Prágai Magyar Hirlap, 1926. március (5. évfolyam, 50-75 / 1088-1113. szám)
1926-03-14 / 61. (1099.) szám
^mmmii'i'hiiÍii mii l‘^r™mmnm 1 11 ""' -----------!—üi-iü—S11SL——J12J!^SSS^SíSEKiaMM^W:,'TiafflMMBMBMMMWBWWWMMa!aB»»BI*íHWte'WMII I**' 1 Modem mesék Irta: Jankovich Marcell. II. A kSJ vá'ulor és párja Későn jöttem Későn jöttem. A lámpák égnek. Sötét kertekben tücsök cirpel. Felhő alól csillag tűnik lel. Az ifjú nemes volt és deli. A leány szépséges és finom lelki. Kezet nyújtottak egymásnak: — Együtt megyünk jóban, rosszban, mindhalálig. És együtt mentek. Mikor az ifjú gondolatokba merült, a leányra vetette szemeit. És gondolatai bájosak lenek, mint a párja. Mikor érzések hullámzottak léikben, belenézett kis bajtársa szemeibe. És érzései kristálytiszták valának, mint ezeknek a szemeknek ragyogása. M'kor alkotott, ideálnak a leányt állította maga elé, • és alkotásai formásak lettek, mint választottjának alakja. Mégis, akármerre jártak az emberek közé, ezek közömoösek, vagy barátságtalanok voltak hozzájuk. Lekicsinyelték őket. Azt rebesgették: — Furcsa. Már előttetek jártak itt mások. Az a valaki sokkal különb volt nálad. Igaz, hogy úgy formáz, mintha ikertestvéred volna. Hát még a párja! Az meg épen olyan, mint a tiéd. Csakhogy ezerszerte kedvesebb, csábosabb, kecsese bű... Takarodjatok, ti sehonnaiak, ti unalmasak... Mi nem akarunk lőrét gyöngyöző pezsgő után! Az ifjú kétségbeesett. Halovány lett és reménytelen. Szárnyaszegetten a bánatnak adta magát. Betért az utszéli csárdába és a venyige könnyeiben akart vigasztalást keresni. Párja utána osont és hívogatta: — Jer. Ez nem méltó hozzád. — Istenem, mikor én senki vagyok! — Te az én mindenem vagy. Ez több mindeneknél.-*-■ Szegény vagyok és földönfutó... — Tiéd vagyok. Ezért gazdag vagy. Az én szivemben lakozol, hát van otthonod és nem lehetsz földönfutó. Az iju megemberelte magát és kitámoly- gott a borgőzös tanyáról. Mintha a felhők közül kibukkanó nap melegebben sütött volna, mint az előtt. Nézte azt a darab kék eget és újra hitt. Alig tőnek pár lépést a város felé, szembe jött a másik és a párja. Nyomukban ujjongó tömeg. Az ifjú összerezzent Lázálmok játéka ez, vagy saját életének délibábja? Mintha önmagával találkozott volna. Mintha az a szembejövő másik az ő ikertestvére volna, csakhogy bátrabb ezerszer nála. Hetyke és hangos kötekedő jókedvében. És a párja! Tökéletes mása az ő nemes párjának, csakhogy csupa könnyelmű kacérság. Erre kacsint, arra mosolyog. Itt titkon kézszoritást vált az egyik ifjúval, ott csókot leheli egy másiknak arcára... — Félre az utamból, ti hitványak! — Kiált ez a másik dalia. Az ifjú megragadja a hűséges leány kezét és nyugodtan felelt: — Én sohasem bántottalak. Hagyj magános utaimon békességben. — Hahaha! Silány vagy magad és a szeretőd is! 4 — Megállj. Engem porba taposhatsz, de ideálomat ne illesd gyalázattal, mert... A másik már ki is rántotta tőrét és a kisérő tömeg tapsai közt hörögte: — Vívjunk é^etre-halálra! Az ő párja meg ujjongott és leoldotta selyemkendőjét. Átnyújtotta hetvenkedő bajtársának és mámorosán súgta: — Csavard csuklódra. Sebezhetetlen vagy. E kendő selyméről lecsúszik a tőr hegye. Öld meg. Nagy, hatalmas lesz híred és dicsőséged... A két egymásra hasonló férfiú kiállott a gyöpre. összecsaptak. Az első nyugodtan, bátran, hivő lélekkel, — a másik ravaszkodva, pózolva, hajrázva. Az egyik tőr magasra villant a napsugárban — és a bujdosó nemes ifjú átdöfött szívvel bukott a pirosat harmatozó Margurite-ok közé. Szépséges bajtársa melléje térdelt és megüvegesedett szemére tette kezét. Csak pár szót bírt szólani: — örökre őrzöm emlékedet... Nem várt senki az állomáson, S az utcákon, hol fáradt bú szól, Nincs senki, aki kalauzol. Nem kérdezek, mert nem felelnek, Nem kérdeznek, nincs mit felelnem Árnyék vagyok egy üres telken. Itt minden szít fehér vetett ágy, Amelyben régi kedves szunnyad. Nem fogad be vendéget újat. Köpenyemet lelkemre huzom, Jolzőharang szólal meg bennem: Későn jöttem. Korán kell mennem. Falu Tamás. Beszélgetés az egy év óta hallgató Móricz Zsigmonddal * Irta: Sándor Dezső. Legutóbb novemberben találkoztam vele Az Est szerkesztőségében. A főszerkesztő előszobájában elvonultan várakozott. Télikabátja gallérját fázósan felhajtotta a jólíütött szobában is. Nagy, jellegzetes vonásu fejét, melyet egészen a homlokáig hullámozva födött dús, őszes fekete haja, komoran előszegezte. Nem titkolt, őszinte bánatok árnyéka sötétítette arcát s betegesnek, megtörtnek látszott. Ma már egészen másnak láttam. Itt ül velem szemben furcsa, hintázó karosszékben, játékosan nyújtózkodik, szinte végigfekszik rajta s önelégült arccal, derűs szemekkel h,in- tázvá néz szembe a széles ablakon át beáramló nagyszerű tavaszi fénnyel. Öröm ránézni. Mondom is neki. — Igen — válaszolta — oldódnak már bennem azok a keserűségek, amelyek a kedvemet szegték. Ez a most elmúlt esztendő nagyon őszemorzsolt, nagyon ledöntött. Nem írtam, alig olvastam. Meg nem mondhatnám, mivel töltöttem az időmet. Talán gyászoltam. Nagyon gyászoltam. Én tudtam, hogy mit veszítettem. Talán túlzó voltam. Inkább beteg. A lelkem szenvedett rettenetesen. Csodálom, hogy semmi nem történt velem. „Tavaszra...“ — S ha minden lelki katasztrófa során megőriztem az életkedvemet, sőt az életsze- retetemet is, most már szeretnék még egyszer ember lenni!... — Dolgozni szeretnék. A gyászeset óta még nem Írtam semmi nagyobb dolgot. De saját földrengésjelző készülékem már jelez bizonyos rendüléseket belőlem s talán tavaszra felfakadt a jég... Talán jön valami. Valami igazi a pihenés során meggyötört lel- kemből. Muszáj már jönnie, ez az elrendel- tetésem, írónak lenni. — Hogy iró vagyok, legelőször 12 éves koromban éreztem. Egy nyári éjszaka, amikor nyitott ablak mellett hánykolódtam az ágyamon s nem aludtam, mert ezernyi mese rajzott bennem. Éreztem, hogy ezeket a meséket el kell mesélnem majd mindenkinek s le kell Írnom őket. Éjszaka felkeltem az ágyamból s átmentem édes anyám szobájába s az én első inspirálómnak, az én első megértőmnek megsúgtam: „Édes anyám, én iró leszek, semmi egyéb ...“ Édesanyjáról.- — Az anyám megértett. Sokat köszönhetek ennek a megértésnek. Különben is tőle ered egész írói lényem, ö régi papi család gyermeke volt, apja is, nagyapja is református papok voltak Szatmár-megyében és családja szoros rokonságban volt a szatmári legjobb familiákkaL A nagyanyja báró Bánííy Kata. Édesanyám valóságos tudós volt. Férfinak kellett volna születnie; könyvmolynak, aki tudományosan foglalkozik absztrakt tudományokkal. Végtelen volt a tudásszomja. Én voltam első gyereke, velem foglalkozott a legtöbbet. Már négy éves koromban tudtam olvasni. Később is velem tanult, még görögöt is. ő, ha élete engedi, biztosan költő, iró, vagy tudós lett volna. Őmelletíe nekem szinte sorssszerii elrendeltetésem volt Íróvá lenni. Nem lehettem más. Móricz Zsigmond hnga. A szekrényen álló mellszoborra mutatott: — Ezt a szobrot róla Ida húgom formálta. ö szegény Bécsben él és küzködik a nagy és mély tehetségével. Szobrászmüvésznő. Voltak szép, biztató, kezdő sikerei, de sajnos az élet ránehezedett s ő nem volt képes azt kiharcolni magának, amit én... Neki nem volt olyan életpárja, mint nekem... Az ő művészete is izig-vérig magyar s ugyanaz a megjelenítő erő nyilvánul meg az ő müveiben is, mint az én Írásaimban ... Nevelőatyja. A családomban még egy olyan nevezetes ember van, akinek az én kialakulásomra befolyása volt: anyám öccse: Pallagi Gyula dr. Tanár volt, a kisújszállási gimnázium igazgatója. Ma is a legnagyobb tehetségnek tartom azok között, akikkel csak találkoztam életemben ... Nagy katasztrófa, hogy olyan fiatalon, 31 esztendős korában meghalt, ő volt a szellemi nevelőatyám, nála laktam sokáig, tanított, nevelt és sok mindent, amit elértem, amit kifejezni tudtam, neki köszönhetek ... A kezdet. — A fiatalságom? ügy indultam neki az életnek, hogy iró leszek. Mindegy, hogy mi lesz közben. Debrecen, Sárospatak és Kisújszállás voltak a főbb állomásaim, amelyek közül különösen Debrecen volt döntő hatással rám, különösen magyarságomat determinálta. ügy is szeretem Debrecent, mintha szülővárosom lenne. Először teológusnak szántak s jártam is a teológiára, de onnan hamarosan elijedtem, mert túlságosan száraznak s dogmatikusnak éreztem tanáraim észjárását. Azután a gyászoló asszony formájában átváltozott patyolatfehér márványszoborrá, örökre változatlanná, mint a minőnek elbukott párja utoljára látta őt. A nép hangulata legott megváltozott. Némelyek levett kalappal borultak az elnémult ifjú mellé, mások áhítattal fogadták, hogy unokáiknak is továbbadják hírnevét. A hevesebbek neki estek a gyilkosnak és kiűzték a város határából. Ennek a párja elkomolyodott. Nem követte menekülő társát, lehajolt a szép halotthoz és azt rebegte: — Neked nem kellettem, mig éltél. Nem kellek most már a halálban sem, mert megvetettél. Megyek — és megszökött társam helyett uj barátot keresek magamnak ... Kik voltak? A Géniusz és a Múzsa, —• az Epigon és a Reklám. A Géniusz győzedelmeskedik, de előbb — meg kell halnia. — írói pályám is Debrecenben indult meg 1900-ban. Ott jelentek meg első Írásaim. Itt már írónak tekintettek, de hét teljes esztendőig semmi sikerem sem volt. Ujságirós- kodtam Debrecenben, később Pesten, s közben az egyetemre is beiratkoztam, de egyik fakultáson sem végeztem ... A felesége... — 1905-ben megházasodtam. Feleségem Pozsonyban végzett a tanítóképzőben. Az ottani nagyszerű iskola legkitűnőbb növendéke volt. Holics Jankának hivták. Olyan ideális segítőtársat kaptam, akinek mindent, de mindent köszönhetek. Azt, amit produkáltam, azt amit elértem. — ő zseniális ember volt. Nagyszerű emberismerő. ö tanított meg, hogyan kell az életet nézni, hogyan kell küzdeni, dolgozni.. < A munkáim minden sikerének felerésze őt illeti, nemcsak azért, mert inspirált, hanem valósággal az ő megfigyeléseit, az ő szavait, élettényeit írtam meg ... Maga elé tekintett, hosszas, mély csend volt a szobában. Éreztem, hogy valami foglalkoztatja. — Hogy lehet majd nélküle dolgozni?... A mai irodalomról. Másról akartam beszélni Ezt a kérdést vetettem fel kirtelenében: — Mi a véleménye iró urnák a mai magyar irodalomnak, az Ady-utáni generációnak jelentőségéről? — Az Ady-generáció, én úgy hiszem, a magyar irodalomtörténetnek egy olyan nagy, uj korszakát jelenti, amelynek szinte alig van köze az előbbi generációhoz. Azt a bosszantóan sivár önképzőköri irodalmat — ami a mi korszakunkat közvetlenül előzte meg — mi már szinte meg nem értjük. Az egész magyar irodalom üres, sivár és végtelenül tes- pedő, önmagát ismétlődő volt. Az epigónok kora volt. És ugyanilyen üres volt a politikai s a gazdasági élet is. Ekkor jött Ady és hatalmas gárdája, mindenki, aki a „Nyugat*1 körül csoportosult. Ez a gárda egyszerre pezsgő, friss életet teremtett, — nyugateurópad, belülrőlszakadt hangokat hozott. A tavaszhoz hasonlított ez a korszak ... — A mai fiatal generációban, nekem úgy rémlik, sok tehetséges, fiatal van. De amennyire én látom, az elcsatolt területeken, különösen azonban Erdélyben, egész kis, friss, erős magyar irodalom indult meg. Rendkívül csodálatosnak tartom, hogy Kassán nincs ugyanaz, vagy talán csak én nem látom?! Erdélyből ugyanis folyton kapok könyveket s 4—5 lapot is, Szlovákiából semmit ... Egy furcsa lefolyású interjú. Miután röviden informáltam a szloven- szkói szomorú irodalmi viszonyokról, ezzel a kérdéssel fordultam hozzá: —Engedjen meg iró ur egy érzékenyebb kérdést. Nagyon emlékezetes az a méltatlan meghurcoltatás, amelyben az ellenforradalom első éveiben része volt, amidőn „forradalmi volta miatt'* kizárták a Kisfaludy- s a Petőfi- társaságból, sőt az ébredők megakadályozták, hogy „Sári biró“ cimü darabját a Nemzeti Színházban előadják. Hogyan fogta fel ezeket a dolgokat? Az iró összeráncolt szemöldökkel hallgatta végig a kérdést, aztán elmosolyodott és elgondolkozott. Rövid gondolkodás után csendesen azt mondotta: — Kérdezzen valami mást... — Arról hallottam ugyanis beszélni, hogy a Kisfaludy-Társaságban akció indult meg, hogy ismét felvegyék a társaság tagjai közé. Hogyan fogadna egy ilyen közeledést? Móricz Zsigmond megint visszanyerte a jó kedélyét, mosolyogva nyújtózott végig a hintaszékén, derűsen hintázott s játékos szemekkel jártatta a szemedt a tavaszi messzeségben. Hosszasan hallgatott, aztán nevetve, szinte mulatva megszólalt: — Inkább nézze csak, milyen gyönyörű tavaszi nap van odakünn és szidjon meg, hogy milyen rossz gazda vagyok én. Az idén kint sem voltam még leányfalun. Ki tudja, mi van a kertemmel. Mert van ám 5% magyar holdnyi nagyszerű kis kertem. Az igaz, hogy éppen most kaptam levelet, hogy végrehajtó volt kint s mindent lefoglaltak a kicsiny házamban 614 millió korona adóért...
