Prágai Magyar Hirlap, 1926. április (5. évfolyam, 76-99 / 1114-1137. szám)
1926-04-18 / 89. (1127.) szám
1926 április 18, vasárnap. De hogy a fordítás kongenialitását bemutas- aaan, itt adok egy szép magyar népdalt magyarul és a grófné német fordításában: „Mondja nekem az anyám, Ne vegyek nőt oly korán, Majd az eszem ha megnőtt. Jobb lesz aztán venni nőt. De nem várok én, biz' én Házasodom az idén, Mert ha megjött az eszem, Nem veszek nőt sohasem/1 A fordítás: „Merne Mutter zu mix sprichf: „N'imm ein Weib so írühe nicht! Waohst Dir eánmal dér Verstand, IsVs nocb Zeit zum Ehestand." l?i, wozu das Warten dooli? Freieu yill icb heuer noqh; Bei Verstanáé werrn icb vár', Náhni* ein Weib ich nirnmermehr!*' De a grófnő volt szives e kötetben meg nem jelent — mert később született — kilenc eredeti magyar népdalát, is rendelkezésemre bocsátani, saját költéseit, amelyeket itt persze nem publikálhatok térbiánv miatt; falán adódik a Uralom, valamely irodalmi, vagy irodalomtörténeti lapban közreadnom őket. A népköltészet, a népdal specialistáit különösén érdekelni fogják ezek a dalok. E saját költésü népdalait is mind lefordította németre is. Egyet a kilenc népdal közül itt ködünk: Szénaboglyát szét- kell rakni, Pej paripám jól fogsz lakni. Siess, hiába ne várjon Rózsám engem a határon .. • Ráülik a cifra kötény. Kék a szeme, mint a kökény, Keszkenője tarka-barka, Piros a cipője sarka... A pruszlija sima bársony, Az ing válla finom vászon. Selyemkendő van a vállán, Fényes gyöngy a fehér nyakán... Kukoricát pattogtatott, Négyet, ötöt, vagyis hatot. Szájával a tüzet fújta, .Aztán nekem csókra nyújtja ... násik népdal első strófája: Kincsem, rózsám,; maradj itt, . Komámasszony lepényt süt, . - ; Ámbár tűrő is van benne, Te nélküled nem izlene .., # Másfél órát töltöttem a százéves grótnénál — aki -egyébként az utolsó élő Amadéi, aki e nevet viseli — és ő szaporán és folyvást tudott beszélni, végig követni tudta kérdéseim és beszédem fonalát, nem fáradt ki. Természeti csoda biz* ez a nagyasszony, akit biz‘ mutogatni kéne a mai elfásuflt, koravén, gémberedett, életunt generációnak. Gömöri Jenő. Estefelé Hullámzik a tüdőm s mohón lélekzem mint a gladiátor, feszülnek izmaim, szivárvánnyal agyamban lépek a fürészporra Ideje volna már szájamból kiköpni az összerágott zabkenyeret és déli banánok és ananászok levét csorgatni le a torkomon. De ilyenkor sohasem állnak tótágast a házak és antennák nem világítják meg reflektorok a mellékutcák kapualjait pedig a lányok ajka jóval pirosabbra sminkelt a szokottnál. Nem siklik ki a villamos, zugnak a folyók s minden rendben van és kiakasztott zászlóm fonnyadtan lóg a padlás ablakában. Az esteledő parkon végiggurnl az utolsó gyermekkocsi s a gyógyfüvek észrevétlenül száradnak el önönmagukhau. Nagy és végtelen szomorúságom ráakasztom a száritó-kötelekrt. Meglóbálom az esti széllel, ázott-szag terjeng s hullabűz. Felmászom a felhőkarcolók ólommal fedett meleg tetejére és bánatomat egyhangúan vonyitom a Nap szeme közé amig ki nem bújnak a csillagok s a hordókat csapra nem verik külvárosi kocsmák falakkal bezárt szennyes udvarán. Ilyenkor ködboritotf tengerek felett zugnak a szirénák zsákbavarrt matróz-férfit bocsátauak a hullámok közé « a városokban kövér asszonyok térdei örömre várnak. Most ngy állok a változó és elmúló dolgok gyalázata felett mint egykor Mózes a kötáblákkal, undorral és naivan. Kátai Lőrinc. ftkkord éHeggel a éKinsky Tita: Egri Viktor. Kanyargó utak, mind a magasba visz. A ritkán szétszórt padokon deákok tanulnak vaskos füzetekből, szökik és frissek, mint ez a józan reggel... Karöltve és szófián egy koránébredt szerelmespár ballag el mellettem. Egy ütem ez a két. test, érzem, egy szívverés, egy mosolygás, valami az örökből, a. soha el nem mulóból: tavaszi szerelem.. erő és egészség, mint ez a szívderítő reggeli ébredés. Lenn álmos ködben bujkál a város, csak a Moldva csíkja ragyog, mint folyt ezüst; lomha hidak ülnek a vízre, házakkal megláncolt utak futnak: ébred a kő- rengeteg a szürke és rozsdás párák alatt. ó, ez a száztornyu, százszor megénekelt ködváros! Ha viharos szél seperne végig és égbolt, utca és torony éles, tiszta kontúrokkal szemembe vágna egyszer! Furcsa vágy: letépni egyszer a házakról e fekete kormos fedeleket, rést vágni falon és bástyán és csak nézni, nézni a mozgást, az élet rejtett, titkos megmozdulását!... Kip-kop. harkály kopácsol a fán és a zsendülö gyenge zöldben, mely édes rnépUatot. lehel, valami furcsa hollóféle kapargál... Csönd... Lenn tülköl, vonit, sivit. és bőg és liheg a pözsgö város, mint ha valami északról jött. Rübezahl porolna vaskorral, makacs ütemmel koroméból, köböl és ködből szőtt, szőnyeget, csak. a Hradzsin néz szembe némán és ezer csukott ablakán már zörget a fény. Fény, fény, mérhetetlen fény. fis színek: borostyán lapul és moha csillog, mint valami patinás ókori aranylop. Egy ráccsal, körülzárt lankán rebbentszemü őz jár és egy királyi, páva, lépdel gőggel, tollár a* ónakarannyal átszőtt topázos kéksége buján ragyog, mini a, délszaki nap, ntély ráléhélfe fényét-.' EgyEpés és groteszk pelikán himbálja esetlen nyakát: milyen furcsa és bús jel a godosan nyírt bokrok közt! fis a fák!... már zöldbe mártotta Őket a sugár, különös jávorfák, törpe bükjcök és a testükön latinbetüs táblák, ó, szegény elskatulyázott fák és szegény nyesett bokrok és ápolt utak és nyírt pázsit, ó furcsa vézna rend, pompás ke- vély park n sugárzó, áldott reggelen, milyen nyesett szomorúan, apró topánban és selyemben járnak korlátos utadon az emberek, tülekedő, törtető emberek, mig távol valahol, a szűzi erdők mélyén, a tavalyi avar fölött karcsú róka suhan és a korhadó; soha nem látott fák közt külön" tavaszi hajnalokon valami topázos fény izzik, mintha valamely érdéi lány fonná sugártól, zsenge hajtástól bűbájos palástját. (Prága, április.) Most mindég Rólad álmodom. ... Mint ódon szekrényben titkos ajtók nyílnak, ua ujjunk éri a rejtett zárat: úgy nyílik a késői vágj- szezámszavára lelkemnek rejtett vára, hol Te vagy elrejtve örökifjan és mosolygón. Nyílnak a szobák — a sok, sok drága emlék — hol finom selymek, bársonyos szavak, parfőmök, lengő szallagok és holt rózsák alusznak, s kilépsz belőlük szépítve az idő s a messzeség ezer varázsszeróíől, hogy még egyszer megtöltsd ez életem kelyhét szerelmed lángborával. Most mindég Rólad álmodom. ... Ahol virág fakadt és ajkak Összetapadtak, ahol pillangók szálltak s madár dalolt az éjben, hegedüszóban. hajnali fényben, költők dalában, száguldva csillagok közt az éter végtelenjén: mi mindég együtt voltunk, s Örök volt a szerelmünk. A tiindérálniok szentiváni éjén Titánia voltál s ón voltam Oberon, — voltál Júlia ölelve Rómeódat,. s erkélyünk alatt a fülemüle csattogott... ültél a rokka mellett dalolva Thule dalát s én vívtam az éjszakával faustusi lázban, — voltál Laura és én Petrarca dalát daloltam, voltál Beatrice, s általad lett részem a menj ország, s álltam — oh Roxán — ablakod alatt: lehajlott hozzám erkélyed virága, s szerelmem lángolt a sötét éjszakán. ... Még néha hallom az ifjúság dalát, foszló akkordot, halk melódiát, de Téged nem talállak már sehol - ,, lehunyt szemekkel álmodom a múltról, mint vén színész, ha sorsa már betel* és nem hevít uj tapsra ifjú nézőt: lankadtan nézi hervadt koszorúit, s keze reszketve babrál a poros szallagou, — körötte lassan bimbózik a csend s a téU éjszakában buli a hó. . Most mindég Rólad álmodom. Gogh Ilié*. Vessetek magot!... Mintha felszakadt volna az ég és a támadt résen át mintha szózat .hangzott volna— nem tudom, de belém szorult akkor valami ige és mert én vagyok talán, soron, én tolmácsolom. Adjatok vizet a virágnak és. meleget és fényt éri kiféjlésre szabad••■■helyet, adjatok a madárnak szálló kedvet és nógátást, adjatok mosolyt' az időnek. ' ~ niert kinek jönek. - • ^ h ■-<>. Adjatok küldetést a vérnek és szerelmet és tűzet és reszketőst a kínokért, adjatok az érzésnek duzzadt erőt és nyíltságot, adjatok hangot a miértnek, mert órák érnek ... Álljatok meg egy gondolatra. ha a vergődő remények rimánfepdó szele zúg. álljatok meg és az igazságba szántott könnyáztatta barázdákba vessetek magot, fehéret, nagyot! ... Borsósi Bálint sötét, sz/ük napokon is és mégsem volt jó, mégsem volt elég. Miért? Mosolyog. — A szerelemnek lábai is vannak, nemcsak szárnyai... a földön is keU járnia néha. Kell az embernek a testi szerelmi élet, mint a táplálék... Még sóha nem beszélt a szerelemről ilyen nyersen. De tűzben vagyok én is, amelynél kábító, illatos párává égnek a nyers szavak. Móst nem érzem a szivemet az egész világnak, csak egy milliónyi rosttal és vércseppel dolgozó, égő csóvának, amelyet ő szorít a kezébe. Ne<m vagyok, mert ő vágyók. Jó igy. Pihenünk. Szeretném 'visszatéríteni fáradt • testéből a vihar emlékét: mivé szobfosódott? Fölé hajolok. A szénié sarkában egy. nagy, csillogó könnycsepp. ' ; ' Riadt tüzilárma kél a szivemben. Azt mondta az előbb, hogy kell, hogy' kell, most pedig sir, hogy megtörtént! Már talán kidobott szorongató kezéből, talán kitagadott? - • •- . VFelrázom. — Az Istenért, mi történt magával? Nehezen nyílik a szeme. És az ajka is, mintha betűnként lennének elrakva a lelke zugaiban a szavak és vonakodnék, hogy' mégmutassa-e őket nekem. És megint annyit mondóit:! — Anyám! VII. Meg akarom érteni most is. — Anyám!-Most nem azt jelenti ez a. szó, hogy mindent áhit, amit egy nő adhat, most csak egyet kíván, amit az anyák adnak: pihenést. Hátha megadhatom én is? Meg kell keresni magamban a legjobb embert* távoltartani a nőt és igy szeretni őt. Nehéz. Messze ülök tőle és egy hosszú gallyal hesse- getem-'a szúnyogokat. Panaszkodva riad fel. — A .fülem mellett szúr valami; keresse meg! Olyan rövid a bogáncsszál, amely a bőrébe Kirakodott, nem tudom úgy megfogni,- hogy ne érjenek ujiíiim a testéhez. Nehéz. . Mblföa a rigót arra akarnák kónyszeriteni, hogy bent .fészkeljen a kikészített kosárkában, mint egy szorgalmas tyukocska és engedje át a költését házi használatra. Nehéz, hogy egyszer szabad élőlény legyen a szivem, azután gépdarab, egyszer szervesen szívjam a napot, azután érzéstelenül engedjem át magam a tüzének, mint egy száradé vászondk-rab. Nehéz, de megkísérlem, bármi áío'n ... száradjon és fehéredjék vászonná a szivem, zászlóvá, amelyre felirbalom ezt. a szót bármi kinok árán: béke! Ha én uem tudok jó anyja lenni, menjen el haza, az igazihóri Mégsimőgatom a haját. — Menjen egy kicsit haza, az — anyánkhoz! — Maga úgy' mondja: anyánk? Tudná őt szeretni? ő nem tudja, hogy az igazán szerető nő mindig többre becsüli a férfi anyját a saját magáénál. Hiszen az én anyám csak engem adott magamnak, aki önmagámban tehetetlen teher vagyok. ’ Az ő anyja őt, aki mindenein s aki által valamivé leszek! Bátortalanul kértem, hogy mondjon rólam odahaza valami jót, aminek alapján szerethessenek. Hiszen ha ő a valóságban nem is lesz soha az enyém, milyen megnyugtató lenne az a tudat, hogy egy szivnek elvont világában, — amely elvégre mégis csak való, — egymáshoz vagyunk kötve! A válasza úgy ért, mintha drótokkal kefélnének. — Magára nézve az lesz a legjobb jó, ha egyáltalán nem beszélek semmit. És elment. Én nem találtam a helyemet. ■ Valóban, ebben az erkölcsi állapotban valami olyan különlegesség az ember, mint a rendellenes természeti jelenségek. Mint a háromlábú csirke, a vizlejüek, a nyomorékok, akiket kivet a társadalom a szemétdombokra. Hová legyek, ha ő nincs, velem? Nem tudok senkivel nyugodt szót váltam, valami van köztem és az emberek között. Végül rájöttem, kihez kell mennem. Ismerőseimnek hazajött a fiuk, akinek tudom, hogy vau egy7 olyan asszonya, amilyen én vagyok neki.. Otthon voltak, uzsounálíak éppen. A fiú ledobta kávéjáról a pillét. —- Hm. a nagyságos urnák semmit sem tudunk itthon a kedvére tenni, meri neki már van „nagyságája*1, — mondta a n énje. A hugocskája vihogott. Sok mindenre mondják, hogy nem iüik fiatal lányhoz, az a vihogás tényleg nem illett ahhoz a gyerekhez. Az öregasszony ujjá- val fenyegette a fiatalembert. — Fiam, én gyerekkorodban sohasem vertelek, de most, Isten úgyse*, megpofozlak egyszer, hogyha még sokat hallok arról az asszonyról! — Legalább lenne szerencsénk ismerni! Gonoszul, kíváncsiskodva játszottak a hírével, mint a macskák a gombolyagról lecsüngő szálakkal. A férfi dühösre vörösödött Mit fogja nézni, hogy ráncigálják össze-vissza? Azt vártam, azt, hogy közibük csattan és elparancsolja őket a neki kedvesről! És ime: közibük dobja az egész gombolyagot, közibük dobja a fényképét: — Itt van, mulassatok rajta! Közibük dobja: — íme, az asszony! A szerelme bíborával körülpalástolt! Ő engedi, hogy megrépdessék, hogy meggyalázzák! A díványon fekszik, újságot olvas. A nők maró megjegyzésekkel zuhanyozzák. Egy-egy találóbbra ő is odafigyel és felkacag. Szenvedő Krisztusom, hát most, talán éppen most velem is igy tesznek ott, nála? VIII. Visszajött. De hogy, de hogy? Figyelem, hogy leolvassam a vonásai visszaemlékezéséből, mi történt otthon, mialatt távol volt tőlem. Elmondtam a kínjaimat és látogatásomat a szomszédban. Hallgatott és messze-messze nézett. Ez nem baj. Sokszor nem jelent rosszat, ha messze néz el felettünk a kedvesünk, mikor hozzá simulunk éppen, sokszor azt jelenti, hogy olyan lelki távlat szépségébe tolva gyönyörködik bennünk, amilyen szépek a közelben neun lebetüuk soha. A szivem nyugodtan vert. Hátha ... igen, ilyen lelki távlat szépségébe tolva gyönyörködik bennem, hogy annál jobban örülhessen. De már arra is vágytam. hogy7 közel hozza a szemeit és meglássak mindent, meglássam bennük magamat. Mert a szerető ember szemében mindig ott van a szerelmese. Azért nem merek sokszor felnézni, mert a szememben ezer és ezer csillagfénnyel ragyog ő... a csillagok sziporkáznának és az uj tünemény elárulná titkunkat az embereknek ... Most a köveket, nézi,, a..gyepet, az ágakat, amelyek-közöttünk vannak. Végre, végre! Reám borul a tekintete, mint egy meleg, kék selyempalást, sehol sem érzek, hideget, mindenütt, betakar, ölel és ölel. Minden jól van, ő nem engedhette, hogy rajtam is megköpdössék. a szerelem, bíbor takaróját!... És mégis... fázni kezdek. Levelet kapóit, -szürkés lilaszinüb ügy húztak rajta .-a fekete betűk, mint a költöző madarak áz őszi égen. Női gyöngybetük. a boríték vékony felhője: átengedte -.magánla titkot: hogy odabent gyöngéden, bizalmasan van felírva a neve. " • . Micsoda levelek, mi fáról, nú gonosz szél rázza őket?,.Mert. több van már: azóta, gyakran jönnek, hullnak és hullnak, mint októberi dér után a fákról ... És miért vagyok arra kárhoztatva, hogy mindegyiket lássam és mindegyüktől dérmedlebhé váljék a szivem? Hej, idegen föld fája, miért nem hullatod sájáímagaduak, miért akarod az én szivemet elhaniolni a le sűrűn szállongó leveleiddel? Mit jelentenek azok a gyöngybétü-madarak? „Távozó darvak**, — valami régi'emlék, amely megpróbál erőlködve átvonulni az ő-életén? Vagy fecskék? ó igen, igen! 'Lángoló, vörös' borzalom: uj tavasz madarai! Neki: fecskék, nekem: hollók, borzalmat, kaláliíéletet kárognak' és lakmároznak kivégzett szí vem en! Meg kell kérdeznem tőle, mit jelent ez. nem engedhetem magam úgy agyonkiaozni, mint. egy növényt, amelyet herbáriumba szántok. Lenyomják még egy és még .egy kőlappal, alá meg gondosan itatóst tesznek, hogy ’mágábá szívja a csepegő nedvet, amely kikiabálná, hogy tulajdonképpen bűnt követnek el! így lesznek velünk, törvénytelenül szeretett nőkkel, akiknek nincs semmi jogunk és kötelességünk az örök hallgatás újabb és újabb nehézségek rétegei alatt. A szivünk alatt egy-egy odavetett csók lágysága, hogy ne hulljon a vére árulóan szerteszét... Megkérdem: .......... . — Szeretsz? Kétségbevonhairilnnyl bizony:.! a csókja.— Hót akkor miért engeded-.- - hogy r.sok a károgó.varjak rémítsenek, mire engeded jönni azokat a leveleket? 1 9
