Prágai Magyar Hirlap, 1926. június (5. évfolyam, 123-146 / 1161-1184. szám)
1926-06-27 / 145. (1183.) szám
1926 junius 27, vasárnap. ^m<^íVSa<Aarhtrlae 9 Ezrek nevében — Dzurányi Lászlónak — Klári csípőre teszi kezeit. Amint az anyja szokta tenni a készülő viharok előtt. ' — Nem mej ejmenni, nem mej ejmenni. Féj az esőtüj, féj Tjézsi néni! Az öreg asszonyt elönti a méreg. Megfenyegeti a gyereket. — Eriggy, te rusnya béka! Hagy tanítana meg az a huncut apád! Hogy kikezd az öregvei! Klári táncol örömében. A jókora darab távolság egészen felbátorítja. — Hoj a mejsze, Tjézsi néni! Menjen a tempjómba, ha hajangoztak! Trézsi néni nem állja tovább. Egy ke- resztvefcés után nagy lendülettel az udvarra veti magát. De nem a templom, hanem a gyerek felé. — Te taknyos, te, kiveszem a májad! Klári visítva szalad az istálló felé. Trézsi néni már majdnem eléri a folyosót, amikor megcsúszik egy kőben. Amilyen hosszú, olyat pottyan a sárba. Az imakönyve és a ró- zsafüzére nagy karéjban keres magának uj helyet a sárban. i — Jaj, meghaltam, jaj, meghaltam — motyogja Trézsi néni, — és még jobban elnyúlik a puha sárban, mint az aratók a kazal tövében. Klári már megáll. Gyerekszemeit elfutja a köny a nagy nevetésben. De rögtön megérzi a gyerekek egészséges szimatjával, hogy itt vigasztaló szavakra van szükség, azért odaáll Trézsi néni mellé a folyosóra és mentegetőzve mondja: — Nem akajtam, Tjézsi néni! Mej nem mejt a tempjomba menni? És amint Trézsi néni ott nyöszörög a sárban, ünnepies kongatással beharangoznak ... Farkas István. Rózsák Értelmük egy, a nagy világon: Friss tüzszemek vesztedre várón. Zord éjszakon, derűs Sirázban: Rózsát kínálsz szerelmi lázban. Reggel: vak vágyad most úgy érez: A nap csak mécs az 6 szeméhez. Délben:. szived többre nem, áhit: .............. ő elfogadta a rózsáid. : vff S-'rSjfxri Este? a 'féinétt kínja szaggat: •" És meghalsz, hogyha meg nem hallgat. %QV éjjelen a hervadt nyárnak: A rózsák mind halálra válnak. 8 hogy vége léH a szerelemnek: A rózsák oly szépen temetnek. Sárost Árpád. Mikor megroppant szép elképzelésünk s fellegvárunknak nyütt fala kidőlt s nem volt elég már szemünk támasza, s ember kellett: ész, szív, erő: vezér — szerencsés kezek utánad kerestek: s Te elfogadtad a nagy parolát. Szavad nem leljük bomlott patvarokban, kezed nem jár a fazekak között, még tollad is csak néha szántja fel az igeváró lelkek humuszát: de világosság-szellemed vezérel, levegőt ad, másít, javít, teremt. Két szlovenszkói művész kiállítása Budapesten Basilides Sándorról és Barnáról, a két fiatal szlovenszkói festőről van szó, akik a fordulat után Pestre mentek, hogy tanuljanak, megéljenek, dolgozzanak. Munkájuk eredményes: A Szinnyei Társaság a Tavaszi Szalonban ifjú kiállítást rendezett és az 1500 beküldött kép közül a zsűri 247 képet választott ki. Ezek közt Basilides Barnáé öt, Sándoré két kép. A kiállításon igazi, izmos fiatal tehetségek, a magyar festészet jövőjének hivatott képviselői szerepeltek és nem volt könnyű dolga a két szlovenszkói művésznek, amikor ezek között utat yágtak a maguk művészi akarásának. A nehéz munka teljes mértékben sikerült. A budapesti lapok a legnagyobb elismerés hangján emlékeznek meg a két komáromi testvér alkotásairól és olyan ígéretnek tartják őket, amelyet már fele részben megtartottak. Basilides Barna látomásszerűen, Sándor valóságosabban adja a megélt életet, a meglátásokat, az akkordokat és színeket. Mindkét fiatal szívbe és agyba az Élet két kézzel markolt bele. És most alakítják a meglátásokat: erős kézzel, nagy tudással, rátermettséggel. Két hivatott művész, aki elindult, hogy önmagát megtalálja. Keresik a saját maguk értékkifejezőjét, ami a művészetben az Eszme adekvát kifejezését jelenti. Basilides Sándor „Szegény emberek" cimü képével megmutatta, hogy helyes utón jár. Vonalvezetése biztos és úgy a belső, mint a külső ritmus a zenei tagoltságot mutatja: a festő szeme fül, vonalai, színei hangjegyek és a valódi kompozíció az Élet szimfóniájának egy-egy tétele. Ez a kép kompozíció a szó eme zenei és legnagyobb értelmében. Basilides Barna sem marad el bátyja mögött. Talán kevésbé dacos, kevésbé „naturalisztikus“, de minden bizonnyal épp olyan erős tehetség. A két szlovenszkói művész indulása nagy reményekre jogosít. Festményeiket izmusba, vogy kategóriába sorozni nem lehet, mert ők, a vérbeli művészek a technikát és a formát, a vonalat és a szint az eszme szolgálatába állítja. így jön létre a legegészségesebb „irány": naturalizmus és expresszionizmus, klasszicizmus és impresszionizmus egy gyújtópontban futnak össze és izmus nélküli egyéni művészetet produkálnak, amely nem törekszik a „mindenáron uj“ megteremtésére és mégis újat ad: az erős tehetség uj formáját, amely a régit, az ősrégit, amely sohasem változik és minden művészet tartalma, az Életet uj prespektivában mutatja be. Ebben az értelemben a két Basilides fiú már is uj irányt teremtett a fiatal magyar festőgárdában. S—y. Majd szüretkor Hogyha a szüret eljő. Én nem dalolok nótát, v Elszomorítja lelkem, A földre hrullongó ág. j Forrnak majd lenn a mustok, Gyilkol a pineegádor, Nem jöhet többé vissza, Ki lemenni lesz bátor. Életem musttá szűröm, Az álmaimat köddé, S leküldöm majd a szivem: Ne jöjjön vissza többé. Falu Tamás. Hát nem hiába gyűjtöttük seregbe lelkűnknek minden megbízó hitét, hogy parancsoljad, vezesd, hadba-vesd: egyéves zászlód láthatatlan lengi a testvér-völgyes vidékek felé messzi-fentröl teremtő győztödet. Dicsérettel nem idézünk piacra, nem volna méltó, annyi tett után, vonultságod bús csendjét felzavarni elég a vers bujt, rejtett mosolya, hogy tőled-tanult jellel mondja meg: mig Téged látunk: lenni akarunk! Győry Dezső. Fehér — fekete; igen — nem Irta: Darkó István Fekete — Nem. Fehér hiába küzdött. Azon hibázta el főképpen, hogy erőszakosan mondott ellent. Rokonszenves érveket szegzett Feketével szemben, aki rokonszenves érveket hozott ő ellene. — Fekete: —Nem akarom beteljesíteni életem müvét, mert célok felé akarok törekedni minden időkben. — Fehér: — Be akarom teljesíteni életem müvét, mert a célhoz jutottság szilárdságával akarok élni az elkövetkezendő időkben. — Fekete: — Nem azért cselekszem, hogy értelmét lássam, nem azért tanulok, eszem, gazdagszom, hogy értelmét lássam. — Fehér: — Minden embert tisztelek, nem tudom kivonni a rablókat s a gyilkosokat sem. Tisztelő érzéseim alapja velük szemben a széleskörű csodálat, amely minden élőlénnyel szemben eltölt. Csodálok mindent, ami élni akar. — Fehér: — Az életet nem csodálom, csak az értelmes, helyes, jó életet. A gyilkos önmagát öli meg. — Fekete: — Gyilkos akarok lenni. — Fehér: — Sokáig akarok élni. — Fekete: — Szeretem Zsenikát, érette is meghalok. — Fehér: — Én is őt szeretem; élni fogok érte. —Fekete: — Nem tudok élni, nem tudok. — Fehér: — Értek az élet szabályozásához, szabályozni tudom. — Fekete: — Megölnélek-e téged is, dj^^magamat megölném? — Fehér: — Magaddal együtt megölnél engem is. Öngyilkosságod gyilkosság bűnével lenne súlyosabb. — Fekete: — Nem akarok gyilkosod lenni. — Fehér: — Bizalmatadó barátod igyekszem lenni. — Fekete: — Nem tudok élni. Belenézek a tükörbe, téged látlak magam előtt. Félek! Tor- konragadlak! — Fehér: — Kinézek a tükörből. Téged látlak magam előtt. Félek. Védekezem! — Fekete: — Nem bánthatlak! Ordítok! Megszorítom a torkodat. Valamit ordítanom kell! . . . Zsenika! — Fehér: — Zsenika, ne hagyd! Megöljük egymást .... . » Szorítjuk egymás torkát . . . Szorítja a torkomat . . . Megfulok! — Fekete — Szorítja a torkomat . . . szorítjuk egymás torkát ... megfulok . . . Zsenika! — Fehér: — Ne szorítsd a nyakamat . . . hívjad . . . megfulok . . .— Fekete: — Látod, nem jön! . . . senki . . . erősebb vagyok . . . nem foglak bántani téged többet... Rossz voltam . ; . — Fehét: — Nem jön! senki sem . . , nem foglak bántani többet téged . v. Mindig jó voltam . .*. — Fekete: — Azt fegják mondani . helytelenül . . . hogy önkezemmel vHetlempégei az életemnek. —. Fehér: — Igazat fognak mondani . ... és én élni akartam* . . — Fekete: — Akkorhát nem fognak igazat mondani . . . gyilkos vagyok . . . nem értem . . . minél jobban szorítottam a nyakadat, annál jobban éreztem a szorítást ... a saját nyakamon. — Fehér: — Pedig csak gyengén . . . gyengén tudtam védekezni. — Fekete: — Azért kell meghalnom, mert a hívásomra . « . Zsenika . . . nem jött é * . sem ő, sem más. — Fehér: — Nekem is azért, mert . . . nem jött ... — Fekete: — azért kellett volna valakinek jönnie . . . hogy néked segítsen. — Fehér: — Azért ... hogy . . . tenékéd segítsen. — A cigány Irta: Wimberger Anna Az őr kiadta a vörös inget, meg a cafatos nadrágot, a pénztárnál kifizettek egypár koronát s a portás becsapta mögötte a nagykaput. Jónás kint áll a szabad térségen. Rögtön fürgén szedni kezdi a lábát, hogy inas barna lábszárai körül szerte reppennek a cafrangos nadrágrongyok. Mikor már jó messzi van, megáll,visszanéz. A fegyház szabad mezőn fekszik, nem messze a töltésen puffogva vonulnak a vonatok, szerte kis parcellás proletárkertek tarkálják a mezőt. Jónás fitymálva, hegyeset köp. — Nyavalyás degek, — mondja aztán elfordulva, fekete kalaprongyát felhajitja a napba. Fütyürészni kezd, letér a mezőkről, kertes, villás utcákba kanyarodik. A napos oldalon megy, a falak melett, felpislog a napba s ahogy a szemét összehúzza, felhúzott ajkai kimutatják hófehér fogsorát. Sokan megnézik, gyerekeli megállnak, bámulják. Jónás észreveszi az érdeklődést, rögtön üzsergeti is a vágy, hogy kihasználja az alkalmat, lógy alázatosan összehúzodj ék, a tenyerét ki- lyujtsa, hogy kolduljon. Körülnéz, látja nem lehet, tt is, ott is rendőr álldogál. Az utcákat nem ia- íeri. ődöng, szeretne kikerülni a házak közül, va- ihova szabad mezőkre. A mellében valami nagy, ekiszabadult, öntudatlan öröm van. Kertek mel- itt megy el s tágult orrlikai szívják a friss zöld agát. Barna képét néha nekinyomja a rácsoknak • kiváncsi naiv szeme messze besétál a gereblyé- >tt utakra. Bámul a pirosán pompázó bokrokon <a repkény futotta puttókon, melyek dagadt, buta Sarccal édeskés mosollyal nyilaznak feléje. Aztán ázelődik, merre ritkulnak a házak. A rendőrt em meri megkérdezni, kerülgetve lopakodik el rinden sisak mellett. Lassanként elkedvetlenedik. Izi az ő nagy idenemvalóságát, unja a pofákat, zik megbámulják, egyikre-másikra gyorsan, fa- rar vigyorral ráölti a nyelvét. A nap magasan délre jár s Jónás orrát innen i onnan is megcsapja valami ételszag. Horpadt, igyétkü gyomra is megmordul, szájában összeelad a nyál, nézi a sok nagyszerű falatot a kilkatokban. Most már csak a hasára, az evésre jndol s az utcán csak a falat, a zsíros, kövér, Jagyos étel, a hús, a pörköltszag a vendéglőkből, Ésajtsza£, a kolbász jön feléje. A szemébe kiül a tohóság, olyan most mint egy nagy kutya, csak eglászó falánkság, csak gyomor, követelő tátongó ies zsacskó. A markában fukar szorítással tartja a pénzt, a fogházban szerzett pár koronát, de az ínye unszol. Hoszasan szedegetve számlálja, csörgeti, megköpködi. Szeretne máskép szerezni falatot. De mindenütt olyan sokan vannak.. Hosszú, kúszó lábbal lép a hentesboltba. A boltban asszonyok vannak, kíváncsian, elhúzódva nézik Jónás színes, piszkos lényét. — Jónás szeme mohón jár körbe. Mindenütt lógnak a húsok. A fal mellett felezve, rózsaszín kunkorodó farkú disznók, nagyszagu, véréé marhahús, sárgán für- tözve a fagyu, gyenge borjucomb, még langyosan az életmelegtől és ott, ott a hurka, a kolbász a bizar inyencötlet. a konyhacsuda, mely ott lóg, méteresen, karikákba fürtözve, telve ízzel, illattal, finom csápős zamatokkal. Mellette a sonka, a nagyszerű, az uraság a sok pácolt állathulla közt, és ott lóg pirosra paprikázva a szalonna. Jónás szeme ottragadt a szalonnán. — No mi köll? —bök feléje a hentes! — Abbul a szallonábul, kit koronáér. A hentes megfordul, belevág a szalonnába, biztos egyet nyisszantó vágással, s a szalonnadarabka a barna papirosban odahull Jónás kezébe. Jónás az orrához emeli. Kenyér, — gondolja, — s a másik oldalon meglátja a pékboltot. A boltajtő hosszasan cseng, kenyerek, liszt, meleg illat. Jónás egy fehér eipócskát nyom a melléhez. Az orrába felszáll a meleg a langyos cipó szelíd szaga és Jónás vigyorog s a fejében felbukkan és elmerül az anyja képe, az anyaemelő nedve, a langyos édes iz, melyből egy-egy hosszú kortyra még kis- suhanc korában is ellökte a szopósaik csecsmohó száját. Jónás belefal a cipó csücskibe s a fehér fogak nyomán felszakad a cipó s elődagad izes fehér bélé. Most valahol leülni, csendben, békén befalni, betömni a gyomor kiabáló száját. Mint a kutya a konccal, úgy húzódik meg Jónás egy rakás téglán. Felhúzott térdén ott a cipó s a szalonna körül gyorsan jár a bicska. A pofáján gombócba dagad a falat s két csillogó fekete szeme előrefal minden falatot... A szalonna szagára odatéved egy kis kóbor fehér kutya. Szimatolva jön mind közelebb s kunkorodó farkkal odaül Jónás elé. És most az állat és Jónás szeme egy csillogó mohó tekintettel követik az ételt. A kutya mind közelebb ül, a szeme könyörögve mohón fal, egész kis teste reszket, a bőr alatt a gerezdes bordák, a horpadt has — és remeg a nedves fekete orr, az egész rongy kis élet egy falánk könyörgés, minden szőrszál a testén’ egy vágyakozás a falat után. A kis fekete orr Jónáshoz tolakodik s unszoló ‘lökéssel érinti meg a térdét. — Jónás ránéz a kutyára. Hirtelen felszáll benne a gyűlölet, ó a ronda dög! Hogy idejött a szagra! Jónás hirtelen gyors ökle odacsap a kutya orrára. A kutya felvakkan és odébb tántorog. Jónás tovább eszik és gyűlölettel oda-odanéz a kutyára. Hogy utálja a kutyát! Ezek a vonitó dögök! Hogy tépnék a cigányt! Este, ha a kerteli alatt elmegy, hogy rohannak falkában. Ha most nem zabálna, belerúgna a kis reszkető állatba, a kutyába, az ellenségébe! Most is ezek miatt ültem, — gondolja dühhel, — s az agyában forognak az utolsó lopás képei. A nagy fehér komondor, amelyik tépte. A kezefején itt ni most is a marás. Az a rongyos pár liba!... A gondolatai ellustulnak, az utolsó falat már lassan éri el a száját, ül a napon, az ereiben tunyán jár a vér és nő a lustaság. Lecsukódó szempilláin át pirosán izzik a világ. Elengedi a tagjait és végigdül a maiteres földön.... A kis kutya odébb reszket a napon, majd közelebb sompolyog, bekapja a 6zalonnabőrt s elinal a zsíros papirossal. A nap forró szemmel pillant le s a déli melegben mozdulatlan gömbölyű gomolyban állnak a felhők az ég azúrján. Magasan fent mint megannyi illő pont nyilainak a fecskék ... Erősen délutánra jár a nap már, mikor Jónás mesze kint az országúton szedi a lábát. Jó pár órai gyaloglás után bevetődik a gyalogútokra a vetések közé. A búza éppen virágzik s száll fel a meleg illat. Messzebb lent ezüstös íüzfasor húzódik hosszan. Onnan jön a hűvösség. Ott zöld nád inog s a zöldes, békanyálas tavaszi viz partján bókák vartyognak. A sekélyes fenéken kígyóznak az ebihalak. Jónás ül a vízparton és belémárto- gatja a lábát. A viz langyos, Jónás megkívánja a fürdőt. Leveti a rongyait, belegázol a zöld vízbe, rápaskol, beletúr, beléveti szép barna testét és kurjant és prüszköl. A békák cuppanva ugranak széjjel és ő éviekéi, egy barna ifjú faun a zöld vízben. Zsíros. fekete hajában ottragad a vizileb- bencs s a megringó nádból ezrével rebbennek fel az alvó szúnyogok. Mikor megelégeli a vizet, kiül a partra. Körülötte száll fel a finom száradó pára. A nap melegen tűz, a vetések felett ezüstösen reszket a forróság. Jónás fejéből kihull minden gondolat s á fülében zug a vére. Most csak egy duzzadó sejtkomplexum, egy nagy darab lüktető élet, mely boldogan elernyed az egészség kéjétől. Alkonytájt a gyomra szólítja megint ki a zsombikosból. Egy kis ujkrumpli csak akad, — gondolja s a falu mögött kerülgeti a földeket. Az emberek mennék hazafelé a kapálásból, a nap már lebukott s az ég, a fák, az emberek, minden aranysárga. '■ Jónás kriilnézegetve guggol a vetések közt. Gyönge, éppen kibujott kukoricás húzódik előtte. S ott a kukoricáson egy megkésett tyuk indul hazafelé bogarázsva. Jókora, kendermagos, bóbitás tyuk, néha meg-megáll, kapargál. Jónás nézi s ahogy nézi, megmozdul benne a ragadozó kedv. Sehol senki, az asszonyok éneke már a falu felől hangzik. Nagy ívben megkerüli a tyúkot. Most már minden porcikája sürget, a teste meglapul, elnyúlik, a szeme gyorsan jár körbe. A zs,ebéből előkerül a jó erős fonál. Jónás fürge ujjal kotor a földben, előkerül két csirátlan buzaszem, egy kukac. A kukacot kettétépi,hamar hurkot vet rá, fonálra fűzi a kukoricát. Aztán a tyuk elé kerülve, a rozsba guggol. A tyuk lassan jön, — Jónás eléje hajítja a fonálra fűzött falatokat. A tyuk egyet ugrik, lenyeli a kukacot, meglátja a kukoricákat, mohón felkapja. Jónás ránt egyet a fonálon, a tyuk rémülten felkárál. a torkában óriásra dagad a falat, veri a szárnyát, de az rozs közt Jónás gyors keze alatt egyet kattan a vékonyka lörött csigolya. Jónás röhög, — s néz ki a vetésből. — Egyszerre a feje lelapul, a szeme ósszehuzódik, két kis fekete pont csak a szeme, — a mellébe belémarkol az ijedség. A fehér országúton, tán 100 lépésnyire két csendőr áll. — Állnak, néznek. Ide néznek? — Látták a tyúkot, a mozgó piros inget? — Jónás torkában felszáll a rémület. Felette lassan inog a rozs, éppen befedi guggoló alakját. A csendőrök bevágnak a vetések közé. Jónás szive dong. Az egész nagy darab jókedvű, duzzadó parazita életre most ráül a gyávaság, a keserüdac, most ordítani szeretne dühében. A fejében riadva szalad szerte minden gondolat. Már lát jönni megint mindent, az egész kusza értelmetlenséget, melynek nekiütődik újból és újból, mint a döngő légy az ablaknak. Már jön a fogház, a csendőrök iitlege, a vallatás, minden, — eléje, aki nem érti mindezt, akit még sohasem mozdított meg a jó és rossz örök problémája. Aki lop, viszi a prédát, ahogy viszi a menyét, vagy viszi a róka s aki csak áll meghunyászkodva a vizsgálóbíró, a sok könyv, sötét bútor között s minden amit mondani tud, ez a nyomorult kis hazugság: én nem tettem. — A vérében felágaskodik minden sötét ösztön, gyűlölet, most bőgni tudna tehetetlenségében, most rászakad az egész űzött nyomorúságos lét, most csak egy szegény
