Prágai Magyar Hirlap, 1926. június (5. évfolyam, 123-146 / 1161-1184. szám)

1926-06-29 / 146. (1184.) szám

‘ X'j&wu-Á-J. * itkujtMR'hÍkM2

AZ IDD SODRÁBAN

Irta: Schöpflin Aladár.

Régi szokás szerint most közölgetik a pesti lapok azokat az összefoglaló cikkeket, melyekben beszámolnak az idei szinházi idény eseményeiről )és megbírálják az egyes színházak teljesítményeit végösszegükben, miután az egész éven át egyen- kint birálgatták őket. Ilyenkor nem annyira a színészek és színműírók, mint inkább a színházigazgatók kapnak egy kis kritikai utravalót, amelyen elgondolkodhatnak, ha ugyan kedvük van rá, vakációjuk alatt. Használni persze nem sokat használ ez sem nekik, sem másnak, mint afféle eső után köpenyeg, de legalább felelevenedik egy kicsit az elmúlt szinházi esték egynémely emléke. Erre a felelevenítésre szükség is van, mert csodálatos, hogy milyen hamar feledésbe mennek a közönség körében az elmúlt szinházi sikerek és sikertelenségek. A legtöbben ma már alig emlékeznek rá, hogy miféle daraboknak tapsoltak tavaly. Ami darab egyszer le van játszva, az a legtöbb esetben örökre a temetőbe kerül, ahonnan nincs feltámadás. Ma alig van drámairó a világon, aki nemhogy az örökkévalóságot, hanem az akár az egykét évi tartósságot is el tudná érni, — a közönség tudatában a színdarab olyan divatcikk lett, amilyen a jumper vagy a tutankámen-szövet, amelyet felkaptak és aztán elejtettek, hogy soha többé újra fel ne vegyék. írók még csak ábrándoznak, kivált ha fiatalok, állandó irodalmi becsű darabokról, amelyeket imi szeretnének, a színigazgatók azonban mosolyognak az ilyen elavult babonás ábrándozásokon és azt mondják, hogy az ő ambíciójuknak elég, ha egy darab élettartamát ki tudják nyújtani ötven-hatvan előadásig. Bár erre alkalmas darabjuk volna elég!

Valóban, ma nem olyan időket élnek a színházak, hogy olyan lukszus-kérdésekkel foglalkozhatnának, mint az irodalom szolgálata vagy a drámairás művészi színvonalának továbbfejlesztése. A nyers ekzisztenciáért kell küzdeniük, még pedig elég kíméletlen harcot, amely uralkodik minden számításukon és nem enged nekik lélekzetet egy pillanatra sem. A színház természete szerint mindig és mindenütt sikerre nézett és jobban szerette a sikereket arató Kotzebuekat az örökkévalóságot arató Goethéknél; a színigazgató pénzt akar, a színész tapsot és persze azonfelül szintén még pénzt is, — most aztán az iró is eltanulta tőlük ezt a mesterséget és miután az örökkévalóságot nem lehet akarni, az vagy megjön, vagy nem, magától, inkább úgy fogja fel a dolgát, hogy mint süteményéből a pék, addig akar mennél többet szerezni munkájából, amig az friss és ropogós. Halhatatlanság? ugyan hány évig tart az? kérdezte egy sok sikert látott drámairó a kritikusától.

A ml színházaink most egy páratlan nehéz szezonon mentek keresztül. A Renaissance-szinház áldozatául is esett ennek a keserves időnek, többé már nem a fülnek és a szívnek fognak szólni színpadról, hanem csak a szemnek, — mozi lesz belőle. Nem örömmel búcsúzunk tőle: mégis csak a művészet hajléka volt, nem egy szép estét köszönhetünk neki, Bárdos Artúr mégis csak művészember, ha nem is adhatta oda színházát teljesen müvészideáljainak, de legalább ünnepnapokat rendezett, mikor áldozatot mutatott be nekik. Sokat, erősen és többnyire jól is dolgozott, voltak sikered, voltak olyan sikertelenségei, melyek becsületére váltak, uj írókat szólaltatott meg és uj színészeket, köztük kitűnőket is, juttatott a színpadra, akik ma már a magyar színművészet legjavához tartoznak, — a Renaissance munkájának nyoma mégis csak ott van a mai magyar színpadon és a drámában is. A színház bukása legjobban a színészeket érinti, sokan közülük nagy bajba jutnak most, nem igen tudnak színpadot találni maguknak, hacsak nem vidéki színházaknál, bár ezeknek az állapota egy csöppet sem biztató, mint exisztenda-forrás. A színészek most jutottak oda, ahol a többi foglalkozási ágak már régen vannak: a B-listához. És fejük felett a veszedelem: az amerikai rendszer, amikor nem éves vagy éppen több évre való szerződést kapnak a színészek és nem is színtársulatokat szerződtetnek a színházak, hanem darabonkint, esetről-esetre állítják össze a színtársulatokat. Ezt az ideát szinházi életünk distinguished foreignerje, a most eltávozott Ben Blumenthal hagyta itt örökségül, miután reményeiben csalódva, jó kis veszteséggel itt hagyta budapesti színházait és visszavitorlázott Amerikába. Mikor jött, attól félt mindenki, hogy amerikanizálni fogja színházainkat, de dicséretére kell mondani, hogy erre kísérletet sem tett, nem is kezdte ki a Vigszinház tradícióját, amelynek az a lényege, hogy ha már nem lehet a dráma dolgában egy iramban tiszta művészi szempontok szerint dolgozni, legalább a színművészet integritását igyekeznek megőrizni. Ez megmaradt, a Vigszin- háznak vannak ugyan ma művészi hézagai, amelyekről nem is igen tehet, mert nem tőle függnek, hanem a megfelelő szülészek hiányától, de egészében véve ma is tartják a Lipőtköruton a régi tempót, olyan előadásokkal, melyek semmiben sem maradnak mögötte a színház klasszikus korának. Az a színjátszó stilus, amely a Vígszínházát naggyát tette, még ép és kész apparátusul kínálkozik annak a nagy modern drámairónak, akit rég várunk már hiába.

Ugyancsak ép a Nemzeti Színház apparátusa is. Itt mióta Hevesi Sándor vette kezébe az igazgatást, hatalmas munka folyik, kissé bár extenziv módon, de igen jelentékeny eredményekkel. Ami megcsappanás van, annak legnagyobbrósze nem a színház lelkiismeretét terheli, hanem az irodalomét: ha kevés a jó szerepeket kínáló jó darab, ha nem látjuk első színházunkban azokat az uj mélységeket és uj formákat feltáró müveket, amelyet: re áhítozunk, egyáltalán ha drámairodalmunk nagyjában most sem jutott tovább, mint ahol tizenöt évvel ezelőtt állott, nem mutat még csak töret ■ t sem valami újra és nagyobbra, azért, nem a színház lehel. Az az általános lecaappanás,

amely a világ egész drámai irodalmában mutatkozik s például a francia dráma százados világuralmát már letörte, nálunk is meglátszik az uj termésen. Jellemző, hogy a Nemzeti Színház idei egyetlen komoly drámai sikerét, már ami az eredeti darabokat illeti, a régibb nemzedék vezére, Her- czeg Ferenc aratta. Uj drámairó, aki az ő elsőségét el tudná vitatni, most még nem mutatkozik a láthatáron. Pedig most megvan a lehetőség arra is, hogy kevésbé zajos apparátusu, finomabb füleknek való és bensőbb húrokat megpendítő darabokkal is lehessen boldogulni: a Kamaraszínház megvan, a stílusa kialakulna, ha kerülnének bele valódi kamaradarabok. Itt-ott meg is pendiil egy-egy ilyen hang, de ezek inkább csak kísérletek, a stilus még nem kész bennük,— a Kamara még csak várja a maga íróit. Ha szerencsénk van, innen fog valaha kiindulni a magyar dráma megújulása, talán egy nagy uj mozgalom. Ez azonban még csak remény, melyet alig támogat más, mint az, hogy az ember szeret váltig reménykedni.

A Nemzeti Színház mai igazgatóján is betelt

minden nemzeti szinházi igazgató örök végzete: mikor jött, annakidején nagy gaudiummal fogadták s most az évvégi beszámolókban sokféle oldalról erősen támadják. Ezek a támadások alighanem előjelzései egy szigorúbb kurzusnak a nemzeti szinházi ügyek sajtóbeli kezelésének. A színház legfőbb gazdája, a miniszter ezzel szemben nagyon meg van elégedve a színházzal, különösen gazdasági eredményeivel. A kassza valóban igazolja is az igazgatóságot, ami neon csak a miniszter helyeslését jelenti, hanem a közönségét is. A közönség azt mutatta, hogy szereti a színházat úgy, ahogy van, mert szépen látogatta az előadásokat és nyilván gyönyörködött is bennük, — tehát a színháznak megvan a kontaktusa a publikumával. A színigazgatót, akár magánszinházat vezet, akár államit, támadni mindig lehet, olyan darabokat adat elő, amilyenek vannak és olyan színészekkel, amilyenek rendelkezésére állanak. Ez mindig igy volt és igy lesz — és ezen nem segít sem a sajtó akár jó, akár rosszindulatú kritikája, sem más beavatkozás.

ISTENEK NYOMÁBAN

Egy tudós

Kairó, áprilisban.

Hasszán, a tudós, dragoimán volt körülöttem Kairóban. A dragamán nélkülözhetetlen kelléke egy keleti utazásnak, nem azért, mert megmutatja és magyarázza a látnivalókat, amihez nem ért, hanem, mert ő verekszik a sofi őrrel- és a hajcsárokkal, amihez eminensen ért. Hasszán a rendes napi- dijon kívül külön hallgatási dijat kapott tőlem Kairóban, ha nem nyitotta ki a műemlékek előtt a száját. Sajnos, küllőmben gyakran nyitotta ki a száját. Ilyenkor néha olyan okos, meglepő, szemtelen és fölényes dolgokat ás mondott s a keleti ember gondolkozásából annyit megértetett velem, hogy a végén már azért is fizettem, ha beszélt.

Szeretett beszélni, s rögtön, mikor szerződtettem, közölte velem, hogy ő nem egy közönséges dr agónián, hanem egy tudós. S nemcsak egy közönséges tudós, hanem egy nagy tudós. Ezt többször elmondta, különböző nyelveken és várta a hatást. „Ich bin ein grosser, ein ausserordentilidh grosser Ge- lehrter, Herr Direktor" — mondta és hátrahajtotta a fejét, összehúzta a szempilláit s a fogai között megjelent egy pillanatra a nyelve, amivel még igy szájon kívül is, a levegőben is beszélt. Sötétbarna volt, tiszta arab és rendkívül elegáns. Napjában háromszor, négyszer is átöltözött különböző szinü nehézselyem kaftánokba, csak a fején őrizte meg mindig ugyanazt a tarbust, ami már nem is piros, hanem sötétkék volt a piszoktól. A szeme, fekete, okos, öreg arab szeme ragyogott az életkedvtől, tehetségtől, ravaszságtól. Megjegyzem, a vak is látta az első pillantásra, hogy Hasszán nem egy közönséges dragomán, hanem egy tudós.

Amellett gazdag ember volt, mint később kiderült, nemcsak a mi, hanem egyiptomi fogalmak szerint is, ami már jelent valamit: földjei voltak Kairó körül, háza Kairóban és egy villája Assouanban, amit persze bérbeadott. Ez nem zavarta őt abban, hogy ott táborozzon naphosszat a Shephe- ards-hotel előtt, a többi dragománnal, az aszfalt szélén, keleti módon maga alá szedett lábakkal, porban és piszokban, cigarettázva, rikácsolva és veszekedve s várja az előkelő idegeneket, akiknek majd megmutatja Kairót. Később megmagyarázta nekem, hogy nem bir leszokni a dragománkodásról, ez minden passziója, ez olyan neki, mint másnak a kártya, az ital és a nők, ez az élete nagy szenvedélye, hogy vezetheti és becsaphatja az előkelő idegeneket. Bennem első reggel, mikor kiléptem a Shepheardsból, felismerte az előkelő idegent, felugrott, bemutatkozott s rögtön megértettük egymást.

Lehetett hatvan éves. Mozgékony volt, csupa ideg, szellemesség, érdeklődés. Minden érdekelte, amit mutattam neki Kairóban, ahol hatvan esztendeje élt; nem szűnt meg lelkesedni, ha a térképről s a kézikönyvből megmagyaráztam neki valamit, tele volt fogékonysággal és odaadással, igazán érdekelte Kairó, örült, hogy foglalkozom vele és, amennyire már tudtam, megmutatom és megmagyarázom neki a látnivalókat. Rögtön meg kell jegyeznem, hogy régiségek nem érdekelték. Ellenben nagyon érdekelte szinház, zene, továbbá bankok és minden, ami pénzzel egybefügg, érdekelték a minisztériumok, ahol még soha nem járt, a bazárok, ahol otthon volt, s legjobban érdekelte az „1001 éjszaka" cimü kabaré, ahová ő vitt el, s mikor a 140 kilós táncosnő megjelent a szinpadon, elhallgatott, a szemei ragyogtak, elfeledkezett magáról és rólaim, jobbra és balra lógatta a fejét, ahogy ezt]

Utánnyomás tilos

Korán-olvasás közben az egyetemen tanulta, s artikulálatian hangokkal jelezte, hogy érti a művészetet és élvez. Sovány dolgok, múmiák, régi kövek, templomok neon érdekelték. Ha Memphisben, Sakkarában, Gizeh körül jártam vele, kedvetlenül ült a soífőr mellett, ásitozott, panaszos hangon, egykedvűen adta a soffőrnek az utasításokat, olyan volt, mint egy sértett gyerek, akit a nevelője unalmas leokeórára cipel. A kairói múzeumban csak ődöngött mellettem. Itt derült ki, hogy nem tud olvasni se; Nephret hercegnő fehér gipsz-szobrára unatkozva megjegyezte, hogy ez egy öreg pap, és odébb akart állni. Mikor megfogtam a fülét és kényszeritettem, hogy olvassa el a szobor talapzatán felszögeit jelzőtáblát, kidülledt szemekkel figyelte a betűket, az arca egészen elváltozott s a végén reszkető ajakkal, valami babonás irtózatbán ezt mondta: „Ins-allah!" , . .

Ez meglepett, hogy Hasszán nem tud olvasni, egyrészt, mert egy tudós volt, másrészt, mert ő maga több Ízben és nyomatékkai s a többi dragomán, de még a hotelportás is bizonyították, hogy Hasszán hét évig járt az egyetemre. Engem is megkérdett, hogy hány évet jártam, s mikor bevallottam, hogy csak négy esztendőt s azt is csak szórványosan és hanyagul, szemmeliáthatólag ősökként a véleménye rólam, elvonta a száját és sebesen pislogott, ő, mondta egy kis hallgatás után és sok hangsúllyal, ő hét esztendőt járt ugyan, de hát ő csak egy egyszerű dragomán, akinek persze nincsen szüksége piros könyvekre, ha meg akarja nézni Kairót. Ezt mondta és elnézett a fejem fölött, mert ezt sértő szándékkal mondta. Tudott nagyon szarkasztikus is lenni, ha akart. A piros könyvre, a Baedekerre haragudott, a legrosszabb véleménye volt minden kézikönyvről, a könyvekről általában és az útikönyvekről különösen. Hasszán nem volt egy szoba tudós és egy könyvmoly, ezt az ellenségei se foghatták reá. ő egyszerűen csak egy tudós volt.

Egy reggel bizonyos ünnepi ességgel megállította az autót az egyetem előtt, ahol ifjúsága hét esztendejét töltötte el. Ez volt „Gami‘ el-Azhar", a híres kairói egyetem, aminek 10.000 hallgatója van s a hallgatók az egyetem udvarán és oszlopcsarnokaiban laknak, alszanak, étkeznek. A tanulmányi idő 17 esztendő; kezdtem megérteni, hogy Hasszán, a tudós, csak hét esztendőt áldozott viruló ifjúságából a tudományoknak. Nem Hasszántól, de a piros könyvből megtudtam, hogy ez az izlámnak legnagyobb egyeteme, ahol a hallgatók kegyes alapítványokból kapnak naponta egy kenyeret és egy hagymát, továbbá egy gyékényt, amin alkatnak; ha ezt tizenhét esztendeig kibírják, akkor kapnak erről egy bizonyitványt, elbocsátják őket és érettek a mecsetszolgálatokra. Erre az egyetemre járt Hasszán. Most ott állott az Alma Mater kapujában, a szeme ragyogott és fölemelte a mutatóujját. „Ebben az uj janiban" — mondta osöndesen és meghatva — „ebben az ujjaimban van a világ minden tudománya." Hallgattam, mert láttam, hogy meg van indulva. Óvatosan nézte a feltartott ujját. Aztán sóhajtott, sebesen és lemondóan legyintett egyet, mint aki tudja, hogy úgysem értik meg, bevitt az egyetemre, ahol gyékényen ültek a tudósok és a fejüket lógatták, ami szükséges a tanuláshoz, s a tanárok fenhangon olvasták a Korán egyes auráit, ennyi az oktatás. Hasszán büszkén vezetett körül, különösen a pékmühelyeket mutatta egy bizonyos dölyffel, mert az egyetem egy kegyes alapítványból 25.000 kénye- J rét kap naponta.

, ,Ennek az egyetemnek" — mondta Hasszán felkölten — „a legnagyobb csodája egy varázstekercs, ami elűzi a legyeket Szíveskedjen (megfigyelni, az egész egyetemen nem talál egy legyet sem. Van ilyen tekercs az önök egyetemein?" . . .

Mondtam, hogy nincs, de viszont nincs légy se. Itt ellenben, dacára a tekercsnek, volt légy, mozogni nem lehetett a legyektől. Ezt Hasszán nem volt hajlandó észrevenni, mert hitt a tekercsben. Hiába ültek a legyek az orrán, miiközben a tekercs varázserejét dicsérte, a hivő ember szép fanatizmusával dicsérte a tekercset és tűrte a legyeket. Akkor kezdtem megérteni, hogy Hasszán, ez az öreg, hatvanéves, minden hájjal megkent Hasszán a lelke mélyén másfélesztendős, mint minden arab; kezdtem megérteni, mikor egyszer elcipelt valahová, amiről azt állította, hogy az a legnagyobb és legkülönösebb látnivaló Kairóban, egy csodálatos épület, amit az idegenek általában nem láthatnak, igen, ahová idegeneket be se bocsátanak; de ő, Hasszán, jóban van a tulajdonossal, szinte baráti viszonyban van vele, s ha adok 20 piasztert, rábeszéli a tulajdonost, hogy engedjen be minket. Nem értettem jól, hogy mit akar, de annyit beszélt, hogy odaadtam a 20 piasztert és elmentem vele. Egy házba vitt a város szélén, a Mameluk-sirok mellett, egy teljesen modern, egyemeletes kairói házba, ami még el sem készült, amit akkor építettek, még húzták fel a vasbetonfalakat. Ebbe az ízléstelen, modern, félig- kész vasbetonházba cipelt el Hasszán, s mikor dühbe jöttem és kirúgással fenyegettem, olyan őszintén kétségbeesett, úgy könyör- gött, annyira nem értette meg, hogy miért nem tetszik nekem ez a csoda, amit idegenek általában nem láthatnak, ahová ő engem csak különös baráti összeköttetései révén vezethetett el — annyira nem értette, hogy én, aki roskadt, öreg templomokat és sírokat járok egész nap, miért nem adok örömömben valami külön borravalót neki ezért a szenzációért? — hogy végre is megfogtam a kezét, melegen megráztam és megköszöntem neki az attrakciót. AkkoT kezdtem véglegesen megérteni Hasszán lelkét, aki egy tudós volt.

Mikor elutaztam, magánszorgalomból kijött a pályaudvarra s egy fényképet és két narancsot hozott nekem ajándékba. A narancsok rothadtak voltak s a fénykép, mint kifejtette, őt ábrázolta családi körben, teljes dragománi díszben; jobbján a felesége, egy elvirult hölgy fátyolban, lábai előtt egy fiatal aTab leány. Ez volt az a bizonyos 12 esztendős Fatme, a leánya, akit egy héten keresztül minden nap el akart adni nekem kezdetben 300 fontért, később hatvan piasz- terért. Nem sikerült meggyőznie s ezért most elhozta a fotográfiáját bucsuzóra, hogy lássam, mit vesztettem. Mikor a vonat már indult, talált a zsebében egy ezüst szivarszipkát, amit még gyorsan el akart adni nekem. A legundoritóbb, szotykos szivarszipka volt, amit valaha láttam. Ezt a szipkát lobogtatta, szaladt a vonat után, rekedten orditott.

Nem volt egy nagy tudós, de egy tudós volt. A fényképét, az egyetlen tudós fényképét, akinek barátságával dicsekedhetem, áhítattal őrzöm. Márai Sándor.

A ruszinszkói Magyar Szinpár- toló Egyesület döntött a színi koncesszió ügyében

Ungvár, junius 28.

(Ruszinszkói szerkesztőségünktől.) A ruszinszkói Magyar Szinpártoló Egyesület választmánya csütörtökön este választmányi ülést tartott, melyen a nyilvánosság kizárásával a ruszinszkói magyar színi koncesszió ügyét tárgyalták meg. A helyzet mérlegelése után a választmány egyhangú határozatot hozott, mely szerint a magyar szinikulturának létkérdéséként fogta fel egy egységes, erős szintársulat alakulásának lehetőségét s igy az adott helyzetben minden személyes szimpátiát félretéve, tisztán a kultúra életképességének szempontjából Faragó Ödön színigazgatót ajánlja a kormányzóságnak arra, hogy a ruszinszkói szinikoncessziót megkapja.

A választmány e határozatát a ruszinszkói magyar sajtó egy része hűvösen fogadta s egyáltalán nem adott kifejezést véleményének, hacsak olyan formában, hogy Polgár Sándor színigazgató mellett tört lándzsát. Az egész ügyre különben valami, eddig ismeretlen hatás súlyosan nehezedik rá, amely nem engedi, hogy a szimikoaacesszió ügye simán és közmegelégedésre oldódjék meg.

Tekintettel arra, hogy a kormányzóság július elsejéig dönteni kíván ebben az igen fontos kérdésben, a Szinpártoló Egyesület határozatával ellenkező álláspontot kérők tábora mindent megmozgat, hogy Faragót elüsse a koncessziótól.

*ac