Prágai Magyar Hirlap, 1926. május (5. évfolyam, 100-122 / 1138-1160. szám)

1926-05-01 / 100. (1138.) szám

8 De ez ingerültebben fordult hátra: — Hagyjatok! Majd én elmagyarázom. Ám ekkor egy harmadik helyről is elre­pült egy újabb kiáltás, erősebb, hatalmasabb, mint az előbbiek, úgy hogy önkéntelenül odapillantott mindahány. — Testvérek! Tagadom, hogy megtalálta volna egyik is a végleges, szent forrmilát. Tagadom, mert íme: a bevezetésnél ketté­osztanak a vélemények. Üljön le ismét mind­annyi s szenteljünk újabb emberöltőt a ta­nulmányozásnak, még mielőtt baj érne elő... Szörnyű mozgolódás támadt. — Eretnek! Gyáva! A kész munka elől meghátrál! — emelkedtek feléje az öklök. Az isteni szelidség magyarázóinak öklei. Egy uj ember pattant föl: — Egyeztessük a véleményeket! Hozzuk közös világosságba az elméket ... — Megalkuvó! Ötvenpercentes! — szi­szegett feléje egy másik csoport. Csoportokká váltak. Önkéntelenül dara- bolódott fel a végtelennek látszó egység, szinte vezényszóra vettek körül egyes szaka­szok kiabálóskedvü vezéreket, akik székek, asztalok mellett ágáltak a követendő helyes ut értelmezése mellett. Végre a legelső szónok lélegzethez jutott és feltartotta a fakarikát: — Testvéreim! Az én vallásom az igazi, ezt kell követnetek! — Nem igaz! — tajtékozta egy messzebb álló s rohanvást tépte ki a Jelvényt az ősz tudós kezéből. Egy pillanatra az elszörnyedés bugása töltötte be a termiét. Aztán, ami most következett: nem várta volna senki. Az isteni szelidség ősz vezére leugrott a piedesztálról s hatalmas erővel ütötte meg a merész tanítványt. Csakhamar lihegő, egytömeg, porverte, szitkozódó, izzadságos gomollyá vált az egész terem. Felborultak a székek, fegyver lett a fagyürü, a foliánsok vaskossága, ütötte-verte egymást a felszabadult ősemberi lélek. — Az én vallásom az igazi! Az ón hite­met kell vallanod! — kiáltották, ordították, verték egymás fülébe. De nem győzött egyik sem. Vérbeborult szemmel vonultak vissza ismét csoportba, el­lenségesen, újra akarón, mindenre elszántan. Az öreg tudós fáradtan ült le egy karos­székbe. Lehajtotta a fejét. Kint május virágzott s a természet várta a megbékült embert. Az ősz tenyerébe temette az arcát. — Nem lehet! Megint csak nem lehet — sóhajtotta. — Ismét uj prófétának kell jönni... De vájjon jön-e? A gráfenbergi vendég Adatok Pákh Albert életrajzához Irta: Tichy Kálmán. A legdicsőségesebb és soha romba nem dűlő Pantheonban: a hálásan emlékezni tudó magyar szivek mélyén sok drága arc, nagyjaink vonásait őrizzük. Az idők törvénye volna, hogy a távol ab- biak megfakuljanak s élénkebben ragyogjanak a korunkhoz közelebbiek, de ez a törvény erőtlen­né csorbul a halhatatlanok sirontuli életén. A múltakba zarándokoló kegyeletünk újra és újra felélénkiti a fakuló színeket, egyik nemzedék a másiknak adja az elmúlt életből gyűjtött, dédel­getett kincseket s egy-egy megsárgult daguerreo- type, rozsdafoltos okmány, hervadt levélként zi­zegő irás életteljesen idéz vissza mindent a ké­sői kor gyermekei elé. Néhány uj ecsetvonást kerestem egy ilyen ha- lavány, száz éves arcképhez, melyet felragyogta- lott ugyan a három év előtti centennárium, de a lalált uj vonások csak még teljesebbé teszik a képet és lehet-e elégszer s eléggé idéznünk nagy­jaink áldozatos munkára serkentő szellemeit? 1847 julius 7-én a bécsi vámsorompó őrházá­ban egy osztrák rendőrtiszt vizsgálja át a Szilé­ziába induló nagy uti-batár utasainak okmányait. A jócskán felpakkolt dámák és urak között most sápadt arcú, valami belső láztól ragyogó szemű, huszonnégy éves ifjú kerül sorra. Átnyújtja útle­velét, a tiszt szétteríti a nagy, pecsétes okmányt és olvassa. Az útlevél magyar és latin szövegű. A tiszt a latinon igazodik el, addig mi átleshetünk a válla fölött és elolvassuk a magyar részt. Fent, középen, „Pest Pilis és Solt e. t. Vármegyék Pe­csétje. 1846:“ ékes fametszetü díszítéssel, a kétfé­le koronát tartó oroszlánnal. Azután nagy, kövér, ódon betűkkel nyomtatva s a rovatokban írással kitöltve a szöveg: „jelen útlevél előmutatója Pálch Albert hi'cs ügyvéd, ur, akinek származási helye Rozsnó ns. ftömör megyében, jelenleg pesti lakos. Vallása Ágost. Életideje 24 év. Testalkata maga?. Képe hosszúkás. Haja világos gesztenye szín. Szeme r zűr ke. Orra közép. Bajusza szőke. Kézirata Pákh '/literi (Itt Pákh' Albertnek a szokotnál is gondosabb, drága kezevonása, a név után „ ü a n bogozott kanyargással.) Utazik jelenleg Pécsbe és fírnefenbergbfl fogadott alkal- ,.;o,wa] „‘nzásának ezé]ja magán dolgai. Mi­nd fogva az utUevelek vizsgálatára megbízott il­Könyvek Förgeteg Pálffyné Gulácsy Irén regénye — Kolozsvár, PásztortüZrkönyvtár — A/. erdélyi magyar irodalomnak élesen körvo- nalozott egyénisége Pálffyné Gulácsy Irén, akit megkülönböztetően mély és eredeti színei kiemel­nek az újabb magyar irógeneráoió soraiból. Az ösztönösen vérbeli művészek közül való, akak mon­danivalójukat egyéniségük sajátos szitáján szűrik át és ezzel mindig valami újszerűt — de mégis örök emberit — adnak abhoz, amit mi művészet­nek nevezünk. Az igazi művészben dominál az in­tuíció, a belső nagy átérzesek melege, amely le­győzi a tolakodó és mások lél ekr ©Égéseiből kiin­duló hatásokat. A legnagyobb egyéniségek nagysá­gukat éppen annak a körülménynek köszönhetik, hogy leplezetlen őszinteséggel abból a gazdag lelki tartalomból merítettek, amely csakis az övék volt. És amint nincs két egyforma ember a világom, épp­úgy különbözik az egyik lélek, a másiktól, a mű­vészet tehát fejlődőképes, amíg szülőanyja diffe­renciálódik, változik a különböző körülmények kö­vetkeztében. Pálffyné Gulácsy Irén a hatásoktól többé-ke- vésbé elszigetelődött, magából élő iró, aki sajátos nyelvet is teremtett gondolatainak közlésére. Ez a kifejezésre szolgáló köntös még kissé zagyva és ki­forratlan, de néhol plasztikus erővel tömöríti össze mondanivalóját. A „Förgeteg" című regénye mégsem sikerült úgy, ahogyan azt Erdély egyik legjobb Írójától el­várnánk. Legfőbb oka ennek az, hogy tulnagy pro­bléma megvilágítására vállalkozott. Az írónak is­mernie kell önmagát, ebhez mérve elgondolásait is és ezt az elvet tévesztette el Gulácsy Irén. Eddig úgy ismertük őt, mint a magyar paraszt elsőrangú rajzolóját és kisebb keretek között — főképpen elbeszéléseiben — ez a zsanér a meg­győzés művészi értékével hatott. Legújabb regénye széles problémát ölel föl, amely a föld népét a sajgó seb fájdalmával égeti. Tehát vonatkozásban van a faluval és ebből a szempontból helyes a tárgyválasztása. A regény azonban nemcsak egy­szerű fotográfia az életről, hanem a cselekményt úgy irányítja a szerző, hogy az éles tendenciában csúcsosodjon, amelynek éle a tizezerholdas arisz­tokrácia ellen irányul. A tendencia kimélyitésére legalkalmasabb ehhez az ellentétek szembeállítása. Egyik oldalon az állati sorba taszított paraszt föld- éhsége, a másik oldalon a feleslegig csordult jólét­ben dúskáló oligarcha, akinek fogalma sincs a ke­nyér jelentőségéről é;s ezért megérteti énül, sőt. gyüllöleltel száll szembe a parasztok vagyonszerző törekvéseivel. A kontraszt kissé túlélés, holott a szerzőnek ügyelnie kellene arra, hogy a föltárt se­bek mindenkor megőrizzék a valóság jellegét. A dusgazdagság által romlottá és lelki süketté ké­nyeztetett Fertőházy herceg valószínűtlen alak és csali az a körülmény szolgálhat a szerző mentsé­gére, hogy típust személyesít meg a herceg, magá­ban hordozva osztálya bűneinek sűrített tartalmát. A szociális gyökerekből táplálkozó elégedetlenség egyre nagyobb hullámokat ver és addig korbá­lető Tiszt urak megkeresietnek,- hogy fentebb irt Pákh Albert urnák jelen utazás folyta alatt sza­bad menetelt és vissza jövetelt engedni ne terhel­tessenek. Ezen úti levél hat hónapig érvényes. Költ Pesten 18 negyvenhete dik év Junius hő hu- szonkilenczedik napján.“ Címeres pecsét és két alig olvasható, kacskaringós aláírás. Rendben van, a tiszt az útlevél hátlapjára rá­vezeti a záradékot: „Nach Gráfenberg. Wien. am 7. Juli 1847.“ Rettenetes cikornyákkal kaparja alá a nevét, a pecsétet kétszer üti oda, nem fog jól a vézna festék, most aztán alig lehet olvasni: „Oes- ferreich ... Polizei..Wien ..Az ifjú utas megkapja okmányát, zsebébe gyűri, nem megy könnyen: néhány levél van máris a zsebébe szu- szakolva. Ha azokba is bekukkanthatnánk, ben­nük „Móricz", „Miska", „Sándor" aláírásokat lát­nánk, hü baráti sorok végére jegyezve, melyek még Laabban érték a gyógyulást Kereső fiatal ván­dort. S az akkori Móricz, Miska és Sándor, a leve­lek címzettjeivel együtt ma megannyi halhatatla­nunk: Jókai, Tompa, Petőfi, Pákh... Az öreg határ elrobogott nekünk oly kedves utasával. A kerekei nyomán felszálló port nyolc évtized köde teszi még sűrűbbé s a gomolvgó köd­nek vérpárás, lőpor-kormozta öblébe egy egész nemzetet tipor alá a zsarnoki önkény. A szakadék bezárul, fölötte százezernyi orosz patkó csattog el és irtóztató lesz utána a némaság. Mintha most Golgotát látnánk a ködön át s rajta megfeszítve — a magyar jövő... Akár a szakadékon, akár a Golgotán át. ve­zet-e ut? ÁtszárnyalhaIja-e hit, legyőzheti-e te­remtő akarat? A mi kedves utasunknak lesz-e visszatérése? Volt. Mert épen arra hivatott, hogy a legelső, a legelszántabb legyen az apostolok között, akik a halálra ítélt nemzetet uj életre hívják. Három év­vel később, 1850. augusztus 6-án ismét a bécsi vámsorompónál áll, de ezúttal haza indulóban s út­levelére, közvetlen az első láttamozás alá odake­rül a másik: „Nach Pesth. Wien, 6. August 1850. Kroger, K. Oberleutnand." Mellette kis, éles nyo­mású bélyegzőn: „K. K. Stadthauptniannschaft in Wien". Ezt mi ma egész közönségesen „vizum"- nak mondjuk. Pákh Albert útlevelén ez a két, egymást követő vizűm, így közel nyolcvan év táv­latán át nézve valami megdöbben tőén. tömör egy- besüritése a mi nagy tragédiánknak, az ő sorsának s küldetésének. A nehéz, körmöoi merített papír­ból való útlevél most előttem fekszik. Hátlapján a. két vizű ni ot egyetlen pillantásom átfoghatja, legfeljebb egy szemrebbenés egyik évszámról a csői ja a parasztok indulatát, mig az kirobban és a kifosztott parasztság gyilkossá lesz. A tömeggyilko­lás azonban nem megoldása a pattanásig feszült helyzetnek, a földetturó népet leigázza a törvé­nyes rend. A szerző azonban nem akarja ezzel a vigasztalan képpel lezárni munkáját és reményét az uj generációba horgonyozza, amelynek képvise­lője a herceg szociális érzésű fia. Az eseményt kiegészíti Erzsébetnek a törté­nete, aki a két osztály között áll; a parasztokhoz a vérség köteléke fűzi, az arisztokratáikhoz pedig in­telligenciájú és kulturált finomsága vonzza és a kettő közötti hídépítésben életével fizet. A kioltott élet egyetlen kárpótlása: árván maradt gyermeke* akinek nevelését az idők viharaiból taapsztalt, fia­tal Fertőházy herceg vállalja. Pálffyné Gulácsy Irén a nagy távlatokat kí­vánó regényt meglehetősen szűk mederbe szorítja. Eltekintve az ellentét túlsúlyos kidomboritásától, ezt a mély problémát kissé sietve és a valószínűség róvására érvényesülő mesterséges fogásokkal tár­gyalja le. A theá'trális hatás nem kedvez a regény­nek, de különösen bántóan hat Gulácsy Irén mun­kájában. Viszont az is kétségtelen, hogyha valaki irányregényt ir, akikor eo ipso egyoldalúnak kell lennie. Ehhez járul még az előbb említett tömörítés és bizony igen nagy művésznek kell lenni, hogy a szerző legalább némi egységet és befejezettséget adjon — minden megszokott eszköz igénybevétele nélkül — a természete szerint szélesen szétfolyó témának. Gulácsy Irén tehát — fogyatkozásai ellenére is — elismerésreméOjtó értéket termelt az erdélyi könyvpiacon. Nyitott szemmel jár ő az élet meg­nyilatkozásai között és át zuhognak lelkén a mo­dern kor fájdalmai. Különösen a magyar paraszt­hoz fűzi értékes kapocs. A „Förgetegének legsike­rültebb részei azok, ahol a föld népéről ir. Helyes reális érzék vezeti őt a magyar paraszt kép'ének kiformálásában és óvakodik a valóság talajától szabaduló idealizmusból, amely behunyja a szemét akkor, amidőn az élet teljessége elől kell a leplet lerántani. Aki mindenáron a hatásokat fürkészi, az fölfedezheti regényében Szabó Dezső és Móricz Zsigmond nyomait, de ők csak a lendítő kar — a tehetség a maga különszabott pályáján halad tovább. Tamás Lajos. másikra s ez a rebbenés a beteg, szenvedésekkel sújtott Pákh Albert életének három hosszú évét s a verpfényes jövőbizástól a reménytelen eltemet- kezésig zuhant magyar sorsot Íveli át. Legjobban illenek ide Vadnav Károly régies csengésű mondatai, melyekkel Pákh-nekrológjában megemlékezik erről az időszakról: „Három hóra ment s három évig kellett oda maradnia. Az alatt gyöngén, betegen, vigasz nél­kül feküdt idegenek közt egy távoli völgyben, ho­vá később a csaták ágyufíistjéből sem jutott sem­mi, csak legföllebb kósza, szomoritó hírek. Midőn az ifjú elhagyá honát, csodálatos, varázsteljes lel­kesüléssel volt tele a levegő. A szószék és a dal az eljövendő szabadság képeit üdvözlé. A nagy orátor (Kossuth) uralkodott a szellemekben. Petőfi dithyrambokra hangolá lantját s a sok ezer fejű fiatalságot egy lélek elevenité. S Fákh Albertnek betegségtől gyötörve ekkor kellett elhagyni a ha­zát. Mikor visszatért, minden csöndes volt, a tetsz­halál csöndje. Csak a fohászok és sóhajok hallat­szottak. A nagy orátor ezerekkel együtt bujdo­sott. Petőfi eltűnt a csatatéren s az egykori jó ba­rátok nagy része oda volt, ki a börtönben, ki a menekülés rejtett útjait járva. Az egész országot zsibbadt ájultság fogta el. Egyedül az irodalom volt az a sziget, melyen még a nemzetiség néhány élőfája állott, de azok is csüggedt koronával, ki­téve az uralkodó ár kíméletlenségeinek. Bizony nagy elszánás kellett akkor ahhoz, hogy valaki az irodalomra szentelje életét." És megindul az „Ujabbkori esmeretek tára", 1853-ban a „Szépirodalmi Lapok", 1854-ben a „Vasárnapi Újság". Velük megindul a magyar élet, a nagy temető fölött a remény zöld hajtásai sarjadnak. Az öreg határ utasa nemcsak maga lel­te meg a visszautat: egész nemzetének is meg­mutatta azt, amely a jobb jövőhöz vezet. Szeretet, öröm, rajongás fogadta országszerte a Vasárnapi Újságot. Rövid idő alatt ezrek és ezrek fizetnek reá elő. Nehéz otthagyni a szerkesztői asztalt s Pákh Albert mégis kénytelen vele. Kínzó beteg­sége újabb orvoslást kivan, 1855-ben másodszor megy Grafenbergbe, távolléte idejére Jókaira bíz­va a szerkesztői teendőket. De minden szeretete, minden gondolata ott van a lapnál. Többször ir Jókainak. E levelei közül kettőt Jókai a szerkesz­tői Íróasztalban hagyott s azok igy visszakerültek a hazatérő Pálihoz s Pákh egyéb leveleivel ma a Rozsnyói Művelődési Egyesület, levéltárának kin­csei. Az egyik 1855 november ‘2-án kelt s igy szól: „Kedves Barátom, Ne tulajdonítsd sem a „Leibe vizének" sem semmi egyéb folyadéknak. 1926 május 1, szombat. Bretagneban Bretagneban nem sírnak az árvák Virágos sirhantok fölött, De azt, ki elment, visszavárják, Mert megtér a hajótörött... Mint vashorgony, — tengerfenékre Értük leszáll a szeretet, — Asztalfőn várja karosszéke Azt, ki a habba sülyedett... Apát, testvért, fiút az árvák Az áldást mondva visszavárják Bretagneban.,. Bretagneban zugva-bugva bontja Az emberét az óceán, — Árbócszilánk, vitorla rongya Úszkál a bullám taraján ... Üres helyért nem keseregnek: Üres hely nincs, — tele a tál, — Kenyérből elsőt néki szegnek, S boros kancsója töltve áll... S bár sós a könny is, mint a tenger, Hazajár, haza minden ember Bretagneban ... Darócruhás, fatalpu hősök, E hitből adjatok nekem! Ha mennek testvér-ismerősök, S várunk árván a végeken ... A Nép-Atlantisz hullámsirja Mélyebb, mint Bretagne tengere — S ki ment, ha lelkünk visszasírja, Rá vár-e bora, kenyere?! S testvérek-e, kik visszajöttek? Szegény magyar hajótöröttek — — Szegények... Jankovics Marcell. Keltsétek életre Mi mind ott voltunk: sorsos testvérek. Mikor a vér- és könytengeren keresztül A halott kedvet hozta a hajó: Megölték, ahogy az élet igéit Hirdette, vidáman és félelem nélkül: És eltemették. Évek, emberek, szörnyűségek. Hiába várnék visszatérni: Célnak, erőnek, ajándéknak? Adjátok vissza a búsak barátját Zsoltárosai, a fordult Időnek. A toll varázsát csodának adta Isten: Keltsétek életre a Kedvet, A világnak uj evangéliumát. Sárcsi Árpád. hogy én olly iszonyúan hallgatok. Fanaticusa lé­vén az egészségnek, egész erőm, gondolkozásom, időm, tehetségem a kúrának van szentelve, — a mi ebből fenmarad, az alvásra és nyugalomra is alig elegendő. Sóvár pillanattal lesem a perczet, mikor ülhetek végre postakocsira s azon örök re­ményben, hogy hiszen végre személyesen fog le­hetni szerencsém ajtódon berohanni, telnek a na­pok, betek, hónapok — s én még mindig itt va­gyok s végre is, csaknem agyonszoritva körülmé­nyeimtől, kénytelen vagyok ismét ezen littera scriptával hozzád fordulni. Hetek óta fogytán va­gyok garasaimnak s élvezem — mit már máskor is élvezzéik, embertársaim emberségét. Sapienti sat! Kérded, hogyan vagyok? Ha felelős szerkesztő nem volnék, ha olly ellenállhatlan vágyam nem volna a haza és emberiség és mindnyájunk, külö­nösen pedig a magam érdekében a Gondviseléstől rendelt állomásomon mielőbb compareálni, — ak­kor azt mondanám, hogy felségesen vagyok, ked­ves barátom! Emlékezel tehetetlenségemre, ki az Uriutczán nem valók képes végigsétálni — emlé­kezel sáppadt arczu bányászlegénységemre — mindennek vége van! Naponkint mértföldnyi sétá­kat viszek véghez az erdőben, hegyeken és völ­gyeken, anélkül, hogy legkisebb rossz következ­ménye volna, a hideg vizet, méllytől gyenge ko­romban, a legmelegebb nyári napokon is, min­den resignátio mellett is lehetetlen vala nem borzadoznom, most organizmusom élénkülőével leg­nagyobb élvezettel öntöm magamba s ölelem ma­gamra; s az emberek, kik azelőtt sajnálat érzése nélkül nem pillanthattak reám, most ‘szélűre gra­tulálnak jó kinézésemnek sőt pláne piros or­cáimnak (hogy ezt a pirosat azután valahogy veresnek ne nézd ismét!) — kegyes istenimtől kérjek-e többet? — Igen is, és mégis többet kell kérnem. Kérnem kell, hogy hegedő sebeimet végre hegessze be tökéletesen s mulassza el porsáloromról azon újabb kiütést, mellyet itt vert ki rajtam a gyógyító anyatermészet — hogy végre teljesedjék leghőbb vágyam, s több másoknak al­kalmasint hason forróságu vágya, — hadd me­hessek Pestre. E perc, fájdalom, niQg mindig nincs itt s én bizonyossággal azt sem tudom meg­mondani, mikor lesz végre itt. A mellett nem tudom, nem vagytok-e már miattam csúnya zava­rokban. Értem a rendőrséget és felelősséget —> mert ami illeti a szerkesztést, ebben különösen újabb időkben, amiül örvendve tapasztaltam, dicséretes lendületre ébredtetek s e részben nagyon meglehetnénk, a hogy vagyunk. Kérek Csontnélküli fűzök. Törvényesen védve. Az erős has és csípők teljesen eltűnnek; kényelmes vise­let; nem szőrit, nem vág; beteg hölgyek részére, (szülés, operáció, törés után, valamint lelógó hasnál stb.) nélkü­lözhetetlen. — Képes árjegyzéket ingyen küld: B. KoiéM MM Pratia!. IMstek 9. Pozsony, Nám. RepuhSiky 22

Next

/
Oldalképek
Tartalom