Prágai Magyar Hirlap, 1926. június (5. évfolyam, 123-146 / 1161-1184. szám)

1926-06-15 / 134. (1172.) szám

4 ro«<M-yV^<&AR-HIRLAE 1926 junius 15, kedd A román példa A romániai választások a többi utódállamok nemzeti kisebbségeire nézve is oly jelentős tanul­ságokkal szolgálnak, amelyeket politikánk to­vábbi egészséges fejlődése érdekében ismételten érdemes lerögzítenünk. Kétségtelen tény az, hogy a monarchia össze­omlása után az uj nemzetiségi államok között Ro­mánia volt épp az az állam, amely a nemzeti ki­sebbségek megsemmisítő elnyomása céljából a legbarbárabb eszközöket vette igénybe s a jog­fosztások terén vezető helyet biztosított magának. Az erdélyi magyarság nyomoritásánalc és üldöz­tetésének jellemzésére nem szükséges eseteket fölsorakoztatnuk, hisz azok annak idején átmen­tek a müveit világ köztudatába. A mai változott helyzet kidomboritása céljából csak az utolsó­előtti választásokra hivatkozunk. Akkor a kisebb­ségeket tüzzel-vassal üldöző kormányzati rend­szer parlamenti többségének biztosítása érdeké­ben kénytelen volt a magyar kisebbségi szavaza­toknak legalább 80 százalékát erőszakos eszkö­zökkel megsemmisíteni. Ezeken a választásokon Erdélyben a hivatalos urnalopások az enyhébb esetekhez tartoztak. Az elnyomó, jogfosztó kormányzati rendszer tehát igazságtalan uralmát csakis úgy vélte fönn­tartani, hogy a kisebbségeket kiküszöböli a par­lamenti életből. Már a kisebbségeknek az alkot­mányos életből történt kirekesztésének ez a nega­tív ténye súlyos bizonyíték volt amellett, hogy manapság egy nemzetiségi államban normális, modern állami élet a nemzeti kisebbségek köz­életi szabadsága nélkül nem valósithaló meg. Ha az egységes nemzeti államokban a nem­zeti diktatúrák életképeseknek is bizonyulnak, egy kimondottan nemzetiségi államban a normá­lis modern állami lét alapföltételeiből hosszabb ideig ki nem rekeszthető irányelv: az összes nem­zeteknek és nemzetiségeknek egészséges, egymást támogató és kiegészítő együttműködése. Romániában az egészséges együttműködés­nek természetes útját elkerülő erőszakos rendszer jól megérdemelt bukása után uralomra jutott uj kormányzati rendszert a dolgok és események törvényszerűségeinek kényszerítő ereje nem ve­zethette más kibontakozási úthoz, mint a kisebb­ségekkel való kiegyezés útjához. Az uj kormány az alkotmányosság és a konszolidáció biztosítása érdekében kénytelen volt a nemzeti kisebbségek aktív támogatását keresni és igénybe venni. A román példa is igazolja, hogy a többséget alkotó nemzetben is a társadalmi, gazdasági és világnézeti ellentétek oly éles elkülönülésüket és érdekellentéteket idéznek elő, amelyek miatt el­képzelhetetlen évtizedeken keresztül nemzeti több­séget biztosítani a kisebbségek elleni oktalan gyű­löletnek mesterségesen szított soviniszta érzelmi alapjain. És azt az igazságot épp ott látták be legkoráb­ban, ahol a kisebbségek üldözése és elnyomása a legtürelmetlenebb tempóban folyt. Ehhez a be­látáshoz a csehszlovák államhatalom birtokosai­nak is rövidesen el kell jutniok. Itt sem bán­nak sokkal különbül a nemzeti kisebbségekkel, mint a balkáni Romániában tették. S ha egyes kérdések terén talán enyhébb a létünkre törő hatalmi nyomás, viszont vannak kérdések, például az illetőség kérdése, amelyek terén a nyugati de­mokrácia diszes köntösében tetszelgő Csehszlo­vákia embertelenebb magatartást tanúsít a ma­gyar kisebbségekkel szemben, mint azt a legsö­tétebb Balkán teszi. És itt is az ország lakosságát az „államalkotók" és „államellenesek" ellensé­ges csoportjaira osztó soviniszta politika már a legreménytelenebb zsákutcához jutott el. A nem­zeti kisebbségek elnyomásának homok talajára épitő nemzeti koalíció teljesen felbomlott s az állandósult parlamenti válság már az államválság tüneteit mutatja. Az eddigi nemzeti többség uralmának bukása után történhetnek még kibontakozási kísérletek a kisebbségek nélkül, azonban minden ilyen kísér­let — legyen az akár fascista diktatúra is — még súlyosabbá fogja tenni a beteg belpolitikai hely­zetet s még erőteljesebb tempóban fogja diktálni az egyedül reális kibontakozási irányt: kiegyezni a kisebbségekkel! A romániai választások eredményeinek vizs­gálatából levont fönnti megállapítás reánk, ki­sebbségekre nézve hatalmas jelentőségű és meg­nyugtató erejű tanulságot jelent. Nyugalommal nézhetünk mi is a jövő elé, nincs okunk nemzeti és kisebbségi jogaink legparányibb részéről 6em lemondani és nem kell a keserves jelen fölött kétségbeesnük, mert — a kisebbségek ellenségei uralmának alkonya itt is útban van és a gyűlölet politikájának éjszakája a mi száműzött igazsá­gaink napjának fölkelését fogja jelenteni. Utszéli banditák elrabolták a görög állam egy hatalmas pénzküldeményét London, junius 14. A Janina és Prevesa közötti utón egy útonálló banda megtámadta a görög kormány egyik hivatalos automobil­ját, amely a görög nemzeti bank 15 millió drachmáját szállította. A támadók megölték az autót kisérő három csendőrt, a banktiszt­viselőt és két szolgát s igy hatalmukba kerí­tették az óriási pénzösszeget, amellyel sike­rült a határon át elmenekiilniök. — Zarándoklat Máriacellbe. A Ferenc- rendiek vezetésé alatt Pozsonyból augusztus 23-án indul a jubiláns zarándoklat Mária- cellbe. A részletes programmot a vezetőség később fogja tudatni. ISTENEK NYOMÁBAN Tut-ank-Amonnal utánnyomás tuos Luxor, április elején Kairóban a Sepbeardsshotelben egy kol­léga és az a hir várt, hogy ha látni akarom a sirt, haladéktalanul utazzam Luxorba, mert valószínű, hogy néhány napon belül újra megvonják a látogatási engedélyt s a titok­zatos sirt lezárják. Délután érkeztem Kairó­ba s este már a trópusi hálókocsi-expressz- ben ültem, ebben a fehér, alaosony, hideg és meleg behatások ellen ravaszul elgöngyölt és beburkolt sleeping-carban, ami tizen­háromórás száguldás után reggel kilenc felé csakugyan megállóit a Nílus mellett, zajtala­nul és simán, egy alacsony vidéki állomás- épület előtt, ami valahogy semmiben sem különbözött a füzesabonyi pályaudvartól, ép­pen csak, hogy igénytelenebb volt; a fala­kon vadszőllő, a hivatalnokok szivében una­lom, csönd, elhagyatottság. Ez Luxor, vala­mikor Theba, a százkapuju, — valamikor a világ egyik hatalmi fellegvára, ma egy szo­morú arab mezőváros, talán harmincezer la­kossal, s négy esztendeje a világ érdeklődé­sének egyik központja: ott szemben, túl a Niluson, abban a sárga sziklatömegben, Osi- ris birodalmában aludta háromezerötszáz éven át kényelmes álmát a tizennyolcévesen tüdőbajban elhunyt fáraó, Tut-ank-Amon. Amig a kocsiban ülök, ami poros és piszkos utcákon át visz a hotel felé, egy-egy Kanyarulatnál meglátom a Nilust, ami zöl­den és fehérvitorlás bárkákkal, szinte moz­dulatlanul, mint egy elfekvő, óriási és ter­mékeny testnek odavetett, pihenő kövér kar­ja fogja át, hanyagon és bágyadtan, Thebát, — a kéz finom ujjai izekre szakadtán, lan­kadtan csüggnek le Assouan felé, — látom a Biban-el-Moulok hegységet, ezt a fantasztikus kincseskamrát ott túl a vizen, ahol hetven fáraó pihen, vagy pihent a sírokban, amiket hetvenszer hetvenezer ember ásott, vájt, ka­part ki nekik a kősziklából, egy olyan kor­ban, mikor még nem ismerték a vasszerszá­mokat és a dinamitot; mikor a sziklát bronz­eszközökkel karcolták és megnedvezett fa- tuskókkal robbantották az ősapái ezeknek a szerencsétlen luxori fellahoknak, akik itt ül­nék a házak előtt, amerre a kocsim elhajt; ezek vájtak földalatti palotákat ezeknek a potrohos fáraó-hulláknak, Alsó és Felső- Egyiptom urainak, s a jelek után Ítélve, amik reánk maradtak, a világtörténelem legdekadensebb kényurainak. A vonat zöld és geil tájakon át rohan ide, datolyaerdőkön és oázisokon, gondosan, kertszerüen megmű­velt vékony termőföldeken keresztül, ezen a végtelen és változatlan nílusi tájon keresz­tül, ahol az emberiség emlékezete óta nem változott semmi: a föld, ez a keskeny esik termőföld itt a Nílus két partján, ez a vé­kony esik természet, ami tizennégymillió em­bernek ad sok munkát és egy kevés kenye­ret, ma is néhány nagyuré csak, akik itt tanyáznak a karnaki templom, vagy odalenn a gizeh-i piramisok árnyékában; a fellah ma is úgy néz föl munkája mellől a hódítók át­rohanó sleeping-carja után, mint ötezer év előtt az első fáraó, Menes idejében egészen I. Fouad-ig a Nilusmedencót átözönlő hódí­tókra, a hyksosiakra, az aethiopiaiakra, az assyrokra, a perzsákra, a görögökre, a ró­maiakra, arabokra, törökökre és angolokra, — mind eljöttek ide, raboltak, vért fertőztek és gyilkoltak, sleeping-carban jöttek, mint az angolék, vagy elefántokon, mint a perzsák — s a végén mind eltakarodtak, csak a fel­lah maradt, a Nílus, a föld, az élet és a nyo­morúság. Ezek a felliahok és a tevéik min­dent láttak már és semmin nem csodálkoz­nak: ma is dolgoznak az uj fáraóknak, a hálókocsi-expTessz és Tut-ank-Amon sírja egyforma értelmet demonstrál nekik: dol­gozni kell a megszakadásig és megfizetni az adót, ami itt több, mint egyszerű állampolgá­ri kötelesség: az egész életük célja és értel­me. Amig a hotelben átöltözöm, a nyitott ablakon át a trópusi kertből becsap a siva­tag lebelete, valahonnan nem is messziről, Biban-el-Moulok mögül; meg „kell állnom erre a forró érintésre, ami végtelen, száraz, kiégett, mint ez az egész élet itt körülöttem. Ebben a percben kezdem érezni, hogy hol vagyok. A hőség negyvenöt fok, valami olyan emberfölötti, tébolyodon lángolás ez, hogy az idegeim már nem is reagálnak reá; a hű­vös hotelhaliban lefizetem az obulusokat, amik feljogosítanak a királysírok látogatásá­ra — egy egyiptomi fönt, nem is mérik ol­csón, — a dragomán levisz a Nílushoz, egy bárkában átevez velem két arab a túlsó partra. Délelőtt 11 óra van, az ég világos­kék, fehéreskék, ez már nem is hőség, ez a száraz, vad, ostoba lángolás, ami kiszívja az idegeimből a tiltakozást, aminek megadom magam, odafekszem a vitorlás bárkában a nap alá, ahogy a sors elé fekszik az ember — tessék, itt vagyok, csinálj, amit akarsz —, s valahogy azt szeretném, hogy ez az ut, ez az első átkelés a Niluson sokáig tartana, nem tudok dolgozni, gondolkozni, fölvenni, csak félig vagyok ébren, de minden idegem­mel élek, mint aki lázasan beteg. Ilyen az ouverture-je egy látogatásnak Tut-ank- Amonnál. A Nilus túlsó partján lovat, szamarat és te.ét kínálnak a látogatóknak, akik föl akar­nak baktatni a Királysírokhoz. Rövid gon­dolkodás után beleülök egy autóba. Ezen az utón, ahol a Buick szalad, vitték föl lassú és ünnepélyes menetben busz di­nasztia fáraóinak komplikált múmiáit; most kecskepásztorok ülnek az ut mentén és el­keseredett arabok szaladnak versenyt az autóval, nyelik a port és szkarabeuszokat kí­nálnak megvételre. Két piaszterért szalad­nak egy órát s a végén persze azt a két piasztert sem kapják meg szegények, mert a szkarabeusz hamis. Az ut sárga sziklák között nyakateker- ten kanyarog, a sziklákban mindenfelé ásá­sok nyoma, ezt a hegyet szitává döfködték már a kincskeresők, Deir el Baharit felett, ahol a királynők s a guggoló helyzetben el­temetett előkelőségek guggolnak évezredek óta, egy nagy sátor és az amerikai zászló. Az amerikaiak is ásnak itt, nem bírnák ki, hogy ők elmaradjanak valamitől. Az autó megáll, tülköl, egy fegyveres arab mászik elő a sziklák közül, látom, hogy valami drótkerítés meredezik itt keresztben az utón. A drótkerítés mögött egy lyuk a sziklában. Ez Tut-ank-Amon sírja. • 1926 januárjában a sírt, amit eddig osak Carter különös és szeszélyes engedőimével tekinthettek meg idegenek, megnyitották a közönségnek; ez év áprilisában, két nappal megérkezésem után, váratlanul és indokolás nélkül lezárták. Ha engem eskü alatt meg­kérdeznek, hogy miért zárták le ilyen várat­lanul és titokzatosan a sirt, akkor azt kell felelnem, hogy ez nem Carter, nem a kutatá­sok, hanem az egyiptomi idegenforgalom ér­dekében történt; a sírban t. i. nincsen sem­mi látnivaló, s valamelyik okos ur Kairóban kitalálta, hogy jobb lesz lezárni a sirt, mi­előtt az érdeklődés ellanyhul. A sir, ez a világhírű sir, egyike a legjelentéktelenebb királysíroknak, amit a Királyok Völgyében valaha felnyitottak; jobbra és balra tőle har­minc más sir látható, én magam is láttam egy tucatot s méretre, korra, jelentőségre, régészeti szenzációra, művészi értékre mind­egyik monumentálisabb, mint ennek a fáraó- kölyökuek a sírja, akivel négyesztendős uralkodása után érdeme szerint nem csinál­tak a főpapok különösebb ceremóniát, ha­nem halála után lege artis bekaparták egy 4X4 méteres sziklagödörbe; Tut-ank-Amon annak köszönheti világhírnevét, hogy a sir felfedezése egybeesett a világsajtó háború utáni szenzációéhségével, továbbá a sajtó- szolgálat technikai fejlettségével, amiben Setos I. például, akinek sírját százötven év előtt ásta ki egy olasz tudós, már nem volt ilyen szerencsés. S ha igaz az, amiről sokat lehetne vitatkozni, hogy Tut-ank-Amon sír­ját csakugyan sikerült érintetlenül megtalál­ni, úgy ez elsősorban a sir jelentéktelenségé­nek köszönhető: a királysir-rablók, akik év­ezredek óta rabolják a sírokat, s a sir-rablás titkai és ismeretei egyes Assouan körüli nomád törzsek között apáról fiúra szállanak, ma éppen úgy, mint háromezer óv előtt (ezt a titokzatos sárga hegyet éjjel és nappal, dé főleg éjjel, fúrják, ássák, vájkálják fehér és fekete kalandorok, tébolyod oiftak és üzlet­emberek) — ezek a királysirrablók, akik mindig is a legalaposabb egyiptológusok közé tartoztak s az összes dinasztiák sírjai­nak történetét legalább úgy ismerik, mint Mr. Carter, éppen úgy tudtak egy Tut-ank- Amon nevű fáraógyermek sírjáról, mint Mr. Carter, tuditák, hogy a sirban, viszonyít­va a nagy fáraók sírjainak mérhetetlen kin­cseihez, aránylag sok keresnivaló nincsen s ezért figyelmüket inkább a nagy fáraő-sirok kirablásának szentelték, amiket aztán, min­den őségyiptomi finesse és nehézség dacára, olyan alaposan ki is fosztottak, hogy éppen ‘R káoépörkölést a Meinl Gyula cég különleges és a cég által védett kávépörkölövel eszközli, melynek réyén a kávé a legteljesebb mértékben felséges aromát és izt nyer. Meinl Gyula kávé behozatala. 70 fióküzlet. csak a múmiát hagyták bennök. Körülbelül negyven királysír vár még kibontásra a Ki­rályok Völgyében; egyiptológusok között föl­merült az a vélemény, hogy e királysírok valamelyikében sikerülni fog föltalálni az összes királysírok egységes tervrajzát — ahogy minden sirban külön föl lehet lelni a folyosók, útvesztők, kamrák, lépcsők és ter­mek helyrajzát, amik aztán az esedékes mú­miához vezetnek, úgy valószínű, hogy Theba hanyatlásának utolsó idejében a főpapok házi használatra meg egy kicsit az utókor útbaigazítására is valamelyik sirban mégis­csak megrajzoltatták ennek a képtelenül bo­nyolult kincseskamrának, a Királyok Völ­gyének térképét. Lehet, hogy ezt a térképet a sirrablók már régen meg is találták, lehet, hogy ennek a térképnek a segítségével már évszázadok, sőt évezredek előtt ki is fosztot­ták az összes, még tudományos felfedezésre váró királysírokat. Tut-ank-Amon sírja köz­vetlen Setos I., a hatalmas fáraó hatalmas sírjának tövében húzódik meg, egészen ész­revétlenül s annyira beleágyazottan a másik, óriási sírba — egy ilyen nagy fáraó-sir tudvalevőleg egyértelmű egy soktermes föld­alatti palotával —, hogy csakugyan évezre­dek múlhattak el, amig egy kétségbeesett 'kutatónak eszébe jutott itt is keresni. A sir bejáratót most deszkaajtó zárja el, a deszka­ajtón mindenféle tilalmak. Mindenfelé fegy­veres arab katonák. Várni kell, éget a nap, dél van. Nyolc látogatója volt ma a sírnak, ketten még künn várnak, az egyikkel meg­ismerkedem, egy svéd tanáT; én vagyok a harmadik. Egyszerre csak hat látogatót en­gednek he a sírba; később megtudom, hogy több egyszerre be se fér. Tizenkettő után végre megnyílik a sir ajtaja, elsőnek kilép rajta a szuronyos arab, nyomában a látogatók: fáradtan és izzadtan pislognak a napfényben s mind a hat arcon valami együgyű csalódottság, ami később rám is átragad s magam se tudok ellene vé­dekezni. Az arab sirőr hortobágyi szokás szerint egy bicskával rovást vág a szemöl­dökfába: számozza a látogatókat. Ebben a három hónapban, amig a sir hozzáférhető volt, napjában átlag 300 látogatója volt Tat­ánk-Anionnak, akik naphosszat sorbaálltak a Királyok Völgyében és váTták, míg reájuk kerül a sor; tessék ezt egyiptomi fontokkal megszorozni s rögtön kiderül és érthető lesz sok minden, amiről később még sző fog esni. Egy enyhe esésű lépcsőn megyek le a sírba, talán négy méter hosszú ez a lépcső­ház; innen nyílik egy üres, kis előszoba, ezt rögtön követi a sirterem. A sirterem négy- szögletes, 4X4 méter tágas. Jobbra és balra még két üres kis kamra, itt találta Carter a fáraó trónusát és a tulvilági életre kíséretül adott használati tárgyakat. Ez minden. A fáklya lobog ebben a sötét lyukban, itt leg­alább hűvös van; a falakon, ellentétben a nagy királysírok néha megdöbbentően szép és gazdag freskó-ábrázolásaival, se rajz, se ékités; egypár zöldessé rga hyeroglyph fut körben a mennyezeten, semmi több. Tut- ank-Amon sírjának díszítésével nem erőltet­ték meg magukat az egyiptomi falfestők. Valahogy úgy kell lennie, hogy ez a négy szűk, homályos kamra zsúfolásig tele lehetett tárgyakkal, mert érthetetlen külön­ben, hol talált itt helyet az a tömérdek tró­nus, kosár, váza, sétabot, hadikocsi, karos­szék stb., amit néhány nap múlva a kairói múzeum Tut-ank-Anion-osztályában alkal­mam volt látni; öt hatalmas termet töltenek meg a múzeumban ezek a csakugyan csodá­latos kincsek s bizonyára egymás hegyén és hátán zsúfolva feküdhettek itt a sötét kam­rákban, nem is beszélve az óriási, két és fél-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom