkel, amik úgy hatnak az apró, guggoló, alázatos falucskák fölött, uralkodón és pöffeszkedőn, mintha a falucska minden életét, vagyonát és energiáját magukba szívták volna. De ez igy is van, rajongó, tompaagyu és lábcsókoló lengyel parasztok beszorultak a sötét, bűzös és szűk kuckókba, de a falu közepére hatalmas, kupolás és pazar templomot emelnek... Aztán elgördül az ember Zsurkiev előtt, ahol piszkos kis boltok állnak süni glédában az árkádok alatt, ahol sápadt, ácsorgó emberek bámulnak az autóra és ahonnan jó hazagondolni a saját szobánkra, amelyik térés és frisslevegojü és az Ízes otthoni ételre, a tiszta asztalon ... Közben megfájdul a hátunk és az oldalunk a leírhatatlan utón és megváltás leszállói Belzben, a rezidencia udvarán, amelyik megélénkül nz első tülkölésre. Kis, sápadt bócherek futnak körénk, élénk, ránkcsillanó szemmel. Féltem kiszállni az első pillanatban, selyem- harisnyásan, rövid Tuhában, hogy megvetnek ezek az elfogult, sápadt emberek, de aztán megtudtam, hogy ide 60kan járnak asszonyok és lányok, a belzi tudós elé. Alig szállunk le az autóból, impozáns külsejű, kaftános zsidó üdvözöl. Ez Singer bácsi, a rabbi titkárja, akinek az életről igen érdekes adatokat tudtunk meg később. Singer bácsiról azt tartják, hogy keresztény volt és mint főhadnagy teljesített, szolgálatot a magyaroknál. Egyszer aztán valami válság felhőzte be az életét és a rabbihoz fordult segítségért. Használt is a rabbi közbenjárása és akkor megfogadta, hogy zsidó hitre tér és a tudós szolgálatába szegődik. Ennek húsz éve már, Singer bácsi kaftánban jár, a szép, értelmes, kreol arcát sűrű, fekete szakáll fedi és legnagyobb befolyása van a papi rezidencián ... Látható tisztelettel és galantériával fogad, mikor megtudja, hogy újságírók vagyunk. Odaadjuk a névjegyeinket és Singer bácsi előzékenyen megígéri, hogy soronkivül bejuttat a rabbi elé. Elmondja, hogy az ünnepekre nyolcezer ember zarándokolt a világ minden tájáról Belzbe és még legalább kétezerre van kilátás. Az ember körülnéz Belzben és nem tudja elképzelni, hol helyezkedik itt el még tízezer ember? Apró, szegényes, piszkos kis falu ez, sok-sok nyomorúsággal, ami különben kikönyököl az ácsorgó, fekete egyensapkás kis talmudisták szemén és benne vibrál a levegőben. Ezek itt mind a rabbi tiszta dicsfénye alatt melengetik a vévtelen, örök tanulástól sápadt, degenerálf tagjaikat és a rabbi híveitől jövő pénzből jut az asztalukra meleg étel. Ebéd után, amit az egyetlen belzi vendéglőben fogyasztottunk el, eljött értünk Singer bácsi. Együt mentünk egy darabig, aztán előreíutott, terepszemlére. — A földszinti folyosón már százával állnak, tolakodnak izgatott emberek. Újév előtti nap van, kell egy kis szelíd áldás, egy ígéret, valami megnyugtató biztatás. Singer bácsi titokzatos arccal int felénk. Utána> megyünk surranó nesztelenséggel és felfutunk a papiak hátsó bejáratán. Két szemfüles zsidó észreveszi a csalást, és utánunk iramodik, félretolja robusztus erővel, kíméletlenül Singer bácsit és betolakszik az ajión. Singer bácsi bosszús nagyon, a pillanat izgalmában átcikkáz valami az agyán, kinyújtja a kezét és a félignyitott ajtóból széles lendülettel dobja ki az udvarrra a két zsidó kalapját. Ezt a jelenetet nem lehet leirni. Az/t látni kellett, ahogy a két zsidó ott állt a csukott folyosón, sapka nélkül, kilátástalen rémületben, összenéztek hirtelen, a kijátszottak kémikus szomorúságéval és nem tudták, mihez kezdjenek? Az egyik hirtelen egy viharvert zsebkendőt borított a fejére, a másik higgadtan várta a fejleményeket és látni lehetett, hogy aTra gondol: nem az ő biine, ha igy kell állnia pogányul, fedetlen fővel... Percek múlva azonban megoldódott a helyzet, egy apró bócher felmászott kívülről, a csukott ajtón és a kalapokat becsusztatta a felső rácson. Lett nagy öröm és derű a két zsidónál. Ha viszontagságokon keresztül is, de mégis benn voltak. Singer bácsi bekopogott egy ajtón, besúgott valami jelszót a kulcslyukon és minket a rabbi termén keresztül bevezettek egy másik terembe. Ebben százával nyüzsögtek talmudisták, idegenből jött zsidók egy hosszú asztal előtt, ahol néhány öreg, tudós zsidó ült, akik a rabbihoz intézett kérdéseket írták papírra. Ebben a teremben száz karja van minden embernek, amit kinyújtanak az idegen feié, kérőn és tolakodón szánalmasan, de lemondási nem tűrő hangon. „Eine ldeine Unterstützung, für arme Kin- der“! „Für meine Enkelin“ sziszeg felénk egyre jobban a kéregetők szava és aztán kapzsin, csúnyán, idétlen mosolygással belenéznek a tenyerünkbe, ahol megcsillan az ajándék grosch. Aztán bevezetnek a rabbi elé, keresztül a sürü tömegen. A titkár átnyújtja a cédulát, elolvassa félhangosan és a rabbi imát mond, csendes mormogással. Itt nincsen pompa, ebben a Nagyszőlős, leszámítva egyéb hibáit és erényeit, — egyike a vérbeli tőrül metszett kisvárosoknak, ahol minden ember minden korban és minden időben rokona, atyafia vagy legalább is ismerőse egymásnak, de ahol ez a nagy atyafi ság nem arra jó, hogy egy nagyon-szép, bensőséges, patriarchális élet nőjjön ki belőle, hanem csak arra, hogy az alvégi komaasszony megtudja, mi jóban vagy rosszban fárad felvégi atyafia, amit aztán minden ebéd — vagy vacsoránál feltálal előételnek Kisváros, ahol még ma is elrácsozottan, a kasztrendszer rettenetes sémája szerint folyik vagy áll az élet, ahol minden barátság csak két évig tart és ahol nagyon elég kétszer mutatkozni az utcán egy lánnyal vagy szépasszonnyal, hogy abból kilométeres és kellemetlen házassági regények és egyéb bonyodalmak szülessenek. Kisváros, ahol — isten uccse, — nem szeretnék híres ember lenni, mert még a legpiszkosabb utcagyerek is utánam bámulna és tudná, hogy mit reggeliztem, vagy nemreggeliztem máma, tudná, hogy történetesen a két lábamon mennyi a tyúkszem, meg valószínűleg azt is, hogy például a mai szent napon, — uram bocsáss! — hány csókot adtam a babámnak... Ez a fotográfia nem akar csak! Nagyszőlős lenni. Egyformán áll ez minden kisvárosra, de különösképpen Nagyszőlősre: — a kisvárosok prototípusára. A halott lehetőségek városa ... Különben az alaposan afigyelő szem rögtön észreveszi, hogy kevés a hely talán az egész köztársaságban, amely annyira predesztinálva volna a fejődésre, mint éppen Nagyszőlős. Sík terü- területen fekszik, a nagy-magyar alföld végső nyúlványán, vasúti fővonal mentén, félóra járásnyira a Tiszától. Gazdag vidékkel bir, geográfiaiig, de más vonatkozásokban is központja vidékének, nagy kiterjedésű szőlői elsőrendű bort teremnek, lakossága jómódú és szorgalmas s az építkezési lehetőségek is kiválóak volnának itt kelő támogatás mellett. A közelben-fekvő hegyekben, ha már mást nem, de elsőrendű fát és príma minőségű kaolint egész biztos találnának, — lehet, hogy ércet is. Ha ez a sok adottsággal biró városka Amerikában, Németországban, vagy csak magában Csehországban volna: holtbizonyos, hogy hatalmas ipari várossá fejlesztenék, amely sok-száz embernek adna kenyeret. Azonban csak Csehszlovákiában vagyunk s annak is a legsötétebb gyarmatán: Ruszinszkóban, Nagyszőlőst is elparentálhatjuk a halott lehetőségek városának, amely talán az idők végéig megmarad csoszogó kisvárosnak 11.000 lakossal. Igaz és fájdalmas, hogy ennek a fejődésnek voltak és vannak egyéb akadályai is. A szőllő- siekkel folytatott beszélgetésekben párszor felhoztam az eőbb-mondottakat. Ilyenforma válaszokat kaptam: — Hja! kérem: még igy is sok m vagyunk. ... Irtózatosan jellemző szavak. Bennük van minden: — még mindig a régi vágányokon döcögő, minden újat oly nehezen fogaló, mindenre ráérő, kényelmes, nagypipás, magyar élet... És még sok egyéb is... Nem vagyok nagyszőlőst, mégis: ily feleletek hallatára keserű mosolygással gondoltam a találó, öreg mondásra: — „Senki se lehet próféta a maga hazájában .. A városka visszafejlődése, elakadása különben napról-napra, szinte szemmell áthatóan fokozódik, amióta a ruszinszkói. nagyzsupa következményeképpen megszüntették a nagyszőlős! zsúpénál üst. Rettenetes csapás volt ez az amúgy is csak tengődő városka éleiére, mivel Nagyszállás szobában, sem ezüstök, sem drapériák, sem könyvespolcok, csak egy hosszú, gyalult, fedetlen asztal, ami előtt ben Rókách ül, a kétezeresztendős rabbidinasztia nyolcvaneszitendős sarja, bő palástban, térdére omló, fehér szakállal és hitetlen idegemberre is rálegyez a szuggesztiv ármalás, ami a mormoló tudós felől jön felé... Kapok egy megáldott pénzdarabot és kimegyünk a nagy, levegős udvarra az autónkhoz. Nem engednek elutazni. — Nézzük meg előbb a belzi zsinagógát is -— mondják. Bemegyünk a zsinagógába. Körülvezetnek a restaudrálás alatt álló 800 éves templomban. A templomkezelő kinyitja előttünk a frigyszekrényt, amiben körülbelül nyolcezer tóratekeres van felhalmozva. Ez óriási értéket képvisel. A templom most van frissen festve. Fönn, a kupolák bolthajtásai szelíd-kékek, enyhe és puha bárányfelhőkkel: olyan, mint egy derült, májusi ég. És a bárányfelhős bolthajtások alatt, a szűk fapadokban sápadt és elcsigázott talumdisták ülnek, könyvrehajoltan, sokan meg olszunnyókálva a fáradságtól. A többiek bejöttek utánunk az udvarról, a szemünkbe néznek, a ruhánkat bámulják és hallgatják a beszélgetésünk. Mikor kimegyünk, összebújnak és szájről- szájra adják a hirt: hogy szerkesztők jöttek a nagy rabbihoz. Már estébe hajlik a délután, mikor elindulunk vissza Lembergbe. Már fáradtak vagyunk előre a nyolcvankilométeres úttól, de visszük magunkkal az áldott pénzdarabot és Zsabcsén, ebben a sivár kis lengyel faluban beleakad az autónk a sárba. föütőere a kereskedelem és ezzel elvesztette vidékét, vásárló közönségének 80 százalékát. A dolog érthető: a vidéki ember ott vásárol, ahová a hivatalos dolga szólítja s természetes, hogy ezután nem itt fogja beszerezni szükségleteit, ha máshová kell majd mennie ügyeinek elintézése végett. De elveszett a tekintélyes hivatalnoki kar is, amely szintén jó vásárló volt, úgy, hogy a mai forgalomból még a rezsijét is alig tudja fedezni a nagyszőlősi kereskedő. Nagyon szomorú kilátások ezek, de a helyzet még szomorúbb azóta, amióta itt kisért, itt lóg Dani oklés kardjaként a városka feje felett az újabb hiób-hir is: — Tiszaujlaknak és magyar vidékének átcsatolása Beregszászhoz, csupán csak azért, hogy a nagyszőllősi járás magyarságát a nyelvtörvény követelte 20 százalék alá csapják le 8 ezzel megszűnjék a járás magyar nyelv- használati joga. A szlovenszkói magyar városok példája után nagyon ismert már *z a recipe és annál felháboritóbb, mert merő törvénytelenség, hiszen 1926. április 30-ától még a járásbirósági körletek megváltoztatására sincs joga a kormánynak. Egyenlő volna ez különben Nagyszőlős teljes lezüllesztésével, megfojtásával, mert a magyar ember kulturáltabb, intelligensebb, igényesebb; sokat és szívesen vásárol, mert a szükségletei hatalmasan meghaladják a jóvóal alacsonyabb kultúrájú ruszinság óletstandardját. Az elcsatolás híre újabban mintha elaludt volna,, de nagyon félő, hogy a sok tiltakozásra egyszer megjön majd a felelet is, váratlanul és hirtelen, mint jött a nagyzsupa — Tiszaujlak és magyar környékének tényleges elszakilása. Ámbár a hutaion mai urai nem ismernek lehetetlenségeit, ha a magyarság jogainak a felrúgásáról van szó és mi sem csodálkozunk már semmin se, különösen Ruszinszkóban nem, — mégis: ismételten figyelmeztetjük az illetékeseket e szándékuk súlyossá válható következményeire és a legélesebb szavakkal tillakozunk ellene. Inler duos litigantes... Ezek a sebek mind fájdalmasak és erősek, de nem okozhatnak nekünk lelkiismereti kérdést, hiszen kívülről jönnek. Vannak azonban itt dolgok, sokkalta fájdalmasabbak és sokkalta végzetesebbek, amikre egyszer nagyon keserű ráébredéssel fognak gondolni azok, akiknek hibájából történik most mindez. — Gondolok most elsősorban a magyarság és a zsidóság örökös marakodására, kutya- macska barátságra, ami a háború óta egyre jobban mérgesedő fekély lett testünkön és ami itt, Nagyszőlősön, különösképpen dühöng. Ámbár ismerem e kényes ügy minden részletét teljességgel, mégse szívesen foglalkozom vele, de — nem lehet szó nélkül menni el mellette. — Csak any- nyit akarok mondani innen mindkét félnek: nyújtsanak egymásnak békejobbot, elimináljdk az ellentéteket, amelyek talán nem is oly nagyok, hogy akadálya lehetnének a békés együttélésnek. Hibák vannak mindkét oldalon, de egy kis jóakarat és objektivitás egész biztos meghozná a jóeredményt Ebben a nagy marakodásban csak a magyar kultúra, magyar ügy: a magyar lélek vérzik el rettenetesen és örök halálra a harmadik, a néző, az ilyennek tapsoló fél: az „államalkotók“ hatalmas örömére. — Ide Írom intésnek az örökérvényű törvényt: „Inter duos litigantes terlius gaudet...“ Nagyon gondolkozzunk ezen és vigyázzunk, nagyon vigyázzunk, hogy bele ne hulljunk a szakadékba, amelynek a szélén járunk. Hiszen oly kenésen vagyunk magyarok, hogy a régi példaszó szerint: még az apagyilkosnak is meg kéne bocsátani közöttünk... Nőm eleget bunkóznak, fojtogatnak bennünket kívülről, nem Nagy Mid. Nagyszöllős: - a haldokló város Sorok a tipikus kisvárosból, ahol nem szeret nék híres ember lenni — Nagyszöllős mint a halott lehetőségek és a ruszinszkói gyarmatpolitika pregnáns iskolapéldája — Inter duos litiganíes.. • — „Ez a Szöllös már egész olyan, mint Budapest“— A P. M. H. eredeti riportja — veszi-e igénybe vájjon minden erőnket a védekezés, még ily kárhozatos házi perpatvarokkal is csorgassuk az energiánkat, — még mi magunk is marcangoljuk, roncsoljuk egymást belülről? Azután kidőljünk egy nap mint a szuette, elkorhadt fa? A másik ily fájdalmas és végzetes dolog, arai elsősorban a föntebb említett marakodásnak a következménye, — az az ernyedés, lelket tépő némaság, iszonyú és kétségbeejtő kulturális haldoklás, ami itt Nagyszöllősön van a magyarságot illetően. Nagyszőllősnek hivatalosan is 2414 százalék a magyarsága (mennyi van még ezenkívül!) tehát: megvan a jogcím és az akadálytalanság a mindenféle kulturális megmozdulásra. És ehelyett mi van? — Semmi: a leglelketlenebbül semmi... A nagyszőllősi magyarság alszik és alszik és nem akar felébredni. Amíg a környék magyar falvaiban, még a görög katolikus Karácsonyfalván is, lelkes és állandó műkedvelők működnek, addig Nagyszőllősnek nincs egy megszervezett, állandó színjátszó gárdája, ami szinte életszükséglet volna itt, tekintettel az áldatlan ruszinszkói magyar színházi viszonyokra. Pedig lennének itt erők, első- rendüek és szívesen játszók, de: hiányzik az erős, szervező-vezető kéz, amely összefogná és gárdába tömöritené, vezetné őket. . Erre is akadnának itt emberek, — különben igen derék, becsületes, jó urak valamennyien, — akik hozzáértők, hivatottak s épp ezért kötelesek lennének erre, csakhogy ezek az urak tele vannak akarattalaósággal, akcióképtelenséggel, nembánomsággal. így aztáu érthető a szomorú eredmény. Egyedül a nagyszőllősi „Népmüselődési Egyesület“ magyar osztálya az, amely nem engedi kezéből a magyar kultúra zászlaját és a téli szezonban népszerű tudományos és művészeti előadások rendezésével kiáltja a mementót a halódó magyar fülekbe. Ezek az előadások rendkívül üdvösek, nívósak és látogatottak. A másik ily intézmény, a nagyszőllősi „Úri kaszinó“ egész évi működése a délutáni tarokk-partikban és évente egy bál megrendezésében merül ki. Bizony ez édeskevés s én azt hiszem, hogy módjukban állana többet is csinálni. Még szerencse, hogy legalább egy mozijuk van a szőllősieknek, amely heti négy előadást tart és az év háromnegyed részében egyedül és tőle telhetőleg képviseli és csinálja itt a kultúrát. Pedig milyen gyönyörű és izmos és magas kulturális életet lehetne itt felvirágoztatni, ba Nagyszőlős magyarjai felekezeti és osztálykülöub- ségek nélkül fognának össze legszentebb mai célunk érdekében. így: szétforgácsoltán mindegyik fél gyenge, de kart karba téve, minden adottság meg volna ehhez: a pénz, a tehetség, az akarat: minden! — Persze: először a sarokba kéne vágni sok mindent: a gyerekes elfogultságot, a rövidlátást, — a háborueőtti, avult, úri ideológiát és elszegődni közönséges napszámosnak: a magyar szó, magyar lélek, a magyar faj napszámosának. — A kultúránk az egyedüli fegyver, ami még a kezünkben maradt. — „Tertium non datur... !“ Az egyéb utak már csak voltak és — ezt kell tudni megérteni... Nagyszőlős már a közápeurőpai kis magyar sziget ölelkezése a hatalmas szláv tengerrel. .4 magyarság védőbástyájának kellene lennie, de mai viszonyaiban még az őrtálló katona szerepét sem tudja betölteni. Hogy miért? — Megmutattam, felfedtem a betegség igazi okait. Ha a gyógyító kéz késni fog, a végeredmény: a pusztulás, a halál egész biztos eljön idejében. — Szomorú és rettenetes példák állanak a szemünk élőit épp ezen a vidéken. — Csak az elvakultság nem Iái csak az őrült nem okul... Ne haragudjanak meg rám azok, akiknek a cimére küldöm riportom előbbi passzusát. De én annyira szeretem a fajtámat és annyira féltem a végeket, hogy a magam szivéből, a magam véréből, a magam szeretetéből, a magam féltéséből szeretnék beleplántálni egy-egy csöppet minden végvári magyar szivébe. Bárcsak megtehetném! A hármas ünnepek városa Nagyszőlős lakossága hozzávetőlegesen egy- egy harmad részben magyarokból, oroszokból és zsidókból áll. A magyarok katolikusok és reformátusok. Minden felekezet erősen taríja ünnepeit, hogy az év egy harmadrésze csupa ünnep. Egész Ruszinszkóban ez a helyzet, de Nagyszöllős ebben is vezet, mivel a felekezetek körülbelül egyenlő arányban vannak itt képviselve. Minden hét szombatja, vasárnapja ünnep, de akad oly hét is, amelyre három, sőt négy ünnepnap esik. Végtelen káros ez mindenre, tekintve azt, hogy csupa ünneplésből nem lehet megélni. Igazán ideje volna már, hogy legalább a Julián- és a Gergely -naptárt egyesítsék és eltöröljék a feleslegesen sok ünnepet. „Ez a Szöllös mán egészen olyan mint Budapest.. A mai élet éltető esszenciája: a humor azért terem Nagyszőlősön is. A multkorában a megyeháza előtt hallottam két atyafi beszélgetését, amint az utcai fagvlaltos kétkerekű, piros kordéja csilingelt el előttük: — Ez a Szőlős mán egész olyan, mint Budapest, mán itt is az uccán árujják a fagylaltot... Elmosolyodtam. Azután eszembe jutott, hogy valamiben mégis hasonlít egymásra a két város. Mind a kettő vadul tobzódik ... Budapest: a gyönyörben, a selyemben, bársonyban, — rongyokban; Nagyszőlős: — az élettelenségben ... * Végezetül még ideirom a halott Költő örök- veretü, prófétás szavait: „Ember beszél, kinek a So>s, /Is élet, évek és napok Szivének gyökeréig fájnak..!' ... Okuljanak belőle azok, akiket illet. Kelembéri Sándor.
