Prágai Magyar Hirlap, 1926. május (5. évfolyam, 100-122 / 1138-1160. szám)
1926-05-15 / 110. (1148.) szám
1926 május 15, szombat. 6 A vadon tragédiája Három ember halálát okozta egy óriási, arizoniai skorpió Newyork, május 12. Messze az amerikai nagyvárosok pezsgő életétől egy kis arizonai városkában, a farmer- lakosságú Phönixben páratlan és megrázó tragédia zajlott le. A legtöbb amerikai mindmostanáig azt sem tudta, hogy Phönix nevű város is szerepel a számtalan ezernyi amerikai község listájában, de az eset nyilvánosságra kerülése óta, nagy kelendőségnek örvendenek az arizonai térképek s a newyorki hölgyek borzongva keresik ki azt a kis foltot, amely európai fantázia számára szinte elképzelhetetlen tragédia színhelye volt. vérét, gyermekeit szépen felöltöztette, gyertyát tett az ágy mellé és közvetlen közelből szivükbe lőtt. „Imádkoztam értük!" — ez volt az utolsó sző. Gyernfekei meggyilkolása után a szerencsétlen asszony utolsó erejével ceruzáért és papírért ment, de már visszafelé elhagyta ereje, lerogyott a földre és ott irta meg bucsusorait. Három nappal később egy szomszéd farmer ment Ellmanékhoz látogatóba s ott találta kimeredt szemmel, megőszült hajjal a félig megőrült Artúr Ellmant, akit erőszakkal kellett a véres tragédia színhelyéről eltávolítani. „Export or strave“ Exportálni vagy felfordulni — Az angol köz gazdasági élet és a sztrájk problémái — Séta a Hyde-park tejközpontjában és a dokkok él elmiszerhegyei között — Angliában ma iobban élnek, mint a háború előtt — A P. M. H. londoni tudósítójától — Páros élet — páros nyomorúság Phönix városban magában csak néhány üzletház, a posta, a seriff hivatala és néhány kisebb gyártelep van, mig a farmerek a centrumból sok kilométernyi távolságban a vadon közelében ütötték föl tanyájukat s az egyik farmtelepet a másiktól néha mérföldnyi távolság választja el. Arthur Ellman farmer néhány év előtt költözött Arizonába és minden fáradozása ellenére nem sikerült a bérbevett földet jövedelmezővé tennie. Ennek ellenére elhatározta, hogy megnősül, gondolván, hogy ketten mégis jobban el fogják tudni látni a munkát. Két év alatt a házasságból két gyermek született — egy fiú és egy leány. A kisfiú kétévessé serdült, a kisleány nemrégen töltötte be első születésnapját. A család továbbra is nagy ínséggel küzdött, úgyhogy Ellmann elhatározta, hogy felmondja a bérletet és valami más kereset után néz. Miután a kis Phönixben nem talált megfelelő elhelyezkedést, visszalovagolt feleségéhez és tudatta vele, hogy két-három hétig utón lesz, végigjárja Arizona nagyobb városait, bizonyára akad majd valami foglalkozás számára. Az anya egyedül maradt két apró gyermekével. ‘ ■ Három holttest Arthur Ellmann többé nem látta viszont sem asszonyát, sem gyermekeit. Amikor tizenhárom nappal elutazása után hazatért a jól végzett munka örömével, mert sikerült egy kis vendéglő bérletét megszereznie, vidám kiáltozására nem hallott választ. A kis ház ajtaját tárva-nyitva találta. A nagy családi ágyon felravatalozva feküdt fehér ingecskébe öltöztetett két szép apró gyermeke. Mellettük az asztalról két tövig égett gyertya maradványa meredt felé. Külsőleg nem lehetett semmiféle sebesülés nyomait észrevenni az apróságokon, csak amikor rémült kiáltással felemelte a takarót, pillanthatta meg, hogy az ingek véresen tapadnak a gyerekek melléhez, a szív körül alvadt vér rakódott le; közvetlen közelről elsült revolver golyói ölték meg Arthur Ellmann mindkét gyermekét. Kétségbeesetten hívta feleségét, nem kapott választ. Kilökte a másik szoba ajtaját, beesett az ajtón, egy földön fekvő testbe botlott. Egy száradt vértócsa közepén feküdt felesége holtan. A karján rettenetes seb tátongott és nem messze a testtől húscafatok feküdtek. Az asszony kezében ceruza volt, mellette egy darab papír feküdt, — az utolsó levél, amelyet már nem tudott befejezni. A teljesen elmosódott, halvány írást csak órákig tartó fáradsággal tudta a szerencsétlen kibetüzni és a bucsusorokból eléje tárult a tragédia képe. • j A skorpió Két nappal férje távozása után lefektette aludni gyermekeit Ellmanné. Azután kiment a kertbe, hogy a másnapra való főzeléket összeszedje. Hirtelen fájdalmas szúrást érzett jobbkarjában. Odakapott. Valami nyúlós tömeget érintett keze. Próbálta kitépni, hiába. Érezte, hogy egy fulánk kapaszkodik mindjobban bele húsába, kiáltani kezdett, persze senki sem hallotta. senki sem hallhatta. Berohant a szobába, a lámpa világánál ránézett karjára és mindent tudott. A környékbeliek meséiből ismerte már a rátapadó állatot: egy óriási skorpió volt. Tudta, hogy a gyors segitség mentheti csak meg. Hiszen az arzonai skorpiók szúrása biztos halált jelent, ha nem segít gyors beavatkozás. A levél ezt igy mondotta el: „Percekig kiáltoztam, ordítoztam, nem hallották... csak a gyerekek... ők is sírni kezdtek... De szegénykék, mit tehettek ők. Rájuk esett tekintetem és egy pillanattal később tudtam, hogy nemcsak én rám vár a biztos halál, hanem órájuk is, ha nem segít valami csoda. Éhenhalnak a mi szegény kis gyermekeink." Az asztalon ott feküdt az élesre fent kenyérvágó kés. Ellmanné hozzákapott, és balkarjával belehasitott karjába, próbálta kivájni a farkán levő fullánkkal mind mélyebben beléje szivódó skorpiót. A kés jól végezte munkáját. A kivágott husdarabbal együtt a skorpió is élettelenül hullt a földre. Csakhogy a remegő kés a hússal együtt az ütőeret is átvágta és a vágás nyomán hatalmas árban szökött fel a vér. Próbálta bekötözni. Valahogy sikerült a vérzést csillapítani, de érezte, hogy csak pillanatok kérdése és mindennek vége van. Szabaditó halál „Ismét a gyerekekre gondoltam. Sírtak és te csak két hét múlva jössz vissza. A sírásul-at senki sem hallja. Éhenhalnak nélkülem, rettenetes kínok közölt, meg kell szabadítani őket." A többit már csak szótöredékek mondják el. szerencsétlen asszony elővette férje régi fegyLondon, május 14. Ez a szbrájklevél a nagy sztrájk befejezése előtti napon íródott, amikor még a sztrájk végét nem lehetett előre látni. Bár a rádió a szerdai napon világgá repítette a sztrájk befejezésének bárét, a cikk mégsem vesztette él érdekességét. A kereskedelmi tengerészet nem mondotta ki a sztrájkot, mert tudja, hogy ez végzetes volna egész Angliára nézve. A matrózok szindikátusa valósággal blokád alatt tarthatja és kiéheztetheti a szigetbirodalmat. Ezzel a szörnyű fegyverrel aligha fog élni; már csak azért seim, mert a jövő héttől kezdve a munkásszervezeteknek is mintegy tiz millió éhes szájról kell gondoskodnak. Ma még tele vannak az élelmiszerüzletek mindenféle csemegével, de ha a kereskedelmi hajók rakományait nem lehetne kirakni, az angol konyha gyöngyei, a különböző rizs-, jaim-, füge- és karácsonyi puddingok (a híres Ohristmas-pudding, amelyet azonban az év minden szakában esznek) ugyancsak megritkulnának. Az angol mezőgazdaság az otthoni gabonafogyasztásnak csak egy ötödét tudja termelni. S mi lenne az angolokkal, ha nem tudnának fagyasztott marhahúst enni, amely olyan melankolikussá teszi őket és amelyet messzi tengerekről hoznak a hajók mélyei? Hisz az otthoni állattenyésztés a fogyasztáshoz szükséges húsnak csak a felét tudja biztosítani. Ezek nélkül a hajók nélkül a munkás nem olthatná szomját a különböző bárokban, saloon okban vagy public-housokban és a délutáni öt óra mellől hiányoznék Ázsia virága, a Lyons-, a Lipton- és a különböző blend-teák, a kenyér mellől hiányoznék a vaj, amelyet Dánia és Ausztrália szállít és le kellene mondaná ok a kedvenc „coffee cream“-ről, melyet az angol gyarmatok küldenek. Egyelőre még nem lehet felmérni a nagy harcnak jelentőségét, kilátásait, következményeit. Az emberek nem érnek rá filozofálni, először a gyomrukról akarnak gondoskodni. Ez a szempont foglalkoztatja elsősorban Dickens derék nyárspolgárainak leszármazottjait. A sztrájk első két napján volt is egy kis pánik: egyes élelmiszerek megritkultak, a tej negyedével megdrágult, de pár nap alatt minden rendbe jött. Az angol nem oly előrelátó és céltudatos or- ganizátor, mint a német. Előbb flegmatikusán megvárja a veszedelmet és akkor az ösztönére bízza magát. Ez az ösztön már nagyon jó organizátor- nak bizonyult a világháborúban és nem kevésbé eredményesen jelentkezett ebben a másik háborúban is. Először is a betegekről és a gyermekekről, más szóval a tejről kellett gondoskodni. Londonnak, ennek a nagy országnak a közepén van egy óriási mező: a Hyde-park. Ezt lezárták a közönség elől és itt összpontosították London-ország egész tejelosztását. Az angol főváros naponta 6 millió liter tejet iszik meg. A Hyde-park rácsain keresztül látni a barakkokat, amelyeket egymás után emeltek. Az egyik ilyen barakkban, a Marble-Arch közelében, van a tejdiktátornak, Sir William Price-nek a főhadiszállása: itt ellenőrzik a tej jóságát, irányítják elosztását, utasítják az I elárusítókat és kihordókat. Egymás után fordulnak be a kapun a Board of Trade kocsijai. Ezekkel különben mindenfelé találkozunk és ez az oldalukra irt két bűvös szó: „Food only“ (csak élelmiszer) szabad utat biztosit számukra még Poplarban vagy White- chapelben, a legsötétebb munkásnegyedekben is. A sztrájk vezetősége maga is nagy súlyt helyez az élelem-elosztás biztosítására és mikor a parlamentben az egyik konzervatív képviselő azt állította, hogy a csőcselék egy hus- szállitó kocsit a Labour-Party utasítására támadott meg, az egész munkáspárt vehemensen tiltakozott az ilyen feltevés ellen. Ma délelőtt ellátogattunk London kikötőjébe. Egész Anglia sorsa ide költözött ki: Liverpool, Southampton és London hatalmas kikötőibe. A londoni dokkokban beláthatatlan mennyiségű rakomány hever. Négy hatalmas teherautó pöfög mellettünk: vajat szállít. Két lovasrendőr kiséri az értékes szállítmányt. A kikötőben temérdek teherhajó. Egy egész hajórakomány „bacon"-t (szalonnát, amely nélkül el se lehet képzelni egy angol reggelit) hordanak ki a partra egyetemi hallgatók, hivatalnokok, a sztrájk hadiönkéntesei. A sztrájkolók, lehetnek vagy 800-an, pipázva bámulják a munkát. Már valami 50 tonna szalonnát hordtak ki a partra, de a sztrájkolók veszteg maradtak. Igaz, hogy tiz gyalog és két lovasrendör vigyáz a diákok épségére. Egy másik helyen valóságos sajthegyre bukkanunk: fél Csehszlovákia elélhetne belőle egy hónapig. Egy uszályhajó füstölt halat hozott, egy másik gyümölcsöt. Talán csak zöldfőzelékben van hiány. A londoni dokk az angol közgazdaság egyik legfontosabb faktora és az angol külkereskedelmi mérleg legsúlyosabb tétele. Anglia 1914-ben csak vajért 50 millió font sterlinget fizetett a külföldnek. Ugyanebben az évben 42 és fél millió sterlingért vásárolt szalonnát a tengerentúlról. Nem csoda, hogy ezek a fantasztikus összegek alaposan megterhelik az angol kereskedelem mérlegét. De ezek a statisztikai adatok még egy más szempontból is érdekesek. Kiderül belőlük, hogy Anglia ma sokkal többet költ élelmiszerekre, mint azelőtt, hogy az angol polgár és munkás ma többet eszik és jobban él, mint 1918-ban, hogy az angol munkás nemcsak elérte a békeidők élet- színvonalát, hanem hogy a jelenlegi standard of life-je a békeidőkénél jóval magasabb. Az angol munkás magasabb munkabért kap, mint a világ bármely munkása és különösen mint a német munkás. Ennek ellenére fejen- kint például sokkal kevesebb szenet termel, mint a német bányász. 1913-ban az arány körülbelül egyenlő volt: az angol 257, a német 256 tonnát bányászott, jelenleg az angol bányász termelőképessége leszállt 217 tonnára, a német bányászó alacsonyabb munkabér mellett még mindig 234 maradt. Ennek az a következménye, hogy az angol szén hatalmasan megdrágult. Mig az angol tonna előállítási költsége 13 és fél sillingbe kerül, a németé feleannyiba (7 és fél). Más szóval: Anglia nem tudja többé a szenét a külföldnek eladni s e főiparág pangásával a magas élet- standard sem tartható so>ká. Export or strave, exportálni vagy felfordulni, ez az angolok élet halál- problémája. A kormány azt mondja erre, hogy az egyetlen megoldás a standard of life leépítése, vagyis, hogy az angol munkás elégedjék meg kevesebb fizetéssel, vagy térjen vissza a 8 órai munkaidőre (a jelenlegi 7 órai helyett). A munkások azonban erről hallani sem akarnak. Szerintük az egyetlen megoldás az egész angol bányászatnak uj organizációja: a bányák szocializálása. S e kérdésekről folyik most a döntő vita. — A református Egyet-'-nes Konvent rendkívüli ülése. A szlovén-szikéi és rusziuszkó-l egyetemes református egyház rendkívüli konvent ülését Kassán május 25-én délután 7 órakor tartja a kassai református egyház tanácstermében. A madagaszkari halálfa embereket eszik vagy hogy születnek a borzadályosahhná I borzad ályosabb legendák — Jáva, Nyugatindia s Madagaszkár csodálatos Iái Évek óta kulturált emberek körében is számtalan természettudományi tévedés és mese kering, amelyek olykor eltűnnek, azután megint felbukkannak minden felvilágosító munka s tudományos előrehaladás ellenére. Az ilyen meséknek annál szívesebben hisznek, mert a borzalmas természetű históriákat az irók s a költők is felhasználják s népszerűsítik s a napi sajtó hasábjain is előszeretettel terjesztik ezeket. Köny- nyen érthető, hogy ezek a mesék leginkább a trópusi vdékekhez fűződnek, ahhoz a csodálatos világhoz, amely oly messze van tőlünk, amelyiket olyan kevesen keresnek fel s amelynek leírásaiban annyi hibát s annyi agyrémet találunk. Ilyen közkeletű hazugság a halálfákról szóló híradás. Amikor Kolumbusz és Cortez csodálatos felfedezései megismertették Európával Nyugatindia világát, az elterjedt hírek és mondák között szerepelt a manzanillafáról szóló mese, amely any- nyira mérges, hogy aki árnyéka alá fekszik, menthetetlenül a halál fia. Évszázadokon keresztül tartotta magát ez a legenda s mikor Meyer- beer 60 évvel ezelőtt afrikai nőjével a halálfa alatt kerestette a halált, a nézők ezt nagyon izgalmasnak, de egyáltalán nem valószínűtlennek találták. Mit szól azonban ehhez a legendához a száraz, exákt tudomány? Van a nyugatindiai szigeteken egy fa, amelyet a botankusok Hippomane Mancenillának neveznek, amely a farkastej növények családjába tartozik s amelynek nedve, mint a család minden tagjáé, valóban mérges: Nedves kérgének s szép, almához hasonló gyümölcsének nedve a bőrön kiütéseket idéz elő s evésre sem alkalmas. A ben- szülöttek ezzel mérgezik a nyílvesszőket. De ez azután minden, a fából nem száll ki mérges felhő, árnyéka sem halálos, mégcsák nem is hódító. Mig a mancenilla-fáről szóló legenda különösen a múlt században volt divatos, addig napjainkban a jávai mérges fáról olvasunk lépten- nyomon. Ennek a legendának gyökerei is 300 évvel nyúlnak vissza a távoli keletre, abba az országba, ahol a bors nő. Jáván tenyészik az a bizonyos uqas-fa, mely annyira mérges, hogy a •siette elrepülő madarakat megöli, az ágai közé húzódó emberek s állatok holtan zuhannak le róla. Valóban borzalmas história s ha elgondoljuk, hogy száz évvel ezelőtt komoly tudósok, mint például Darwin nagyatyja hittek benne, nem kell csodálkoznunk, ha naiv lelkek még most Is hitelt adnak a halálfáról szóló szenzációs cikkeknek. Jáván tényleg van egy fa, az Antiaris toxicaria, amelyet malájul Pohon upasnak, vagyis méregfának neveznek. A fának tejszerü nedvéből a benszülöttek a nyilat mérgezik meg, amely a madarakat s esetleg nagyobb állatokat is megbénít, meg is öl. Azonban egyéb gyilkoló hatása nincs. A monda keletkezésének az az alapja, hogy Jávában valóban vannak veszélyes helyek, amelyek halált okoznak, kénes kigőzölgések, amelyek, miután a levegőnél nehezebbek, egyes rejtett völgyzugokat teljesen megülnek s aki ezekbe bemerészkedik, menthetetlenül a halál fia. A sziget közepén van a Diéng-plató halotti völgye, amelyet évszázadok óta ismernek. Ilyen gáz kiömlések minden félig kialudt kráterben gyakoriak s azonnal halált okoznak. Jóízű nevetéssel láttam viszont néhány hónappal ezelőtt egy szlovenszkói lap hasábjain a madagaszkári emberevő fa borzalmairól szóló riportot, amely szintén megjárta a nemzetközi sajtót. Persze ez sokban különbözik az előbbiektől, amelyek megfigyelési hibából erednek), mig az emberevő fa meséje a szenzáció hajhá- szásnak igazi amerikai terméke. Ez a riport elmesélte, hogy Madagaszkár belsejében a ben- szülött hóvák félelmetes fákat istenként imádnak s emberáldozatokat is hoznak neki. A fának négy óriási, tüskével borított levele fenyőtobozként borul össze. A levelek négy méter hosz- szuak, egy méter szélesek, harminc centiméter vastagak, s a fa csúcsáról csüngenelt alá. Ha az áldozat megérinti ennek a levélvirágnak a kely- hét, akkor a levelek kinyiinak, hamm! bekapják a szerencsétlen áldozatot s amikor tiz nap múlva újra széttárulnak, az emberből — oh borzalom — csak a koponya maradt meg. A szerény légyölő növényből igy csinált az amerikai fantázia emberevő fát. A komoly olvasó persze mosolyogva halad tovább az üyen ostobaságokon. A tábla fölemelte a Roboz-fivérek büntetését Budapest, május 14. Budapesti szerkesztőségünk telefon jelentése: A budapesti királyi ítélőtábla ma hirdette ki a Roboz-testvé- rek ügyében az ítéletet. A tábla az alsófoku ítéletet megváltoztatta és Ro-boz Imrét 12 évi, Roboz Bélát pedig 10 évi fegyházbüntetésre ítélte kétrendbeli izgatás, kétrendbeli kormányzósértés és egyrendbeli nemzetgyalázás bűncselekménye miatt. — Állami építkezés Losoncon. Losoncról Írják: A közmunkaügyi minisztérium szlovenszkói középitkezések céljára 8 millió koronát utalványozott ki. Ezen összegből Losoncnak 1 millió koronát szánt a minisztérium tisztviselői lakosok építkezésére, azonban ezzel a súlyos feltétellel, hogy a város köteles az épületek céljaira ingyen-telket felajánlani. Ha a város az ingyen-telket megadja, akkor az építkezést azonnal megkezdik.
