Prágai Magyar Hirlap, 1926. július (5. évfolyam, 147-171 / 1185-1209. szám)
1926-07-16 / 158. (1196.) szám
4 19i6 juiius 16, péntek. Wtti HWiTff A „hatszázéves'‘ zenekar Szlovenszkó egyetlen cigánybandája amelyben egyetlen cigány sincsen. — Mikor azok húzzák a nótát, akik rendelni szokták — A leguribb magyar nóiázás az egész országban — Rimaszombaté — A P. M. H. kiküldött munkatársától — igazi lényege, akik:) önmaguk „mulatnak'* a lég- igazibban, jobban talán, mintha ök, a rendeléshez szokottak, nótát rendelnének, ahelyett, hogy mo«t nekik rendelnek és tőlük, — ők maguk is mulatnak és mi is.) És igy lett, hogy a vig, nagyon, de nagyon kedélyesnek elgondolt riportból neim lett semmi: elmulattam, néha a könnyek közel jöttek a szemem ablakához, ki akartak nézni ők is, de visszaintet- tem, — minek az, csak mulatok a hatszázéves banda melletti. A kislányok oda-odaszaladtak hozzá és nótákat rendeltek: Édes Dezső bácsi, most ezt,.. kedves Dezső bácsi, csak még azt... De a vad szőlős filagória oldalánál voltak gyerekek, fink és lányok, felnőttek, férfiak és asszonyok, akik esett fejjel osak hallgattak és hallgattak és látszott rajtuk, hogy most valamiben egyek; nem is tudtak róla, de én láttam, tisztán és világosan, ahogy csak mulatás közben láthat az ember ... aztán egyszerre mást láttam, egy régi képet, amin szóm ontott, sanyargatott embereik valami rossz hajón menekültek, élet hajótöröttéi, szomjúságban, éhségben, már szinte elfeledték az élet jóságát és szívesen feladnának minden harcot, kedvet, hitet, de ezen a régi képen is egy ember felé fordultak az arcok, ott állt közöttük, — talán apostol volt, de vezér is lehetett, vagy csak a festő lelkében kellett, hogy remény is legyen a képen, biztosság, hit, kitartás, élet — mondom, ez az ember nem vont kardot, nem osztott áldást és nem prédikált, de körülötte voltak a többiek, őkörü- lötte voltak, — aztán megint visszaébredtem. A kezem intett: nem lesz vig riport. Sőt már azt is tudtam, hogy a magyar mulatás lélektanát se fogom megfogni, mert hisz — benne vagyok. De azért úgy van, ahogy a régi képen láttam: van vár, hit, ember, aki körül s ami körül vannak és vagyunk. Ha lány lennék, fiatal és szép, megcsókolnám a prímás jobb kezét. Győry Dezső. Rimaszombat, juiius eleje. Minden nép tud valamit, valami olyat, amit a többi is tud egy kicsit, de nem egészen és nem olyan jól, mint az a nép, amelyiken aztán rajtaragad, hogy ez tudja legjobban s ez és az ennek és annak a népnek — jellemző sajátsága. Próbáltam már én is: henyélni, mint egy olasz, napokig heverészni és fütyörószni napon és árnyékban, egy ideig jól is esett, de aztán szörnyen meguntam az egészet; — próbáltam köny- nyedén és mégis igazán lelkesedni, mint a francia, egy-egy pillanatig tényleg emberfeletti örömem volt a magam kiírnomiitott és könnyeddé pazarolt hevében, de aztán nevetnem kellett, hogy ne undorodjam; — játszottam már komoly flegmát, hőmérővel néztem a feketém, mint egy angol s nem engedtem a telkembe semmi vért, semmi szint, pompás érzés ez nagy bajokban, de utóvégre is nincs mindig nagy bajban az ember, és főleg nincsen fából; — ne is említsem, hogy egyszer szívből jövő akarattal német akartam lenni, aki céduMzik, beoszt, takarékoskodik s olyan okosan akar szórakozni, mint egy egész buta hintéstegény vasárnap, de koncentrált energiáim nemhogy a militarizmusig elvittek volna, még odáig se, hogy a cigarettáról leszokjak: nyolc nap múlva nekiikezdtem megint és el akartam venni egy nálam Idősebb ideálomat; — a csehek eportláza és kirándulási mániája ellen pedig még diákkoromban beoltott az élet, Heine fakó arca és Baudelaire külön élő szeme (valami mélynyomásos elsőoldalakon) eltörpítettek minden atlétát, és izmot; — a szláv imádkozást hagyjuk, én már nem leszek pietista, — s végül próbáltam seftelni is, mint egy zsidó, — talán mindez a sok minden ment is volna, hisz próbáltam és kezdtem, de nem leltem bennök tartós kedvet és rájöttem, hogy egyiket se csináltam — passzióval. így jöttem aztán rá, hogy csak egy dolog van B világon, amit magyar ember passzióval csinál, — jó kedvében, rossz kedvében, pénzesen, pénztelenül, vigadva, vagy keseregve, öröm miatt, bánat miatjt, hittel és hittelenül, józansága, akarata, egészsége elleniére, okkal és ok nélkül, de mindig passzióval — egyet szeret és tud igazán: mulatni. És ide valamit, ami nagyon jellemző s ami nagyon menti: ax, hogy ezt zenével csinálja! Ez a leglényegesebb része: a művészetek leganyagiatianabb- Ja, leglégiesebbje, a hangok világa, a zene s ebből ia az, amelyik a legmelegebb: az emberi hang és az, amelyik legjobban megközelíti, a leg- esnberhezhasonlóbb: a hegedű. Nem fejcsóvélok sokat magam fölött, ez igy van, nem is akarok ellene tenni, ezért miég nagyon derék ember lelhet belőlem s 'ha nem az lesz, annak se ez lesz az oka. Nagyon éreztem ezt a minap a Polgári Kör kertijében is, ahol mostanában minden péntek este a Kör saját bandája muzsikál, amely bandát itt már csak úgy hivnak, hogy: a hatszázéves banda és amelyik banda többek között már csak azért is egyedül álló az egész országban, mert nem aféle Szalonzenekar, barral mételyezett vonóstársaság, vagy ál-néger jazz-band, hanem valódi, romlatlan, régimódi cigányzenekar, amelyik cigányosabhan játszik még az igazi cigányoknál is, tudniillik ebben a bandában— egyetlen more sincs, mégis ci- gánybanda, és ezért még külön is érdekes. A banda úgy került össze, hogy a nagy nóta- ozerző és muzsikus Mihalik Dezső dr. — aki civilben ügyvédi irodát tart — Veress Samu dr. nyugalmazott főgimnáziumi igazgatóval, Mátolesy Pál nyugalmazott elemi leányiskolái igazgatóval, Krcs Gyula dr. nyugalmazott rimamurányi főorvossal és Flentisz Andor magáuhivaitalmokkal muzsikál- gatni kezdett- Elővették az elfelejtett régi nótákat, valamennyi kitűnő hallású ember, nagyon értik a cigányt és a nótát e összemuzslkálták magukat — ennék a mostani bandának a magjává. Híres hegedűsök, nótaszerzők valamennyien, egyik se jön zavarba, ha akármiféle hangszert is kapnak kézbe: egyforma jól játszanak hegedűn, brácsán, csellón, nagybőgőn, flótán, klarinéton, gitáron, zongorán, orgonán, oboán, sőt még harmónikán is, de azért legszívesebben a hegedűn. És kisült, hogy ök öten, már mint a mostani hires banda magja, egymagákban kitesznek években vagy — jó háromszázkilenc esztendőt, mert bizony a prímást kivéve, aki az ötvemhez közeledik, a többi már a hatvanast tapossa, van aki egykettőre ki is lép belőle, át a hetvenen. • Ebbe a bandába bejhtni dicsőség. A sok próbálkozó közül végül mégis csak alkalmasnak találtatott hat s igy a banda ma már tizenegy taggal teljes. Mihal ik Dezső a prímás, Veress Samu és Matolosy Pál a kontrások, Kros Gyula a brácsás, Flewtigz Andor a nagybőgős; — rajtuk kívül Gc- iluly Árpád lelt a másodprimáis, Halász István a teroes, Hiányán Béla a csel!ős, Makovies Lala a cimbalmos, Bódy Barna a flótás, és Mórész Győző a klarinétos s igy a duplává megnövekedett, zenekart, el 'is nevezték egyszerűén „a hatszázéves ze- neka.r“-nak s ezt most már nem mossa le róluk többé semmi. * Péntek este elmentem ém is a Körbe — mulatni. (Tetszenek már jobban érteni, amit az elején lón nem egész jól mondt'nm meg?) Elhatároztam, hogy egy vig, yipQée, igazán nagyon, de nagyon kedélyes írást csinálok erről a bandáról, — hisz valamennyi vig ember, vicces ember, se szeri, se száma róluk a sok adomának, aztán meg mégis néha olyan komolyak, olyan szomorúak, hogy az ő életüket is nekik, maguknak is érdemes egy kicsit a vigabb oldaláról megmutatni, hogy: tessék osak ide nézni, milyen derűs is így az élet —, egyszóval egy olyan derű® ripont- féíét, anekdotákkal fűszerezve, amin mindenki mosolyog; mondom, így határoztam el magamban, mikor elmentem és leültem közel hozzájuk egy asztalhoz, sajógömöni Szent-Ivány-bor mellé, melyről ennek a bandának a feje és lelke irta meg, hogy: „más a szőlő, más a gazda, mint volt Mátyás korába, de mi ritka manapság, megmaradt az igazság, Szent-Ivány borába!" — és elkezdtem nézni őket. Elkezdtem nézni őket, a prímást, aki mosolygó arccal dirigálja vonójával ezekből a lélekkel nehezitett emberekből kifelé a lélek nagy szomorúságait édes hallgatókban és vérmozditó régi gö- möri csárdások taktusát üzemi szét mindnyájunk lábába, szivdobbanbó bevágások után, ráiUemő frissben; aztán az öreg kontra sokat, és a brácsást, műid feléje fordulnak és lesik, mit rendelt nála tőlük egy-egy tizennyoloéves fruska, vagy mit súgott oda a prímás fülébe szelíden, lányos szép félénkséggel kislánya, a dédelgetett Licza, — ilyenkor uj nóta kerül a hurrá, az egész banda él, figyel, érez és olyan ambícióval játszik, hogy akaratlanul az élet legnagyobb komolysága jut. eszembe, a hóm okvár-ép itő gyerekjáték, az élet. körének induló évét idézi elém ez a befejező iv, a hatszázéves banda, — akik (most tessék még egyszer visszagondolni az elejére, ez az egész dolognak Damaszkusz, májusban. A hotel ablaka egy kertre néz. A szoba egyszerűsége cellákra emlékeztet. De a nap olyan erővel zuhog be az ablakon ebbe a cellába, hogy már hajnalban felébredek erre a fényességre; kinyitom az ablakot, nap, nap, fényesség, s a kertből a korai nyár minden érett attrakciója csap felém, gyümölcsfák fekete árnyékot vetnek már ebben a hajnali napsütésben is, soha ilyen nagy nyári kertet május elején! A hotel különben sem nélkülöz bizonyos előkelőséget, az ágy előtt például egy perzsaszőnyeg, viszont az ágyban matrac helyett szalmazsák. Sok virág az asztalon, ennek fejében sok bolha az ágyban. Athénben állítólag több bolha van s Nápolyban van az egész világon a legtöbb bolha. Vannak sajátságos dolgok, amik, különböző földrészeken, egyformán fejezik ki a népiéleket. Egy méltóságos sziriai kihozza a kertbe egy fa alá a reggelit. Megtudom, hogy az éjszaka nyugodt volt; ezt úgy kell érteni, hogy a külső negyedekben nem koncoltak föl senkit. Ez a hotel, a sziriai szerint, kivülesik a koncolási vonalon; a druzok csak a külvárosokban koncolnak, ha koncolnak. És holnap éjjel? kérdem. Nem, a sziriai nem hiszi, hogy holnap éjjel koncolni fognak. A franciák már három napja nem bombázták Soueidát, nincs semmi ok arra, hogy a druzok viszont-támad- janak. A druzok a lehetőséghez képest lova- giasan betartanak egy bizonyos támadási szisztémát: a francia bombázást követően négy-öt napon belül éjszaka egy csapat lovas lenyargal Damaszkusz elé, a sötétségben megrohannak néhány külvárosi házat, vagy gyöngébb erősitésii francia posztot, boncolnak egy félórát, felgyújtják a hazákat s a következő félórában száguldanak vissza a hegyekbe. Ezt követően a franciák másnap repülőket küldenek Soueida. fölé s leejtenek néhány bombát. Ezt követően a druzok, négyöt nap múlva, éjszaka, leosonnak a hegyekből . . . Ez két esztendeje megy igy . . . Ez a sziriai háború. Nyílt támadásra ritkán kerül sor. Ülök a damaszkuszi kertben a platán alatt, reggelizem s arra gondolok, hogy igy szoktam Párisban reggeli .közben olvasni az újságokban a táviratokat, amik igy kezdődnek: „Vérfürdő Damaszkusziban". Vagy: „Portyázó druz csapatok az éjjel Damaszkusz külvárosaiban mészárlást rendeztek s felgyújtották az arab negyedeket. Vagy: „Damaszkusz lángokban". Ezt sokszor olvastam már, sokszor, reggeli közben. Párisban mindig felizgattak ezek a hírek; itt Damaszkusziban hidegen hagynak. Hát van jó dolguk az embereknek, ilyen csöndes, nagy uap- sülésbenHíoncolni? Reggeli illán elmegyek megnézni Damaszkuszi és a vérfürdői Damaszkusz az a nagy keleti város, ami a legerősebb vizuális emléket hagyja az utasban: ez a város stílusában a tiszta, majdnem hamisítatlan Kelet. így nappal mozgolódik is az utcákon valami óvatos kis élet. Damaszkusz háromszázezer lakosa közül egy- harmad, a gazdagok s a valamennyire jómódúak., elmenekültek, sokan Palesztinába, sokan Beyrouthba, sokan csak a legközvetlenebb környékre. A szegény muzulmán népesség persze maradt. Maradt egypár egyházi méltóság; a magasabb közhivatalnokok Beyrouthba vándoroltak. A hires, nagy damaszkuszi bazár ma üres. Egypár fülkében ácsorognak csak kereskedők, értéktelen tárgyakat, vagy a mindennapos élet szükségleti cikkeit árulják szinte konkurrencia nélkül. Az árak elég magasak, sok helyen egyiptomi fontban számolnak, igy a hotelben is. A város nagy kereskedelmi és idegenforgalma, aminek közvetlen kapcsolata volt békében a távoli Kelettel, teljesen megbénult. A hires és hírhedt damaszkuszi üzletek, a szövetek, selymek, pengék, berakott bútorok, emaille- edények elegáns üzleteit becsukták, bedesz- kázták. Kelet leghíresebb, mozaikkal kirakott fürdőházai közül egyet sikerült meglátnom Damaszkuszban; a többi üzemen kivül, Damaszkuszban most csak vérfürdőt vehet a lakosság. Az egész város hangtalan, kopár, dísztelen, vége egy ünnepélynek s a vendégek leszedték homlokukról a koszorúkat. Hiányzik a városból az, ami elfeledteti a házak piszkosságát, a szennyet az utcákon, ami színnel és mozgással tölti meg ezeket a kopár, poros tereket, deszkával és náddal födött, szűk, homályos utcákat, a bazár halott utcáit: a keleti élet, a mozgalmas semmittevés, az a tevékeny lustaság, ami egész nap sürög és forog, mert fél észrevétetni, hogy nem csinál semmit, az a naiv kedvtelés a színekben és szines rongyok mutogatásában, ami éppen úgy a tevehajcsárok, mint az előkelőek luxusa. Hogy a koncolásokból mi igaz, azt nem sikerült bizonyossággal megtudnom, mert a benszülöttek, ha erre szó került, rögtön föltálalták a vérfagyasztó és könnyfacsaró rémregényeket, hangos óbégatással, amikben minden kegyetlenség benne volt: anyák kebléről letépett csecsemők és karóba húzott nagyapák, s amik nekem, aki Európából jöttem, nem újság s nem is attrakció. A druzok, ahogy az elbeszélésekből megismertem őket, ez a vad, nomád népség, a tradícióiknak megfelelően koncolnak, rövid karddal és mannlicherekkel — se a lángszórót, se a sárga gázt, se az aknavetőt, se a tankot, se a tojásgránátot nem ismerik, repülőik nincsenek, szóval a kegyetlenségük elavult s egy európainak nem mond sokat. De a da- maszkusziakuakj ennek a naiv népségnek ISTENEK NYOMÁBAN Csöndes nap Damaszkuszban Utánnyomás tilos már ez is elég, s aki mozogni tudott, az elhagyta a kincses várost. Damaszkuszban csak a szegény emberek maradtak; és a francia idegenlégió. * Nekem nincs sok fogékonyságom katonai erények iránt, de a francia idegenlégiót munkában látnom nem volt egészen érdektelen. A légiónak az a divíziója, amelyik ma Szíriában táborozik, Marokkóból jött, a riff hadszíntérről. Egyik háborúból a másikba tolták át ezt a mindennél különösebb összetételű, lelki struktúrájú embertömeget, akiknek igazán mindegy, hogy a riff-kabilok vagy a druzok vagy a szenegál-négerek háborújában kell-e holnap résztvenniök; egyformán nem ismerik az ellenségeiket s egyformán nem fűződik érdekük a háborúhoz, se hazafias, se katonai motívumok nem lelkesítik őket, meglehetősen mindegy nekik, hogy Franciaország, aminek a zászlója alatt harcolnak, győz-e, vagy elvérzik, s igazán fantázia kellene hozzá, föllelkesíteni ezeket a világ minden tájáról összeverődött szerencsétleneket egy druz háború iránt, amihez annyi közük van, mint nekem, vagy neked. S a légió mégis verekedik, és, ahogy mondani szokás, jól verekedik. Damaszkusz tele van a légió katonáival. Állandó őrségek cirkálnak, a külvárosok felé vezető utakat drótsövények, homokzsákbarrikádok zárják el, barrikád és taakos őrség az egyes középületek előtt. Bivakokban táboroznak a város előtt, vagy hevenyészett kaszárnyákban a városban. A kantinokban, ahol bort mérnek nekik, hallottam őket olaszul, oroszul, németül beszélni, az egyiket jó bécsi dialektussal. Jórésze egészen fiatal ember. Az arcokban rettenetes fáradtság és közöny. Látni néhány sötét férfiút is köztük, a legtöbbje gyerekes és egyszerű. Sok szláv arc, nagyon sok szőke német. A németekkel, igy hallottam, egy kis baj van itt Damaszkuszban, a palesztinai határ igen közel van, Haifában már találnak német konzulátust, sokan megragadják az alkalmat, dezertálnak és német védelem alá menekülnek. De a dezerció különben is állandó aktualitása a légiónak. Egy, két évig kibirják, aztán a legtöbbje mindenáron megkísérli a szökést; legtöbbször elfogják, várfogságra ítélik, ha megismétli, megy életfogytiglan Biribibe. A légió tisztjei a francia hadsereg leg- különb tisztjei. Válogatottan intelligensek, humánusak, mindje jó családból, emberséges neveléssel. A légió őrmesterei a francia hadsereg legalávalóbb bestiái. Kutyakorbácsos kisistenek, kegyetlen basák, akik állatszeli- ditő módjára járnak az osztagjaik között, a parancsaik ellen nincsen felebbezés, maguk a tisztek fegyelmi okokból kénytelenek félre- huzódni és tűrni az őrmesterek nevelési rendszerét. Igaz, hogy ezek az altisztek ritkán múlnak ki természetes halállal. A légió fegyelme nagy, de a légió embereinek lelki diszpozíciója minden fegyelmen túl egy állandó „minden mindegy", s a katona, aki három évet már vasfegyelemben és kifogástalanul leszolgált, kellő pillanatban gondolkodás nélkül veri agyon a puskaaggyal az őrmesterét. A tiszteknek a legénység részéről ritkán esik bántódásxik. De hol van az a katonai fegyelem, ami visszatartja ezeket az embereket, akik Moszkvából, Bécsből, Münchenből, Pestről, Newyorkból verődtek ösz- sze, hogy Franciaország érdekeiért agyonverjék őket ma Marokkóban, holnap Szíriában, holnapután Indo-Chiná'ban, vagy az isten tudja, hol és miért? . . . Ötös patrouille-okban cirkálnak az utcákon. Rohamsisak, bajonett, barrikád, gépfegyver. Állandó háború. Itt minden háznak kertje van és a legtöbb kertnek vannak eldugott zugai, ahol felkelők lappanganak. Néha tud a vendégéről a háziúr, néha nem tud. A druzok a kisebb ellenség; a nagyobb a láthatatlan, az a lappangó tömegliangulat, ami ma Szíria minden városában az uralkodó. A patrouille-ok, a légió, Damaszkuszi védik a druzok ellen; de néha azt lehet hinni, hogy Damaszkuszi védik a damaszkusziak ellen. A francia kormányzó havonta egyszer ideérkezik néhány napra. Ez állítólag megnyugtatja a lakosságot. A külvárosokban im- mel-ámmal építenek a leégett utcasorokban néhány házat. Nem nagyon érdemes, mert amit nappal felépítenek, azt reggelre elhordhatja egy uj tűz, ami az éjszaka kerekedett... A város fülledt, csöndes, bénult. Persze statárium s a hadterület más áldásai. Egyszerű lopásra — ami nemzeti foglalkozás alacsonyabb sziriai rétegekben — halálbüntetés áll, amit nem mindig hajtanak végre, mert kü- lönoen hamar kiveszne Damaszkusz megmaradt lakossága is. * Csöndesen szemel az eső délután a csöndes, fojtott, bénult városban. Egy párisi formájú kávéházban a tisztek kaszinózuak. Hol
