Prágai Magyar Hirlap, 1926. április (5. évfolyam, 76-99 / 1114-1137. szám)

1926-04-18 / 89. (1127.) szám

8 __________ 1926 április 18, vasárnap. mmmmmm—mmmmmammm" Egy százesztendős, élő, drága magyar nagyasszony fölfedezése Bécsben A százesztendős gróf Amadéi Rezsönénál — Egy természeti csoda — Eötvös József báró sógornője, Liszt Ferenc, Deák Ferenc, Andrássy Gyula barátnője — A grófnő költeményei, magyar népdalai é6 népdal!ordításai — Irodalomtörténeti szempontból is érdekesek »^.^«ro:w^«.yran,ir"f^'Tii".rrrTiTiMTn Csontnélküli fűzök. Törvényesen védve. Az erős has és csípők teljesen eltűnnek; kényelmes vise­let; nem szőrit, nem vág; beteg hölgyek részére, (szülés, operáció, törés után, valamint lelógó hasnál stb.) nélkü­lözhetetlen. — Képes árjegyzéket ingyen küld; B. KoDselavá Nováková Prsba I. Műstek 9. Pozsony, Nám. Republiky 22 leghibáztatandóbb dolognak, mert független, erős irodalom enélkül nem fejlődhetik. Meg­említette az időszaki' folyóiratok próbálkozá­sait. — („Uj Élet“; „Tavasz"; „Mátyusföldi Lapok"; „Vagyunk" stb.) Beszélt a tudomá­nyos és irodalmi társaságok szerepéről, a pozsonyi „Toldy-Kör"-röl s a kassai „Ka­zinczy Társaságiról. Hangsúlyozta, hogy a decentralizációt s a tipikus szlovenszkói iro­dalmat nem annyira maguk a társaságok, mint inkább erőteljes egyéniségek vitték ke­resztül. Szerinte Kass volna hivatott fekvé­sénél arra, hogy egyesítse a különböző kul­túrköröket s törekvéseket. Elismeréssel adózott Sziklay Ferencnek, aki a Könyvba- rátok Társaságával akar lendíteni az irodal­mi helyzeten. Hibáztatja azonban a külön „szlovenszkói" s külön „ruszinszkói iró" el­nevezését, amire semmi méltó szükség nincs, különösen a nagy egység szempontjá­ból, mert csak megosztja az írókat s az ér­dekszférákat. Ismertette az irodalmi vitát, aminek termékenyítő hatásától sok várható s foglalkozott a szlovenszkói olvasóközönség igényeivel, akiknek nagy része a ponyvare­gények nívóján áll. Felosztotta az írókat konzervatívokra s haladókra. Hosszasabban foglalkozott Mécs, Győry, Tamás Lajos, Öl- vedi költészetével s ismertette a prózairók jobbjait, s a drámairás kísérletéről is szólt, aíniben egy-két jó kezdeményezőtől s írótól eltekintve még mindig a régi, Bajza-korabeli nívón álló, kezdetleges és csikós-betyáros patronokról másolt népszínművek dominál­nak, amiben minden van, csak nem a mai Szlovenszkó lelke, s ez a vicinális íróknak legjobb kilépési tere, — egy-két helyi versfaragó mellett Megnyugtatással szólt a szlovenszkói irodalmi nevelésről s ismertette Keresztes Pál irodalomtörténeti iskolakönyvét. Előadását azzal fejezte be, hogy harcos kritikai szellem nélkül nem várhatunk fej­lődést a szlovenszkói irodalomtól. Irodalmi harcot nem szabad alkalmazni. Folyóiratok kellenek s a közönség irodalmi nevelése szükséges. A mai szlovenszkói irodalmi helyzetet a Bajza korához hasonlítja s jö­vőjében hinni kell. A magyarországi olvasó- közönség érdeklődése is jobban fokozódni fog, ha tényleg speciális izü, nem a béke­beli pesti patronokon kimüvelődött s mindig odakacsintó irodalmat fognak nyújtani, ami­ben megvan a különös iz, a mai Szloven­szkó lelke s igy lesz életképes az elmélyülő magyar lélek örökkévalóságát hirdetni. Vt41 g ■ n *«*r iajincS Bécs, április 17. Egy öregasszonyt, azaz dehogyis öregasszonyt, egy százesztendős fiatal nagyasszonyt és még hozzá magyar nagyasszonyt, fedeztem fel itt Bécsben. De még igy se elég: egy százesztendős magyar nagy­asszonyt és költőnőt, aíki magyar népdalokat köl­tött és sok szép magyar népdalt fordát ott le hűen és kongenáális művészettel németre. A nagyas­szonyt gróf Amadéi Rezsöné született Barkóczi Rosty Annának hívják és ha nem is egészen pon­tosan százéves, de most márciusban töltötte be a 9S-ik évét, tehát 99-ik évében jár! S aki azt hinné, egy töpörödött anyókával lé­szen dolga, az soha életében nem csalódott na­gyobbat! Csoda ez az asszony. Természeti csoda, ügy is nézem, mint valami megfoghatatlan csodát. A fia­tal lány, a rügyező asszonyság is csoda. A fiatal lánynak volt is már egy nagy bécsi költője Peter Altenberg személyében; de az ilyen nagyasszonyok is megérdemelnének egy költőt. Mert olyan csoda és olyan szép ez is, mint a farügyezés, mint a szü­letés és .mini az elmúlás. Szemben ül velem egy iróasztatoál. A bécsi első kerület egy kis utcája, a Plankengasse egy vén házának ósdi stilusu, régies levegőjű, de nagy és gazdag emlékekkel teli laká­sában. A ntul t lélegzik itt. hangos-haliliaíóan: a vi­rágzó osztrák-magyar monarchia és — Nagyrna- gyarország. Még ilyet nem láttáim. Láttam ugyan már Ér­sekújváron, a „Péró" nevezetű „oigánynegyedben", egy 104 éves oigátiyasszmyt — áld ma is él —, de az már csak testileg élt, lelkileg már rég másvilág! életét éli. De ez a bécsi magyar nagyasszony itt... csoda... úgy nézem, mint a hihetetlent, a lehetet­lent ... És úgy nézem, mint a magyar jobbkor, mint a magyar jobbsors megtestesítőjét. . Mi fiatalabbak, akik még 10 éve, első ifjú­korunkban, fitymál ássál, m égném értéssel és élet- bízó, hencegő megvetéssel néztünk az öregekre, ma ámülő csodálattal és szerető stanogafással néz­zük ez utolsó bölényeit egy jobb kornak... Amadéi Rezsőaé grófné született Barkóczl Rosty Anna talán Becs legöregebb asszonya, de mindenesetre a liz, vagy húsz legöregebb közül való. Egv teljes évszázadot élt végig és milyen vi­haros évszázadot! És ma,- 99-ik éviben nemcsak testileg él, de,, meg nem . öregedett lélekkel örül még az életnek, élete apró, csöndes örömeinek: az íróasztalán terpeszkedő Írásainak; a leveleknek, miket kap; a napsugárnak, amely gazdagon és ta­vaszi gerjedelemmel ömlik be az ablakon, hogy bearanyozza a telet...; a látogatóinak, akik mind á múlással kevert szeretettel szeretik, szinte már nemcsak az ő személyét, hanem a grófné korát is szeretik és őrzik (és gondosan megbeszélt beosz­tással váltogatják egymást az önkéntes őrzői és társalkodónői szerepükben s őrzik a nagyasszony 99 évét, úgy, hogy a házvezetőnőn és szobalányon lyeknek tavaszi dalai betöltik az egész lakást s bi­zonyára a nagyasszony lelkét is; az egész életnek, amely még sem testileg, sem lelkileg korántsem teher neki; s a lelki frissességének, amely bizo­nyosan a legnagyobb öröme neki. Születésnapján nem kevesebb, mint 61 látogatót fogadott a 99 éves nagyasszony és nem fáradt bele. Naponta olvastat még újságot s páratlan lelki frissességgel éli ez a nagyasszony a 99 tavaszi látott életet s éppoly ter­mészetességgel cseveg Windischgrátzről, Nádossy- ról és Jankovichról, meg a frankügy fejleményei­ről, mint Liszt Ferencről, vagy Deák Ferencről, akiket jól ismert személyesen... 1828 márc. 5-én született a nagyasszony! És pedig Budapesten, a régi Hatvany-utoa egyik há­zában. Szülői Barkóczi Rosty Albert és nemes Eck- stein Anna voltak. Nővére, Rosty Ilona, Trefort Ágoston felesége, másik nővére, Ágnes, pedig Eöt­vös József báró felesége lett. Ö Amadéi Rezső gróf­hoz ment férjhez, aki magas állami méltóságokat; töltött volt be Ausztriában, igy egy ideig Bukovina „Landesprásident“-je volt. 1898-ban halt meg. Egyetlen gyermekük, Amadéi Albert gróf, a diplo­máciai pályán működött, Rómában volt követségi attaché s mint ilyen halt meg 1894-ben, aránylag ifjúi korban. A grófné kérdéseimre frissen és szaporán be­szél (kitünően hall is és elég jól lát is még!): — Orvos nekem nem igen kell. - Nagyritkán azért meglátogat. (Magyarul beszélünk, jól beszél még magyarul.) Minden este 9-kor fekszem le és megszakításokkal ugyan, de fél 8-ig szoktam aludni. Az emlékezőtehetsége még kitűnő. Egész cso­mó óimét mond nekem például fejből és az életé­ben valamely szerepet játszott neveket csak úgy fújja. Budapestről is akad néha látogatója; sógorá­nak, Eötvös József bárónak unokái, Eötvös Lőránd báró Pesten élő leányai közül az egyik mindig meg szokta látogatni, ha Bécsben jár. — Szüleimmel — beszéli — nyáron mindig Békésmegyében, Csabaesüdön, Szarvas' mellett töl­töttem a nyarat, a birtokunkon. 1850-ig állandóan Magyarországon éltem, akkor mentem férjhez. Az­óta is azonban igen gyakran voltam látogatóban Magyarországon, különösen Inkey báróéknál Be- rónyben, Somogybán. A háború óta azonban nem voltam Magyarországon. - Bakácson, Dunapentele melleit volt -egy,, bátyámmá! és nővéreimmel, együtt öröklött birtokom is, de. én magam sohasem voltam ott. A bátyám azonban ott élt, mint föld­birtokos. — Sógorom, Eötvös Józséf báró. nagyon böl- dog házasságban élt a nővéremmel; engem is sze­retett és szerette a verseimet is. (így tudom meg, hogy- verseket is irt, amire mindjárt visszatérünk.) — Liszt Ferenc, még mikor gyerek voltam, gyakran volt Pesten szüleim házában vendég. En­gem is azután igen gyakran meglátogatott Becsben, mikor már ott éltem, mint asszony. — Jól ismertem az idősebb Andrássy Gyulát Megérkezett! Újból kapható! Bicsérdy Béla kOnyve ■ , li: „A halál legyőzése" m-ik legújabb, bővített kiadás, 68 fejezettel Ara Ké. 65.— nv Kapható a ,, GéniuS** könyvesboltjában, Kosice (Malom-utca 22.) Vidékre postán az összeg előzetes beküldése, vagy után­vét mellett, is, a feleségét, a szép Kendeffy Katinkát is. A fiaan Andrássy külügyminisztersége alatt szolgált, mint diplomata, — Nagyon jól ismertem Deák Ferencet. Persze, mi akkoriban még nem ismertük lel az ő egész nagyságát. Gyerekkoromban Széchenyi Istvánt is ismertem. A beszélgetés során aztán visszatérünk ver­seire, mire a grófné kezembe nyom egy könyvet, azzal, hogy: egyetlen példány, mert teljesen elfo­gyott az utolsó példányig. Megnézem a gondoskö- tésü, régiillatu, régimódibetüs, ritka könyvecskét, a grófné féltve őrzött klenódiumát. A címlapon ez a szöveg: „Gedáchte von Gráfin Anna Amadéi, Wien, k. u. k. Hofbuchliandiung Wilhelm Frick." Dátum nincs a könyvön, de — mint a grófné mondja — 1895-ben jelent meg, egy évvel fia halála után. (Akkor már 67 esztendős volt a grófné!) A kötetben, amelyet átlapoztam, csinos kis lírai versek vannak, az akkori idők érzelgős stílusában tartva, persze németnyelvű versek. A kötet végén pedig — ennek irodalomtörté­neti és népköltészeti érdekessége ie van magyar szempontból — magyar népdalok német fordításai foglaltat vak, még pedig igen sikerült, komgeniális, amellett hü és a magyar szellemet, természetet és temperamentumot teljesen, maradék nélkül vissza­adó fordítások. A következő tizenhét magyar népdal fordítása van meg a kötetben: .........­„N em anyától lettél...“ „Törött ágról messze repül a madár...". „Csak azért mondd meg, rózsám..." „Lehullott a hársfa levele..." „Jaj de busán szól a falu •harangja.. „Deres a fü...“ . „Az ég alatt a föld színén ... „Jegenyefa tetejébe..." „Mondja nekem az anyám ,.." „Kláráét a Tisza vize messzire..." „K’agy gazda volt az apám ..." •: y „Látod, rózsám, azt á begyet..."' • „Mardskám, Mariskám . . " ' l ’ „Magasan repül a daru ...." „Cserebogár..." .. . . „Bús az idő..." ' V' „Kis kertemben elszáradt az eperfa ....“ Itt van például a „Kiszáradt a Tisza vize niész- szíire" fordítása: : ' • „Weit die Fiút dér Theiss aus ikren Ufem télit* Allé sohönen Mádchen, allé nimmt sie mii. Fische jeder sich heraus das Llebcken sein Und verlange nie de® Andern Schátzelein!" kívül is mindig van valaki nála); a rengeteg ma­darának, amelyeket az egyik szobában tart. s ame­Mindig rózsaszínbe öltözöm, nem is lehetne másképp! ő helybenhagyja. — Rózsaszínbe, mert rózsaszín és rózsaillatu minden! Rózsavíz fakád a szivünkből és elárasztja a világot! Fölszivom, te is; bennem leszel, én ben­ned és bennünk az egész világ! Talán tényleg nem vagyunk sehol, csak egy­más szivében! Meg egy kis gyepes halmon a nagy hegyek alatt. Mintha érezném, hogy ringatja az öreg hegyek öle ezt a kis gyermeküket---- len­günk, ringatózunk, szivárványszínű üveggömbbe va­gyunk zárva és disznek akasztva egy' meseszép ka­rácsonyfára ___ Az égen a hold baktat, felhők selymén átszii- rődik a csillagok fénye és ezüsttel, -arannyal öntöz- gei minket, ő, ő mindenütt, semmi sincs, csak ő! Ö az erős gally a tölgyön és a kakukfüben az illat! Leteritem a kendőmet és végigheverünk rajta. Ez a sápadt színű kendő nekünk az egész világ tér­képe. Rajta van a boldogság tengere és az öröm szigetjei. Neki én, nekem ő---­Vá jjon jár-e itt rajtunk kívül ember? Ha jár­nák is, angyali jók, mert nem zavarnak minket. Néha bámésszemü állatok jönnek, megcsengetik a közelben kolompjukat. Kissé felreped tőle az arany­bura, amelybe be vagyunk zárva. Én megijedek, ő megnyugtat. — Az állatok jók, nem haragszanak, hogyha újfajta fü kerül asztalukra! És mosolyogva húzta ki egy perjecsomőból be- lébogozódott. hajam szálait. Az emberek jók, az állatok jók... az, a har­madik? Mit jelent az, hogy egy féreg mászkál a minket boritó, ragyogó bura külsején? Ide be nem jut soha! ... Jó a természet, jók az állatok, jók az emberek és legfőképpen jó az Isten, mert ő engedi meg ne­künk' mindezt! IV. Már nyár van, nem tavasz, odafent, fürdenek az angyalok és ránk öntik az illatos fürdővizet. Esik. Szagosán, nyári módon. Rossz kezd lenni a termé­szet. Esőköpenyt vittem és arra bújtunk. Mégis megfáztunk és'én tüsszentettem, ö felkacagott, a tüsszentésben eltorzult arcomra mutatott és ide­nyújtotta a zsebkendőjét. Később a nap felszárogat- ta az eső nyomait és jó volt újra, kakukfiipárnába lehetett dugni a fejünket. Én a kakukíüre, ő az én arcomra .... egyek vagyunk, nem zavar senki. Mégis! A kutyám felugrott. Őrizetével ő szo­kott kaput emelni végtelen falu otthonunk elé. A fejemhez bujt, szükölt, dörzsölőzölt, kapart, mintha türelmetlenül hazahívna. Mégkaparitotta az egyik liajtümet, kirántotta és szétbomlott hajfonatomat végighuzta a füvön. Mintha el akarna vonszolni az ő csókjai alól. És sikerül, mert ő elkedvetlenedett arccal tekint fel. — Ni — mondja s a fűben tekergő hosszú haj­fonatomra mutat —, ni, még nem volt János-nap és már kibújtak a kígyók! Ezt a kutya tette. Rosszak az állatok! .... A begy taraján ültünk. A vékony tölgyfa köny- nyü szélben rezgeti., valami kis férget rázott ki a lombjai közül, mely a ruhámba hullott és szúrós kis lábaival kaparászott a hátamon. Felszisszentem. — Csitt, ki fogom venni, — mondta ő. , Elibém állt, kezét a vállamon át a ruhámba csúsztatta. Ajka hamarább találta meg a számat, mint ujjai a kis futoncot. Egyszerre csattanás dübörgött végig az erdőn, — mintha hátbavágtak volna. Arra néztünk. Egy fiatal, karcsú fa tárta szét reszketőn a gallyait, mintha segitségkérőn karokat nyújtana a több fák felé. A törzse mellett emberek álltak, fejszével csapkodták és vigyorgásuk elégedetten tapadt a fa halálát okozó nagy sebre. Mikor a korona végigdőlt a földön, vihogó, kosaras asszonyok rohantak neki és tépdesni kezdték. Felismertem a fát és felsikol- tottam. — A maga menyasszonya! Ö olyan közömbösen engedte le tekintetét a völgybe és mondta: — Az én menyasszonyom! — Mi lesz a gyönyörű, fehér virágjaival? — Azok már rég nem fehér virágok, hanem pirosló, édes gyümölcsök! Megint rátalál a számra, apró csókokat szakit róla, megszorongat, hogy pattan valamelyik csuk­lóm .... mintha valóban, édes gyümölcsöt ropog­tatna. Az emberek ott leni most felszedik a kosarai­kat és haza készülnek. Mellettünk visz el az ütjük. Tekintetüket kémlelve küldik előre. — Megláttak, — mondom. Ő elbocsát. Az asszonyok pár lépésnyire ha­ladnak el mellettünk. A kezük, a szájuk maszatos, nyúlós lé csöpög a kosaraikból. A túlérett, össze­gyömöszölt cseresznye nedve. Nem is pirosra, ha­nem feketére érett, megiszaposodott benne a cukor. Az emberek közül senki sem köszön. — Nem láttak, — mondja ő. — De igen — vetem ellen —, azért nem kö­szönnek, mert szégyenkeznek. Zavarodottan figyelünk. Valamivel odébb az egyik szétbocsájtja mosta- nig szorengatot szavait: — Hát igy... egy ilyen nagysága is a Galam­bos Marcsa módjára! Galambos Marcsa! Ott, a betérő házban, aki minden este másnak, akárkinek a poharába teszi a testény nyíló rózsákat, aki a csókjain vásárolta a tomácos házat... Én, Galambos Marcsa? Én csak egyetlen-egyet: őt! És nem pénzért, nem, nem! Csak ... mert nagyon szeretem és meghalni éppen úgy tudnék érte, mint élni! Még élek, hát nem ad­hatom érte a véremet halálos sebekből folyva'... ó, de nékem olyan mindegy volna! Döbbenten álltam a szavak szennyébe mártva. Ránéztem kérőn, hogy tisztogasson. Fejét ingatta. — Látja! Ő, milyen rosszak az emberek! V. Már napok óta nem láttam. Nem kell lekicsinyelni a férget, amely az alma kéjján mászkál. Módja van rá, hogy befurakodjék a belébe és feldúlja az egész zamatos, édes húsát. —- Mária, én beteg vagyok, ágyban kell marad­nom, — mondta a férjem. S én hozzá vagyok börtönözve. Borogatom. Ö köhög, öklendezik. Mintha sírboltba lennék temet­ve, s az ő betegségének rossz szagában a saját tes­tem rothadását érzem. Nyálkás hangjai, mint a nyüvek mászkálnak rajtam és rágják rostjaimat. Hogy kell menekülni? A nap süt. a madarak szól­nak ... hogy kell menekülni? Megint köhög, hosszan, rekedten. — Mária... én meghűltem, mikor mezítláb ug­rottam ki az ágyból... mert éjfél volt már és maga nem jött meg az esti sétájáról... mezítláb jártam kint... kerestem ... Ó, a szivemet fúrja az önvád férge! Elfelejtem, hogy csak azért nézett utánam, mert a vére rugói dobták ki az ágyból és nem éppen engem keresett, hanem ... akárkit. Eifelejtem. Csak azt 1 tudom, hogy én éjfélkor nem voltam otthon, az ágyban. Én bűnös, én bűnös! Az önvád megfojt minden menekülési vágyat, mint egy fekete felhő az összes napsugarakat. — Istenem, Istenem! — Istenem, Istenem! ’ . Előveszem a rózsafüzért, görcsösen, sodrom, hogy majd szétroppannak ujjaim között a szemek. De csak egy szó jut mindegyükre, egy jajdulás. — Istenem, Istenem! . Ö hörögve alszik. — Istenem, Istenem! _ ­Az önvád fojt aga tása alatt kész vagyok irtózva lemondani a másikról. Csak bocsáss meg, Istenem! Kimerültén esik le a fejem, a rózsafüzér ki- csiing ujjaim közül. Ö felébred, gúnyosan, recsegön vág fejbe a hangja: , . — A magdalai szent! Felkapom a rózsafüzért és igy kapom össze a gúny érintésére minden bűnbánó, jő szándékomat. Menekülni, menekülni! Kinyújtani ifjú, viruló tes­temet és lerázni róla a nyüveket! VI. Az első lehető, alkalom, hogy. kidobhattam.ma­gam a nyári nap zuhaíagjába., Néni is érzeni a lá­ba ima!, úgy szállók mellette, fel a dombon, mély szinte sül a forró napsugárban, mint egy illatos, fűszeres ünnepi torta. Ujjaimat a tenyerébe vájom — Menjünk! y A patak túlsó partján lombos ut nyílik, mint hüvö selyemzsák torka. Beleránt,,az erdő csaloga- tóan kivetett hurkába. Árnyék, csak néhány ujjnyi sugárral piszmog a nap. ö végigdől á gyepen, dús haja széthullik az avaron, mint a márciusi forradal­mak által ledöntött királyi korona aranya. Rácsöpög a csókom, mint a süni méz és kérdem: — Tudtam, hog^ velem van a lelke azokon a

Next

/
Oldalképek
Tartalom