Prágai Magyar Hirlap, 1926. augusztus (5. évfolyam, 172-197 / 1210-1235. szám)

1926-08-08 / 178. (1216.) szám

1923 augusztus 8, vasárnap. Orlac kezei vagy az emberi korlátoltság istápolása rta: Egri Viktor. Ne tessék megijedni a kettős címtől! A misz­tikus titokzatosságot sejttető főcímet egy gazdasá­gilag bizonyára jól megalapozott és még ezekben a kétes időkben is biztos alapokon nyugvó német vállalat akasztotta kitünően bevált cégérnek film­je elé, a kicsit terjengős alcím az én szerzemé­nyem. Utóbbival különben, mellyel az elért hatást óhajtottam lakonikusan jellemezni, többfélekép­pen variálhattam volna. Bő választék állott ren­delkezésemre. Mifelénk mézesmadzagnak hívják azt a tésztát, amit az ember a legnagyobb várako­zással, miután szigorúan csak felnőtteknek rekla- miroznak valami bárgyuságot, gyanútlanul bekap Tehát mondhattam volna igy is: mézesmadzag „tizenhat éven felüli felnőtteknek". Mifelénk tudniillik a térdnadrág hóditó divatjánál bizonyá­ra léteznek tizenhat éven aluli felnőttek is és viszont. De térjünk rá a tárgyra. Amikor az átszenve­dett előadás után kicsit émelygős gyomorral és puhára butulva, kiszabadultam a szabad levegőre, egy helyes kislány, akinek összes általam nem ismert és még csak ezután elkövetendő botlásait mégbocsátottam volna, szépen tagolva és mély meggyőződéssel ezt mondta egy nagyothalló öreg­asszonynak: dorlatait: a gyilkos álarcában jár, gyilkol és szug- gerál, amint azt egy ponyvaregény hatásos 'kellé­kei megkívánják. Lehetséges, hogy a cselekmény vázolásában pontatlan vagyok, de már azt is érdem gyanánt könyvelem javamra, hogy ebből a zűrzavarból ennyit ragadtam ki összefüggően. Az üzlet kedvé­ért a film írója banális végjeleneteket rögtönöz, melyekben a fantázián elkövetett merénylet némi elégtételt nyer. Orlac-al együtt lidércnyomástól szabadulva, lélekzünk fel. amikor megtudjuk, hogy a kivégzett ártatlanul halt meg, tehát az Orlac-ra operált kezek tiszták a bűntől. Boldogtalan mozi­látogató, ne törd tovább a fejedet, íme, a problém csak képzelt valami volt, eszünkbe se jut komo­lyan megterhelni az agyadat! Meg aztán úgyis zsákutcába tévednél, ha komolyan találnád venui ezt a tésztát! Ezek után pedig joggal kérdezhetik tőlem, miért szaporítom a szót erre a lehetetlen filmre, ha olyan laposnak és orditóan butának tartom. A felelet: a főszerepet Konrad Veidt játsza, ez a pá­ratlan német tehetség, a lelki problémák nagy ele- mezője, számos felejthetetlen történeti alak bű életrekeltője. (Cesare Borgia, Don Carlos, Gess- ler, Nápoly zsarnoka stb.) Bizonyos, hogy^ az Or­lacban Konrad Yeidt-ot a film játszásnak egyik eddig megjátszatlan problémája izgatta: egy ket­tős énnel hadakozó embert életrekelteni. Bizonyos az is, hogy a kivitel technikai érdekessége is iz­gatta: élő kezeket megjátszani, melyek primaer fontosságúak és külön életet élnek. Mondhatom azt is, hogy Konrad Veidt kezeinek mesteri játé­káról van szó, összefüggően az arc oly hallatlanul tökéletes mimikájával, mely még az anatómust is bámulatba ejti. Lenyűgöz ebben a szerepében is, de ugyanakor megütközve kérdjük, miért maradt tisztára produkáló művész, miért nem avatkozott bele teljes egyéniségével a film technikai, kiviteli részeitől és a szerep alakításától távolabb eső dol­gokba, mint például magába a cselekmény felépí­tésébe? Erre is magunk adhatjuk meg a felelete!. Konrad Veidt a beleavatkozás szükségességének puszta gondolatára elejtette volna a szerepet. Egv szóval: Veidt művészetéhez méltallan szerep rneg- játszására vállalkozott és kénytelen viselni ballé­pése következményeit. Mi pedig sajnálatosnak tartjuk, hogy ilyen nagykulturáju szia ész sokol­dalú művészetét a legolcsóbb hatáskeresés szolgá­latába állította. A filmet azonban ordító hibái ellenére mégis meg kell nézni, áld azonban némi illusióját, meg akarja őrizni, hagyja el a harmadik felvonása után a filmszínházat, nehogy úgy járjon mint én, aki keservesen átszenvedett előadás után mások oku­lására kénytelen leszögezni, hogy vannak filmek — és itt elsősorban a Szlovenszkón most diadal­mas körútját járó Orlacra gondolok, — melyek hatásosan támogatják az emberi korlátoltság ter­jedését. — Tudod, nagymama, ennél a filmnél az a rendkívüli, hogy bemutatják a sebészet óriási ha­ladását. Bizony, nem csekélység, hogy manapság már kezeket és fejeket tudnak átültetni! Erre kábulatomból nyomban felocsúdtam és éber érzékekkel tovább figyeltem, mig az elragad­tatásnak ömlő zuhataga újból el nem kábított. Be­vallom, gondolatban meglékeltem már sok ember fejét, hogy kitekinthessek lelke ablakán és meg­ér.sem, átérezzem életét, de ha nem az életet szemlélem, hanem az emberi tettet, a művészi munkát, akkor megőrizem a szemeimet és a ma­gam érzékeivel kutatom az egyéniségre ható mo­tívumokat, melyek kikristályositották az alkotást. Hasztalan volt- azonban minden fáradozás az 'Or­lac esetében, a fejlékelés nem sikerült és igy kénytelen vagyok a magam szemével látottakat regisztrálni. Ez ismételt kisértés után pedig röviden vázo­lom a filmnek, hogy szomszédomat idézzem, a se­bészet. csodálatos reklámjának, sujet-jét. Orlac, a finomkezü zongoraművész, koncertkörutjáról értő­siti fiatal feleségét, hogy útban van hazafelé. Az asszony türelmetlenül várja őt, a finom kezeit, eze­ket a mesteri kezeket, melyek annyira elbűvölik a hallgatóságot és forró simogafásukkal megejtik az ő asszonyiságát. A kezeknek ez a beállítása frappáns, művészi b izgalmasak, de elsősorban igazak a további képek, melyek a pályaudvar felé siető asszonyt mutatják, aki vasúti szerencsétlen­ségről értesül és autóval siet a katasztrófa szín­helyére. Orlac, a művész nem pusztult el, de cso­dálatos kezei, melyek élete lényegét adják, össze- roncsolódtak. Az orvos a feleség rimánkodására megkísérli a lehetetlent: az alig egy órával ez­előtt kivégzett gyilkosnak kezeit átülteti a művész csonka karjaira. És ezek az átültetett kezek mo­zognak, élnek. A művész felépül, de amint meg­tudja, hogy egy gyilkos kezeivel jár, felborul a lelki egyensúlya. Iszonyú már a gondolat is, hogy kezekkel jár, melyekhez vér tapad, melyek isme­rik az ölés mozdulatait, kezek, melyek újból bünbgi eshetnek, melyeket a lelke irtózattal lök el magá­tól. És az emberben meghal a művész, hiába ma­gyarázza az orvos, hogy a lélek, az agy az ur és a * kezek engedelmes esközök. Tagadhatatlan, hogy ez a kézátültetésből eredő helyzet minden fantasztikumával hatásos, a re­gényírónak kitűnő analízisekre adott volna alkal­mat, a filmrendezőt pedig, aki értett volna egy iz­galmas cselekmény megkomponálása mellett az anyagban rejlő misztikum kiaknázásához, nagy fel­adatok elé állította volna. Gerhard Hauptmann Phantom-ja, az Indiai síremlék vagy a Caligari- film meggyőzően bizonyítják, hogy a valóság fe­letti hálás terrénuma a képzett és találékony szel­lemű filmrendezőnek. Eleinte úgy látszik, hogy az Orlac rendezője ura az anyagnak és néhány ha­tásosan felépített jelenetet hoz: Orlac szobája aj­tajában megtalálja azt a tőrt, mellyel a gyilkos végzett áldozatával és a kezei, — a gyilkos kezei, ■— éhesen kapnak utána. Most két én hadakozik benne, a tiszta ember és a bűnös, akinek véréi | érzi ereiben. És a rettenetes kezek úrrá lesznek ' az egész emberen és megölik benne a művészt. Eddig tökéletes a film lélektani megalapo­zása, ami azonban ezután következik, az a legbar- gyubb laposságba fullad, a film fantasztikus eleme átcsap a rémdrámák lehetetlen jeleneteibe és cse­lekménye a Harry Piel-cselekmények szintjére sül­lyed. Megjelenik égy malaclopós titokzatos idegen, aki misztikus parancsokat ad a ház lakóinak és mindenki, maga Orlac is a bűvkörébe kerül. És hogy az ember minden hajaszála égnek nferedjen, megtudjuk, hogy ő a kivégzett gyilkos! Kilétét természetesen csak a félőrült Orlac előtt fedi fel, aki hajlandó elhinni neki, hogy a fejét sebészeti beavatkozással egy más embertől kapta, éppúgy, mint ahogy Orlac kapta az orvos segítségével az ő kezeit. Titokzatos fellépésével váltságdijat akar kezeiért Orlactól kicsikarni. Ezek után egy csöp­pet sem lep meg bennünket, hogy közben bűntény történik, melynek Orlac apja esik áldozatul, hite­lezők fenyegetőznek, s végül Orlac abban a meg­győződésben él, hogy ő maga gyilkolta meg az apját. Miután a cselekmény már szinte kibogozhata1- lannak látszik, megkapjuk a rejtélyek megoldá­sát: az Orlac-ház titokzatos idegenje, vagyis a gyil­kos egy egyszerű kórházi szolga, aki Sherlock Jíolmest megszégyenítő fortélyossággal végzi fon­Halálugrás Irta: Sebesi Ernő. I. Csak egy függőhidon át közeledett a messzi és régi nagy múltjával, az élettel. Ez a hid a nő volt, aki megmaradt neki. Minden este ide jött ki hozzá, a város határába, egy szerény emelke­désű domb határába. Itt volt a víztorony. Ennek a vezetését különös kegyelemből mégis rábízták, mert nagyszerű felkészültségét nem tagadhatták le még a kártyacsalás után sem, amikor lefokozták. A mérnöki diplomát még aznap este égette el. Akkor úgy volt, hogy az életét is felgyújtja, de nem igy esett. A nő, aki ide minden este pontosan és szerelmesen kijött, — visszatartotta. Most is ide várta. Egész nap a városra bámult, innen gyönyörű kilátás nyílott le a völgybe. Különösen délután voltak ilyen nehéz percei, a kávéházi órák, a kártyapariik ideje kísértetiesen és fele- lősségrevonóan ott kongtak a feje körül. Pedig már vagy hat éve is elmúlt a nagy és végzetes bukása óta. Nem volt nap, hogy fel ne villaat volna annak a kínos pillanatnak a képe, amikor a főmérnök rajtakapta. Szörnyű, utolsó parti veit ez. Még aznap elcsapták. Mint valami száműzött, úgy hengerelte le összetaposott sorsának útját. II. A nő ma hosszabb ideig váratott magára Nem gondolt különösebb okokra. A nő az utóbbi időben az anyja betegségéről panaszkodott neki. Elhitte. Hálás volt a nő önfeláldozásáért. Évek óta járt hozzá, a rágalom ezer átkával mit se 1ö- rődve. Egy rehabilitálás reménye sokszor gyul­ladt ki a nő előtt.a mély éjszakában, ha eljött tőle. Mert azért mégis, otthon töltötte az éjjeleket. A szomszédok nagyon sok petróleumot fogyasz­tottak miatta (szegényes viskók felől járt ki min­dennapi útjára). Mindez a kontroll miatt volt. A. nő kifelé mégis megtartotta erényét és keserű martiromságának édes gyümölcseit szívesen nyúj­totta a száműzött toronylakóuak. Ez leszaggatta meghagyott óráinak minden virágát. Házasságról sose esett szó közöttük. A toronylakó ma este nagyon megneheztelt a magányra, amely most először kínozta fel. A nap száraz adatok és szá- mitgatások unalmában pergett le, a főmérnökkel volt ugyan egy heveá összeütközése, de nem ért fel a személyeskedésig. Az üzem körül indult meg az ellentét. A végén elcsendesült. A főmérnök sajnálta a megtévelyedett embert, korrekt tiszta­ságáról mégis lefricskázott minden közeledési le­hetőséget. Ezért mégis különösebb figyelemmel kisérte a volt kollegáját. A nő miatt volt ez. ( III. . A nő, aki ma este még mindig nem jött a szokott helyre és megbeszélt időben. A torony- lakó kiállott a víztorony középső emeletére. Ide küldte viszfényét a vörhelyszinekre gyulladt vá­ros. Egy-egy hangosabb kocsizörgés is ideverte visszhangját. Augusztus szélütött tehetetlensége bágyadt rá a városra. Most korzóznak odalent, — mondta magában a toronylakó. — A becsületesek, a tisztességesek, a karakterek. És mosoly rán­gatózott az ajkán. Egy árnyék mozdult meg a to­ronytól oldalt. Egy bokor is felreszketelt, már nem *bánta volna, ha a nő fakadt volna ki belőle, bűnös és megtévedt bimbónak. Semmi. Yárt. Be­ment a műhelybe, de semmi dolga nem akadtt Rádöbta magát a priccsre. A priccs, jobban mint máskor, megroppant a dühös és heves súly alatt. Egy kis kósza szellő a gyertya védtelen lángját kezdte ki. A villanyt már előbb oltotta el a io- ronylakó; tizenegy felé járt az idő. Most hirtelen felpattant a felkészülés heves iramával. Ma este nagy dologra szánta el magát. Hat év után először lemegy a völgybe. A lezárt torony magasságából, a független, tiszta csendből a mélybe, a zajos és rnegronfő városba. És megkeresi a nőt — hátba útközben találkozom vele, — gondolta. Már kinyi­totta a kis durva ajtót, valami remetekéibe illő bot után nézett. Ebben a pillanatban ösmerős lép­tek kopogtak föl ide. Már akkor kint volt a víz­torony szűk kerítése előtt. A nő volt. Mögötte egy hosszú árnyék. És fölvigyorgott. Nem kell lemennie, örült. IV. Az az árnyék a nőhöz tartozott. A főmérnök volt. Egy héttel ezelőtt kileste a nőt, ahogy föl­keresi a toronylakót. A nő kívánatos volt. Első pillanatban holmi hivatalos tilalmakra gondolt, kispekulált paragrafusok kényszerével véget vetni a tilos látogatásoknak. De a nő sokkal szebb volt, semhogy ennél a tervnél maradt volna. Há­rom nappal ezelőtt, csaknem ebben az időtájban megleste a nőt a kijárónál. A nő felsikoltott. A toronyiaké nem hallhatta meg a vészjelet, fá­radtan és bágyadtan dőlt végig a priccsen. Már akkor felcsókolta az egyiittlét minden izes emlé­két. A toronylakó nem sejthetett semmit. A fő­mérnök fenyegetésekkel lépett elő ott mindjárt az éj sötétjében. Korrekt, intakt jelleme, előkelő ál­lása szörnyű érvekkel támogatta. A nő a torony­lakóra gondolt, hat évnek minden értéi'" házasságnak gyáván, de mégis biztatón felcsillanó reményére. És könyörgött. Már akkor a külvárost járták. Egy sötét utcán váltak el egymástól. A nő másnap nem árulta el magát, harmadnap is el­jött. Ugyanakkor ott várt rá a déli kijárón a főmérnök. Ma este a nő később jött fel a torony­iakéhoz. Ma este először úgy jött ide, ahogy ed­dig soha. Az az árnyék ráfutott a toronylakó gya­nakvó arcára. Szótlanul lépett be. V. A némaság feldacolt a megváratott és kinyúlt idővel. A tj^onylakó nem kérdezett. Az ajtót nyitva felejtette. A nő megérezte a szándékát. Védekezni nem lehetett. Nem is volt rá oka. A kirobbanás feszültsége ott fenyegetödzött a fejük fölött. A főmérnök lent várt és türelmetlenkedett. Hat év egyetértő és mindent odaadó készsége hall­gatást és számonkérést követelt egyszerre. A nő mégis odament a férfihez. Hangja csak úgy bú­gott, mint tegnap. A főmérnök, — mondta. — A foltos embernek kinyílott a szeme. A főmérnök — ismételte gépiesen a feldobott szót. — A lány már fel is sirt. — Ne sírj, parancsolt rá az em­ber. — A főmérnök — és most már gúnyosan színezte fel az ismétlést. — Tehát a főmérnök az az ember, aki — és itt egy ökölbe rándulf. kéz álliiotta meg a mondatot. A toronylakó akkor már a folyosón szédült. Leszegezte a tekintetét a sötét domb felé. Valami megmozdult, de jól lep­lezett kontúrokban a felismerhetetlenség jóérze­tével. A nő már akkor kint volt a folyosón, ő is lepillantott. A főmérnök tekintélye följelent­kezett. ő itt nem lehet titokban szorongó szerel­mes, aki kalandba bocsátkozott. Kivette zseb­lámpáját és a villamos sugár felszökött a fo­lyosóra. A toronylakó hátratántorodott. A nő rossz előérzetében felsikoltott. Most már bent" voltak a szűk műhelyben. Újból kezdték a folyta­tólagos csendet. Itt szó nem eshetett már többé. A főmérnök most már türelmetlen, merész és nyílt lett. És felkiabált: — Várjak még kérem? — A kérdés a torony- lakó bezárt gyanúját kopogtatta fel; már akkor ott állt előtte a nő, ártatlanul és mégis elitélve. Egy szó mindent megvilágított volna. A sötét in­dulatok kerülték a kiutat. A főmérnök még egy­szer fölkérdezett. — Várjak még? És újból. — Lejön már kérem? A toronylakó átkarolta a nőt. Szája már leválaszolt: — Lejön kérem. Rögtön, azonnal, dadogta felvilágositóan. A nő a folyosó karfáját érintette, de akaratlanul. Szédült és tanácstalan tartása rápuhult a toronylakó heves kezére. Karján megdagadtak a megkiuzoit izmok. A feje lebillent az előbbi fény irányába. — Kül­döm már, — hörögte a kiszikkadt száj. — Kül­döm már és a nőt kihullatta a kezeiből. VI. Egy sikoly még felftjródott a toronyba. Utána a főmérnök halálsápadt feje rémült be az em­berhez. Ez a priccsen terült el. Mellette kábul- tan támolygott a főmérnök. Valami kegyetlen dac és kétségbeesés lakatolta le a szájukat. Egymásra szerettek volna rohanni. A főmérnök most ki­rohant a folyosóra, lebámult a dombra. A nő mozdulatlansága feldermedt a folyosóra. Valami szót keresett. Egy kérdést. Egy tisztázást. A to­ronylakó rámeredt a főmérnökre. — Fel fog je­lenteni. Tessék innen telefonálni. A hullát is el kell szállilani. Borotvaélesen metszették a közé­jük fagyott csendet a szavak. — Kérem intéz­kedni. Én gyilkos vagyok!... A főmérnök nem felelt. A nyitott ablakhoz ment és csöndbe, óvatosan bezárta. A toronyiaké a válaszra éhezett. Szemének golyóit a másik a szivén érezte gurulni. A főmérnök megszólalt. — Nézze, ez itt borzasztó. Én nem tu Ram, hogy maga — és szárazon felköhécselt. Levette a szem­üvegét. — Nézze, ez lehetett véletlen is. Nem gondolja? Ha szerette volna a szerencsétlent, akkor talán mégse kellett volna ezt... szörnyü- ködve elfordult és kinézett. — Nem szabad meg­tudnia senkinek semmit. Ez véletlen volt. így magának is jobb, mindenkinek. A toronylakó felhördült: önnek is nemde? Titokba maradjon nemde? Szellőztetni kellemet­len volna, ugyebár főmérnök ur? Mondja főmér­nök ur, igazam van? A szégyen, a botrány, a ta­lálgatás. A felesége, a tisztességes családi élet, korrektség, az intaktság, az ethika, a morál, a ka­rakter, a társadalom, a konvenciók. Már akkor fülsiketítőén döi'ögtek le a kidobott kiáltások. — Nézze, uram, csitti/tgatta a főmérnök a fel­dühödt embert. — A sajtót elhallgattatom. Ne féljen. Nem lesz bántódása. A nő, a szegény nő, igy kellett jönnie. És akkor már könyörgő, ösz- szetett kézzel érvelt, magyarázott és védekező,tt egyszerre. A toronylakó felnevetett. Sötéten villo­gó kacagások hördültek ki a száján. — A pozíciója forog kockán, főmérnök ur. Az újságok meg írják.. Az időpont gyanús. Itt nem lehet segíteni- rajtunk. Én feljelentem ma­gam. Én nem veszthetek semmit. A nő mindenem volt. Én csak egy senki vagyok. — Dehogy kérem. Nézze, még minden jóra fordul. Én majd szólok az érdekében. És könyör­göm, a nő emléke, a szegény leány szüleire gon­doljon. — ön szerette az a lányt? A kérdés itt egy kinyílt bicska volt. \ A főmérnök hallgatott. A toronylakó kint várt a válaszra. A válasz nem jött. Egy székre roskadtan várta a főmérnök az eshetőségeket. A toronylakó már ott lovagolt a korláton. — Szerette a nőt? — jött tudakozó lendü­lettel a kérdés. A főmérnök nem szólt. — Segítsen magán, főmérnök ur! A nő vár, ott lent, látja ott? egyikünkre vár. — Az utolsó szavak már lentről buggyantak föl, ^ mint vissza­perdült nehéz, kövek. VII. A főmérnök lenézett a dombra. Zseblámpája rászórta fényét a két hullára. Kezével a karfát tapogatta. Valami bizonyta­lanság húzta le a két hullához. De kiegyenesedett és a telefonhoz rohant. Szerencsétlenséget je­lentett be. Egy szerelmes pár halálugrását a to­ronyból. Árnyéka végig kopogott a torony lépcsőzetén. A két hulla tekintetét nem bírta el, egy percre holmi revolver után kapkodott. Hűvös éjjeli szél csapott kiizzádt arcába és rohant be a város felé. Hátra nem nézett. Meg volt róla győződve, hogy a két hulla utána kullog. Nagy loholva ért haza. A nő anyjának száz koronát küldött más­nap névtelenül. Egy hét múlva már csak homályos emléknek párolgóit feléje a mai éjszaka. Antenna Légüres térben zengő iémtorony szikrákat szór szét zizegőn a szélbe Az üveg-burkon nem hat át a hang csak éther-kvllám cikáz ki az űrbe! Éther-tengerben titkos vész-jelek szöknek belőlem messze szét a korba. Talán távoli testvér-rádiók fölfogják késett, kósza szózatom. Darvas János. Belebotlunk a halálK Száz indulás közt célunk vesztve- Se a földön, se az égen. Tengünk, fogyunk reménytelen Tűnődve sok semmiségen Se a földön, se az égen. Könnyes vihar megáztatott. Nem nőtt dúsabb fii utána. Gyérebb sem lett a vetésünk Hangos békák jó tanyája: Vadvíz fakad fel nyomába. Átfúrta a rozzant töltést Máshol dagadt árnak sodra. Nem volt, ki a régi gátat Kővel, hittel tatarozza, Szivünket az ár kimosta. Ahogy az évek peregnek, Úgy baktatunk vissza, hátra. Előbbíóbb belebothmk Az ásító, rút halálba. Csak baktatunk vissza, háttá ... Tamás Lajos. XJ /

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom