Prágai Magyar Hirlap, 1926. február (5. évfolyam, 26-49 / 1064-1087. szám)

1926-02-21 / 43. (1081.) szám

"♦ APSÁG^MAaW^RI^IRÖDAIiMI MEILEKLETE ♦ < fl hid Irta: Maiéter István dr. Templomi áhitatos csendben, megilletődött lé­lekkel hallgatják a magyar Nemzeti Színházban és magukba szállva, mint imádságos könyvet olvassák szerte Magyarországon Harczeg Ferenc uj színmü­vét: „A hid'*-at. Amikor elolvastam, az az érzés hatott át, hogy ezt a darabot minden magyar embernek el kellene olvasnia. És ha valóban demokratikus államban élnénk, akkor erre meg is volna a lehetőség. Mert világproblémák szimbólikus képe Herczeg Ferenc­nek ez a megrázó színmüve, amely mindnyájunk egész valóját égető kérdéseket vet fel s szinte rap- szódikus rövidségü mondásokban, mint az égihábo- rus sötét éjszakában cikázó villámlás, világítja meg azokat. Okulásul olvashatná mindenki. És pedig nem csak a magyarok. Megjelennek előttünk Széchenyi és Kossuth, e két óriás; próféták és halhatatlanok, kik egyszerre és egymás mellett lángoltak és világítottak be a sötét magyar éjszakába és rázták fel a nemzetet mély álmából. Miért kellett volna nekik egyforma gondolko­dásunknak lenniük? Sőt! Hálát adhat a nemzet a teremtésnek, hogy azokban a nagy időkben ily dús változatosságban ajándékozta neki a félisteneket; akikre igazán ráillik az a mondás, hogy „ha Isten le akar szállni a földre, akkor egy nagy férfi szivé­ben vesz szállást..." Miért kellene Széchenyit és Kossuthot mint két ellentétes pólust és ellenfelet felfogni; még ha ta­lán ők maguk is annak tartották volna magukat, ők csak ugyanazon éremnek más-más oldalai vol­tak. Ugyanazon teremtő erőnek más-más megnyil­vánulási formái. Mi, akiket az azóta letűnt idők lehiggasztottak, akik már a távolból látjuk a múltat; és különösen mi, elszakadt magyarok, akik ma szinte dupla pél­dányban éljük át az életünket: egy ittenit és egy ottanit; mi különösen alkalmasak vagyunk arra, hogy megértsük a sors mondanivalóit, amiket e két zengő harsona utján zúgott akkor a világba. És Wesselényi, Széchenyi barátja, ki megérti Kos­suthot! — Mily tragikus sorsok! Dehát az istenek nem adják ingyen a prófétai ihletet... Amikor a Nádor aggodalmaskodik, hogy a ma­gyar nemzet megérett-e már az európai civilizáció­ra és azt mondja, hogy: „tudok népekről, amelyek­nek haláluk lett az európai civilizáció", Széchenyi azt feleli: „Nem nagy kár az indiánusórt, aki együtt pusztul a mocsárlázzal és a farkassal." Vagy pedig a Nádor: „Ha az országgyűlés el­fogadja a hid plánumát, akkor elfogadta a nemes­ség adózását is. A nemesi osztály, amelyet eddig mesterségesen megvédtek, ki lesz szolgáltatva sor­sának. Én azt hiszem, sorsa a pusztulás lesz." Erre Wesselényi: Ha élhetetlen, akkor nem is érdemli meg az életet. A francia nemesi osztály is elpusztult, de Franciaország él és virágzik. Nádor: Tudja ön, ki a nemzet? Wesselényi: Nem a régi kiváltságos osztályok, hanem együttvéve minden magyar. Nádor: És a horvátok? A szerbek? A tó­tok? Az oláhok? Széchenyi: A közös szabadság a magyarság testvéreivé fogja őket tenni. Nádor: ön, gróf Széchenyi, a civilizáció fák­lyájával megy végig a nagy hídon, hogy megvilá­gítsa a magyar éjszakát. Gondoljon reá, sok gyú­lékony anyag van az országban... És ha az lángra lobban, akkor benn éghet minden. A magyar fák- lyahordő nyomában a tűzvész jár."-------------­Há t jő, legyen! — És azért mégis az Isten kül­döttei, kegyes ajándékai, a nemzet fájának legdrá­gább virágai a fáklvahordók, akik legtöbbször ma­guk égnek el és sokszor anélkül, hogy koruk meg­értette volna őket. — Prométheuszok ők, akik le­hozzák az égi szikrát a magasból, nem törődve az­zal, hogy rémes árat kell ezért majd fizetniük. Mert az égi tűz felperzseli egész valójukat és mint futó­tűz eléget sokat, ami, bár már idejét múlta, de amikhez mégis kegyeletes érzés fűzött. És ekkor jönnek az önvád kegyetlen keselyűi, hogy telhetet­len mardosásukkal újból meg újból feltépjék a két­ségbeesett szivet. Pedig el kell hamvadnia a régi világnak, hogy annak poraiból egy uj fakadhasson. Egy uj, amelynek azonban még a virágjait sem lát­ják a magvetők, nemhogy a gyümölcseit élvez­hetnék. Minden költői mü korkép, mert korának szü­lötte és mert a költő korához beszélve, feltárja an­nak sebeit. — Nemcsak Széchenyi korának képét adja tehát a keltő müvében, hanem ráismerünk a mi saját korunk kavargó problémáira is. A mai zagyvalékos fascista frazeológiával teli­tett világban is jól ismerjük a modern korszellem­mel szemben felhangzó azt a fejcsóváló aggodal­maskodást, amelynek Herczeg darabjában Sütő ka­nonok ad kifejezést. „Csak a vak nem látja, mi lesz a sok reform vége. Ezt az országot a hétvezérek szerezték, nem szótöbbséggel, hanem ésszel és magyar vitézséggel. Ha már most az ész és vitézség helyébe a matézist, vagyis a többségi princípiumot teszik, akkor Árpád fiai ki fognak kopni az uraságból, mert az oroszlá­KAFKA FEliENO A KARZATON Franz Kafka a fiatal német irodalom legnagyobb reménysége — volt. Élete: prágai gazdag szülők gyermeke. Mégis szerény hivatalban aktákat kör- mölt, hogy független legyen mindenkitől, mert csak Istennel akart függő vi­szonyban lenni. Visszavonultságában rengeteget irt és majd mindent elégetett, mert semmi sem elégitette ki. Negyvenéves korában halt meg. Életében csak ki­sebb elbeszélései jelentek meg (Kurt Wolff-Verlag, München). Utolsó levelében Max Brod iróbarátját arra kérte, hogy égesse el az egész hagyatékot. Brod ezt nem tette meg és igy négy nagyarányú regényének elseje „Dér Pfozess" címen megjelent (Die Schmiede, Berlin). Kafka úgy érezte, hogy az Írott szó nem fejez­heti ki az Istenséget. Ezért kívánta müvei elégetését. Brod, a barát és iró tudta, hogy írónak lenni annyit tesz, mint „faragott képet teremteni" Isten képmására. Nagyobbat a legnagyobbak sem tudtak alkotni. Ezért cselekedett helyesen és a végrendelet ellenére, annak értelmében. A mü: az emberiben, a földiben az istenit megérzékiteni. Élete és müve: a bezárult kör Végtelentől Végtelenig. írásainak óriási sikere volt és a siker egyre növekszik. Ha a porondon valamilyen törékeny, tüdővészes műlovarnőt ingatag lovon, fáradhatatlan közönség előtt ostorsuhintó könyörtelen főnöke hónapokon át meg­szakítás nélkül körös-körbe űzne, amint lován surran, csókokat hány, csípőiben ringatózik s ha ez a játék a zenekar és a ventillátorok meg nem szűnő zúgása kö­zepette az egyre feltáruló szürke jövendőkig folytatódnék, kezeknek elcsituló és újra megdagadó tapsa mellett, kezek nek, melyek tulajdonképpen gözkalapá- csok, talán lesietne akkor egy fiatal karzatlátogató, végig a sorok közt a hosszú lépcsőn, a porondra rontana és igy kiáltana: — Megállj! — hangjával áttörve a mindig alkalmazkodó zenekar harsonaszavát. Mivel azonban ez nincs igy, egy szép hölgy libben be, fehéren és pirosán a függönyök között, amelyeket elölte a büszke lakájok nyitnak szét; az igazga­tó odaadóan kutatva pillantását, állati t artásban szűköt előtte; óvatosan emeli az almaszürke lóra, mintha mindennél jobban kedvelt unokája lenne, aki ve­szélyes útra indul; az ostor jelre el sem tudja szánni magát; végül is önmegtar­tóztatásban, csattintva megadja; lihegve fut a ló mellett; a lovarnő ugrásait éles szemmel követi; ügyességét szinte nem is érti; angol jelszavakkal óvni igyekszik; a karikákat tartó lovászokat bőszülten a legkényesebb vigyázatra in­ti; a nagy saltomortale előtt égnek emelt kézzel kéri a zenekart, hogy hallgasson; végül lesegiti a kicsikét reszkető lováról, mindkét orcáján megcsókolja és bár­mekkora is a közönség hódolata, elégedetlen vele;, a kis lovarnő pedig reája tá­maszkodva*, a maga körött lengő porfelhőben lábujjhegyre emelkedik, karjait ki­tárva, fejecskéjét hátravetve, boldogságát az egész cirkusszal meg szeretné osz­tani, — mivel ez igy van, a karzatlátogató a könyöklőre hajtja arcát és a vég­indulóban, mint egy nehéz álomban elmerülve, sir, anélkül, hogy tudná. Klopstock Róbert fordítása. nők mindig minoritásban vannak a szamarakkal szemben." A korlátolt felfogásnak és szellemszegénység­nek ezt a szürke hátterét festette oda a költő, hogy annál plasztikusabban domborodjék ki az a nagy­szerű jelenet, amelyben Széchenyi és Kossuth vitás nézeteit állítja markáns vonással egymással szem­be. Villamos feszültséggel terhes a levegő. Kos­suthot várja Wesselényi, — hogy Széchenyivel való találkozásának útját egyengesse. Széchenyi magyar Pantheonról beszél, amelyet a János-b egyre tervez. „Oda fogjuk temetni a mun­ka hőseit. Akik a honért dolgoztak. Dolgoztak — nem szónokoltak. Valahányszor halottas menet vo­nul a szent hegy felé, előlép a sirkert őre: „Mit alkottál életedben?" És a halottnak vallania kpll. — Akik az életben csak pártot alakítottak, intri­káltak, szép beszédeket mondtak, vagy feltűnést keltő újságcikkeket írtak, és azonkívül semmit, — azoknak kívül tágasabb." Majd Wesselényi kérdésére, hogy olvassa-e Kossuth cikkeit, kivesz egy lapot a zsebéből és el­keseredve mondja: „Itt a hírlap mai száma. A nemzeti vagyon igazságtalan elosztásáról elmélke­dik. Szinte ráuszítja a szegénységet a földbirtokra: a tied, tőled ragadták el, vedd vissza! Mit tartsak olyan politikáról, amelynek szegényes veleje: az egyiktől elvenni, a másiknak odaadni?" És amidőn Wesselényi sötéten azt feleli: „A vagyonelosztás igazságtalan", — izgatottan repli- káz Széchenyi: „És hogyan akafsz ezen segíteni?" — Hogy egymás kezéből tépdessük a koldúsroii­gyolcat? Nem, barátom, ez nem segítség, mert kol­dust csinál a gazdagból és martalócot a szegényből. Csak egy segítség van: Minden ember tanuljon meg dolgozni!" Amikor pedig Wesselényi arra kéri, hogy vár­jon kissé, mert Kossuth jön felkeresni őt, felpattan ültéből: „Mi célja ennek?" — kiált fel. — „Én vi­szem a nemzetet, lépésről-lépésre, göröngyös, fá­rasztó utakon; de az egyetlen lehetséges irányban, — ő pedig délibábos tündérkerteket, aranyvárakat fest a felhőkbe és azt mondja: akarnotok kell és ez mind a tiétek! — Ez rettenetes, ez kétségbeejtő, I mert kompromittálja a haladás ügyét.. Wesselényi csititja és békiti. „Ennek a talál­kozásnak meg kell történnie! Ez nem a kettőtök ügye, — a nemzet követeli tőletek. Ma ti ketten vagytok a magyarság ereje. Te, a hidegen számoló, éles ész; ő a lángoló lelkesedés, a magyar fantázia. Ész nélkül semmit sem lehet elvégezni; de fantá­zia nélkül nem lehet nagy dolgokat kezdeni. Ne áltassátok magatokat: ti csak együtt képviselitek a nemzeti Géniuszt. Vállat vetve, közös akarattal uj utakra kényszerithetitek a magyar végzetet. Jaj azonban, ha egymás ellen fordultok!" Széchenyi beleegyezik a találkozásba. Kossuth megérkezik. Nem tudom, miért mondják; de váltig azt hal­lani, hogy Kossuth alakja Széchenyié mellett el­törpül és degradálva lesz arról a piedesztálről, amelyre a nemzet helyezte. Szó sincs róla. Egyáltalán nem. Sőt éppen el­lenkezőleg; mintha Széchenyi képviselne egy ki­sebb perspektiváju világnézetet és mintha neki ju­tott volna kettőjük közül a hálátlanabb szerep. — Pedig végeredményben mind a kettőnek igaza volt és van. — Mert mindent a maga idején! — Vannak idők, amidőn nem elég az, ha a mának bármilyen hasznos gyakorlati feladataival is foglalkozunk. „Mindezek a dolgok — mondja Kossuth — semmi­vé törpülnek a gigantikus események mellett, ame­lyek némán és feketén vonulnak föl a láthatáron..." De éppen azért, mert a két világnézlet mind­egyike más-más időre volt szabva, nem lehetett azokat egy kompromissziumos keverékké össze­gyúrni, bármennyire is meglett légyen erre mind­két részen a becsületes jóakarat. Széchenyi szerint a magyarságra nagy jövő vár. Most azonban csak egy hajszálon függ az élete. Te­hát azoknak, akik a nemzet nevében határoznak és cselekesznek, azoknak minden lépést hidegen meg kell fontolniok. A számitó ész vezesse a magyart, ne az érző szív. A megfontolás, ne a szenvedély.. A végcél a nemzet boldogulása; és nem sokat ér az a szabadság, amelyet csak törvények garantálnak. A törvény: papír. Egy egészségesebb, általánosabb, mélyebben a nemzet szervezetében gyökerező sza­badságra van szükség. Ha örök időkre biztosítani akarjuk a magyarság sorsát — mondja Széchenyi —, akkor át kell formálni azt a dolgozók nemze­tévé. — Zseniális rögtönzésektől, délibábos álmák­tól, parádés elméletektől semmit sem várhatunk; hanem mindent csak a szívós tevékenységünktől." Tehát szerinte egyrészről a magyarságot társadal­milag kell beszervezni, azután pedig gazdaságilag. Kossuth forditott sorrendet javasol, mert sze­rinte egy gazdag ország csak kövérebb fejős tehén Ausztria számára. Először szabaddá kell tennünk a nemzetet, hogy érdemes legyen dolgoznia. Igen, a magyarságot uj életre nevelnünk, az iskolában, a sajtóban, a zöld asztalnál, akár a malom alatt, min­denütt, ahol hozzá tudunk férkőzni. Rá kel] ne- j vélni, hogy a nép megszeresse a szabadságát. Mert j nem a müveit nemzetek a szabadok, hanem az erő­sek. Erőssé pedig az egység tesz. Egy nemzetre nézve semmi sem hasznosabb, mintha fiai az igaz­ságért lelkesülnek, érte harcolnak, ha kell, meg­halnak. Mert nem a hidakon, a müutakon és a gőz­hajókon fordul a nemzet sorsa, hanem azon, meny­nyire tud ragaszkodni ideáljaihoz. — — — És valóban, az egyensúlyt vesztett világot, ak­kor mái* nem lehetett békés szólamokkal a régi keretek közé visszaterelni. Az embernél sokkal hatalmasabb világerők in­dultak meg útjukon. A két óriás utjai elváltak. Az egyikó Döblingbe, az őrültek házába és az öngyil­kosságba, — a másiké pedig az örök száműzetésbe vezetett... Amikor a költő a múltra tekintett vissza, egy­úttal a jövőbe látott előre. Vannak idők és körül­mények, amikor higgadtan és türelemmel a kátyú­ból kivezető utakat kell építeni a nemzet számára; mikor az eszmék világában merész ivelésü hidakat kell emelni, amelyek összekötik a múltat a jövővel; amikor lépésről lépésre haladva kell a tudatlan­ságnak és élői téleteknek mocsarát kiszárítani és a nemzeti kultúra számára a népléleknek minden talpalatnyi földjét meghódítani. A megpróbáltatá­sok e nehéz és küzdelmes idején Széchenyi géniusza mondja meg, hogy mi a teendő. De amikor a messze jövendőbe tekintve, pró­fétai ihlettel kell meglátni a megszületendő uj vi­lágot, amikor a nemzetnek vatesekre, ébresztő jó­sokra van szüksége, hogy szunnyadóié leikébe égi lángot lehelve, bekapcsolódjék a rolianó jövőbe; amikor gigantikus események vonulnak fel a nem­zet égboltozatán; amikor nem tépelődő, hanem bá­tor emberekre van szükség, akkor kiszáll sírjából Kossuth Lajos szelleme és felszállva sas szárnyain az azuros magasságba, meg fogja mutatni a jövő ragyogó képét és zengeni fogja a szabadság bűvös dalát oly varázserővel, hogy meg fog mámorosodni tőle minden szív, mert maga a hatalmas Úristen fog szólni általa a nemzethez. Pipacsos mezőn Buzakalászból gyömöszölök párnát A pipacsos mezőre, lepihenek S elhallgatom csavargó pacsirtáját Az égnek, akár egy gyerek. Nekem dalol ő és senkinek másnak, Mert ezen a tájon csak magam vagyok És lelkem messze a Vág partjára vágtat, Hol zúg a füzes és zúgnak a habok. Én kis falum, ódon bús templomával Hajdanta engem ott rejtegetett, S a téli napok biblia olvasással oly lassan úsztak a fejem felett. És alkony táján a temetőben Méláztam süppedt sírkövek között S emlékszem, egyszer Őszi, bús esőben A nagyapám is odaköltözött És a Vág partján, az aranyfövényben (Huszonöt éve már, az idő repül) Egy kisfiú muzsikáló kedvében Kukoricaszárral hegedül, hegedül, S a tutajosokkal elharmónikázott, Mikor az alkony érte a vizen, Velük kelt útra, járta a világot, Velük élt szokásban s egy hiten. A Rákos mezején álmodom a Vággal S izenem néki: még nem vagyak halót* De örök vággyal, örök sóvárgással Kelnek szivemben róla a dalok. Ha űzött gond. ha mart a kétség, bána* Ezen a tájon, nrara, te tudod, Mindig sirattam második hazámat A Vág völgyét, mely tőlem elfutott... Peterdi Andor. Éjszakai séta Gyerünk pajtás, Vágjunk neki az éjszakának, Oly csöndes most e régi, régi város... Pirosló szirma szálldos Bús férfi vágyból szökkent árva fának: Avarban járunk szüntelen. Felénk sötétlik minden ódon ablak, Erkély, orom, keskeny sikátor. Bolond szivünből forró rózsazápor ömlik zubogva, lángolón: Szirom, avar s bimbós fehér virág. Barangoló két furcsa, vén diák, ösvényünk vájjon merre tart? Muskátli nyílik minden rács mögött, Egy arc, tűnő mosoly sugára köt, Fölzeng száz titkos, messze part... Olyan jó volna még maradni...! De int a bibor láthatár. Én nem választok fecske-sorsot, Mert más vagyok: vibarmadár. Pályám a ködlő végtelen, Hívnak a fergeteges ormok. (Eszterhéjon lapul a fecskefészek: Asszony, család, áldott ígéret — Választanunk kell, mindhiába!) Tompán kopognak lépteink A nyirkos, téli éjszakába*. Célnál vágyónk: Prüszkölve zúg a csillogó vonat... Pajtás! az emlék él — és itt marad. Egy percet még. hogy ráVheljem Utolsó csókkal ifjúságon’^. I (Pozsony, 1926). ölvodi László.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom