Prágai Magyar Hirlap, 1926. január (5. évfolyam, 1-25 / 1039-1063. szám)
1926-01-31 / 25. (1063.) szám
10 1926 január 31 Vasárnap Feministák nyüzsgő, vitatkozó, érdekes társaság este hat óra felé összeverődött az egyesületi helyiségben. Mária, aki egy vakáeiótian és megvert gyerekélet sivárságát cipelte fel hosszú és áhitatos vágyakozások után a nagyvárosba, látni akarta végre az éleí-zajlások minden változatát és nekiirányzott figyeléssel ült le az előadóterem egyik zavartalan zugában. Lányok léptek végig hetyke és öntudatos tartással a termen, a szemükön kinyílt va,lami lelkes komolykodó fény; meg igénytelen és csendes kis polgárszemélyek jöttek félszegen és ügyetlenkedve, vékonyra kefélt, ódivatú kosztümökben forradalmas és harcos eszmékkel. Zeneakadémisták, „művelődő“ urilányok, akik egy meleg és gondtalanra puhított élőiből kuriózumképpen jöttek el a feministák gyűlésére. Az előadónö, finom és szimpatikus idősebb leány — tipikus tanárnöarc egy genfi tnnulmányutját ismertette. A nemzetközi munkahivatalról beszélt, szociális kérdésekről, női „egyenjogúságróléjszakai munka lehetőségéről és sok másról. A feministák bódult bűvölettel szitták a szavakat és a József-téton apró csoportokra oszolva, lassú lépésben még sokáig beszéltek a dolgokról hazamenöben. Máriát elkopta a zaj, a körutak csillogása, a háztetőkÖ7i cikkázó tarka fényreklámok, autók, prémek, lengő járású delnők, elegáns, izmos, merészszemü férfiak. Mária ezekben a napokban úgyszólván felülemelkedett önmagán és a gondjait, amik megfogamzottak az otthoni életében, öntudatlanul elvetélte. Az egyforma napok szürke tónusába, — amelyen csak tülekedő és elkeseredett öklözések ejtettek valami viruló, vérszinü foltot — ennek a pár vakációs, bámulásra szánt napnak az édes és elfelejthetetlen élményeit akarta be- leszinezni és a feminizmusról végkép elfeledkezett. Este, a vendégszoba gazdag, úri gondossággal rendezett kelyhén akaratlan is egy cseresznyevirágos selyemperzsa terítő rajzán meg a vitrin graciózus figuráin babrálgatott el a tekintetével és a robosztus problémák, asszonyambiciók jelentéktelen semmiséggé törpültek el az apró és sokáig nélkülözött kedvességekkel kielégülö gyereklélekben. Egy este autóban ült Mária az asszony- rokonával és a puha gördülést figyelte, ahogy a gép nesztelen siklással haladt a Rózsadon tekergös utján. Azután egy urihdz meleg és puhafényü szobasora fogadja őket be és a Mária sima arcán opálos szinsugár vibrált egy állólámpa lila selymétől. A szobába belépett három fiatal lány. A házikisasszony — sudár, tipikus pesti kamaszlány — és két másik. Egyik szőke, kurtahaju, lompos energikus arcú, a másik mozgékony gyermeknyelvü, hunyorgósszemü. Odaléptek Máriához hangosan és minden fogadó-melegség nélküli jóestét kívántak. Elbeszélgettek egyről, másról, de érezni lehetett, hogy a könnyed és egyszerű kedvességü társalgás mögött valami türelmetlen gondolat feszül. Feminizmusra fordult a szó. A szőke kezdte. A nemzetközi kongresszusról beszélt, az asszonyt elnyomatásról, jog kivívásról, pacifizmusról, mint igaz asszonyt eszméről. — Mert nézze, — fordult Máriához — ki kell vívni a nőknek az éjjeli munka lehetőségét. Jó, jó a fizikum, fő hogy szabad legyen és alkalmasak vállalhassanak éjjeli munkát. És igy tovább. Hogy nem akarunk férjhez menni? Ilyet csak a laikusok mondhatnak, a,z nem tartozik a feminizmushoz. Na igen. Meg van még sok tervünk. Iiüzde- nünk kell, részt vennünk mindenben és kivívni az akarásainkat. — Beszélt, beszélt, szapora pergéssel, szigorú szemmel lelkesen és uj eszmék belenevelt rajongásával. v Jöjjön el a szerdai ifjúsági előadásunkra. Sokat tanulhat. Látom, nem érdeklődik nagyon a kérdés iránt. Igazán csodálom. Nagyon helytelen. Egy fiatal leány, aki kinn van az életben, törődhetne a feminizmussal. Jó lesz, ha lelolvas néhány könyvet és meghallgat néhány előadást. Hogy lehet ilyen megdöbbentő közönyösséggel elhaladni a feminizmus mellett? Hiszen csupa téves felfogása van erről a dologról. Nem is értem. Mondja csak... A Mária arca — amelyik sápadt volt ép szelíd — szomorú, mint egy ideges, fáradt gyereké, — hirtelen megrándult és mérési karikába tágult a szeme. Valami lüktető fór róság futott fel a szivéről és a haragos visz- szafelesélés vágya támadt rá. A gondolatol kibokrosódtól: szilajon az agyából, de a szavakat mégis enyhére puhította:-- Nézze, ísóU - én vidéken lakom Égy kicsi, sáros, unalmas fészekben. És ol meg statisztika, meg kongresszus. Nekem nem jut időm, sajnos, soha a rajongásra... Mária a fotöj támlájára ejtette csendesen a fejét és a szemére ráfutott a könny. A feministák összenéztek és a háziasz- szony finom tapintattal egy nemrég szerzett. Uitz kép szinnyilzsgését kezdte magyarázni hirtelen. (Budapest, január) Nagy Mici. Vozári Dezső verseiből Emlékvers Szétszakadtál, szegény. Nincs már hasad, se vállad. De fáink újra zöldek. Él még a napgolyó. Beszélni kéne. Fáj a szó. Én könnyünk szétfolyó vizében felsikoltva — halljad! — aposztrofállak. — íme: szavak, szavak, szavak, s az irón leírja Őket. Semmi. Sirtok? Hiába! Vége. Homokóránk lepergett. A holtak sorsa: béke. S elhull ő is, ki óvja emléked gyertyalángját, az éjben tér dr ebukva, mint légy a, légy papíron. (1023) Ej fél után E vaksi éjen -- jaj —- mi volna jó? Anyás csicsijja? vagy piros játékhajó? A föld kellene labdának talán? vagy árnyék lennél rablóvár falán? Lennél vén koldus szájában falat? vagy lázmérö pelyhes hónok alatt? Akarsz cirkuszporondon lenni bátor, halálbitorló vészes gladiátor? Egy csók kellene? vágy pisztoly golyó? E vaksi éjen — mondd! — mi volna jó. (1920) A csehszlovákiai magyarság irodalmi élete a j fejlődés utján van. Ezt kétségtelenül igazolja a Ka- zinczy-Társaság könyvpártoló mozgalmának rendkívül figyelemreméló sikere, amely arra indit, hogy némi gyanakvással hallgassuk az odaáti magyarság közönyét panaszoló sirámokat. De van ennek a fejlődésnek még egy bizonysága: Csehszlovákiában magyar irodalmi fórum kezd kialakulni. Ez a folyamat még nem jutott túl a kezdet első nehézségein, de minden okunk megvan arra, hogy bízzunk a csehszlovákiai magyar irodalom fórumának, a Magyar Vasárnapnak, jövőjében. A Magyar Vasárnap fejlődése egy folyóirat megteremtése felé mutatja az utat, amit előbb-utóbb meg kell csinál- niok a csehszlovákiai magyar íróknak. Most még nem jött el annak az ideje, hogy ezt a programot valóra váltsuk. íróink tehetsége még csak most van kibontakozóban, egész lelki konstellációnk oly szoros kapcsolatban áll még egy általános és szinte mérhetetlen pusztulás jelenségeivel, hogy az alkotó munkára alkalmas erők kiválasztódása még nem mehetett végbe teljes egészében. Az irodalom közönsége sem találta még meg egyensúlyi helyzetét, amelyből a történelmi események energiája hat esztendővel ezelőtt kimozdította. De a Kazinczy-Társaság Könyvbarátainak és a Magyar Vasárnap körül csoportosuló íróknak tömörülése valószínűvé teszi azt a feltevésünket, hogy a csehszlovákiai magyarság cselekvőképessége és céltudatossága örvendetes mértékben gyarapodott az utóbbi időben. A kulturális tettrekészségnek és a helyes célkitűzéseknek egyéb jeleit is látom. A magyar diákoknak minden szertelenségtől és hebehurgyaság- tól mentes szervezkedése és a kisdiákok Losoncon megjelenő újságjának, A Mi Lapunknak, hirtelen erőre kapása mind azt bizonyítja, hogy Csehszlovákiában az alkotó munkának korszaka köszöntött rá a magyarságra. (Bizonyára vannak ezeken kívül más kedvező tünetek is, amiket innen Budapestről nem vehettem észre.) Mozgalmassá vált kulturális életünk gyorsuló üteme hozza magával, hogy a türelmetlenebbek közül néhányan szinte rohanva szeretnének előrehaladni. Természetes, hogy ez a túlságos sietség nem használ az ügynek, sőt inkább ártalmára van, mert az ilyen, eleve kilátástalan kísérletek sajnálatos energiapazarlással, végül pedig a sikertelenség lehangoló érzésével járnak. A fokozatos előrehaladás néhány garádicsát készül átugrani az a kicsiny irói csoport is, amely gazdasági alapon meg akarja teremtem a „Szlovenszkói Magyar írók Szövetségét". Úgy hallom, hogy három pozsonyi író: Herczeg Gábor, Szereday-Gruber Károly és Tamás Lajos értekezletre hívta meg a csehszlovákiai magyar Írókat, amelyet Pozsonyban tartanának meg január 31-én. Ez a tanácskozás a szlovenszkói Írók Magyarországon való érdekképviseletéről lenne hivatva határozni. A pozsonyiak hiányosan előkészített tervét inult héten éles bírálatban részesítette Győry Dezső ezeken a hasábokon. Igen helyesen mutatott rá arra, hogy azok a szlovenszkói írók és költők, akiknek írásait szívesen fogadja és gyakran közli a magyar főváros sajtója, aligha vállalnak majd gazdasági közösséget kisebb képességű, „be nem érkezett" kollégáikkal. Előrelátható, hogy ezen a gazdasági kérdésen hajótörést fog szenvedni az egész elgondolás. Hiszen ha legjobb íróink távol tartják magukat a tervezett szövetségtől, a kisebb csillagoknak nem lesz elég fényük ahhoz, hogy besugározzák a magyarországi horizontot és in egf űröd jenek a budapesti redakciók házi pénztárainak mélységeiben. Látnivaló, hogy Győry Dezső okfejtése mindeddig a helyzet józan megítélésén alapszik. Itt azonban őt is elragadja a fiatalos hév és nagy jó igyekezetében még a pozsonyiaknál is gyorsabb iramot vesz. Győry Dezső fejtegetéseinek további folyamán hirtelen elfogadja a pozsonyi hármak gondolatát, amelyet eddig olyan ügyes és helytálló érveléssel támadott és már a csehszlovákiai magyar Írók magyarországi konzulját is kijelöli — ártatlan és méltatlan személyemben. Győry Dezsőnek és iró barátainak irántam való bizalma — megvallom — jól esett nekem, de az ügy érdekében kénytelen vagyok néhány állítását helyesbíteni. Először is téves Győry Dezsőnek az az értesülése, hogy én az Athenaeum lektora vagyok. Másodszor ilyen formában helytelen az a megállapítása, hogy én „máris több Írónkat helyeztem el pesti piacon". Harmadszor pedig könnyen kínos félreértésre adhat alkalmat az a szerencsétlenül megfogalmazott kijelentése, hogy „Fenyves Pál dr. bizonyára szívesen elvállalná az egyenesen hozzájuttatott elhelyezhető cikkek elhelyezését, annál is inkább, mert máris több írónkat helyezte el pesti piacon s ezért neki a honoráriumok egy részét nyugodtan odaadhatják a honorált szerzők." Ez a hirtelen odavetett mondat igen furcsán hangzik. Úgy valahogy, mintha én holmi százalékok reményében buzgólkodnék „a pesti piacon". Tudom, hogy nem ezt akarta mondani, kedves cikkíró uram, de mégis csak ez sült ki belőle. Megkövetem szépen, ami keveset eddig a szlovenszkói és ruszinszkói irók érdekében tettem és amit kevés erőmhöz képest ezentúl is tenni fogok, annak nincs ára, nem is lehet soha. De, eltekintve most már a magam személyétől, — azt hiszem, hogy a fizetségnek ez a kevés tapintattal felvetett kérdése egymagában is alkalmas arra, hogy a pozsonyi kezdeményezés végzetes tévedését nyilvánvalóvá tegye. A szlovenszkói és ruszinszkói magyar irók ügyót nem vihetik előbbre fizetett ügynökök, akik néhány bét múlva már minden szerkesztőségi és könyvkiadói előszobából automatikusan hajitódná- nak ki. A pozsonyi hármak ötlete teljes tájékozatlanságra vall és a csehszlovákiai magyar irodalom érdekében kívánatos volna, hogy vessék el, mielőtt nagvobh kárt okozna. Ha pedig az én gyenge szavamat nem tartanák mértékadónak, kérem, olvassák el a magyarországi irodalmi viszonyok alapos ismerőjének és a magyar irodalom együk legbivatottább kritikusának, Schöpflin Aladárnak, hozzászólását a Prágai Magyar Hírlap január 24-ikj számában. Fenyves Pál dr. Mennyit keresnek az angol irók London, január T öt világrészben több mint kétszázmillió embernek angol az anyanyelve s ezeknek országain kívül millió meg millió olyan ember él angolul, aki az intelligenciához tartozik és feltétlenül olvas atígol könyveket. Ha ehhez még hozzávesszük azt, hogy az angolnyelvü egyetemek, főiskolák és közkönyvtárak száma felülmúlja a világ összes többi országaiban található főiskolák és közkönyvtárak számát, akkor nyilvánvaló előttünk, hogy az angol iró érvényesülési lehetőségei ezidőszerint az egész világon a legjobbak. Ma a legolvasottabb angol író: Sir Hall Caine; jövedelméről fantasztikus hírek vannak elterjedve; biztos számot senki sem tud mondani, de minden író és minden könyvkereskedő egyetért abban, hbgy ma ő keres legtöbbet az angol irók között Második a sorban Sir James Barrie, aki 44.000 Iont, irói jövedelem után fizetett a múlt évben adót. Egyetlen munkája, a „Peter Pan“ eddig több mint ötvenezer fontot jövedelmezett neki. Rangsorban a harmadik H. G. Wells, ki az idén húszezer font irói jövedelem után adózik, a megelőző hót év alatt azonban átlag „csak" tizenkétezer fontot keresett. Különben csakis tőle függ, hogy mennyit keressen, mert ha hírlapi vagy sorozatos cikkeket ir, ő diktálja az árakat. Az utolsó szerződése, egy hat cikkből álló cikksorozatra szólt: minden egyes cikkért 333 fontot kapott; kiszámították, hogy - ebből a cikkek minden egyes szavára egy silling esett. (Az öreg Dumas mikor virágjában volt, egy frankot kapott soronként.) Wells azonban nem szívesen vállalkozik olyan munkára, mely határidőhöz van kötve, s igy évenként egy-két cikksorozatnál többre nem vállalkozik, — inkább könyveket ir. Körülbelül húszezer fontot keres évente Bemard Shato is. Ma ő a legdivatosabb drámaíró az egész világon; darabjai évenként négy-ötezer előadást érnek el, s minden előadás jövedelmez a szerzőnek. Érdekes, hogy még a_ németeldől is sok pénzt kap Shaw; a Szent Johannát oly drágán adta el a németeknek, hogy a berlini előadásokon egy elsőrangú helynek tizenhat silling volt az ára. Arnold Bennetl évi jövedelme tizenhatezer font, de több is lehetne, ha nem ragaszkodnék makacsul a drámairáshoz, mert könyveit nagyon vásárolják, drámái pedig, amelyekre nagyon sok munkát és időt pazarol, csak igen közepes sikert aratnak. Bennettnek még egy hibája van: arisztokratikus életmódja, mely minden keresetét felemészti. Némely évben húszezer fontnál ts- többet keres LóndsAale. " Ez' az érdékés iró évtizedekig szállított „szövegkönyvet" mindenféle jó és rossz operéttmüzsikához, mig végre rájött, hogy drámát is tud írni. Ma három darabját játszák Londonban, két darabját Newyorkban, tizenkét darabját pedig a vidéken. „A hegyek leánya" harminckétezer fontot jövedelmezett neki. Nem ritka dolog, hogy egy drámaíró igen sok pénzt keres egyetlen darabjával, s a többi munkái azután már csak igen gyengén jövedelmeznek. Hutchinson „Ha a tél megjön" c. darabjával több mint százezer fontot keresett, de azóta egyetlenegy darabjával sem aratott sikert. Kétségtelen, hogy az irók jövedelmének felfokozásában igen nagy része van a Szerzők Egyesületének (Authors* Society) és a sok irodalmi ügynökségnek, mert alig van iró, aki maga fáradna müveinek értékesítésével, — ehez a hivatásos közvetítők sokkal jobban értenek. Fél . századdal ezelőtt, mikor Tennyson háromszáz fontért eladta „A hosszú balladáját* a Nineteenth Centurynak, az irók klubjában gratuláltak neki e tüneményes sikerhez. Az angol lord azonban igen angolosan, csak ennyit felelt a gratulációra: — ötszázat is megér . . . Az irodalomtörténet ma azt mondja, hogy Tennysonnak feltétlenül igaza volt. Boldog ország, mely Íróit már életükben is tudja méltányolni! Stevenson az utolsó müveiért már egy sillinget kapott szavankint. Akkor alakult ki az angol közvéleményben az a nézet, hogy „Angliában csak két jövedelmező pálya van: a kitűnő kereskedelmi jogászé és a, tehetséges iróé." ABBAZ8A ADRIATICA SZANATÓRIUM Tökéletesen berendezett modern gyógyintézet a Sudstrandon. Magyar ház, Erösitő-edző-hizókúrak. I*enslo Lira 35.— Kívánatra prospektus; 5102 Szövetkezzünk, vaav ne szövetkezzünk? dolgozom. Reggeltől estig. Meg estétől világos hajnalig. Nekem szabad. És muszáj. Az anyámért, az öcsémért az életért. És nekem nem kell jog. Nekem béke kell, kéne édes nyugalom és riadt kenyérféltések helyett valami szent és boldogító kötelesség. Az öcsémnek ruha kell, meg az édesanyámnak is, nekem meg könyv s szín és élet. Nem parlament és hetenkint gyűlés meg szónoklat,
