Prágai Magyar Hirlap, 1926. július (5. évfolyam, 147-171 / 1185-1209. szám)
1926-07-21 / 162. (1200.) szám
4 1826 július 21, Mtrfe. Bárány-mámor a párisi magyarok közt A magyar uszóbajnok egységbe forrasztotta a különféle pártállása párisi magyarokat — Hétezer ember a magyar-francia vizipoló- mérkőzésen — A belga biró mint villámhárító — A P. M- H. tudósítójától — Páris, julius közepe. A nap tüzes nyilakkal dárdázik le a kék égről az izzó cementtribünökön szorongó izéadó tömegre. Tropikus hőség van. A nap felülről tüzel, az árnyéktalan, fehéren ‘izzó cement alulról éget. Sehol egy tenyérnyi árnyék az égető, perzselő forróság ellen. Az egymáshoz préselt, gyöngyözü homloku és ingujjra vetkőzött közönség lassan vörösre fő az izzadtságban. Mindenki szuszog, szenved a nagy hőségtől. S hogy a szenvedés még nagyobb legyen, a fehéren vakító, forró betonba foglalt uszoda vize zöld reflex-szel csillámlik, csábítóan, hivogatóan, enyhét Ígérve, de tantaluszi kínokat okozva a nézőknek. A vizen, mint a tengeri kígyók, elnyúlva, hosszában ringatóznak a vörös parafakötelek. Fent a tribün egyik sarkában a magyar zászló. A tenyérnyi árnyékában öten-tizen is kuporognak. Franciák, akik a magyar színek alatt keresnek menedéket- Ki hitte volna? A tourellesi uszodában az olimpiász óta még sohasem voltak ennyien, mint ma. Bárány neve és a félelmetes hírű magyar vizipóió csapat hétezer embert csalt ide, a francia nagy nemzeti ünnep ezer más szórakozást felkínáló látványosságai ellenére is. * Szinte több magyar van itt, mint francia. Különösek ezek a párisi magyarok. Ha egy magyar szót hallanak az utcán vagy egy kávéházban, idegesen, gyorsan elfordítják a fejüket, titokban, sandán végigméregetik egymást, kerülik egymást, futnak a magyar szó elől. Büszkék is rá és szégyenük is a magyarságukat. Büszkék, amikor az idegenek előtt kell bevallani, hogy magyarok és titkolják az utolsó pillanatig és hallgatnak vagy franciául beszélnek, ha magyarokat éreznek a közelükben. Kerülik egymást és valahogy szégyellik magukat egymással szemben. hogy párisi magyarók. De ilyenkor, ha előadja magát valami sportesemény, ahol magyarok szerepelnek, akkor összefut mind. Drukkolnak, kiabálnak, lelkesednek, egymást biztatják. Ilyenkor egymásra talál mind, ilyenkor egy félórára levetik a „párisi magyar" természetüket és ilyenkor csak magyarok, lelkesedő, kipirult arcú magyarok, akik boldogan nézik egymást, hangosan kiabálnak magyarul és együtt egyszerre ordítják ragyogó szemekkel lelkesen: Tempó magyarok! Tempó magyarok! A kommunisták éppen úgy, mint az októberi forradalom emigránsai, vagy az utódállamok magyarjai, vagy mint a Párisba rándult magyarok. Ilyenkor mind, mind egyformán magyar. Egyszerűen magyar, minden jelző nélkül- » A franciákat határozottan mérgesíti az, hogy Párisban egy náció ilyen hangos mer lenni, mer igy kiabálni és mer igy lelkesedni, mint a magyarok. Soha egyetlen egy nemzet fiainál sem látták ezt az egységes, nagy ösz- szeíartást, ezt a hamgos lelkesedést, itt Párisban. ők úgy érzik, hogy itt csak nekik van joguk kiabálni. És mikor ez a háromezer magyar felállva tapsol, ujjong, ordít és örül, akkor dühösek, kiabálnak, sokan fütyülnek és mikor elcsendesedik a magyar lelkesedés vihara, akkor ők kezdenek rá a maguk módja szerint. Nem akarják engedni, hogy a lelkesedésben valaki is tullármázza őket. A vízben lent a magyar és francia úszók versenyeznek. Itt a tribünökön a magyar és francia közönség vetélkedik, hogy melyik kiabálja túl a másikat. A vízben a magyar győzött. A tribünökön szintén. * — Bárány! Bárány! — mint a mennydörgés zug fel a lelkes, biztató ordítás a százméteres Grand Prix döntőjének a finisében. — Padou! Padou! — visszhangozza a francia kórus, az izgalmak frenezisében. A franciák hiába biztatják szemefényü- ket. A fiatal magyar diák egyszerűen faképnél hagyja őt, éppúgy, mint az egész interna- cionális társaságot; könnyem, megerőltetés nélkül, mintha sétálna- És már a vizet törüli a szeméből, amikorra Padou megérkezik a célba, akit sikerült a franciáknak bekiabálni másodiknak, jó öt méterrel Bárány mögött. A francia közönség természetesen nem tapsolja meg Bárányt, mint ahogy a magyarok nem éljenzik Padout. A franciák részéről érthető ez. Bárányt csodálják, de nem szeretik. Mert Bárány minden évben szinte sétálva csak, elhalássza a dédelgetett szemefé- nyük elől a legelőkelőbb dijat, a Grand Prixe't. És még hozzá mindig olyan könnyen és fölényesen! Ráadásul még mindig a legnagyobb francia nemzeti ünnepen tépázza meg a francia gloiret! Ha francia volnék, én sem szeretném Bárányt. ♦ Az igazi azonban csak a vizipóló-mecs- csen kezdődött A tribünökön uralkodó lázas izgalom a játékosokra is ráragad. A tribünökön a két ellenfél csak ordít és lármázik egymással. A vízben már ökölre mennek. Ez már nem vi- zipóló. Ez már egy vizalatti boxmérkőzés, vizipóió játékszabályokkal, bőrkeztyü nélkül, de ahol rúgni is lehet. A franciák kezdik ezt a vizihoxos játékstílust. Hiába, a box francia nemzeti sport, a vízben sem mondanak le a kedvenc sportjukról. De a magyarok sem hagyják magukat, tekintve, hogy háromezer ember biztatja őket. A szegény belga biró issza meg ennek a különös játéknak a levét. Fütyül, integet és hadonászik a zászlajával, mindent elkövet, hogy rendet teremtsen. Ha a magyarok ellen ítél valamit, akkor a magyarok fütyülnek, ha a franciákat bünteti, akkor a francia közönség csap éktelen lármát. Általában úgy van, ha a magyarok tapsolnak, akkor a franciák fütyülnek Viszont, ha a franciák Konstantinápoly, május végén. Déltájban érkezik hajó Konstantinápoly- ba, a galatai-kikötő elé. De este kilenckor még nlindig ott ülnek a török hivatalnokok a hajó dohányzójában és vizsgálják az útleveleket. Senki nem hagyhatja el a helyét. N;ncs még égy ország, leszámítva az Egyesült Államokat, a földön, ahol annyi gyanakvással fogadnák az idegent, mint Uj- Törökórszágban. Annyi formasággal, bizalmatlansággal, feltételekkel és nadragulyával, amit mi már kezdünk lassan elfelejteni, háborús és forradalmi szokások csökevényeivel, azzal az utálatos, megalázó ezaglálással, mintha nem lennél éppen olyan ember, mint az őrmester, aki a pecsétnyomót tartja a kezében. Fekete könyveket lapoznak és ezer dolgot kérdeznek. Egy magányosan utazó francia hölgyet, egy előkelő párisi hölgyet, aki két napot szándékozott csak Konstantinápolyban tölteni, s aztán beigazolhatóan tovább akart utazni a hajóval, nem engedtek partraszálla- ni, mert magányos volt és francia. Két jugoszláv házaspárt visszatartottak azzal, hogy a vízumuk már lejárt; a jugoszláv követnek kellett értök jönni és kiváltani őket. Vélem is sok baj volt. — Újságíró? — Az. ínyenc falat voltam. Újságíró? Rossz, vissza az egész. Előhívták a főnököt, az jobban értett hozzá. Nekiült a dossier-nak. Újságíró? Miért? Hol? Miféle lap az? Milyen a politikája? Utánanéztek, ismerték. Meddig akarok maradni? Mit akarok itt? Kivel akarok beszélni? Fogok Írni róla? Hová? Kit ismerek Konstantinápolyban? Jártam már itt? A végén elvették az útlevelemet. Majd ha elutazom, visszaadják. Este kilenc lett, mikor leszállhattam a hajóról. Kicsit frissek még ezek az uj-törökök. * Kicsit frissek még, nagyon uj az egész rendszer, nagyon őrzik ezt a találmányukat, a respublikát. Sok dolgot máris megtanultak az uj nyugati rendszertől, amit jobb lett volna nem megtanulni. Az a detektiv-iskola, ami a háború utáni államalakulatoknak olyan elengedhetetlen találmánya, mint a sokpecsétes útlevél, az a szörnyű indiszkréció, amivel ezek a frissen mázolt államok polgáraik és vendégeik életét kontrollálják, fölnyomta pecsétjét az uj török életre is. Amit fináncság- ban, turkálásban, bizalmatlanságban, kontroliban produkálhat egy állam, azt mind produkálják. Sötétek, szűkszavúak ezek az uj török hivatalnokok. Mind olyan képpel járkálnak, mintha tudnának valamit, ami holnap be fog következni. Tele vannak gyanús listákkal, abban keresik a nevedet. S a háttere ennek a szaglászásnak a Boszporusz, az Aja Szófia, az Arany Szarv. Hol tanulták ezek a fajtiszta, török fináncok és határőrök ezt a csúnya középeurópai mesterséget? Hol oktatják mindenfelé a világon ezeket a szomorú vizslákat? Mit akartok, nem robbantom föl Angorát. Mikor kérik már egyszer ki maguknak ezt a bánásmódot az emberek? De este kilenckor mégsem marad egyéb bátra, mint megengedni, hogy elhagyjam a hajót és partraszálljak. Ami most következik, tapsolnak, akkor meg a magyarok fütyülnek. És ez rettenetesen bosszantja a franciákat, így aztán felfordul minden, a bíró hiába sípol, nem lehet hallani, a közönség tulfütyüli a sípot. Lenn a vízben pedig folyik a "játék" teljes erővel, de nem teljes létszámban, mert a biró egymásután állítja ki a játékosokat. Van úgy néha, hogy hárman is lógatják a lábukat a vízbe az uszoda széléről. De mitsem használ o?.. Erős a küzdelem. A franciák a gloireért, a magyarok a „becsületért" küzdenek és „verekszenek". • Az eredmény ismeretes. 4:4. A franciák a kiegyenlítő gólt büntető dobásból egy méternyi távolságból dobták az üres kapuba a mérkőzés utolsó félpercében, mialatt a kiállított magyar kapus az uszoda szélén ülve elmélkedett a földi igazságszolgáltatás részrehajló mivoltáról. A franciák és a magyarok az egész délután egymás ellen, egymással szemben állottak, ellenséges érzülettel egymás irányában- A mérkőzés utolsó pillanataiban azonban minden ellenséges érzés megszűnt közöttük. Összefogva, egyesült erővel, uniszónó fütyülik a bírót. A belga bírót, aki ugyan rosszul vezette a vizipőló-meccset, de jól levezette, mint egy jó villámháritó, a francia—magyar ellenségeskedés villámait. Burghardt Aladár. , az viszont már egészen Törökország. Kiderül, hogy már délután kettőkor leszállhattam volna, ha van elég eszem, mert se a hajóhídon, se a galatai kapuban lelket nem látok, aki az útlevelem után kérdezne. A vizsgálat csak azokra a szamarakra szorítkozott, akik beállítottak az útlevelükkel a hajószalonba. Akinek esze volt, vagy vaj volt a fején, az fényes nappal szépen és akadálytalanul leszállt, besétált a városba, üthetik a nyomát. A hivatalnokok keservesen vigyáznak itt a rendre, de csak akkor, ha a rend beállít hozzájuk és fölajánlja magát. Utána viszont nem mennek, mert az fárasztó. No, megint tanultam valamit. Kezdem megbocsátani a törököknek a hatórás faggatást, mert látom, hogy a szivük mélyén csak tréfa volt az egész. * Kairó óta nem láttam nagyvárost. Ki vagyok éhezve ötemeletes házak, autótülkök, modern hotel, rendes üzletek után. Kellemesen meg vagyok lepve, milyen olcsó Törökország. A számokra nem emlékszem, csak azt tudom, hogy minden olcsó, a kocsi, a hotel, a vendéglő, az áru az üzletekben. Rossz ez a török pénz, vagy egyszerűen csak tisztességesek az emberek? Még nem tudom kiismerni magam, de miért kérnek Kairóban egy vacsoráért öt dollárt és itt csak egyet? Szélességi fokok szerint változnak az árak? A pénzük piszkos, szakadozott, de sokat adnak érte. Egy trafikban visszautasítom azt az elrongyolt török fontot, aminek már nincsen pénzJormája, s kérek egy másat helyette. A trafikos sóhajt: — Önnek könnyű, mert idegen, ön megteheti, hógy visszautasítja a rongyos pénzt. De mi törökök törvény elé kerülünk, ha nem fogadjuk el... Ilyen szigorú a respublika? Ilyen. Parancsol a polgárainak. Tiszteletben tartja a pénzét. Leverte a polgárok fejéről a fezt, kalapot nyomott a osontos török kobakokba. Minden idegennek csalódás a vörös tarbus nélkül látni Konstantinápolyt. Miféle játékok ezek? Hogy lehet ennek a sok millió töröknek ilyen brutális parancsot adni? Évezredeken át hordták azt a piros micsodát a fejükben, kit zavart? Ezek a kis dolgok a kormányzás veszedelmes szírijei. Azt, hogy a szultánokat elkergették, könnyebben heverte ki Törökországban egy sereg konzervatív ember, mint a fez-tilalmat. Egy sereg öreg török ma titokban hordja a fezt, odahaza, ha senki nem látja. S az uj-törökök hordják a nyilvánosság színpadán a kalapokat, de valahogy észrevenni ezeken a török kalapokon, hogy nem szoktak még a gazdák fejébe; nagy kalaptanulmányokat lehet végezni Konstantinápolyban. Megismerni a törököket a kalapjukról, mint a pincéreket egy bálon a frakkról. Még nagyon is viselik, nagyon öntudatosan hordják. Tisztes, szalonná? kalap alig akad még Törökországban. Ilyen játékokat meg kell bocsátani az uj-török rezsimnek. De mi van a kalap alatt? Konstantinápoly ma politikailag és üzletileg halott város. A politika elköltözött Angolába, az üzlet átköltözött Szmimába. A vörös Oroszország nem Konstantiuápolyon keresztül bonyolítja le nagy keleti üzleteit. Konstantinápoly megmaradt világvárosnak, ezzel az óriási teherrel, amit ez jelent: egy nagy birodalom fővárosának lenni, világvárosnak lenni; de a birodalom hűtlen lett a fővároshoz, s a nagy ütőerek, amiken keresztül a világgal közlekedett, lassabban vernek. A krízis, amit ez az óriási város átél, sok jelében hasonlít Budapest krízisére. De Törökországnak van egy Angórája, ahol az uj élet készül, Magyarországnak nincsen. Törökországnak vannak uj-törökjei, Magyar- országnak csak elszegényedett magyarjai vannak. Uj-Törökország rendkívül ügyes keleti politikával tőkét kovácsolt Trianonból, Magyarország tönkre ment bele. • Mindenekelőtt a könyvekereskedéseket kerestem Uj-Törökországban. A Grand rue de Perán elég sok akad: Claude Farrére mellé bevonult a piacra Pierre Benőit és Maurice Dekobra. Kár volt a sietségért, ezt a kettőt akár otthon is hagyhatták volna. Az uj török irodalomról megtudni valamit verejtékes munka. Mutatnak törökbetüs revüket s főleg verseskönyveket. Mikor tér át a modern Törökország a latin betűkre? — „Sona, minek?" — felelte a könyvkereskedő. — „Aki a nyelvünket meg akarja tanulni, az megtanulja a török betűket is; aki meg nem érti a nyelvet, az a latin betűs szövegből sem fog többet érteni.'.Érről lehetne vitatkozni, mindenesetre őszintén sajnálkoztam, hogy az uj török versekből nincsen módom érteni egy betűt se. — Szépek legalább? — kérdeztem a könyvárust. Vállat vont. Allah tudja, ki olvas itt verseket? — Vannak kiadók? Mennek a könyvek? Kiadók vannak éppen, de a könyvek nem mennek. A könywásárló publikum nagyobb százaléka az idegenek, oroszok, angolok, franciák. Ezek Tauchnitzót olvassák és Piérre Bénoit-t. A török egyetemi hallgatók azok, akik sok könyvet vásárolnak. — Mit? kérdeztem mohón. — Tauchnitzót és Pierre Benoit-t... Grand rue de Pera: éjjel egy órakor még a legtöbb üzlet nyitva. Egy orosz vendéglőben nagy kaukázusi hangulat. Szegény emigráns öroszók, ebrudón vannak Kónstantiná- pólyban is, ahól a nagy összeomlás után első menedéket találtak: ebrudon vannak, talán még jobban mint az orosz emigráció többi centrumaiban, Berlinben és Párisban. Az uj török rezsim minden eszközzel igyekezett megszabadulni ettől a tehertől. Wrangel tisz» jei ma soffőrök Párisban. Szomorú, szőke orosz asszonyok szolgálnak ki a kaukázusi vendéglőben: elhasználtak, elrongyoltak, ez már több, mint prostitúció, ez az a nézés, mikor egy ember teljesen elejti magát és nem védekezik többé. A galatai kikötő partján egy palota, rajta óriási betűkkel: „Hugó Stinnes Linien". Hol van már Hugó Stinnes, hol vannak a vonalai? ... Sic transit; de a nagy építményből itt-ott a világban egy-egy kocka még megmaradt. A Pera-hotelban bál van ma este. A bál nagyon előkelő, hallom, hogy a kormány egy tagja is itt van. De azon, hogy utcai ruhában ülök a bálterem egyik asztalánál, nem ütközik meg senki. Az egész bálterem különben pontos kópiája az egyik közismert párisi hotel-dancingnak; a berendezés ugyanaz, a vendégek'ugyanazok. Ezt a táncospárt ismerem. A világ kicsi, Páris nagy, ezt Konstantinápolyban sokszor van alkalmam leszögezni. * A Journal d'Orient-ről ezt állítja a fejléc mellett kollegája, a török Buyuk Yol: „Le Journal d'Orient est un organ qui a fait et qui continue h fairé de la propagande anti- turque." Mindkét újság francia nyelven jelenik meg. Hát ez bizony súlyos gyanúsítás, belepirulhat a Journal d‘Orient. Másrészt a Répu- büque cimü sztambuü újságban Bethlen grófnak és Benes csehszlovák külügyminiszternek karikatúráit találom. Jobban odanézek, az egyiket Kelen Imre rajzolta, a másikat Dezső Alajos, az egyiket a párisi Intransi- geant-ból, a másikat a párisi Matinből lopta a République. Viszem az újságot Párisba, Kelen harcos ember, be fogja inkasszálni a török fontokat az újságtól. * ( De az a három levél, amit Konstantinápolyban feladtam, soha nem érkezett meg. Elkallódott, lehet, hogy nem is levélszekrény volt, amibe dobtam, hanem tűzjelző készülék. Piros volt, szekrény volt, az utcán állt és nyílása volt a levelek részére; ezt is lekopi- rozt-ák Párisból, a föllelhetetlen levélszekrényeket. Nincs koldus, nincs kutya. Talán ha Londonból jön egyenesen ide az ember, úgy látja, hogy sok a koldus és sok a kutya. Do Kairó után kellemes üdülés ez a pár csöndes ISTENEK NYOMÁBAN A gyanakvó törökök Utánnyomás tilos
