Prágai Magyar Hirlap, 1926. május (5. évfolyam, 100-122 / 1138-1160. szám)

1926-05-09 / 106. (1144.) szám

1926 május 9, tasárnajK 1 ”1 1>IWíAI-MagVaB^HIRI4^ Solus Mások örülnek, dalt fütyörésznek, mint fiatal rigó a májusi erdőn: én hallgatva járok az emberek között, lesütöm a szemem, hogy látnom ne kelljen őket, bezárom a fülem, hogy szavukat ne halljam. Én nem vagyok olyan, mint ti vagytok. Eszem, lélekzem, járok, látok napot. eget, hallok muzsikákat, bársonyt tapintok, érzem a bor zamatját s a sültek fűszeres izét, kacagok a napsugárral és búslakodom a szürke őszi felhőn: de mindeneken túl, vágyón, kacagáson, borok izén és harmóniákon, valaki más vagyok, mint ti, akik sohase éltetek, csak álmodjátok a sorsotokat és mondjátok ma gatokban: Élet! Bizony csak én élek itt közietek, csak én vagyok eleven valóság, csak az én bánatom igaz és csak az én örömem él a világon: mert bennem egy isten bujt el ezer éveknek előtte, a rostjaimba szívódott, beköltözött az agyvelőmbe, hajtja, űzi a véremet, lángot izzít a csontjaimba, szolgálni hajt rabszolgamódra utján a betelje sütésnek. Ő emeli fel a kezem, ha megérik bennem a mozdulat vágya, ő nyitja fel a szám, hogy a szavak árja gátra ne leljen, Ő ad fényt a szememnek, hogy iudjak látni mezőt és hegyormot, ö ömlik el az ínyemen, hogy éressem a nafon csők izét, Fszínét, ő ad mindent: szegfűk illatát, fülemiledalt, bíbor vánkost, csók zamatját és felhők alkonyt Mint magános hegycsúcs lenézek a többi emberekre, mondanám nékik: „testvéri* — de tudom, ho gy testvérem nincsen, mondanám: „vegyétek a lelkem“ — de tudom, hogy mit sem adhatok nékik. megérti ember az embert és szikla megérti a s ziklát, de nem értik a kövek és állatok, ha hangosan szól az Isten. fioksznr álmodom róla, ha lehetnék egyszer vígan füty őré sző hajnali vándor, ki indul a napfénnyel s elalszik örökre, ha fel jő az esticsillag, ha érteném a szavukat, a kacajt vagy a gyűlölet mérgét, ha tudnék ráfonódni asszonyra szerelmetes v ággyal, látni a magam szemével és élni az én életemet: be jó volna inni a kutak vizéből és pihenni földi gázsitokon s elmúlni csöndesen, ha véget ér az össze-vis sza álom! Be bennem egy isten él: ő az ur és én rabszolga vagyok csak, ö alkotott engem, ő álmodott engem s akarta, hogy bennem éljen és ha összetör egyszer — elunt játékot — s záll a végtelenbe: üres lesz a föld, az ég és a csillagok: meri én létezem csak és bennem ő: az örök E gyedülvalóság. ' V Gogh I7lés. 8 ismert költője, nincs olyan költője sem, aki túl rajta a jövőbe mutat. Henrich Marni (München): A mai nyilvánosság nem illik a vezető szelle­mekhez. A mai közönség széttépett és terhelt, senki sem tudja összefogni, mert senki sem él a közönség szivében és lelkében. A kultúrában min­den igyekezetével csak a külszínt őrzi. A materia­lizmus túlságosan nagyN Sok a probléma, ami szellemileg uj, az a társadalmi berendezkedés problémájával van összeforrva. A költők torsa ma a félreismerés, mert akik ezeket a problémákat feszegetik, a társadalmi rend1 őreit, az újság ve­zéreket, színigazgatókat és ezek ügyfeleit, a hiva­talnokokat, bírókat találják szemben magukkal, akik működésűket nyugtalanítónak veszik s nem engedik őket érvényesülni. Aki arról ir, ami van, vagy lesz, félhomályban marad, aki a múlt­ról ir s arról, ami még ma visszfényük, hidegen hagy. A két lehető eset Scillája és Karibdisze közt nem igen található meg a teljes elismerés útja. Hermann Bohr (München): A költő szellemi arisztokrata, a közönség: ol­vasó csőcselék. A mesterembert elébe helyezi a művésznek. A tehetség ma inkább tehertétel. Az „uj tehetségek" után való hajsza <iz irodalmi snobok uralmát szüli. Félreismernek maradni még a legtisztességesebb szándék mellett is ne­hezen sikerülhet. Nem a félreismerés veszedelme fenyeget, sőt, a költők megfulladnak a tömeg­elismerésben. Az olvasás niüvészete kiveszett, annyi az olvasni való, hogy a sok . elismert" költő müveit nem lehet jóformán átlapozni sem, nem hogy elolvasni. — És ez az állapot vezethet az általános félreismerésbe, mert a közönség hova-tovább belefárad a bajszába s aki fáradt, az munkaszünet után vágyik. . sv.; Róbert Faesi: Régebben, tradíciókat tisztelőbb korokban félreismerték a zseniális vadócokat, a bátor újító­ikat tartottólk betegeknek és bolondoknak. Ma for­dult a világ, akik kívülről konzervati'vebbeknek látszanak, akik formatisztelők, mértéktartók, azo­kat tartják kevesebbre, a rejtett szabályszerűség, befejezettség rossz ajánló levél. A közönség a za­varos homályban mélységet sejt s a tenger mély­ségét kevésre becsüli, mert átlátszó. A iélreértett- ség panasza tehát jogos, az utókor rehabilitációja szegényes vigasz. Mert ma a generációk is gyor­sabban követik egymást s minden következő in­kább eltemeti az előbbit, mint föltárja. A ma irodalomtörténete az elhullottak tömegsírja. A hírnév: közvélemény és Nietzsche szerint a közvélemény: egyéni lustaság. Goethe, Lessing csak azért kell százezreknek, mert nevük szent és sérthetetlen. De ez nem hiba, nem lehet és nem is szükséges, hogy mindenki mindenkit szeressen. Az általános olvasottság nem elismerés (Courths-Mahler). Gallért mindenki hord, de senki sem kérdi mily gyárból való, csak divatos legyén. . .. . ■■ :v á ,. \ ’’ A nagy költők hatása nem közvetlen. Mond­juk,- van száz olvasójuk, abból ötven állandó, húsz a megértő, egy-kettő megnemesedik általuk s ezeken keresztül hatnak. Ez a valóságos hatás, lassú, de mélyreható. A siker különös képződmény, valódi „Téve­dések vigjátéka". Félreértés, elvarázsolás, leple­zés, jusztiemord, diadalul, kísértés, hűtlenség, Hibris és Nemesis, peripéciák és katasztrófák so­rozata, melyek végén a szereplőit észrevétlenül és nyomtalanul elvonulnak a színpadról. Hermann Hesse: (A legpesszimisztikusabb hangot üti meg, a legsötétebb szkepszis árad a szavaiból, hiteveszett­ség és cinizmus az Írói hivatás iránt, de gondola­taiban rendkívül mély tartalom van.) .Más fg-jta sem lehet,- mint. félreismert, hisíen á költő, mint olyan, .maga is kétes jelenség, ügy. látszik, az ember nyájban éppen az a hivatása, hogy félreismert legyen, csak éppen nem minden esetben az éhenhalás és a fagyos padlásszobában való megőrülés mértékéig. Az egyik költőt félreismerik, hogy nem ol­vassák, a másikat avval hogy 100 kiadást ér meg. Tökéletes megismerés normális ember részéről irodalomtörténeti fikció. — A költő metafizikus s a való élettel semmi köze. Hivatása, hogy meg­ismerje az emberiség esetlegességét és essendő- ségét és a realitás — a változandó emberiség — helyébe az ő álmát állítsa oda az emberiség s az ember hivatásáról. így tett mindenki. Aki csele­kedetének tudatára ébred, aki elveszti naivságát, az vagy kiesik az emberiességből, tragikus lesz, vagy a humorba menekül. Minden nagy költő a két .ut valamelyikét tette meg: _ ’ . , g ’Az élet mély, tragikus- bolondságához; tarto­zik, hogy az emberiségnek szüksége van a költőre sőt, hogy szereti, becsüli (jobbára túlbecsüli), őket s hogy ezeket a költőket megértenie, hivó szavukat követnie, tettüket komolyan vennie mégsem szabad. Ha nem volna költő, az élet-játék elvesztené Iegbájolóbb kellemét, de ha az emberiség, megér­tené a költőket ha komolyan venné és követné őket, elvesztené a ballasztot és bebizonyosodnék, hogy lényegében az emberiség a természetnek ke­véssé sikerült kísérlete. Sok megkötöttség, sok komolyság, sok felületes idealizmus sok erkölcs Márciusi szelek Irta: Szalatnai Rezső. rÁ márciusi szelek dühös vonitással ker­gették le az ezüstkabu folyón a tél gügyögő jég-porontyait. De a rónákról visszafordultak és csodálatos kristálytutajokkal tértek meg a víz ellenében. A kristály-tutajok telve voltak ta­vasszal: csorgó, bordalos, forrongó vérü, tere­bélyes nagy éléssel. Az égből mint erős sze­relmes csókok estek alá a rohanó rojtos fel­hők. Valami földindulás volt a világban. A csöndet csöpögtető vén hegyekből mintha a Teremtés mászott volna elő mes^s vajúdás­sal. És a márciusi szelek kicsalogatták a sa- vanykás tülevelek alól a hóvirágot és ibolyát, megrázták a nyomorgó rögöt és fácskát, az­tán valami részeg nótába csaptak és telehar­sogtak hegyet-völgyet és eljutottak a kis falucskáig. A kis falucska szegény és szomorú volt, mert jóemberek lakták. Csupa olyan fenyőből összetákolt, földbe süppedt kicsi kunyhók szo­rongtak itt egymás hegyin-hátán, melyeket csak a holdvilág tett sejtelmesén gazdaggá, és tiindérien széppé. Még az Isten háza is bor- zongós volt, mert öreg volt a pap, öreg az egyházfi és kis harang lógott nagybusan a pléh kereszt alatt. És csöndes volt a falucska, csöndesek voltak a nagykalapos, tüszős jó emberek. Mert a nagy hegyek alatt minden csöndes lesz és röghöz vert és megalázott lesz és istenszomjas. A jó emberek kis falucskájának felső vé­gén, ott, ahol az erdei ut bekacskaringózik a Nagy-erdő felé, állott Galkó János háza. Csak olyan eresz alól füstölgő volt, mint a többi, de ablakában félve konyuló árva rozmaring zi­Galkó János hatalmas* szép szál férfi volt, olyan izmokkal, mint egy biödve Nagy kék szemeiből mégis szelídség a. dolgok­ra. Nem volt senkije. Apátián, anyátlan élt egymagában a kongó házikóban. Volt egy kis földje, két tehénkéje és egy lompos hü ku­tyája. A csúnya háborúból is éppen és egész­ségesen tért vissza, csak még jobban sorsá­nak hagyta magát, hagyta csöndesen folydo- gálni az örök falut és az örök népet, mely a pálinkás üveghez hozza a Halált és az urihin- tós országút mögé tolja a Bűnt.... .Magába bujt Galkó János és vasárnaponként, mikor elpihent a heti munka, belecsodálkozott a Bibliába. Azt úgy szerette. Különösen a zsol­tárokat. Behúzta magát a kunyhóba, a tűz­helyhez kuporgott és feltörő szívvel recsegte: Könyörülj rajtam én Istenem a te kegyelmes­séged szerint, irgalmasságodnak sokasága szerint töröld el az én bűneimet... Az asszonyra váró, nagy mellű férfilegény ezt a halottbucsuztatót kedvelte oly igen igen nagyon. Úgy elterült benne szemojúfuzes lel­ke, mint harmatos fűben a bőgő juhnyáj. Farsangkor aztán megházasodott. Felesé­gül vette az öregbiró lányát, egy pirospozs­gás, ringó derekú csókos lányt. És halkan, gazdálkodva, örömesen éltek. Az árva rozma­ring pedig társakat kapott: szegénykéket: muskátlit meg tengerihagymát. Akkor történt. A márciusi szelek nekiestek a meghasadt völgynek és vijjogva röhögtek be a be­hunyt szemű, félős falucskába és bezörget­tek minden éjszakán: félelmetesen, szörnyűn. Aztán megnyugodtak és tüzesen szárították a földet és sikongva rügyeztették a fákat... A falucska addigra fölébredt. A geren­dás, pipafüstös szobákba, ahol ágy alá volt dugva a kenyérkovász: bemosolygott a nap. Az elnyomorödot» férfi-izmokba visszalendült a türelmes élet állati munkája. A munka pe­dig nehéz volt: rengő ágú, ösztövér szálfá­kat dönteni a földre és leguritani az ezüstha- bu folyóba, hogy ott tutajokba kössék és le- csusztassák a buzakalászos rónák felé. Zöldesen sercegett a fü, mikor egyszer délben mondanivalós szemmel jött haza a kisbirótól Galkó János. Az asszony már várta: — No mi hir? — Hát, lelkem, most jövök az Andristól, holnap hajnalba indulunk. — Hová? — Hát a felsővégiek a Nagy erdőbe. — Nagy-erdőbe? — Oda hát! — Jaj! — No, mia? — Nem jó az a Nagy-erdő. Ne menj fér­jem a Nagy-erdőbe! Én úgy félek. Nem em- lékszel-e: tavaly is az ünnepek előtt... a Julis férje... tudod. És micsoda szelek jár­nak mostanában. Hisz az istenkisértés: ki­menni, ilyen szeles márciusban... a Nagy-er­dőbe... No csak... csak ne menj! Rád dűl­het még valami és... — zokogásba fűlt a szava. — De. Na — felelt. — Na nézd: szép idő van. Oszt csak vigyázok ám! Ne félj lelkem. Keresd elő a tarisznyám és csinálj jó meleg krumplilevest ebédre. Meg is ölelték egymást És János kiment a kisói mellé, elővette a nagy baltát és lassan, figyelmesen élesíteni kezdte. Az udvar fölött csöndesen, kék foltok­kal kapaszkodott az ég felé a — Nagy-erdő ... De az asszonynak napestig nem volt nyugta. Pedig a márciusi szelek igazán meg­nyugodtak és ojyan szép, hivó megbékélés volt az egész világ... Nem. A Nagy-erdő az ijedigzemü asszonyka babonás leikébe szoron­gás-húrokat feszitett. Halált érzett a iák mö­gött! És az ő férje holnap oda ki fog menni — és sok hutaság kell ahhoz, hogy az emberiség állaga megmaradjon s megmaradása biztosítva legyen. Ezért szükséges, hogy. a költőket félreis­merjék, még a legismertebbeket, legkedveltebbe­ket is, azért kell, hogy Stifter öngyilkos legyen, Hölderlin megőrüljön. Thomas Mann: Hegel a halálos ágyán igy sóhajtott: „Egy tanítványom volt, aki megértett". Szünet. „És az az egy is félreértett." Ki tudja, hogy a hírnév általában nem félre­értés-e? A hírnév egy irracionális erő, melynek a megértéshez közvetlenül semmi köze és semmi esetre nem eredménye a megértésnek. Elvetemült optimizmus-e, ha azt mondom, hogy a hírnév teljes elmaradásának a veszedelme a mai körülmények közt majdaem teljesen el­múlt? Ebben a sokféle időben mindenkit és min­dent szívesen fogadnak, aki csali valahogy és valami irányban mondani tud valamit. A hírnév nem azonos a keresettséggel, forga­lommal. A keresettség hiánya nem ismertető jele a félreismerésnek, mert a csend valaki közül le­het a költő lényege, akarata. Illő volna, hogy né­mely költőt külsőleg is jobban ünnepeljünk, de ehhez az kellene, hogy vagy a költő természete változzék meg, vagy a világ. Inkább ez utóbbit lehetne kívánni, sok ok meglenne erre, de a kí­vánság maga késik, mert ugyanannak kellene kívánnia, aminek meg kellene változnia s ez nem lehet. Minden költő elnyeri végül azt, amire lelke mélyén vágyik, —- persze nem olyanról van szó, aki jogtalanul követeli az elismerést —, mert saját valónk határozza meg az akaratunkat. A csöndes, visszahúzódó, „házias" költőnek, ha még olyan Istenadta nagy tehetsége is, nem lesz zajos sikere, viszont pl. D’Annunzio, vagy Wagner azért vertek föl nagy port, mert ennek akarása a ter­mészetükben volt. A hírnév vágya — erotüia, — Freud szerint, — a talentum lefojtott kéjvágy, mint a neurózis. Wagner a „Világ" szót a Tristanban nem hiába festette alá a „vágy" motívumával. A hírnév pol­gári és keresztény szempontból orgia és a leg­nagyobb mértékben tisztességtelen valami. Üdv a félreismert eknek! Josef Winckler: A kérdés illusztrálására elmondja a saját esetét. Évek hosszú során át irta költeményes kö­teteit. . A legfényesebb kritikákat kapta, nagy szellemek barátságát nyerte el jutalmul. Egy re­génye, a „Dér tolle Bomberg" meghozta a „nagy sikert" és — a félreismerést, mert azóta minden­ki csak mint a pokoli pajzánság netovábbját emlegeti. A legkifejezettebb siker is tehát csak görbe tükör, mely torz egyoldalúságban mutatja be a költőt. A sikernek Jánus arca van, nem ritka az az eset, hogy egy nem várt siker kizökkenti a köl­tőt pályájából, egészen a részletsiker • irányába tereli, evvel betokozza a lényét és jön a — csőd. Ez a siker tragikuma! * Wilhelm Schafer (Ludwigshafen): Nem ezt, vagy azt a költőt, általában „a" köl­tőt ma félreismerik. A nép ma nem az a televény talaj, melyben a költő müve megérhetnék. A né­met népből — ez úgy látszik ma világDctegség, — hiányzik a költészet elhatározó igénye. Ha vala­mi nagy számban kifejeződő könyvsiker ennek el­lenkezőjét bizonyítja, az csak látszat, a siker oka a szenzáció, vagy a divatosság. Az irodalmi üzem üzletszerűsége gyakran kizárólag üzlet, csak csa­lóka képet mutatja annak, mintha a költészet általános igény lenne, sőt még csak szükebb körre el se hitte. Egész nap nem lelte helyét, egész nap sirt, egész nap imádkozott. A nap pedig elmúlt. És lassan, mint egy roppant fekete golyó begurult a karácsonyfás hegyek alól az Este. A kis harang elmüzsikálta az Ave Máriát és lehajtotta magát, mint az emberek a szalmás ágyakon ... A kakas még nem rikongatta a hajnalt, a lompos kutya nem vakkantott még a hunyó csillagok Mq, mikor Galkó János felébredt. Felébredt és magára kapta a ruháit. Korán kell kelni, hegy reggelre beérjenek. A szobá­ban fájdalmas éjféli álmok köde párolgóit. Galkó Jái o»' felesége felnyitotta szemeit: lát­ta: a férfi felkelt és-., öltözködik. T^hát...: valóban elmegy... kimegy a — nem tudta to­vább fűzni a gondolatot. Kiugrott a meleg párnák közül és a sárgás durvasága gyolcs­ingben, szép meleg testével odabomlt a férfi vállára, narancsos ajkaival a férfi szájára csó­kolt és hangosan felsírt: — Ne menj én jó férjem! Rossz álmom volt az éjjel. Úgy zúgott a szél és sárgás taj­tékkal hömpölygőit az ezüsthabu folyó. Rosz- szul fog végződni a mai napi munkád. A férfi megsimogatta szépen: — De édes Istenkém, csak nem maradok itt a falu szemeláttára, mikor az egész falu indul. Aztán meg nézd, nem is mozog sémiin szél. Ugye, hogy nem mozog, ugye? De az asszony csökönyösen rimánkodotf: — Ne menj jó férjem, ne menj. — De hát miből élünk meg, ha nem dol­gozom? Kell nekem a pipára, neked szok­nyára, meg miegyebet kell venni. — Jaj csak ma ne menj. Már kifüzte magát János az asszony meztelen öleléséből: — Ugyan olyan öregnéués' vagy! A jó Is­ten megsegít.

Next

/
Oldalképek
Tartalom