Prágai Magyar Hirlap, 1926. július (5. évfolyam, 147-171 / 1185-1209. szám)

1926-07-25 / 166. (1204.) szám

6 yy „Az angol zászló sohasem lobogott tiszteletreméltóbb helyen, mint a magyar cser késznagytábor árbocán..!' Lord Hampton búcsúja a cserkészektől — Beszélgetés Elisabeih Konsuloff Wasoff-fal, a a bolgár lánycserkészek vezetőjével Napról-napra folynak a Nagytáborban az őrsi Hampton, a diadalmas Nagybritannia képviselő- és az egyéni versenyek. Az ország szine-virága je, amikor átadta az angol lobogót egy büszke sorakozik a zászlók alá, minden kicsike gyerek koldus ország fiainak. i érzi, hogy ez itt nem játék, katonásdi, turislásko- dás többé, hanem egy végtelenül szent és komoly feladat. Hitetlenül jöttem ide, ebbe a táborba a végekről és most őszintén megvallom, hogy csa­lódtam. Az ifjúság oly erőket hordoz magában, amelyek igenis képesek felépíteni romjaiból egy szeríeztillött, reményeiben, álmaiban megcsalat­kozott, mindenéből, még ideáljaiból is kifosztott országot. Jól mondotta Sík Sándor az egyik vezetői tá­bortüzén, hogy romboló közöny uralkodik minde­nütt hallunk ugyan puffogó, öreg frázisokat, tör­ténnek nagy fogadkozások a terített asztal mel­lett, de hiányzik a magyar lelkekből a lendítő energia, hiányoznak az eszmények, amelyek nem ismernek kompromisszumokat, amelyekért felté­tel és kibúvó nélkül harcolni kell. A mai ifjúsá­got mérhetetlen, szinte áthidalhatatlannak látszó szakadék választja el a régi nemzedéktől, a cser­iész ifjúság hisz a romlatlan ideálokban, mert romlatlan a szive, fehér a lelke. Ha lesz jövő, ha lesz feltámadás, úgy ez ebből az ifjúságból fog kiindulni. A Nagytábor nem adhatta meg a fiuknak azt a kellemes magányt, ami a nyári táborok sajátsága Itt, a megyeri dombokon, néhány nap alatt fel­épült egy hatalmas cserkészállam, 8000 lakossal, önálló kultúrával, közigazgatással, közgazdaság­gal. Természetes, hogy a társadalom figyelme ide irányult: ime, valami készül a megyeri táborban, valami uj, valami eddig soha sem látod csoua bontogatja szárnyait a tábortüzek csöndjében. A megyeri steppék közül kinyúlt egy láthatatlan óriási kar, megmarkolta a magyarság millió za­varos ütemre dobogó szivét és kény szar itet'.e, hogy eltanulja a cserkésztábor, a i\- mkészlélek egyszerű és mégis fenséges ritmusát. Jöttek a t z- ezrek csodálkozó, bámuló szemekkel, jött az ál­lamfő, a miniszterek, idegen országok követei, an­golok, olaszok, németek, spanyolok, hinduk és minden féle nemzet és valami titokzatos erő uj dallamokat dobolt a leikükön. íme: a szeriezu- zott magyarság, amely felkel a sírból és élni akar. Élni fog, mert van fiaiban komoly önfegyelme­zés, céltudatos férfias akarat, mert van bennük jellemtisztaság és szeretet. Sir R. Baden-Powell, a világ főcserkészének helyettese Lord Henry Hampton csak nézett, amerre járt. Tudta, hogy kemény legények ezek a fiuk, hiszen a koppenhágai Jamboree-n csak pár ponttal jutottak a britek a magyarok elé, ámde ennyit semmiesetre sem várt. Nem tudta megér­teni, hogy a játékos, vidám, kacagó gyerekek ho­gyan komolyodnak kemény férfiakká a felrivalgó trombitaszóra. Egy hét sok idő; Lord Henry Hampton ez alatt sokat látott — és sokat tanult. És julius 21-én este, a tábortűznél elbúcsúzott a magyar cserké­szektől. 12.000 főnyi tömeg ült a lobogó máglya körül, angolok, dánok, bolgárok, osztrákok; a ma­gyar társadalom előkelőségei. Lord Hampton pe­dig ezeket mondotta: — Kedves cserkésztestvéreim! Eljött az idő, hogy búcsút mondjak nektek. Nagy sajnálattal hagylak el benneteket, mert annyi szép boldog napot töltöttem közietek. Azonban, ha visszame­gyek hazámba, még büszkébb leszek arra, hogy e nagy cserkésztestvériségnek tagja vagyok, mi­vel megmutattátok nekem, mily erős és egészsé­ges szellemű a cserkészet hazátokban. — Csak néhány napot töltöttem veletek, de ez az idő elég volt ahhoz, hogy gyönyörű orszá­gotokat és annak vendégszerető népét megismer­hessem. Szivem telve van azzal a sok szívesség­gel, amelynek tanujelét adtátok. Gondoljatok ar­ra, hogy több, mint 300 ezer barátotok és cser­késztestvéretek van Angliában. Azok mindnyá­jan, mindenkor szívesen fognak fogadni bennete­ket, ha ellátogattok hozzájuk. — Visszatérve még jobban érzem azt, hogy a mi nagy testvériségünknek mily nagy fejlődési lehetőségei vannak. Lehet, hogy egyes nemzetek veszekedni akarnak egymással; azonban minden nemzet cserkésze egymás barátja akar lenni. Ez­zel biztosíthatjuk azt, hogy kivehetjük részünket a világ jelenlegi viszonyainak jobbátételében. — Nem tudom, hogy mit mondjak Nemze'i Nagytáborotokról? Oly gyönyörű volt. Annyi bi­zonyos, hogy szerencsekivánataimat kell kifejez­nem azoknak, akik fáradságos munkájukkal es bölcs szervezésükkel annak létrejöttét elősegítet­ték. Azonban ők sem érhettek volna el sikert mindnyájatok őszinte köremüködése nélkül. Oly nagy szervezetekben, mint amilyen ez a tábor, mindig van sok cserkész, aki annak szép­ségeit és kellemességeit nem élvezheti — a rend­őrség, a posta, élelmezés és mások. Ezekneit kü­lön fejezem ki bámulatomat munkájukért. Az égsz tábor sikere lesz az őjutalmuk. — Távozásomkor az angol cserkészek nevé­ben egy csekélységet szeretnék átadni. Csak azt a zászlót, amelyik a tábor árbocán lobogott, amig itt voltam. Ez pénzértékben igen csekély jelentő­ségű adomány, azonban egy kis része nemzetem­nek, melyet a Ti gondjaitokra bizok, mert úgy érzem, hogy nemzetemnek lobogója sohasem lo­bogóit tiszteletreméltóbb helyen, mint nagylabo­rotok Jtfárbócán. — Magyar testvéreimnek a csodálat és őszin­te tisztelet és minden irántam tanúsított szíves­ségükért való szívből jövő köszönet érzelmeivel adom át art. Mindnyájatoknak jó munkát kívá­nok, Isten veletek! így szólt meghatott hangon Lord Henry Ehhez nem kell megjegyzés, ide szív kell és semmi más. Ennek a tábortűznek különös érdekessége volt, hogy a jelenlevő bolgár cserkészleányok bemu­tatták nemzeti táncukat bolgár nemzeti viseletben és elénekeltek néhány bájos, szívhez szóló bol­gár népdalt. A lovagias magyar fiuk nem voltak hálátlanok az elismerő tapsokban. Alkalmam volt beszélni a bolgár lánycserké­szek vezetőjével, aki vol1 szives és néhány érde­kes adatot, mondott el a bolgár cserkészmozga- lomról. A neve Elisabeih Konsuloff Wasoff, Dr. Boris Wasoff-n ak,a bolgár Sobranje (parlament) alelnökének felesége. Előkelő műveltségű, állan­dóan mosolygó hölgy, a csinos lánycserkészek va­lósággal rajonganak érte. A leánycserkészmozgalom Bulgáriában más, mint a fiuké. Nem a nomádéletre, katonás fegye­lemre akarják szoktatni a leányokat. Az a céljuk, hogy komoly, házias nőket és családanyákat ne­veljenek. A mozgalomnak tehát mintegy a köz­ponti ideálja a család. A lányok házimunkákat, gyermekápolást tanulnak, amellett természetesen kimennek a szabadba is és igy nem lesz munká­juk unalmas és egyoldalú. Érdekes, hogy Bulgá­riában a lányok és fiuk többször egymás mellett táboroztak egy-egy kirándulás alkalmával. — Amikor kissé elcsodálkoztam ezen, elvégre a mi fogalmaink szerint ezt a legtöbben különösnek tartanák, mosolyogva jegyezte meg, hogy a fiuk a legnagyobb udvariassággal viseltetnek mindig a leányokkal szemben. Sohasem feledkeztek meg arról, hogy cserkészek, azaz lovagok. Fölemlítem Mme. Wasoffnak, hogy szloven- szkói magyar vagyok, hogy nálunk is van leány­cserkészet. Érdeklődve hallgatja szavaimat és át­adja a bolgár „méhecskék" (úgy hívják ők a lány- cserkészeket) üdvözletét a szlovenszkói leányok számára. Ismeri és megérti, — úgymond — a mi helyzetünket, hiszen nekik is vannak macedón­jaik. Ő is tudja, hogy van fájdalom, amelyről nem lehet hangosan beszélni, amely csak a szivekben él. P. Traganoff, a bolgár főcserkész is itt van a táborban. Vele is beszéltem, kérdezősködtem az ottani mozgalom szervezetéről. Amikor a szellem­re és a célra fordítottam a szót, sietve vágott köz­be: kizárólag pedagógiai cél, minden katonai gondolat kizárásával. Hiába, őket is ellenőrzik, szegényeket. 8—12 éves korukig farkaskölyök a cserkész; vannak vizi csapataik is. A mozgalom igen nagy arányokban terjed egész Bulgáriában. Ma búcsúztam a dánok vezetőjétől, erős kéz- szorítások és fogadkozások, hogy nem feledjük el egymást. Hiába, a magyar föld megigázte az észa­ki fiukat is. Elviszik magukkal a bolygó magyar lelket ködös, távoli hazájukba és néha-néha gon­dolni fognak arra a népre, amely oly szépen tu­dott sirva-vigadni a tábortüzek mellett. És nekünk olyan jól esik, ha szeretettel gondolnak reánk va­lahol. Megyeri tábor, julius 22. Ölvedi László. Hatvaníogásos dinom - dánom a régi Rőcén, a Kakas alatt o Névnapi eszem-iszom Molitoriszékmíl a karácsonyi János-napkor —Egy és más a régi gömöri igazságszolgáltatás „aráisy-korábói“ — Becsület­sértésért húsz négyszögölet kellett beültetni — kukoricával — Bírói Ítéletek a haladás szolgálatában Murányvölgy, julius közepe. A Mura ny völgyben, amelynek zöld erdő-koro­náját a büszke homloku Kakashegy viseli, hama­rább elért a múlt, mint a jelen. Még el sem ériem JoLsvára, át se mentem Nagyrőczére, a Murány­völgy kétfős gyöngyszemének mai helyzetéről még nem tudtam meg semmit, de már anekdotaszűr- nyon röpültem — a régiek fölött. A múlt ezen a tájon úgy dobálja ki magából a jóizü emlékeket, mint a tenget a kagylós oszri-gát- csak le kell hajolni érte. A szakácsmiivészet és a magyarok Ami alább következik, azt szinte szó szerint je­gyeztem le Rőcze egyik, köztünk élő volt polgár- mesterének elbeszéléséből. Csak annyit bocsátók előre, hogy ha valahol, úgy Gömör-orszagban elsősorban kitűnő viszonyt tartottak fenn elődeink a szakácsm-üvészet azon ágával, amelyet a nemzetközi szakácsnak vészeli enciklopédiák a magyar szakácsnői! vészét, vagy egyszerűen csak magyar konyha elnevezéssel il­letnek s amely magyar konyhának állandó epite- ton ornans-szai a — dús, a — zsíros és a — bő. Nem tekintve azt, hogy ez a szerencséhez tar­tozik-e, vagy sem, mi nem igen okosan ülhettünk Fortuna szekerén, — ami viszont abban lelheti magyarázatát, hogy a magyar józan esze eleve nem szereti a lehetetlenséget, a szerencse és okosság pedig eo ipso kizárják egymást — annyi minden­esetre megállapítható, hogy sorsunk mai szekeré­ről már régen elhulltak — régi és nagyszámú konyhaedényednk s a hatvanfogásos vacsoráknak még e vidéken is már csak az emléke él... A háború és a ném-etibarútság egyik legköznapibb nyeresége részünkre — a veszteség volt. Köztük elsősorban is a régi konyha — legalább is quanti- tative — elvesztése: ma nagy ebédnek számit az öt-hat fogás is. Köszönjük meg a németeknek, hogy egy csomó ilyen muszáj-szerénységre meg­tanítottak. Karácsonyi János-nap — Molitorisz János a múlt század második fe­lében 30 éven át volt a nagyrőcei járásbíróság ve­zetője. Többele között arról nevezetes, hogy az egész Murányvölgyön az ő házában voltak a leg­kiad ósabb névnapi vacsorák, János-mpkor, kará­csony másodnapján, amiknek összeállításában méltó segítőtársa volt felesége, Kubinyi Erzsébet. — Ezeken a vacsorákon állandóan hatvanon felüli vendégsereg élvezte a háziak vendégbarát­ságát. —■ Nem lesz érdektelen egy ilyen dinom-dá­nom fogásait felsorolni a maiak előtt, — különben is az eszem-iszomokát Szabó Dezső irodalmi érté­kűvé emelte azzal, hogy a háború alatt irt Elsodort Falu-jában a szokatlan jelentőségűvé nőtt evészet- nek és ivászatuak állandóan nagy szerepet és ol­dalakat szentelt. — Kezdődött pedig a vacsora, amely hatvan fogásból állt, mint a lakodalmakon szokás: lyuklevessel, melyet snoka tojással, piszt­ráng és vaddisznó tormával követett; aztán jött a vesepecsenye angolosan, a hurka­kolbász, töltött káposzta, őzpecsenye szószo- san és az első tészta: a fánk. Kilencedik és tizedik fogásnak kacsa és libapecsenyét szolgáltak befőttel és kék káposztával, utá­na nyúl gerinc, turósrétes, majd megint hú­sok: iöltött ürücomb és borjuvesés követ­keztek a második tésztáig, a herőceig, amit cseregefánk néven ismernek. Tizenhattól huszonnégyig a kővetkező fogások voltak: sertéskaraj krumplival, kappan egészben sütve, turóscsusza, sajtos metélt, malacpe­csenye, pulyka egészbe, dorongfánk és ko- reska-tészta, ami után felszolgálták az égő puddingolcat. Huszonnégytől harmincnégyig tízféle torta: igy: piskóta-, égetett-, mák-, kávékrém-, linzer-, dobos-, pissinger-, szent­jánoskenyér-, nyári- és mandula-torta került az asztalra, amit legalább tízféle krém (vanillia-, kávé-, csokoládé-, punch- stb.) követett. Ekkor szolgálták fel a „Berliner Luft“-nak elkeresztelt rumos-narancsleves fagyasztott tojáshabkészitményt és az elma­radhatatlan gesztenye-pürét is. Ezek után jöttek a gyümölcsök: alma, körte, szöllö, na­rancs, datolya, malaga, füge; mandula, — sőt öt-hat féle sajt, többféle túró és a fekete kávé, — közben a borok és pukkanóborok legjobb fajtái. — A vendégek, ha nem is minden fogást, de végigették az egész traktameniumot. Más gyomruk volt akkor az embereknek: tán a gyomor és a ke­dély kölcsönhatása folytán a kedélyük is azért volt jobb, mint a maiaknak. Aki végigette a hatvan fogást — Volt azonban olyan is, aki megbirkózott mind a hatvan fogással: ez a rendkívüli képességű ember Gajan Viktor városi rmok, tűzoltóparancs­nok volt, akiről utóbbi tisztségével kapcsolatban ma is emlegetik itt a következő jóizii történetet: — Egy éjjel tiizriadó verte fel a várost. Per­sze csak amolyan tüzoltógyakorlat céljából. A pa­rancs úgy szólt, hogy Cseh János városi tanácsos háza ég, el kell oltani és meg kell menteni a benn­lakókat. — A köpcös és tekintélyes tanácsos éktelen zajra ébredt. A tűzoltók beverték az ablakait, le­húzták a zsindelytető szélét, az öreget Idráncigál- ták az ágyból s kituszkolták az ablakon, ahol be­szorult. Csak mikor nagyneheaen kikinlódott aa udvarra, akkor látta, hogy — mégsem ég a ház. — Persze, majdnem kártérítési per lett a do­logból. Felköszöntők — Mikor Gajan Viktor is még csak a nyolca­dik fogásnál tartott, már megkezdődtek a végelát­hatatlan tósztok és felköszöntők, amelyek szónokai képeiket mindig a feltálalt ételhez idomították. — A szószos pecsenyénél igy: úgy ússzon * mi szeretett házigazdánk a boldogságban, mint es a pecsenye a szószban, — a fánknál igy: legyen az orcája mindig olyan piros, mint ez a fánk, mely a háziasszonyt dicséri, — a turósosuszánál pedig emigy: minden dolga olyan simán menjen életé­ben, mint ahogy ez a csusza lecsúszik a torkun­kon ... és igy tovább és igy tovább. Hogy kerüli Rőeére a kukorica? — Aztán megeredt az anekdotázás, főleg a házigazda viselt dolgairól. Egy párat felemlítünk belől ük: — Molitorisz János szerette, ha igazságszol­gáltatását nagy hallgatóság előtt gyakorolhatta. Ilyenkor díszes közönség előtt csibukozva járt-kelt a szobában s igy osztott igazságot, amely beosület­1926 julius 25, vasárnap. sértési ügyekben abból állott, hogy az elítéltnek büntetésből húsz négyszögöl föl­det kellett kukoricával beültetnie! — így hozta be Rőczére büntetésből a kuko­ricatermelést, amiért azóta is áldogatják. — Egy esetben észrevette, hogy háza előtt — vásár lévén — három társaságbeli hölgy álldogál és — pletykáznak. A szobában sétálva, mikor me­gint az ablakhoz ért, e hölgyeket még mindig ott látta belemelegedve a szapulásba. Várt egy fertály órát, de mikor még az sem volt elég, előintette a szolgát: — Fogjon bárom széket s vigye ki azoknak az asszonyoknak az ablak alá. — A szolga szót fogadott, kivitte a székeket s szó nélkül letette mögéjük. — Természetes, hogy a három hölgy rövide­sen úgy eltűnt, mintha soha ott se lettek volna. Az elfelejtett rab — Különösen szerették emlegetni alábbi his­tóriáját: — Nagyon szeretett pisztrángozni. (Igazság, feltűnhetett valakinek, hogy decemberben, tilalmi időben, pisztráng volt a járásbiró asztalán. Hát bizony az öreg ezen egyetlen alkalomkor szemet hunyt az orvhalászokra, mert az ő asztalára kellett a pisztráng!) Egyszer egy rabot, vitt magával a ha­lászatra s elküldte, hogy a közelben gilisztát ka­parjon neki. — Várja, várja a rabot, de a rab csak nem jön. Elmegy megnézni, hült helye a rabnak: a nám- bor megugrott. — No, ez ugyan kipótolta magának, ami a kollégáján megesett, — gondolta Molitorisz s sza­vainak filozofikus értelme volt. Az t. i.. hogy az a rab-kolléga, akire gondolt, az meg félig ártatlanul ülte le nemrégiben azt a büntetést, amit nem is mértek rá. — Úgy történt a dolog, hogy egy délelőtt a csendőrök egV rabot hoztak hozzá. Történetesen Fornét elnök látogatását várták a bíróságon, min­denkinek égett a 'talpa, nem értek rá kiha Igatní az uj rabot s erre — hogy iratait elmtézedonüi ne találja Fornét — a rab írásait bedugták a vipsz- divány mögé, a falhoz. — A látogatás elmúlt s az egész nap feledés­be ment. — Nyolc hónap múlva egyszer csak beállií aa öreg 48-as veressipkás börtönőr, a Pesta — akit mindenki csak Szolda Pesta néven titulált, mert az öreg, ha be volt rúgva s ez gyakran megesett, minden szidást azzal hárított el, hogy: — Pedig engedelmet kérek, tekintetes ur, nem ittam én csak szoldá't! — Mondom, bejött az öreg Szolda Pesta és kaptákba vágja magái: — Alázatosan kérem, tekintetes bíró ur, mit csináljunk azzal a rabbal, aki már nyolc hónap óta itt ül? —Égy kis tarkó vakarás következett, fe thivat­ták a rabot s kihirdették előtte, hogy fel is u;, le is ut, elmehet, a fogsága letelt. Hogy bújik ki a gomba a földből? — Molitorisz János különben is szellemes és bohó ember volt. Mikor egyszer hivatalos kikül­detésben áírándultak Latinákékhoz a közeli I losz- kóra, hogy a gerlice—tapolosányi csődtömeget el­árverezzék, Latinákéknál a vacsora alatt szóba ke­rült, hogy a gomba hogyan bújik ki a földből. Nől-e, vagy olyan nagyságban bújik elő, ahogy leszedik? — Nagy vita indult meg Gaha Viktor erdő­mester, Szabó Samu dr. főorvos, Mihalik Dezső kóburgi főügyész, Fischcr Károly mérnök és Moli­torisz János között. Végül is kimentek a kertbe, ahol gombatelepek voltak és megállapodtak, hogy egy-egv zsindelydarabon megjegyzik a gombák nagyságát s másnap megnézik, nőtt-e a gomba, vagy sem s megtudják, leinek van igaza. — így is történt. — Másnap kimennek a helyszíni szemlére. Az első telepen a gombát ugyanolyannak mutatta a zsindely, mint tegnap volt. — No, ugye, nem nőtt, nekünk van igazunk, — hangzott a diadal az egyik párton. — Megnézik a másik telepet: itt a gombák sokkal nagyobbak, mint tegnap. — No, ugye, hogy nőtt... nekünk van iga­zunk, — kiáltották a másik pártiak. — Most fog kiderülni, gyerünk a harmadik telepre! — De itt meg általános bámulatra azt konsta­tálták, hogy a gombák visszafejlődtek, kisebbek, mint tegnap. — A vitát nem lehetett eldönteni. Molitorisz János osak a fejét csóválta, mintha nem! értené a dolgot. Csak egy hónap múlva vallotta be, hogy éjfélkor kiszökött a kertbe s átcserélte, átrajzolta a zsindelyeket. Pióca a — fiiszerbolfban — Hogy a János-napok végéről is megemlé­kezzünk, csak egy megtörtént esetet említünk meg: egy jó hangulatban eltöltött mulatság után a névnapi vendégsereg férfi része olyan derült at­moszférában került ki a rőcei utcákra, hogy7 más­nap az egész város bolondnak képzelte magát. — A patikába egyszer csak beállit egy vidéki atyafi: — Gallért kérek. — Gallért? De hát itt patika van! — Patika-e, dehogy van, hát a kiírás! — És tényleg, ott díszelgett a patika fölött egy divatárué cimtáblája. — A henteshez kocsikenőcsért, a fűszereshez piócáért állítottak be, a patika cimtáblája az egyik fűszeres boltját diszitette Az egész város meg volt zavarva, a kereske­dők káromkodtak az ördöngős tréfán a tréfacsináló urak és városvezetők pedig békésért aludták a a igazak álmát a hatvanfogásos János-napi vacsora és kedélyes reggeli csíny édes emlékeivel. Győry Dezső.

Next

/
Oldalképek
Tartalom