Prágai Magyar Hirlap, 1926. március (5. évfolyam, 50-75 / 1088-1113. szám)

1926-03-07 / 55. (1093.) szám

jurjtrtrxW'S*.* * iy,'í> március 7, vasarnap. A&4AZ KAFKA Az agglegény boldogtalansága Olyan szörnyűnek tűnik agglegénynek maradni, mint Öreg ember, a méltóság megóvásának nehéz igyekezetében befogadást kérni, ha egy estét társaságban akar eltölteni az ember, betegnek lenni és az ágynak sarkából heteken át az üres szo­bát nézni, mindig a kapu előtt bucsuzkodnii sohasem feleség oldalán a lépcső­kön felfelé igyekezni, szobánkban csak idegen lakásokba nyíló oldalajtók közt lakni, a vacsorát egy kézben hazavinni, csak idegen gyermekeket megbámulhatni, anélkül, hogy szabad volna mindig ismételni: „énnekem nincsenek“, és külsőben és magatartásban olyanná lenni majd, mint az ifjúkori emlékek egy-kél agglegé­nye. így lesz, csakhogy a valóságban ma és később az ember maga is itt áll majd, testestül és valóságos fejjel, tehát homlokkal is, hogy öklével verhese azt. Klopstock Róbert fordítása. mit. Pedig most is csak a vörös torony bámul rám... régen történt minden... és én is nézem a tornyot —r és Cecil nevetve köszönt. Utána rögtön folytatta a beszélgetést a másik lánnyal. Nem tartott szünetet. Régen történt minden. Az uj keréknyomok szé­lesre taposták az utat Nálam, néha. És én mit aka­rok? Mégis csak kéretlenül, kegyetlenül csinálom a sétákat, amióta kiléptem. Csak azért, mert Cecil jó. — hétfő. Most beszólni is tudnék. Megmondanám neki: mi volt szombaton. Megkérdezdém: mi volt szom­baton? És azt akarom — tudom, hogy azért van minden — hogy mondhassa: szegény! Talán a ke­zét is felémlenditenó: — Sajnálom... — És én felgombolnám a kez- tyüt és ott, a finom, kék ér felett megcsókolnám a csuklóját... Az a szép gyerekarc ... Vájjon nyit­va marad-e majd a szája a csodálkozástól, a csók- nézéstöl? Mást nem akarhatok. Vannak mások. Ne­kem csak egy pillanat jut. Talán a régi pillanat — ami sok évvel ezelőtt volt... megkérdezni most, mindent elintézve: — Volt-e valamikor úgy, hogy szeretett en­gem? Tudnék ma beszélni. Cecil: ma kéne! Én félek, hogy minden bennem reked. Egy pillanat?... Igen. —k edd. Amikor a rablók elvitték, hurcolták: én moz­dulatokat láttam. A karja felém intett. Este volt és sötét... Láttam-e? így volt-e csakugyan? Igen: a mozdulatok... El akarták vinni azo­kat is — és ő ma visszaadta nekem. Mégis csak jól hallottam a segélykiáltásokat szombaton. Reggeli fehér hőcsillogás feküdt mindenen. Én lassú léptekkel kapaszkodtam egyre feljebb a domboldalon. Alattam a völgyben is kanyarog egy ni Olt ment Cecil. Megálltam. Nézni. Azt hittem: nem vesz észre. Az utón egy helyen vastag jégréteg. Végigsinkózctt rajta. Friss volt, jókedvű. Gyerek. Most!.,. A karmantyú előrelendül: kétszer a magasba; a másik kezével is int. Nekem! Nem mozdulok. A mufíos kéz még mindig fent a magasban, a másik motólásan hol fent, hol lent... Nem tudtam mozdulni. Féltettem: el fog botlani, mert sietős léptekkel ment, közben a szeme a domboldalon és két keze még mindig üdvözölt. Engem... Végre ... Az én karom is előrelendül. Egyszerű két lóbálás. Miért csak ennyi? Hisz örültem: reggel volt, Cecil a völgyben és fent egyedül, örültem: talán Cecil Is tudta, hogy ő most jó. — Jó reggelt! — a mély völgyből frissen csa­pódik fel a köszöntés... a két kéz még mindig felém integet. Í úiiiuiáuuuuiatiiumuimuuáuta^ DYNALIÍOL 3 a legjobban bevált az összes explózlós £ ^ motorok részére. fc 3 Mindenütt kapható. t /fVTVWVVVVfVVVVVVVVVVWVVTVVfVVWVTVVVVTWWV^ És mentem, mentem tovább, gazdagon a vissza­orozott kincsekkel. Most itt vannak; már nálam. A mozdulatok. — szerda. Nem láttam Cecilt. Rögtön akkor kellett volna: leszaladni a völgybe. Ő megáll... szépen megemelni a kalapot: Jó reggelt — ugyanúgy, ahogy ő. Aztán ennyit: — Köszönöm nagyon, Cecil. Most ez mind bennem van. Hátha éri valami? Jön valaki és elviszi. Tőlem mindenki lop. Nem hiszem, hogy elmondjam majd: Köszönöm nagyon,; Cecil... Pedig akkor tudná, hogy ő jó. Én monda- j nám neki. — csütörtök.­Emberek közt. A köszönet bennem maradt. ! Emberek közt. Háttal áll felém. Beszélget va- i lakivei. A balkezében zsebkendőt szorongat: fehér! csücske kint van... Csodálkozom: az arcomon ne- I vetés csiklandoz. Csodálkozom: kezemben gyere-i kés pajkosság. A tegnapi nap bátorsága. Huzom lassan, óvatosan a kezéből a zsebkendőt Megfor-; dúl. Hallom a hangját: — Szemtelen. Kikérem az ilyen gyerekvicce- j két — És kezemből kikapja a zsebkendőt. Érzem az erős rántást Szóval: igaz. Felnézhetek. Nem tréfa. És Cecil — jő... És olyan jó volna gyerek­nek lenni. A többiek nevettek. Most szétnézek. En­gem nevetnék. Előttem nem áll senki. Amikor búcsúznak: kezet fog mindenkivel. Ve­lem nem. Szól, hallom a hangját: — Ne haragudjon. De maga mostanában na­gyon furcsa. És én nem szeretek idegeskedni. Látom: ott mellettem kinyúlik a keze. Látom: egy muffból előkerül egy másik kéz. Nézem: ez nem az én kezem, összekapcsolódnak, megint le­hullnak. Érzem: az én kezem mozdulatlan a kabát- zsebben. Hallom: Pá — édes! ö köszön. Valakinek. Másnak-. ............... Mo st ülök. Nézem a lámpát... Ma különben azt mondta nekem Cecil: — Maga mostanában olyan furcsa.., Vagy ezt már leírtam egyszer? — péntek. Cecil mégis jő. Csodának indult: rálépett az én utamra. Ott jön felfelé a domboldalon. ■. Né­zem: ő még nem láthat engem. Nézem — éa hi­szem a csodát: ő jön... Igen, most gyorsan bocsá­natot kell majd kérni. Bevallom neki, hogy tegnap éjjel megbántottam... hogy azt hajtogattam ma­gamban: nem érdemes, nem érdemes... nevettem: mert azt akartam, hogy eltűnjön. Ne legyen. Ne lé­tezzen. Ne létezhessen... Oh, milyen jó a büntetés, a kínlódó, hebegő öröm: nézni — Cecil hogy ka­paszkodik most felém ... Megáll. Már lát engem. Néz. Aztán hirtelen — megforduL — Cecil! -— Olyan erős, ijedt a kiáltásom, hogy belémful, nem tud kitörni... Futok. Lassítom a futást. A gyors zihálást fojtom... Utólértem. — Jé, maga az? — Cecil: miért fordult vissza, amikor meg­látott? — Nem tudtam, hogy maga van ott és... — Cecil, az igazságot: látóit, megismeri Miért fordult vissza? — De nem ismertem meg, ha mondom ... És különben is: milyen jogon von engem igy — szám­adásra ? Jog? Az arcába néznék ... Aztán látom: a balkezén nincs keztyü. A lábán kalocsni. A földön hő. Pon­tosan két keréknyom között áll a középen ... — Kezét csókolom. — Jő napot Megyek vissza az utón.., Gyorsan, gyorsan, egyre feljebb. Aztán megállók. Szétnézek. Lent a völgyben ezüstcsillogásban fekszik a hótenger ... És eszembe jut minden... Az utolsó kérdés: De a mozdulatok... ? Mi volt az tegnapelőtt ott lent a völgyben? Mit látott az én dülledt két szemem? Oh, de buta vol­tara!,.. Nem, nem, nem buta. Csak nagyon áron. Kellett, hogy higyjek a két szememnek. Ki voltam szolgáltatva az első színnek, az első mozdulatnak. Hogy most mi lesz? Nincsen**több kérdés. Kikacagom magamból erősen, mosolyogva a hazug Igazságot: Négy barna fal... einbergyülölő. Cecil is mondta ezt egyszer. Ugyan? ss (Egy nagyon csendes ember neveti mégegy- szer: Ugyan?) Őszi vándor dala Völgyön át, bokron át toposom az ui porét, csöndbe* ballagok; öreg cipóm elszakadt, ifjú kedvem elmaradt, csak magam vagyok. Elfutott a* életem, mint virágos réteken játékos gyerek... tavasz édes mámora, hulló csókok zápora: hol keresselek? Nincsen erre sehol át, se gyalogút, se vasút — merre, hol lehet? őszi eső rám szitál, őszi vihar mcgcibál, csillag nem vezet. Rossz napok közt jó napon eltűnődöm egy dalon, mint a bús madár... kérdezgetem csöndesen: jobb-e itt, vagy odalenn? ... De hiába már! Messze van a hegytető, közel van a temető, árnya rám borul... szomorufűz integet: mogpihonni jó lehet, ha bealkonyul. Gogh Ülés. Méha izenget... Néha izenget énnekem Bús, csillagtalan éjeken, Ha szél veri az ablakom És lelkcmet r Lkat tatom. Ha hull a könnyem, sir a búm, Akkor izenget énnokem: Az én falum, kis tőt falum. Szláv nóták sírnak föl talán Ilyen komor, vak éjszakán A Vág vizén, mely messze zúg S hozzám széUzárnyon idejűt. Szláv nóták simák föl talán Szláv lányok piros ajakán S felém dalol száz kis kapón Az én falum, kii tót falum. Télen: érzem jegét, barát, Nyáron: rozmaring illatát, S ősszel á lankák tetején, Ha szüretel a lány, legény 8 muskotályi Hatos a táj, Lelkem haza sir, haza fáj S bármerre jár vándorsarum: Hív a falum, kis tót falum. Peterdi Andor. A vonat reggeli öt órakor indult vissza. Az Élbe hidján az öreg megtorpant és szólt: — Daliás készteti Andris a rendőr szerepét próbálta átvenni és kapott érte egy pofont Most már egész igyekezete csak arra irányult, hogy még idejében s a lehető­séghez képest, minél csekélyebb kitérésekkel el­érjék az állomást. Kiizzadva jutott a vágyott célhoz. Megváltotta a jegyet, maradt még hat korona ötven. Két koro­náért kolbászt vett egyért négy darab mákos zsemlyét azaz houszkit. Ezeket s az elcsendesült Öreget gyorsan és aggódva feltette a várakozó vo­nalra. Arra is gondolt, hogy nem kéne-e, mint kisgyerekekről hallotta, egy táblát akasztani az öreg nyakába, amelyen meg. volna irva, hogy hová uta­zik. Ezt a méltatlan gondolatot gyorsan elvette, helyette kézzel-Iábbal a kalauznak magyarázott, aki aztán vállalta is a nehéz megbízást. — Ezt édesanyámnak, ezt kendnek! Ezt kis Borosunknak, ezt kendnek! — mondotta Andris és mindannyiszor csókot nyomott a sarokban szuszogó öreg orcára. A vonat elejéről fütyültek, le kellett ugrani róla. Aggodalmasan nézegetett hátra s menni készült a kijárat felé. Drága, ijedt hang kiáltott utána: — Andris! Andriska! Az öreg az ablaknál állott s megrándult arc­cal intett Andrisnak: — Andriska... szerbuc! Vigyázz magadra, édes fiam! írj meg mindent! A lyányról majd beszélünk, ha hazajösz! Ládd-e, most erre nem is futott az időből!! Vigyázz magadra, Andriska! Andris szemét boldog könny sütötte meg. Míg csendesen baktatott a kaszárnya felé, lelke fürdőit a hála tiszta vizében. Már megint dalolva fogja csutakolni a lovakat, megint vidám cimbora lesz a vidám cimborák közölt. Itt volt az öreg, rászánt először 'is, másodszor is háromszázat. Megvigasz­talta őt. Ha Júlia nem akar várni, ne várjon. Hűtlen szív nem érdemel hii szerelmet. Ila igazán el- h agy ja, egyszer-k étszer még keserűen jut észbe, de aztán jönnek, meri vannak, mások, egy tucat, vagy két tucat is. Már azt sem bánta Andris, hogy büntetést fog kapa!, amiért a megengedett három óra helyett reggel fél halkor megy vissza n kaszárnyába. Most Is a hátsó udvar kőkerítését választotta közlekedő utjának. Egészsége, fiatal testtel ugrotta át Szabadulás Irta Sebcsi Ernő 1. Bizonytalanság zörgőit üres zsebében, ahogy becsukódott mögötte a börtön penész­be fagyott nehéz kapuja. Mélyen, a kapu mögött, a sötét és rosszszagu udvarban ott maradi tiz keserves esztendejének minden szörnyű magánya. Megállt és első gondolata ! a patkány volt, amelyiktől nem búcsúzott el, ! a mai hajnalon. Visszaküldte fáradt nézését, közben észre se vette, hogy nagyot sóhajtott, rossz daróca meghatottan szisszent fel az első szabad lélekzetre. Tegnapi utolsó kör­sétájára emlékezett a lába, valami tompa ruganyosság szaporázta a lépteit, de mégis | nehézkesen jött előre a hó miatt. Egy ge- i rincmeredélyen járt; lentről idepárolgott a város a téli alkonyban. Visszaemlékezett a tiz év előtti időre és most innen messziről is változást jegyzett fel a szeme. Hátizsákját kissé nehéznek találta, letette a földre, feke­te kenyér gömbölyűit ki belőle. A város most már ezer kis csóvával lángolt össze­ráncolta homlokát és jobb kezével a torony irányába bökött. — Az ott ni, az Árok-utca, igen, igen ... Ott a kis hid — és ott a vil- j la, persze, hogy . . . Köhécselni kezdett és ijedten nézett körül. .Egyedül volt. — Igen,: a villa. A keze ökölbe szorult ! 2. Lehajtotta a fejét de még igy is látta a villát. A rácson innen járt a szeme és tekin-1 i tetet mohó kíváncsiság égette. Valami meg- J magyarázhatatlan előérzet gyűlöletet és un-; dórt parancsolt ki az arcára. Jóformán nem j | is ismerte a villa tulajdonosát, csak látta néhányszor és még akkor se tudta elbírni a' | véletlen nézését se. Az a csapzott bajusz és görcsösen vibráló pofa iszonyt jelzett a sze­mének. Megfordult és a börtön messzi arca hozta zavarba. Most már nincs ott a fel-1 | ügyelő, ez az undok pofa a csapzott baju- j szávai, ez most már benn van a városban, ebben a villában, ott van a szeretőjénél. Egy ablak hirtelen kigyulladt, ott abban a villában egy futó árnyék suhant az ablakon végig. — Ez ő lesz — mondta a szája, de ő nem is tudott róla. Most még egy árnyék bosszantotta. Leguggolt és erősen kezdte figyelni a villát, az ablakot, az egész titokza­tos estét. — Csak a szeretője lehet — mondta megint a szája görcsös vonaglással. Megin­dult a havon. A hold jött vele sárgán, valami undok, hazug részvéttel. 3. Hirtelen meg kellett állnia. A város másik végén egy kis viskó — az övé — na­gyon szomorúan szégyenkezett az alattomos messzi sötétségben. Kopasz fák álltak itt bi­zonytalanul őrt a csönd előtt. Ijesztő magá­nyával úgy lógott ő itt egy fához támaszkod­va, mint egy nevetséges madárijesztő. A vá­ros már lehunyta éjjeli szemét. Csak az a villa égette szemtelenkedő mécsesét. — Va­lami zsur lesz — előredőlt hebegő szájával, a lármát is szerette volna bekapni éhes szájával. A villa ablakán megint azok az ár­nyékok. — Táncolnak biztosan — táncolnak. A lába ebben a pillanatban a rúgásra emlé­kezett, amivel első este a gyilkosság után az a felügyelő megtisztelte. Hirtelen zsib­badtság hullámzott végig a testén, lenyúlt egy kis hóért, megdörzsölle szegény hom­lokát. 4. Még ott nedvedzett kezében az a kis golyó. Aztán fáradt lendülettel elengedte a havon. Kissé felfrissült és most mégis éhe-1 sebb szemmel vigyázta a várost. Bizonytala-! nul bongott ide a messzi harang. Fülében a börtön házi kápolnájának a hangja volt már 1 otthonos. Egy éles hullám szellőt mozgatottj feléje. Körülnézett és úgy találta, hogy itt a gerinc meredélyén még a kopasz fák is va­lami jámbor imát sóhajtanak. Éifél volt? Nem is merte kérdezni önmagát, mert még 1 mindig a villát nézte. j Most már csak egyetlen sáv iparkodott ide a fény hidján. Himbálódzolt a nézése é* fáradtnak tudta magát. — Úgy látszik már egyedül vannak — próbálta innen az ellenőrzést Egy kis ös­vény megmutatta kitaposott hátát homályo­san, de mégis alázatos készséggel. Megindult. Egy bokor előtt megtorpant Nem messze előtte nagy és gömbölyűén esetlen fehérség kúszott. Sietve közeledett —• Hiszen ez a lavina — és meghökkent Fejéhez kapott és régi gyermekkora villant fel zugó fejében. — Ejnye, hisz ez csak­ugyan. — A szél most rohamot kapott és bátrabban dühöngött A csúszós hóban lép­csőket vert ki, úgy rohant le a lejtőn. Most már oldalba kapta a vihar. Megállt lihegve. Az a lomha fehérség valami rémült komon­dornak meredt elébe. Kidobta karjait a villa felé. — Oda nézz, látod? Ott a gazember! Gyere csak utánam, látod? ott az a villa, az ablak, a fényes ablak, a szeretője is, látod már? ketten, a szeretője, meztelen, igen? együtt vannak, látod? gyere már! gyere!! gyere!! — usziiva jöttek a lázitó hangok. Már lent volt a meredély lábánál, ziháló mellével elébe került a rohamnak. — Utánam — hördült még föl. És az a havas szörny közömbösen a sarkára hágott. 9 $ | ^ ^ M ^ ^ ^ ^ | J 2 Waldmarcn Viktor, | vizsgálóít fogtechnikus | f Kassa, Franciskámig utca 5.1 8 { © Készt! e szakba vágó összes munkákat 9 ifi , , & v* Olcsó árak, vidékiek 24 órán bein* $ o A W-Í798 elintézve. &

Next

/
Oldalképek
Tartalom