Prágai Magyar Hirlap, 1926. március (5. évfolyam, 50-75 / 1088-1113. szám)
1926-03-14 / 61. (1099.) szám
1926 március 14, vasárnap. 9 Falu Tamás a Petőfi Társaság uj tagja Prága, március 13. Az elmúlt bét irodalmi eseményei közül minket, szlovenszkói magyarokat legközelebbről érintett Falu Tamásnak végleges irodalmi „beérkezése'4: a Petőfi-Társaság tagjai közé választatása. Falu Tamás félig-med- dig még ma is szlovenszkói Innen indult el és csak akarata ellenére távozott el közülünk. Élményei, lírájának, epikájának motívumai még Szlovenszkóhoz kötik s igy tulajdonképpen ő az első szlovenszkói indulásu iró, akit az uj világrendben a hivatalos magyar irodalmi körök elismernek és kitüntetnek. Nekünk, kiket e laphoz fűz a magyar kultúra szolgálata, kétszeresen érdekel ez a kitüntetés, mert a Prágai Magyar Hirlap olvasó közönsége volt az első, mely osztatlanul szivébe fogadta az ő egyszerű eszközökkel és igényekkel föllépő szerény, de annál rokonszenvesebb poézisét Minden iró a maga nemében érték és a maga egyénisége szerint értékelendő. Falu Tamásban is az egyénisége az, ami megkap. Hiszen lehet külső és önkényes értékmérőkkel is értékelni valakit s bizonyára sokan vannak, akik a világnézeti tendenciáit kihang- sulyozásában a magasabb költői értéket a problémákkal való birkózásban látják: ezeket bizony Falu Tamás lehűti, kijelenti: „én nem vagyok probléma". Vannak, akik a muzsika tulkomplikáltságában, a virtuózitás- ban látják a művészet legteljét: Falu Tamás ezeket is leszereli, mondván: „kotta vagyok, mit könnyű lesz leénekelni." Falu nem a ma divatos program-költők típusa. Hangulatember, apró hangulatok, pici megfigyelések, gyengéd ötletek, bizarr enyel- gések, szelíd pointek halk szavú poétája. Rövidke versei mindegyikéből valami játékos ötlet csendül ki. A legtalálóbb szó e versikékre, hogy: „kedvesek". Bájos szentimehta- lizmus van bennük. Formailag csinosak, takarosak. Enyelgően szórakoztatók Szomorkásak, de nem szomorúak. Szelíd, józan derű és szív ragyog ki belőlük. Nem uj han- guak, de a Szabolcska, Heltai, Farkas Imre, Szép Ernő-féle hanghordozásnak egy kellemes újabb variánsát szeretjük, meg bennük. S ez a hang mégis’ egyéni: sohasem csuklik el, megállapodott lágy, lírai tenor. Nincs benne zavaró, forrongó mellékzörej. Még a tradíciót sem sérti. Mindezen tulajdonok mellett egész természetes, hogy ő az első, akit a szloven- szkóiak közül a hivatalos elismerés a beérkezettek közé ünnepélyesen beiktat. Bizonyos, A nagy titok Irta: Szombathy Viktor. Először nem igen barátkoztam meg vele. Foszlott fekete kabátja, csáléra hajló, széleskarimáju kalapja, szélesorru elnyűtt cipője rengetegeiből hatalmas, gömbösvégü orr nyulott elő, aminek hegyén állandóan izgő-mozgó régidivatu csiptető ült. Az orr és a csiptető: ezek tették az egész embert emberré. Szemét nem igen láttam. Furcsa, vizszinü függeléke lehetett a csiptetőnek ez a szempár. Együtt mentünk föl a lépcsőn. Kezében hatalmas katalógust lobogtatott Az ajtóban egymásnak udvariaskodtánk, végtére is: ő benyomott engem a résen keresztül s rögtön megragadta a kezem: — Bilicsei Biliczky vagyok! — mondta minden felszólítás nélkül és csiptetője megremegett a boldogságtól. — örvendek, — mondtam nem éppen a legőszintébben. — Ah! ön is érdeklődik a művészetek iránt? — lelkesedett tovább és izgatottan nyomta jobban fejébe a kalapot. — Igen! — mondtam még fanyarabbul s tehetetlenül álltam mellette. — Bocsásson meg, hogy úgy alkalmatlankodom önnek — folytatta még mindig erős hangon, úgy, hogy a képtár őrei mind oda pillantottak —, de igen ismerős nekem. Valahol már találkoznunk kellett. Valahol, ahol képek vannak... — A moziban! — döftem meg őt kegyetlenül. Felszisszent. — Nem, uram! Különben... — tette hozzá elmélázva, — az is érhet valamit. Elindultam.. Hirtelen tartott vissza. — Én a quattrocentót jöttem tanulmányozni. Azok a valódiak! Az igazi naturalisták! A primitív naturalizmus... az élet kezdő hajtásainak naiv és lelkes megfigyelői... Tovább lelkesedett volna. Erélyesen szóltam rá: — Sajnálom, uram! Én a képeket egyedül szeretem nézni. Különben is, a flamand mesterek érdekelnek. Ott tanulhat naturalizmust... Ajánlom magam. Egy pillanatra megsajnáltam. Elképedve merengett utánam, görbe csiptetője fölül kinézett rám s még egy szót morgott magában: — Drasztikus... hogy a szlovenszkói alkotók közül talán egy sincs, aki annyira egyenletes, annyira kiforrott, annyira szalonképes hangú lenne, mint ő. A többiekben több a „probléma" és a „kompiikáltság." Nem oly átlátszóan kristályosak és harmonikusak, mjnt ő. Ez természetesen nem akar éitékküíönbözőséget jelenteni, hanem csak egyéni másságot De Falu Tamás megnyerő, kodves, harmonikus Sok szó esik mostanában a szlovenszkói magyar színészetről. Nem lesz érdektelen tehát ha visszatekintünk ennek a színészetnek gyermekéveire. Ez a gyermekcipőben járó színészet nem volt magyar, hiszen tudjuk, hogy a magyar színjátszás a kedvezőtlen közállapotok folytán csak nagyon későn fejlődhetett ki. A színészek múzsája, a régi Magyarország egész területén németül szólalt meg először. És ennek az idegen művészetnek, amelyről két évszázadon át olyan mostohán emlékezett meg az utókor, rendkívül nagy érdemei vannak a hazai színészet kifejlődésében- Az eljövendő magyar színjátszás számára termékennyé tett egy regös talajt, közönséget toborzott számára, kész színi irodalmat bocsájtott a kezdet legkezdetén lévő vállalkozás redelkezésére. Úgyhogy a honi színészet a 18. század végén rögtön egy meglepően előreha’adott fokon tűnik fel. Az odáig vezető lassú, fáradságos fejlődés keserves, tövises útját már megjárta helyette az idegen művészet; és mindenek fölött: megvívta helyette a rögtönzések (ex- temporizálások) elleni harcot Ez a küzdelem pedig keserves volt és hosszú. A rögtönzött játék uralma megdönthetetlennek látszott a legnagyobb külföldi színpadokon, még a 18. század hetvenes éveiben is. Annál nagyobb azoknak a városoknak a dicsősége', ahol már a 18. század közepén, tehát viszonylag korán, diadalra jut a rendszeres színjáték. Uyen volt az akkori Magyar- országon Pozsony, Buda, Nagyszeben és Kassa. Az utóbbi város a negyedik volt az országban, ahol rendszeresen betanult darabokat adtak elő §s hogy ezt a rendkívüli előnyt nem tudta kihasználni és 20 év íniilva még mindég ügyanázon a fejlődési ponton volt, annak, mint ezt látni fogjuk, saját maga volt az óka. Kassát, az akkori Felsőmagyar ország központi fekvésű fővárosát, már a 15. század óta felkeresték a minden irányból jövő és kifejlett költőegyénisége magától értetó- dőleg elsőnek érdemli meg a szlovenszkóiak közül a hagyománytisztelő, mérsékelt irányú magyar irodalmi körök rokonszenvót es elismerésé t Nekünk, szlovenszkóiaknak, akik kezdettől fogva bajtársi rokouszenwel kisé túk pályáját, ez az elismerés kétszeresen öröm. Darvas Jánoi. kóbor vándorkomédiás csapatok. Ezeknek a „művészetéhez" azonban a közvetlen adatok hiánya ellenére sem fér kétség. Ele n'i egyszerű vásári játékosok, kötél' áncosok. később közönséges tréfákat rögtönző bohócok, Hauswuxstok voltak. Kassa tulajdonképeni szinészeV tehát az 1762. évvel veszi kezdetét és a rendszeres színjáték meghonosulása egy asszopy nevéhez fűződik. Bodenburg Gertrud - a magyarországi színészet történetébeu az első női színigazgató volt, az, aki csapatával 1762 farsangján először játszott rendszeresen betanu'l darabokat Kassán Ez 9 kiváló assznuy felejthetetlen érdemeket szeizett a színjátszás terén. Amikor a legmagasabb nisóju színpadikon, igy a bécsi Buigtheatcrlxm egyedül a Haus- wurst uralkodik a maga ízléstelen tréfáival rögtönzések járják még minden fővárosi színpadon és a legnagyobb reformátorok hasztalan küzdenek ellene, Bodenburg Geitrud maroknyi vándorkomédiás csapattal kóborolva be az akkori Magyarországot, foként Erdélyt, rendszeres darabokat ad elő. Bodenburgné tehát, aki Piloti pozsonyi színigazgató után másodiknak ad elő rendszeresen betanult darabot, körülbelül olyan szerepet játszott Magyarországon, mint a nagy reformátor Gottscher és kiváló szövetségese Neuber Karóimé, a híres szinigazgatónő a németországi színészetben. El is nevezték körtársai „siebenbürgische Neuberin“-nek. A színészet első apostolainak hányt-\e- tett életében nagyon kevés volt a napsugár, Bodenburgnénák is több jutott a tövisből, mint a rózsából. De a legkelemetlenebb emlékei jéppen 3 hónapos kassai tartózkodásához fűződnek, amely egyenesen kálváriává vált számára. .. Kassa maga az oka, hogy Erdé’y kiváló reformátora csak igen rövid időt töltött falai között, úgy hogy működése szinte hatás nélkül maradt Az események nem fogják magyarázni miért hagyta ott Bodenburgerné alig 3 hónap után Felsőmagyarországot, hogy felé se nézzen többé soha. A történet egyébként é!énk fényt vet a korra és az akkori felfogásra. Bodenburgné 1862 farsangján érkezik Kassára. Társasága kicsi. Valamikor Becsben az urával együtt igazgatta, de rövidesen elhagyta őt 3 leányával együtt és azóta egyedül állt a maroknyi csapat élén. A családból kei ültek ki egyébként majdnem mind a női tagok, amennyiben mind a három Bodenburg leány: Terézia, Julianna és Anna-Mária színésznő. A férfiak között első helyen említendő And- rasch Fülöp, a társulat erőssége, az igazgatónő jobbkeze. Ez a hajdani szi’éziai üveges kiváló színésznek bizonyult; értett a zenéhez, sőt „regisseur"-ként is működött Rajta kívül még három színész nevét ismerjük, ezek: Spivacek Ferenc, a társulat énekese, Schwa- ger Lenhardt és Hasenhuth József. A csapat tehát fölütötte sátorfáját Kassán, egy maga épített bódéban és megkezdte előadásait. Az akkori színi irodalom legje'e- sebb terméseit adták elő: Krüger, Stephanie, Weisse, Schlegel darabjait, Gessner és Gleim pásztorjátékait, Mylius és Lessing fiatalkori darabjait, francia fordításokat A farsang azonban rövidesen véget ért és az akkori szigorú vallásos felfogás szerint a böjtben nem volt szabad játszani. Híre járt azonban, hogy Bodenburgné mégis játszani akar, mire az egész egyházi felsőbbség megmozdult Az egri érseki helynök Bydeskuti szepsii kanonok utján szólítja fel a kassai magis- tratust,' tiltsa meg a legszigorúbban a színészeknek, hogy ebben a tisztán vallásos elmélkedésekre szolgáló időszakban játszanak. Inkább — úgymond — térjenek meg ők is Istenhez és szánják tévelygéseiket, melyek által már netalán több ártat'an lelket eltérítettek az erény útjáról. Ellenkezés esetén pedig egyszerűen be kell azokat ai embereket, akik az utolsók közt is a legutolsók (mfimae sortis homines), börtönözni. A városi hatóság kapva-kapott az alkalmon. Legjobban szeretett volna egészen megszabadulni a komédiás csapattól, meg is próbálkozott vele mindenféle uton-módon a budai helytartótanácsnál, de célját nem érte eh A böjt utáni játszáshoz kénytelen volt az engedélyt megadni Annál is inkább, mert egyes körök, a nemesség, a tisztek és a hivatalnokok nem nézték az ő szemükkel a dolgokat és igen pártfogolták Bodenburgnét és vállalkozását Másfél hónapi szünet után, tehát áprilisban, újra megkezdődnek az előadások. De nem tartottak sokáig. Bodenburg Grtrud ellen vádat emelt az ura, Bodenburg Keresztély, a budai tanácsnál hűtlen elhagyás és az említett Andrasch-sál való házasságtörés miatt Kéri úgy az ő, mint Pl kassai színészet múltjából Irta: Flórián Kató. I. Nem tudtam, rám érti-e, avagy a flamand és hollandus mesterekre. Mert ebben a pillanatban igy is — úgy is: lehetett Aztán sokáig nem láttam. A quattrocento tanulmányozásában nagy mulasztásokat tettem, de, úgy éreztem, oka volt. ösztönszerűleg kikerültem azokat a termeket Most ismét megleltem őt Udvarias volt, halk, vigyázatos, mikor ki akart térni előlem egy modern szoborcsoporíozat mögött Megsajnáltam. Cvikkere ott rezgett gömbösvégü piros orrán, kezében ceruza és jegyzőkönyv. Még szomorúbb volt, mint első találkozásunkkor. — Jőnapqt! — mondtam vidáman, — nos, a quattrocentóról a kubistákig? Megzavarodott. — Most ezek képezik érdeklődési köröm tárgyát, — mondta igen körmönfont stílusban. — És mit jegyez? Ismét megigazította rojtosszélü kalapját s elnézett a csiptető fölött. — Kritika! — Kritika? Lapnak dolgozik? Lesütötte a csiptetőt. Tán a szemét is. — Magamnak, örökidőkre szólőlag... — Furcsa — jegyeztem meg maliciózusan —, ön, a quattrocentó keresője, Mantegnától és Botti- cellitől hamarosan megtalálta az utat Picassóig meg Kokoschkáig... Nem jött zavarba. Kalapja lelkesen billent meg a fején s csiptetőjén a lelki hangulatok egész raja remegett végig. — Oh, uram! A nagy szintézis! A végtelen Kozmosz kolosszális szintézise: ezek fogják nekem megadni a nagy probléma jelentőségét. — A nagy problémát? Mi az? Az élet okait keresi tán? — Nem, -- s egy nagyot nyelt. —- Nem! Azt, ami erre is, az életre is kihat A főproblémát A nőt!* Hebegtem: — Tessék? És ezt keresi ön a múzeumokban? Dohos termekben, festett életet. És nőt? — Igen, uram. a nőt. Mert rájöttem, hogy itt van a nagyszerű probléma magva elrejtve. Az élet titka, ami az ő kezükben van../- c Nagy, nagy poloskához hasonlított igy. — Végigtanulmányoztam az összes mestereket. A fla-ma ndpk.at s a hollandusokat is, tette hozzá szemrehányólag. — Talán.., tolón megfejthetem. Mert csak a művészek láttak be abba a rejtélybe, Uram, ami a nőben bujdosik. Kegyetlen akartam lenni s csak úgy odadobtam a kérdést: — És élő anyagon nem tanulmányozta a kérdést? A csiptető reszketni kezdett. Kezében idegesen remegett a ceruza. S akkor közelhajolt, egészen közel és fontoskodva, súgva mondta: Jöjjön el hozzám holnap délután. Nagyszerű, fontos titkok birtokában vagyok. Senki sem akart velem szóba állani, egyedül ön. Megosztom önnel a titkot Kelletlenül kerestem fel másnap az élet titkának elhullott tudósát Messze, messze, valami külváros dohos utcájában élt elkerített földszintes házban, rendetlen, szétdobált szobában. A huhukoló baglyot s a szárnyas koponyát kerestem, ami a stil- szerüséget kiegészítette volna. Széles örömmel fogadott. Most láttam csak borzas nagy haját, gallórtalan, ádámcsutkás nyakát — Azonnal, uram! — kiáltotta boldogan s hatalmas mappákat jegyzeteket hurcolt elibém. Másolatok voltak híres festők hires nőképairől, ügyetlen vázlatok, álomszerű ködképek a nőről, az ólet minden fázisával való összefüggésben. Jegyzetek a betérők életéről és Xantippétől kezdve Madame Sévigné leveléig, minden, minden ott volt, bonyodalmas, kifürkészhetetlen káosz, hatalmas abrakadabra, számtani műveletek, titokzatos horoszkópok, végtelen összevisszaságban. — íme, az élet problémája. Éva! Aki nagyon keresi, megtalálja. Kérdezni akartam valamit. Nem hagyott. Kezébe temette fejét; és megkezdte nagy, zengő himnuszát Bilicsei Biliczky Boldizsár, a DŐkről. Sárga- fogú szájából végtelen dithyrambusok ömlöttek, kuszáit haja csapzottáfi, mint egy hamis glória, lengte körül. Nem hagyok közbeszólni. Gondolatai vadul vágtattak, idézett, illusztrált, harsogott,- mámorban úszott. Vizenyős két szeme ijedten ugrosott a csiptető alatt. — No, és... — akartam többször is feladni a kérdési Közbevágott mindig: >—Ne kérdezzen, ön az első, akinek ezt elmondhatom., Az élet titka! Náluk van! Náluk van — hangja gyűlölettel volt tele, aztán szeretetté lágyult —, igen, az övék, de ki kell csikarni tőlük. FI kell venni tőlük. A nők: illatosak, puhák, szőkék, barnák, simogatok, lázasak, tipegők, buksife- jüek, puhakezüek, hízelgők, csókolok, — de csalók, szemfényvesztők, vadak, harapósak. Elcsüggedt. Megtört. — Mégis szeretni kell őket. Náluk van az élet titka. Hallgattunk. S akkor feltettem mégis a kérdést: — Dehát honnan tudja mindezt? Ismeri őket? Riadtan nézett rám. Haja belógott a szemébe. Nem. És mégis én vagyok az egyedüli, aki erre rájöttem. S uj dithyrambusba akart fogni. De akkor nesz hallatszott az ajtó mögül. Krákogás, köhécselés. Elsápadt. Kezével reszketve nyúlt a kilincs után, támolyogva állt föl csiptetője végvonagláso- kat játszott és orra, gömbölyű, vörös orra lila lángba csapott Tehetetlenül, fáradtan nézte, ahogy az ajtó kinyílik. Nem, ezt nem vártam volna. A quattrocentó nemes kutatójának, a nők titka tudósának görbedt háta mögött megjelent egy lompos szürke főkötő, egy horgas keselyü-orr, ráncos, bütykös kéz, vastag papucs és egy krákogó, rekedt hangú, fittyedt száj. A Nő. Szemét széthordozta a szobán, tekintete megállt rajtam, úgy éreztem, a hideg metszi a hátam. Zöldes szeméből a harag villámloft. Aztán megszólalt, repedt-fazék hangja nyikorgott a dühtől: — Vén szamár! Már megint? S maga hallgatja? Közelebbjött és szuszogott. Kulcsai zörrentek. — Nem tudtál kizárni! Bejöttem. Szegyeid magad! Leült, ügy festettek ketten most, mint egy szomorú poloska s egy haldokló, öreg pók. Hangtalanul vettem a kalapom. Szégyenkezve, meglapulva, összetörve bujdostam ki a szobából. Nem mertem ránézni a tudós kutatóra, a nők titkának megfejtőjére, az életelixir megrablőjára. Végtelenül szégyeltem magam. Otthagytam öltét. A csiptetőt még hallottam bánatosan csörrenni a földön. A tudós ott maradt. S vele együtt a Nő és a nagy titok,-amit mindmáig sem sikerült felfedeznünk, sem neki, sem pedig nekem. Nem is láttam azóta. Elnyelte a nagy titok.
