Prágai Magyar Hirlap, 1926. augusztus (5. évfolyam, 172-197 / 1210-1235. szám)
1926-08-22 / 190. (1228.) szám
Vasárnap, 1926 augusztus 22. ^■ui.w>imir8BB-n'-iwmm »^xmjji»»l..li.^Miiut«i!w»iwiBw«Bwagm!^wnr.W7ag3aimsa!gig55^au3Mgmy,BWiTwrtanc!i.'a3M»B«a Öregasszony: Azt. Öregember: Ugy-e! Mutasd! Öregember: Máj mellássa kend. v Öregember: Legény lábán, legény fején, igaz-e? Öregasszony: Mit mond? öregember: Csizmát vettél. Kalapot vettél. Szeretőt vettél! Szeretőt vettél! Az én pénzemen! Te . . . te . . . öregasszony (sikít): Ki ne mondd! Öregember: Te ringyó! (Csend. Sokáig mély hallgatás. Az ember nyög, szuszog. Az asszony sít.) Az öregasszony (feláll): Maga pénzéhes. Pénzre vágyó, pénzre váró. Maga szívtelen. Öregember (csufolódva): Ki az a legény? Öregasszony: Ha megmondanám! öregember: Mutasd, mit vettél neki. Öregasszony (sir): Miháj . . . öregember: Mit vet-tél ne-ki! öregasszony (ránéz. Erős lépéssel a ládához lép. Sokáig kutat, sirva-dühösen. Aztán egy nagy csomagot húz ki. Megnézi. Az ember figyelme, nyögve dűl előre. Mindkettő szeme a csomagon. Az óra felet ül. Az utón ostor pattan. A csend, mint a gát: fojtogat), öregember: No? öregasszony (hirtelen kibontja a csomagot és hangos sirással dobja az ember ágyára): Hát itt a pénz. (A csomag kibomlik. Halotti papucs, vánkos, ezüstös-fényes szem-fedő. Szemfedó!) * Öregember (izzadságcsöpp a homlokán. 'Most ébred rá, hogy élete már nem játék): Ez? Ez? Nekem? Te vetted? Miért? öregasszony: Lássa . . . lássa . . . Öregember (szétbontja a szemfedőt, kiteríti, megnézi. Halálos sápadt): Mér mutattad .. . öregasszony: Maga kérte. A legényemnek vettem. (Nagyot, nagyot sikit. Ráborul az ágyra.) Az én legényemnek! Szerelmes ajándék . . . öregember (egyideig irtózva nézi a tzemfedőt. Megbálorocttk. Közelebb emeli. \Vizsg<£lja): Milyen drága vöt? SLDLSl EÉXŐ: Ima az É Itt, lám félrehulló morzsák fölött jámbor galambok fehéren imádkoznak. Most dél csillog a tornyokon. A magány szerpentinjéről most szálltam le, magamba, de kérdem: az Éhség keserű titkát finnyás füleknek minek verné ki nyelvem?! Úgyse lelem az ember helyét sánta utaimon. Kihez forduljon arcom? Siető lányok izgékony húsa szememről fogamra csusszan, lábamba zsibbad a tér, az őszi levél ép mást ájult el cipőm tompa orra előtt. Jó neki már. Én nem vagyok levél. Nöszagot szippantok toppal s kis facér csöndet úgy csenek a város pucér zajából és a hegynek tartok. Itt ügyes patakok iramodnak s a fagytól rettegve sikamlós halakba kapaszkodnak, itt nőstény rigók kedveskednek velem és fölsziszegnek hozzám. Hajdani kedvesem, te! Egy nyúl is most riad föl és lakmározva bámészol. Fogadni mernék: sajnál. Ebédszagot gereblyéz a lengeteg paraszti szellő! Igenis!! Én éhes vagyok!! Otthoni kenyerem barnáján a penész zöld virága gyászol. Este is eljövök ide, ha bírom. Itt jó, itt közelről méláz a Hold, a csillagok is megmosolyognak. Csak a kutyákat ne irigyelnémI Milyen jó is a bitangoknak, hogy éhségüket kiugathatják a süket határba! De én értem őket: néma párájuk úgy felhoz a közömbös ugar fölött, Valami csuda történik még- dögös hullák megszánják őket és ideküldik hívogató, részeg illatukat. De mi vagyok én, hogy úgy elhajlott tőlem a boldogító kanál?! Leüzensz jókor? mikor fogsz betelni velem, mindent lebiró egyetlen, kegyetlen Éhség? Add, hogy a harang estéli szava halántékomon már hála-félét kalapáljon!!! * Mutató a „Felhő, könny, örvény" c. készülő verseskötetből. KISKORÚAK (Ligeti korkép-) így fiatalít és szépít a f CoralhréfflB f Coralí-puder GOfiril'Szapp PSlerakat a 6. S. R. részére: Vörös Rák gyógytár, Bratislava. (A vak ember a pádon ül a ligetben. Szekrényem a pad jobb sarkára húzódva ül, fejét hátrahajtja és úgy tesz, mintha, aludna. A pad megroppan, miután két pár óvatos láb közeledett csoszogva. Két valaki ül le a padra, szerényen a bal sarkába. Azok ketten mély hangon kezdenek beszélgetni s a vak ember figyelmesen hallgatja őket. Megállapítja, hogy az egyik egy férfi, a másik e>gy nő.) A férfi: Tudod-e, hogy fokozottabban kéne vigyáznunk rájuk? Olyan csintalansá- gokat csinálnak, hogy ki sem mondhatom! A no: Hisz nem eleget vigyázok? Mikor kijöttünk, akkor is mondottam nekik, hogy ne kószáljanak messzire, mert én nem fogom keresni őket. A múltkor már azt hittem, hogy eltévedtek! Képzeld, vacsora nélkül ödöngtek a ringlispil körül. Már akkor megmondtam, hogy ha-ez még egyszer megtörténik, . hát, ne számítsanak rá, hogy kijövök velük! . / * A férfi: Én is pontosan ezt mondtam tegnap estelimkor arról volt szó, hogy hová menjünk vasárnap délután. Megmondtam, hogy én bárhová szívesen megyek a kedvükért, ki a zöldbe vagy a ligetbe vagy ahová a többség akarja, de azt az egyet kikötöm, hogy a megbeszélt időre a kijelölt helyen legyenek, mert én nem fogok utánuk szaladgálni. A nő: Egészen tönkreteszik az ember idegeit. Örökös aggodalomban élek miattuk, egyebet se csinálok, mint attól rettegek, hogy valami baj éri őket. Amennyire vigyázatlanok, hát ez is könnyen megtörténhetik! Bele kell őrülni! A férfi: No azért mérsékeld magad, ne izgatódj annyira, legyen több eszed! A nő: Igen, de ez igy megy már hónapok óta: Az ember ennyi gond alatt végre is összéroppan. A férfi: Látod, hogy én sem veszem közömbösen, de azért nem veszem túlságosan tragikusan sem. Eleget figyelmeztettem őket, te is eleget megtettél mindent, a mi lelkiismeretünk kérlek szépen egészen nyugodt lehet. Utóvégre senki sem viselheti a mások cselekedetének a súlyát, még ha azok a mások a legközelebbi hozzátartozói is. A nő: Legalább a látszatra adnának valamit, Már tegnap is, ének óra után odajön hozzám Kék Klári; az az utálatos "és' azt mondja, hogy igaz-e az, amit a mosónő mondott felőlünk? Nekik ugyanaz a mosón© mos, aki nekünk! A férfi: Remélem visszautasítottad? Emellett azonban bizony ez nem kellemes. Mit legyünk? A nő: Mit tehetünk? Egyelőre most cselekedjünk! Már egész sötét van. Menjünk és keressük valahol őket. Itt jön egy őr, kérdezd meg tőle, hogy hány óra! A férfi: Bácsi kérem szépen, hány óra van, tessék szives lenni megmondani? Az őr: Kilenc múlt tizenkét perccel. A nő: Jesszusom, már ennyi?! Gyere gyorsan, jajj hová kószálhattak, bele kell bolondulni, Istenem! (A vak ember hallgatja a sietve távozó lépéseket. Hazamenésre gondol, de aztán, tekintettel a szép és meleg estére, még egy megyed órát engedélyez magának.) II. (Pár perc múlva szaladó lábak zaja hallatszik. Vékony hangok és üde nevetés kíséretében, két valaki vágja le magát a lócára, de olyan erővel, hogy a vak embernek a feje is megrázkódik bele. Hangjuk és mozgásuk után ítélve egy fiút s egy leányt sejt az érkezőkben. Veszekedni szeretne velük, de aztán néma türelemmel hallgat.) A lány: De jó volt, de jó volt! Fin esi volt, nagyon fincsi volt. Ilyen jól már régen mulattam és holnap megnövesztem a hajamat.. A fiú: Aranyos xAnci, ábrándos ajakadat akarom, nyújtsd hát felém aranyos! A lány (kacag): Előszöris az ajak nem szokott ábrándos lenni, másodszoris . nem tudtál végig á-val kezdődő szavakat mondani, harmadszoris értsd meg, hogy holnap megnövesztem a hajamat, negyedszeris nesze! (Megcsókolja.) A fiú: Te vagy az enyém, te vagy a királynő és te vagy a minden az én életem szempontjából... A lány: És te vagy a szavalómüvész, holnap megnövesztem a hajamat, de hová tetted a hencballt?! A fiú: Keresd meg! Keresse meg ki* egér, keresse meg kis egér! A lány: Úgyis megtalálom! Rajtam ki nem fogsz! Ha megtalálom, kapok puszit? Kapok puszikat Gyuszika? Kapikál Ancika Gyuszikától puszikat, ka megtalálkálja hencballt? Igeeen? ,,, A fiú: Persze, persze behehe! Hopp itt vagy, ne síkits, hehehe! , „ (Fogócskát játszanak és közben a .padot irgalmatlanul lökdösik. A vak ember a gyerekkor iránti elnéző hajlamai miatt nem engedi magát egészen feldühösíteni.) A lány: Üljünk le még egy kicsikét, picurkát üljünk még padooskán és játszunk „padocskán szépen ülnek jó kis gyerekek^-et, joóó? Holnap megnövesztem a hajamat, ugye de jó itt, milyen.,fincsi?_! Nagyszerüüü! Hogy szeretlek én téged Gyuszi, ha te, azt tudnádJ Hogy milyen nagyon! Ha te azt fel tudnád érni ésszel, hogy milyen nagyon, holnap megnövesztem a hajamat! A fin: Jó jó, növeszd! De nem vagy fáradt még?! A lány: Nó hallod, egész délután szaladgálni, játszani, fogócskázni és még fáradt se legyek! Jaij de szeretnék most rögtön ágyikóba menni, bűvölni szépen kezecskét — Harmadszor, mi? Hehe... Most már nagyon kellemetlen volt neki az egész ezzel az orvossal. Legszívesebben belerúgott volna. — Igen, harmadszor! És aztán? Kinek mi köze van hozzá? — Szép dolog, barátom, szép dolog. Gratulálok. Nagyszerű, három gyerek. Azzal már ment is tovább, mint akinek sok iés sürgős dolga van még. A férj furcsán nézett utána. És arra gondolt, mit gratulál ez a hülye ahhoz, hogy neki szaporodnék a gondjai? Eddig két gyerek is sok gondot okozott, most háromra kell majd dolgozni. Mi Örömöt okozhat ez másnak? Otthon az asszony már nehezen, fáradtan készült az ebédre, kissé émelygett az ételgőztől. És nem bírt a káposztára nézni, ami ott rotyogo+t egy fazékban. Néha szédült. Ilyenkor leült egy percre. A férj soha nem volt ilyen udvarias házasságuk óta, mint ma. Megsimogatta az asszony arcát. — Unatkozol, kédves? Nemsokára egyszer, mikor már nem lehetett tovább halogatni, kocsira rakta az asszonyt, levitte az állomásra, vonatra ültette s elkísérte a szomszéd városba. Az asszony ott maradt a klinikán. Az orvos ajánlotta. Akkorra már napsugarassá olvadt a levegő. Kis melegek suhantak át a fák lombjai közt. Tavaszi nevetés rázta az élet csengőit. A férj visszautazott a városkába. Ajándékokat vitt a két gyereknek. Aztán lassan múltak a napok. Egyformán, szabályszerűen és senki sem tudta, hogy mégis várakozással teli, a friss tavaszban is sürü-fül- ledten. Végre megjött a sürgöny a városból: fiú! A harmadik fiú. Vasárnap volt. Pista, az idősebbik fiú nem akarta meginni a reggeli kávéját. Az apja még sosem törődött vele. Most mégis ráförmedt — Pista, ha rossz leszel, odaadlak a cigányoknak ! Pista nem hitt az ilyen fenyegetéseknek, nem Ök$t komolyan. Az apjától különben gém — Jó, jó — mondta kelletlenül — csak aludj már. — Ha jő leszek, nem adtok oda a cigányoknak? — Nem adunk oda. Ha jó leszel. — Jó leszek, apus és öcsikét is szeretni fogom. Behunyta a szemét. Mintha gondolkodott volna. És csöndesen mondta: — Nem kell a mese, apus. Kegyesen intettá kezével. Az asszony könnyen és gyorsan heverte ki a fájdalmakat. A csecsemő nyolc napig ott maradt mellette a kórházban. Nagyon szépen viselte magát, nagyon csöndesen, hangját se lehetett hallani. Az ápolónők meg is jegyezték. — Ilyen jó, szótlan gyereket még nem is láttunk. Akkor kocsival jött a férj az asszonyért, meg a gyerekért. S ahogy az ágyhoz ért s föl akarta emelni a pólyába csavart gyereket, az hirtelen hangos, éktelen sírásban tört ki. Hozzá serp nyúlhattak. De alig távozott két lépést, már el is hallgatott, azonban mihelyt újra közeledni próbált, ismét kitört a pólyák közül a keserv.es sirás. Idegesen, türelmetlenül igyekezett a csöppséget csittitani, de hasztalan volt. Mégis le kellett vinni anyjával a kocsira s hazaszállítani. Az ut valóságos kínszenvedés volt. Egész idő alatt sirt, mint akit éles, metsző fájdalom hasogat. Otthon az asszony újra lefeküdt, maga mellé vette á kisdedet. A férfi átment a másik szobába s attól sezdve a gyerek újra csöndes volt, megint nQm lehetett hangját se hallani. Ez igy ment most már állandóan. Ha a férfi közeledett hozzá, regtön sírva fakadt. Sokszor gondolt rá, mi az oka ennek? Megkérdezték az orvosi is, de nem tudott válaszolni, Az irodában könyvei közé bújva, .léha ráriadt a kérdés. Néha meg azl hitte, hogy csak kényszer- képzet az egész. Nem is miatta sir a gyerek. Hsak sir, mert gyerek. Máskor viszont élesen átta maga előtt a félreforduló kis ajkakat. Egyszer az asszony, később, hónapok niukü, ízt mondta: — Fél tőled, mért néni akartai, hogy megszülessen. Biztosan ezt érzi. — De. Szeretem. Csak ne csókold. Aztán otthagyta apját, anyja betegágyát, uj öccsét s le-föl járkált a szobában. Kezeit hátratette, úgy járkált le-föl, gondolataiba merülve, mint egy felnőtt. Majd hirtelen visszament az ágyhoz s nagyon csöndesen, kimérten, megfontoltan mondotta: — Meg akarom csókolni öcsikét. Megcsókolta. Szertartásosan, komoly arccal. A szemeiből az undor kifejezése tükröződött. Megtörölte a száját és tovább sétált, le-föl, hát- ratett kezekkel, gondolkozva, magába mélyedve. i*ár percig sétált igy s egyszerre megint odament a betegágyhoz. — Meg akarom csókolni öcsikét. És újra lejátszódott az előbbi jelenet. De a fiú most már belekapaszkodott az apjába s nem engedte. — Gyerünk, apus, gyerünk. Hiába volt kérés, fenyegetés, nem lehetett többé visszatartani. El kellett vele menni. Vendéglőben ebédeltek. Pista egész nap szódán volt, hallgatott. Máskor, ha a városba vitték, fele volt kérdésekkel. Ma nem lehetett hangját hallani. Este későn érkeztek haza a vonattal. Pali, a kisebbik fiú, már a vonaton elaludt. Úgy Ülte be apja a karján, vigyázva, hogy fel ne ébredjen. Pislát is korán lefektették, de nem süs^t mindjárt elaludni. — Papus, mesélj valamit. Odaült az ágy szélére s mesélni kez’rtt. Mindig ilyenkor találta ki a meséket, amelyeknek nem volt se füle, se farka, de nem is kellett, hogy értelmük legyen, mert a gy.-vek úgy se ' ?r!a be soha a mesék végét. Már a köz.°né:i ebi udt mindig. Most azonban hiába lesle. inikrr alszik el a gyerek. Már egészen összegabalyította a bonyodalmakat, maga se tudta, mii kezdjen a hőseivel. A legizgalmasabb bonyodalom közepén hirtelen félbeszakította a fia: — Apus, éri szeretni fogom öcsikét. Egyszerre kelté szakadt a mese színes fonala. Az ember egészen megijedt. Mi lesz most a mesével? Mért nem alszik már ez a fiú? — Apus, én szeretni fogom öcsiké-, de te is szeress engemj meg mamina is. 1 félt. Nevetett rajta. De az apja most már egész sötéten fenyegette: — Csak nevess, te bánod meg. Odaadlak a cigányoknak, meglátod, nekünk úgy se kellesz már. Tegnap hoztak az angyalok maminának egy uj fiút, jobbat, mint te vagy. Ez már nyomós érv volt, amin valóban gondolkozni kellett kissé. És Pista megitta a kávét. Közben. azonban rájött, hogy mégse lehet igaz a dolog, azzal az uj fiúval. Valami nyoma csak látható lenne itt a nagy eseménynek. Rögtön meg is bánta, hogy kiitta a kávét. Annál jobban meglepődött, mikor reggeli után igy szólt az apja: — Öltözz föl, elmegyünk maminához, meg az' uj öcsikéhez. , Megdöbbent. Gyanakodva, furcsán nézett az apjára. De az egész csak egy pillanatig tartott, aztán kereken kijelentette: — Nem megyek. Az apja rosszaié tekintettel nézett rá. — Hát nem vagy kiváncsi maminára? Neöl akarod meglátogatni? A gyerek nagyon komoly arccal felelte: — Maminára igen. — És öcsikére nem? — Nekem nem kell uj öcsike. Az apján a közös gondolatok, közös érzések fölvillanásának öröme szikrázott keresztül. „Nekem nem kell uj öcsike". Hányszor mondta az asszonynak, hogy két gyerek éppen elég. Rosz- szak a viszonyok, amúgy is nehéz a megélhetés, minek azt még súlyosabbá terhelni? S most itt van, tessék! Pista megijedt apja sötét arcától, elkezdett öltözködni. A cseléd felöltöztette Palit is, a kisebbik gyereket. A kórház betegszobájában nehéz, fojtó illatok szálltak. Apró nyögések reszkettek a fehér ágyak közt, mint suta, sánta gondolátok. Az asszony fájdalmas mosollyal fogadta őket. Magához vonta, megölelte, csókolta a két fiút. Kényszeredett mozdulattal a férj is lehajolt az ágy fölé s megcsókolta az újszülöttet. Ekkor Pista rémülten kapaszkodott a karjába. — Apus, ne csókold ... Két apró fényes szeme tele volt rémülettel. ! =sb Miért? Ném szeréted öcsikét?. J
