Prágai Magyar Hirlap, 1926. július (5. évfolyam, 147-171 / 1185-1209. szám)

1926-07-11 / 154. (1192.) szám

8 1926 július 11, vasárnap. Jelenet az erdőben Irta Farkas István Alkonyodott már, de a nyugati égről lesárgállottak az aranyszínű felírok és tar­tották a világosságot. Az erdőben megvilágosodott a lombtető, mint a színpadok felett a vetítő és az erdő belseje maga olyan volt, mint egy lesötéti- tett színpad. Két férfi és egy nő benne a szereplők. A gyalogút keskeny, csak egy pár em­ber tud egyszerre egymás mellett menni. Idősebb ember (most ő halad a nő mel­lett): Ha tudná, mennyire imádom magát... Nő: Sokszor mondta. (Tépdesi az útjába kerülő faleveleket.) Idősebb ember (a fiatalabbra mutat, aki diszkrét távolságban hátul maradt): Ez az oka mindennek. Vallja be, hogy őt szereti! Nő (nem felel). Idősebb ember (összeteszi a kezeit): Az Istenre kérem magát, vallja be. Nő: Micsoda jogon gyóntat engem? (Idegesen felkacag.) Idősebb ember (észrevette, hogy rossz húrt pendített meg, bűnbánóan): Bocsásson meg. A szerelem elveszi az eszemet. Nő: Ilyenek maguk férfiak. (Hirtelen, átmenet nélkül.) Mondja meg, de őszintén, mi szeretni valót talált rajtam? Idősebb ember (meghökken, de egy pillanatra rá lelkendezve tör ki): Minden. Azok a beszédes szép szemek! Azok az aj­kak! A szabályos orr! Hajfürtjei, kezei, lábai, legújabb divat szerint készült ruhája... Nő (nevetve): Elég. Még pőrére fog vetkeztetni! Mondja, hány éves is maga? Idősebb ember: Miért érdekli ez ma­gát. (Gondolkozik, hogy mennyit hazudjon el.) Negyven leszek. Nő: No hallja! Egy negyvenéves férfi­nek már benőhetett volna a feje lágya! (Hálratekint.) Idősebb ember: Ugye, most is őt nézi? Nő: Öt?? Idősebb ember: Azt a tacskót értem, aki a hátunk mögött kullog. Vallja be, hogy ő a kedvesebb. Én szívesen átadom a helyem. Nő (alig hallhatóan): Ostoba! (Fenn.) De kedves barátom, maga kezd már unal­massá válni! Nem tud másról beszélni? Idősebb ember: Nem! (Szivére teszi a kezeit.) És maga mellett nem csoda, ha el­kábul az ember. Maga a . . . (egy vigyázat­lan pillanatban bepottyan az árokba). Jaj­Fiatal ember (előrerohan): Jesszusoin! Maga ügyetlen! (Felsegíti az idősebb férfit.) Nő (mosolyog): Látja, édes barátom, így jár, aki szórakozott. Fiatal ember (az idősebbhez, miközben talpraállítja): Te állat! Eredj ' a pokolba! Maradj hátul és ne mutasd magad! Pfuj! Úgy leesni, mint egy kisgyerek! (Fenn.) No, hopp la! Semmi baj. (A nőhöz.) Ha meg­engedi, majd én kisérem egy darabon. (Tá­vozást int az idősebb embernek, aki hátra­marad és ostobán szipákol az orrával.) Nő (mosolyogva): Nagyon kedves. Csak vigyázzon, hogy úgy ne járjon, mint a ba­rátja ! Fiatal ember (büszkén): Az ki van zárva. Nő: Nono. Éppenséggel nincs. (Hátra­tekint.) Fiatal ember (izgatottan): Mit néz? Nő: Miért nem azt kérdezi, hogy kit nézek? Csak úgy nézek. Vagy nem szabad? Fiatal ember (szivére teszi a kezét): Ne kínozzon, az Isten áldja meg. Ugye, azt a vén kutyát nézi? Nő (majd kitör belőle a jóizü nevetés, dé türtőzteti magát): Szépen megtiszteli a barátját, mondhatom. Mondja, hány éves is maga? Fiatal ember: Huszonnégy. Nő: Jesszusom! Csak ilyen fiatal? (Hátratekint.) Fiatal ember: Ne kínozzon. Az Istenre kérem, ne nézzen hátra! Nő: Hallja, maga kezd unalmassá válni, nem gondolja? Fiatal férfi: Maga mellett nem csoda, ha elkábul az ember. (Bepottyan az árokba. Szünet után kezdődik elölről, mint fent, amíg ki nem érnek az erdőből.) Zamenhof B8USI30 FÜRDŐ (a szlovák Ksrlsbad) (Szlovenszkó, Zupa Zvolen, vasútállomás Brusno—Sv. Ondrej.) 3 Olajbersós forrás. Szénsavas fttrdSk. Hl- degrlzjyig)4nt£i<L Vádiamban gazdag vas­láp (mér) ffirdSk. KildoZ gyógyeredmények: rhetima, Izületi bán- tálmák és anyagcsere zavaroknál. M8£ bajok kezelése móri ttrdöknél. Év.djtmlas l-ét61— szeptember 30-álg. Els6 osztálya penzió (négyszeri étkezéssel) 30 korona. Szobák 5—15 koronáig. Prospektust szívesen küld a füráöigazgatóság. Társai keresek kossénfcánya nyitásához, kőszén kitermelésé­hez, eset'eg vevőt szerződésileg biztosított kó'szén kitermelésének jogára. A kó'szén 5800 kalóriás. Középszlovenszkón. Cim a kiadóhivatalban. Fekete szemüveg így történt: először baj volt a szívben. Aztán az ágyból kibuggyant egy cseppnyi vér.., S a láb hiába akart szaladni s a kar suta, béna ... Megijedtem: miért van ez? ... Miér? ... Aztán a szemem.. Csupa könny.. És nem akár látni.. Pedig a legszebbet mutatom néki: a kisfiámat... Ejnye, öreg, mondom, csakugyan kutya lesz itt a kertbe! Hívjatok ervost! Én meg az ufrá, a hosszúra készü­lődöm ezalátt... Hosszú, keserves napok... És hosszú, keserű éjjek... Hej, de leromlik az ember! Hogy4 sinyli azt a gyönge szivet!... Aztán löiépül valahogy, a koporsóba! visszaficánkol, körülnéz és a szeme előtt egy fekete szemüveg... És gyászfátyol borul szilire és hangra setéten. így hordom bélyeg gyanánt a halál szigorú izenetéí. Tőlem ne kérdjék: milyen szine van a világnak! Akarva, nem akarva csak egy rózsát látok én, egy feketét... omlyó Zoltán. A halál múló gyöngeségi tünet Irta: Max Brod. A kiránduló dán deákok beléptek a pszichi­átriai klinikába. j Rottky felügyelő fogadta őket. Átvezette őket. r-.xiik folyosókon. Az intézet, néhány lakója ment el mellettük, vödrökkel és seprőkkel, sötétkék kö­penyekben. molyok 1 okáig értek. A felügyelő Hűbériéin magántanár foga dér,/óhajába vezette a deákokat. Itt kis ideig várniuk kellett, mialatt a docens keresésére indult öregvö orca néz a fényképről felém. Egy ember, ki tudta, látta, érezte, Hogy a nagy Bábel az ember átka, Hogy béke nem lesz, mig a Bábel tornya áU. És dolgozott. Ha trachomásait, rossz-szemüeit gyógyiiókczével 'diókká fel e, Jött a Munka. Éjfélbenyuló sok-sok óra. Remények, emelkedő fal összeomlása, Uj építés, uj összeomlás, újra föl, újra, újra! S az ernyedetlen szorgalom (mit Remény tüzeltj S az ember szív szava (mit Jóság hevített) Gyümölcsöt termeti. A legnagyobbat, mit Krisztus óta láthatott a föld. Gyümölcs: a nyelv s a nedve: szent megértés. Egyek: emberek vagyunk. Ha Jahve, Krisztus, Buddha, Brahma. Allah szer. ’ nekünk, Ha az én: mai, sí, ja, io, 7, vagy több százféle is, gyek vagyunk. Ha ütnek: fáj neked, nekem, fáj a hindunak, eszkimónak, indiánnak. Ha élünk, szeretünk: egyformán szent az élet, a szerelem. ő tudta, látta ezt a S volt mersze rést ütni a gáton, Mi szétszakítja most az embert. Már rég csöndes a szive, kö a csontja, hamu c húsa, De álma: nem álom. Zöld hangyák munkája kincset gyűjt, Zöld méhek a Megértés virágporát viszik szét o földgolyón. Hogy szétszórva, lelkeket megtermékenyítve Emberglória övezze át a földet, S a régen nyugvó álma, a szent Harmónia: Való legyen. Reininger József. A szempont Pár percre kikönyökölök az ablakomon, mert olyasféle érzésem kezdett támadni, mintha a belük géppuskája: az örökké kattogó írógép, — amint az etetőjébe az egyik ivet a másik után rakom, — a fehér papirsávokkal együtt az idegeimet is fel­zabálná. Megropogtatja, telekalapálja lila belükkel aztán kidobja s másikat kér. Már nem sok van. Ami még maradt, őrizzük egy kicsit? Amint a fejemet kidugtam az esőszagu leve­gőbe, máris sulyosyStilushibát követlem el- A gó­tikus tornyok kiszögellő kő-sárkányaihoz hasonlít­hattam, — nem annyira a sárkányt mivolta', mint inkább a gótikusán ösztövér formákat tekintve, — az épület pedig barokk s igy sehogy sem illettem az ablakba. Mindegy. Azaz nem mindegy: ha kissé barokk tellségii könyököm volna, nem érez- ném annyira a fal keménységét. Előttem, lent, kis zöld sziget. Ifjú karalábék óvodája, salála-internátus, petrezselyem-újoncok­nak az egyenes sort gyakorló osztagai. Aztán ala­csony léckerítés. Ez amolyan elismert, nem vitás országhatár. Persze, ez az elismerés egyáltalán nem akadályoz egyesekéi abban, hogy a kerítésen át­mászva, némi szemelvényeket vegyenek magukhoz a, zöld, sziget értékeiből. Most kis jelenet. Cserebogár röpül az ablak előtt, mint valami nehézkes pilóta, aki pelehizoit n kis gépjébe. A szemközti hársfáról észreveszi egu veréb, röptében hozzávág, elkapja s leül vele it zöld szigetben. Aztán elkezdi a földhöz verdesni, jobbra-balra hajigálni, szóval trancsirozri. Olyan ügyetlen vele. Ha tudnék verébül, szólnék neki: „Te szamár, lépj rá a lábaddal, szorítsd le, akkor aztán kiabálhatod a lábait és szétszedheted a ke­mény szárnyait.“ Dekát verébéknél ez nem szokás. Úgy látszik: szigorú „shoking“ a lábbal nyúlni az etilhez. Az csak a. ragadozó madaraknál divat, meg a papagálynál, amelyik annyira viszi a neveletlen­séget, hogy képes a lábával vinni a csőrébe az en­nivalót. A. cserebogár kétségbeesetten képiekéit összes lábaival. Aztán ezek az összes lábak egyre keve­sebben maradlak. A veréb néha rángatás közben akaratlanul elhajította a bogarat, jó pár arasznyira. Sürgősen utána cuppogott, újra. felvette, vagdalta, cibilta. Mikor már egy lába sem volt a cserebogár­nak, akkor a szárnyait szedte ki, előbb a kemény eroplán szárnyakat, az‘án a puha, szivárványos, vékony hártyát. Aztán jöttek a kövér falatok. .4 veréb láthatóan élvezeit, nagyokat nyelt s mikor az utolsó, zsíros részlettel is elkészült, felröppent a kerítés tetejére, jobbról-balról odafente a csőrét a léchez, — ami éppen olyan illendőségi aktus, mint ha mi a szájunkat szalvétába töröljük, — s mindezek után pár fürgét fordult s elkezdett han­gosan, vidáman csiripelni. Jól megebédelt, most utána a könnyed, szelle­mes társalgás következik. Hm, dekát a cserebogár? Az mit szól ehhez? Már semmit. De nézzük csak az ügyel az ő szem­pontjából. Mi történi itt? Lehet, hogy Miszter Csere életének valamely nagyon jelentős mozzanata előtt állott. Talán éppen nagyon fontos útja volt. S akkor csapott le reá a végzet. Leteperte. Elnyomó, vad ereje ellen nem tud védekezni, ki van szolgáltaivá. Mialatt rémes kínokkal kitépik egyik tagját a másik után, —i szerencsétlen, neki hat lába van s még két pár­szárnya, ezösszesen tiz végtag, ugyanannyi kin! — azonközben át kell élnie a biztos, menthetetlen pusztulás gyötrelmeit, előre tudnia, hogy mi kö­vetkezik. Éppen úgy, mintha valami fegyvertelen emberre egy tigris teperne rá s .elkezdené szép, lassan, minden falatot élvezve, szélmarcangolni. — A cserebogár darabról darabra szakad, szétroncsolt torában, idegducaiban talán marad még valami ho­mályos, sötét fájdalom akkor is, mikor a mohó madár már elnyelte: hát mi ez? Csak olyan kis Nagy előkelő helyiség volt, karosszékekkel, fa­burkolatos falakkal, könyvsorókkal- A nyitott ab­lakon át kilátás az őrültek házának gazdagon zöl- delő kertjére. Az idegen deákok, számszeríját hatan, éppen körülnéztek és helyet foglalták, ániikor ősz kéeskesz&kállát idegesen tépdésve. égy feltűnően magas és szépen iveit honilóku em­ber lépett be. — Jastrau tanár, — mondta az ajtóban és könnyedén méghajolt. A dán deákok tisztelettel ugrottak föl kényelmes ülőhelyükről a híres név hallatára. — Maradjanak kérem, — intett Jastrau tanár fáradt, kicsit hanyag udvariassággal. Körülnézeft. — Hűbériéin kolléga várat magára. — A tekintete ném nélkülözött szigort, de még most sem volt ama kedves közömbösség vagy még inkább szóra­kozottság hijján, mely a könnyed mozdulatok mindegyikében, a törékenységig halk hangjában rejlett. — A megtekintést csak ak^or kezdjük, ha a kolléga ur megjön. — Azzal egy dobozból, mely az asztalon hevert, cigarettákat kínált. — Hol voltak mostanáig, uraim? Mit láttak? — csevegett a tanár. t A kirándulók szószólója, aki alig foglalt he­lyet, ismét felállt, — Berlinben, Boroszlóban. — — — De kérem, kejrern. „. Mosolygott Jastrau tanár és cigarettés finom fehér kezét az asztal fölé emelve, mintegy a távolból, kecses szuggesz- riőva] visszaszorította a .karosszékbe vendégét. Nilágfi. amilyen a német egyetemi tanárok közt csak ritkán, de aztán a tisztán, okosan sugárzó szemekkel egészen lebilincselő típussal /álható A tanár szeretetreméltó modora különbén élénken különbözött vendégeinek északiasan merev és ügyel len f ormaimádásától. — Nos és további éleményeik? — Azután az egészen kiváló göttiiigai egyete­met néztük meg. És most itt tanulmányozzuk a ininI asze rii i nI ézménye/ket. — UffifjPt = Iliién fi* jg^clejatUj egtfflflpfi, A Mundt Axel koppenhágai hallgató elpirult, megijedt. — Ha a tanár ur megengedi... az ember voltaképpen mindig újat és figyelemreméltót ta­nul. Itt például... azonnal feltűnt nekünk, — kísérőihez fordult, mintegy egyetértésük biztosí­tását kérve, — a tanár ur viseléte ugyanaz, mint az elmebetegeké. Rendkívül szellemes ötlet. Az embereket ne riasszák meg. az orvos és a páciens közti határvonalakat ne hangsúlyozzák fölösle­gesen. A tanár futólag, csak szemernyi pillanatig és nagyon szórakozottan kék köpenyére nézett, aztán fölényes mosollyal újból szemügyre vette hall­gatóit. — Hát már ezt nevezik „hozzátanulásnak44 — az efajta semmiséget! Nem. nem uraim, ha igazán válami újat akarnak látni és tanulni, akkor vala­mivel messzebbre kell utazniok. Délfraneiaor- szágba például. Arlesbe a Provenceba- Tulajdon­képpen sosem tudtam, hogy Aríesbeu öreg egye­tem létezik. A teljesítményéiről se hallott, az em­ber valami különöset, önök sem, uraim, ugyebár? Igazán csak az mondható, hogy egy kis kisérie- tezőintézet létezik, az öreg vidéki múzeumhoz csatoltan. Vagy még pontosabban, egyedül egy docens... igen. egy egyetlen, de persze egészen kivételes tudós, Debaudy tanár. Ismeretlen? Nos, ér. mesélhetnék önöknek róla. Höberlein kollega ma különösen pontatlannak tűnik ... A tanár uj cigarettára gyújtott, mohó szippan­tásokkal szívta, a fejét szülte szándékosan elfordí­totta a bejáratról, bár ezzel néhány deáknak hátat fordított. Arcán a kort zöld verőfénye világolt. — Mint mondottam, erről az egyetemről az­előtt sohasem hallottam. Annál jobban lepett meg, szorosan a múzeum régiséggyüjteménye mellett (mely egyébként elhanyagol!abb, mint a legmeré­szebb fantázia elképzelné) munkahelyet találni, igen, Debaudy tanár ült itt, egy félhomályos, egé­szen poros és piszkos sarokszobában, egy egyip­tomi múmia mellett, melynek fekorcslése nyitva volt és tagológyakorlatokat olvasott föl hangosan. cjtfjpa gtvaJc §et£a olyanokat, melyek­ben túlnyomóan más magánhangzók voltak, ha­sonlatosan a formákhoz, melyeken színészek csi­szolják beszédtechnikájukat. Nem akartam a híres pszichiátert zavarni, akinek írásait hasznosan ta­nulmányoztam, de cipőin már csikorgót4, észrevett és köszöntöttük egymást, mind a ketten felismertük egymást valamiféle szaklap képeiről. Az üdvözlés frázisai után bizonyos zavar állott be; vöbbc-kevés- bé... éreztem, hogy Debaudy bossz.us lesz és a legszívesebben kitaszított volna a szobából. Valami sajátságos fájdalmas kíváncsiságtól sarkalva köze­lebb léptem, jóllehet ebben érthetetlen mozdula­tokkal megakadályozni, engem mintegy elriasztani akart. „Mit mivel itt, kollega ur“, mondtam gyöngédtelenebben, mint. szándékoztam. Mind a kelten a nyitott mumiahüvelybe pillantottunk. A tetem csaknem kigöngyölitve, csukott szemekkel feküdt itt, teljesen kiszáradva,- úgy hogy a föld- barna test. egy fiú testének tiint. ámbár lalán egy érettebb férfié volt. A bőr pergament szerűen, majd pattanásig feszült a kiálló csontok körül. Debaudy ellenségesen emelte rám a szemét. „A holtak h\- giéniájával foglalkozom44. Óhajtják a továbbiakat hallami, uraim? A dán deákok egyáltalában nem feleltek, még mukkanni sem mertek, oly figyelmesen hallgattak, — Jastrau tanár kissé rájuk mosolygott, jóindula­túan örvendve autoritása hatásának. Azután újból a kerti fény felé fordította szenvedélyes gondol­kodástól teliárkolt arcól és a kert mély zöldje, mely orcáit megsápasziotla, szemgödreit mintegy kmélyitette, különösen kísérteties, halotti inódon idomult ahhoz, amit előadni akart. — A halottak hygiéniája, mondta tehát De­baudy és aztán folytatta: az egyiptomiak érlelték ezt a művészetei. Da más népek is, a maorik, birmannok, a Markeza szigetek bennszülöttei. Csak nekünk ment veszendőbe ez az öreg tudomány, hogy a holtak egyáltalában nem haltak meg. Hogv csak óvni és ápolni kell okol. Ks hogv aztán helyes, mindenesetre fáradságos bánásmód melleit olyan állapotba jutnak, mely ugyan nem nevez­hető éleinek, legalább a mi mai fogalmaink sze­riül nem, mely azonban nem halál. Anut mi

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom