Prágai Magyar Hirlap, 1926. január (5. évfolyam, 1-25 / 1039-1063. szám)
1926-01-31 / 25. (1063.) szám
1926 január 31 VdSSÜH&p Téli ballada iVem volt még tél ily bús itélp'es. A fagy gyilkolva jár. A hó temet múltat, jövőt, kertet s a léptemet mellyel a téli éjnek vtkivágok Járok. Valahol szól a grammofon... Minthogyha jönne tél és hó alól, egy nekibusult vérző hang dalol: Hej, Balog Áddm, Nagy Bercsényi Miklós! A lemez régi, nagyon megkopott... A havazásban állok s hallgatom, mint kőszobor havas talapzatán.... Most uj lemez jön. Hallom: Hej sztovád... Lemez-váltás van mostan mindenütt... Most gyárak gyárinak uj vallásokat, családi fészket s uj országokat s újabb lemezt szivekre, grammofonra... A fagy gyilkolva jár. A hó temet.*. A technikánk bűbájosán halad: az éjszakában a Tátrák alatt egy misztikus nagy grammofon rikácsol... Máglyákat raknak mostan mindenütt: Tárogatót, tulipán-veretüt, tilinkót, édes cigányhegedüt máglyára raknak — s fagyosabb az élet... Világotok már... Környékez a fagy... A hótömegek egyre hullanak ó van-e oly pokoli lángu Nap, mely megbirkózna ennyi hótömeggel? ... Egy tilinkó sir dogál valahol, mint hogyha jönne tél és hó alól: az én szivem.. Befújta az utat a hó... Hogyan fogok hazatalálni? Mécs Lászó. mind művészei az írásnak és minden tekinCapek és a szlovenszkói kulturális határzárlat 8 még valami érdekeset, eredetit mondjon. Lassan szólalt meg, mint aki nem akar ferde szinben feltűnni, midőn nagyon megfontoltan ezeket mondotta: — Megirhatja, hogy sikerült egy nagyon komoly, eredeti tehetséget felfedeznem. Nó- vellairónő. Nagyon komoly érték. A Nyugatban már több irása meg is jelent. Török Zsófiának hivják ... A feleségem ... Sándor Dezső. Ady — csehül Gömör, január közepén. A pelsőci vasúti étteremben mutatták be nekem a kapitányt. Markáns, valódi katonás arcú férfi a 14-ik csehszlovák tüzérezred századosa, kiről a legjobb pszichológus sem tételezné fel, hogy valaha is elolvasott egy verset. Mikor beszél, úgy pattognak ajkáról a szavak, mintha napiparancsot olvasna fel katonáinak. Megkérdezem tőle, hogy igaz é az a hir, hogy Ady verseit csehre akarja lefordítani. — Nemcsak, hogy akarom — feleli — hanem a Vér és Arannyal már teljesen készen vagyok és most tárgyalok egy briinni kiadócéggel. Szeretném, ha az első cseh Ady már tavasszal elhagyná a sajtót A fordításomat már bemutattam több jeles kritikusnak s mind elismerőleg nyilatkoztak róla. A Krev a Zlato (Vér és Arany) sikerétől függ, hogy kiadom-e második forditásomat, az Illés szekerén-t, melyen most dolgozom. — Hol tanult meg annyira magyarul kapitány ur, — vetem közbe — hogy megismerkedhetett Ady költészetével? — A háború alatt Székesfehérvárra voltam beosztva, — feleli kifogástalan magyarsággal — és egy ottani újságíróval való barátságom révén annyira elsajátítottam a magyar nyelvet, hogy egy éven belül már élvezni is tudtam a magyar irodalmi alkotásokat. A költők közül Ady volt az, ki legjobban magával tudott ragadni. Annyira . át tudtam érezni ennek a lánglelkü zseninek az önmagával és az egész magyarsággal való viasko- dását, hogy már akkor fogamzott meg Lennem a terv, hogy ezeket az örökbecsű és tagadhatatlanul egyéni költői alkotásokat átültetem csehre. Eredetileg Ady költészete volt az ok, ami miatt oly buzgalommal fogtam a magyar nyelv tanulásához, hogy ma bátran merem állítani, hogy bármelyik született magyarral fel tudom venni a versenyt De teljes nyíltsággal megvallhatom önnek — teszi hozzá szinte dühösen — hogy egyidejűleg megtanultam haragudni is a magyarokra. — Rengeteget olvastam össze magyar Íróktól és láttam, hogy ezek az emberek tetben félvehetik a versenyt a külföld legdivatosabb íróival. — De sohasem fogom elfelejteni azt az esetet, melynek szemtanúja: voltam és amely örökké fog élni emlékezetemben. Még Székesfehérváron történt. Egy könyvkereskedésben voltam és beszélgettem a kereskedővel, mikor egy gentry kinézésű ur jött be az üzletbe és könyveket kért A kereskedő eléje rakott egypár magyar regényt, mire az Indig- nálódva szólalt meg: ,/íy:v;; ; ' i — Csak nem gondolja, hogy ezektől a magyar skriblerektől fogok olvasni? . Nem vagyok sem falusi, tanító, sem adóhivatali írnok. Mutasson valami francia, vagy angol fordítást. — Ebben az emberben — folytatta emelt hangon a kapitány — láttam meg a magyar közvéleményt Megfigyeltem és láttam, hogy mikor valami magyar művészi alkotásról volt szó, azt mindig lekicsinylő kézlegyintéssel intézték el. És higyje el nekem, hogy ez tragikum. Amely nemzet nem tudja, vagy nem akarja megbecsülni saját Íróit, saját művészeit, az nem érdemli meg, hogy éljen. — Nézze például itt van Móricz, ki a lég- j tipikusabb magyar iró. Franciaországban egy ilyen ember az egész nemzet bálványa lenne. Magyarországon? Ma csak a középosztály szürke emberéi olvassák. Az úgynevezett , intelléktuelleknek csak Vitor Hugó, vagy Wil- de kell. Nagyon kevés akad, ki több magyar könyvet olvasott mint franciát, vagy angolt. A százados felállt, mivel vonatjának il volt az indulási ideje, én pedig elgondolkozva néztem utána. Horkai W. Jenő. A Magyar Vasárnap legutóbbi számában megjelent Csapek-nyilatkozatból nyomdatechnikai hiba folytán kimaradt a világhírű cseh írónak munkatársunk kérdésére adott egyik válasza, melyet annak érdekessége miatt pótlóan közlünk. Csapek Károly a szlovenszkói kulturális határzárlatról a következőket mondotta: — Nem tudtam arról, hogy Szlovén- szkóból ki vannak tiltva a forradalom óta Magyarországon megjelent könyvek és hírlapok. A kitiltást a bürokrácia és az „Amtsschimmer' ostobaságának tartom. Meg tudom érteni, ha nem engedik be az irredenta röpiratokat, de — az Istenért — disztingváljanak. * Mi már régen érthetetlennek és meg- okolatlannak tartottuk a szlovenszkói kulturális határzárlatot. A mi szavunk azonban nem hallatszik olyan magasra, mint Csapek Károlyé, akinek a véleménye talán eljut az illetékesekig és a köztársaság fönnállásának nyolcadik évében talán le fogják bontani azt a kínai falat, amely bennünket, szlovenszkói magyarokat még kulturális téren is el akar választani a határon túl élő testvéreinktől. Visszacsuklom önmagamba Idegenek ée olyan furcsák Sokszor az emberek s a dolgok. Mint pók a maga-szőtté hálón, Zsákmányt se lesre, nyugtalanul Gondolataim között bolyongok. Ilyenkor ver a zaj s a kérdés. Csupaszon érzékeny a lelkem. Visszacsuklom önmagamba S töprengésem a hidat mossa, Mely a világba vezet engem. Óriássá nő minden csöppség, Mi belebullott életembe. Hangtalan társalgók szivemmel, Barátkozom a lomha csenddel, Holt árnyakkal birokra kelve. Csak tapogatok magam körűi És szétfolyik előttem minden. Az akarat foszlánnyá tépve Távozó hajó árbócáról Visszakisért még szemeimben. Én társtalan, álom-vak koldus Nyújtom kezem ügyetlen kérve. Forog-forog a nagy körhinta: Selyem, pénz, virág, asszony-illat Suhan el vágyam be nem érve. Tamás Lajos. Bolondok a rács mögött Irta: Barkó István A bolondokháza nem volt messze a várostól. Nem lehet távolságnak nevezni azt a párszáz lépést, amely a gesztenyefákkal szegélyezett sétány végén, a füvészkert elején álló, múzeumhoz hasonló fehér épületcsoportot a város tarka házaitól, s az előbbiben folyó életet az utóbbiakban folyótol elválasztotta. Ismerősünk, kit röviden Benemérkezettnek nevezünk, egy estefelé erre sétált Az allé padján sorbaüldögélte a terhes gondoktól kellémetlén délután unalmas óráit. Az utolsó pad a szomorú épületeket körülfutó, magas és rácsos kerítés egyik sarkával szemben állott Ismerősünk a fák közül elővülanni látta a gondozott telep zőldben- bujkáló fehérségeit Gesztenyevirágok apró egyedeit tördelte az ölébehullott fürtökről. Megszopogatta őket s arcán az igyekezett látszott, hogy minél több mézet sajtoljon ki belőlük. — Fújj! — eszmélt fel egyszerre és kiköpte a virágszirmokat. — Nincs jogod elvenni másoktól a véletlenül kiderített édes izt! Életedet nem erre, egészen másra rendezted be! Felállott és a kerítés mögött egy integető alakot vett észre. Odament a kétfajta világ határához és kezetfogott a bolonddal. A bolondot nemcsak rövidség okából, de a saját kijelentése alapján is nevezzük Beérkezettnek. Nyugodt, barna és kellemes arcán, hitelképes mozdulatain csak az volt a különös, hogy azok a rácson kívül sétálgató emberekétől semmiben sem különböztek. Ez a párbeszéd fejlődött ki közöttük: A bolond: — Szervusz! Nyújtsd a kezedet! Engedje meg nekem, uram, hogy igy egyszeriben letegezem, de remélem, hogy az ön rokonszenvét éppúgy sikerül majd felköltenem, mint önnek sikerült az enyémet. Szervusz! Beérkezett vagyok! A másik: (félénken kezet fog vele, aztán hirtelentámadt, cseppnyi irigységgel) Mióta, uram?! Pardon, szervusz! Beérkezett: (a felvillanó harag mosollyá enyhül az arcán) — No azért! .Szervusz! Én kedvesem már régen elindultam, de végérvényesen. Füzesabonyban szálltam fel a vonatra és este 6 óra 42 perckor érkeztem be ide, Kolozsvárra. Nyolc éve! Mamuka és Lajosbácsi jött vélem! Benemérkezett: — Nyolc éve?! Istenem, és azóta itt vagy a rács mögött?!! Beérkezett: (legyint) — Hagyjuk ezt most! Jól érzem magamat, nincsenek felesleges gondjaim. Nézd ezeket a szegény embereket itt a parkban! Ezek a testi munkások; egyik egész nap fát vág, a másik kertészkedik. Az ott a fényes sisakban és a fecskendővel a tüzöltófőparancsnok. A harangozó amott a faragott haranglábon a nagy faharangot húzza. A fáharáng kotyog, de ő zéngő érc kristályszavát hallja. Boldogok, bolondok! Ezeknek az összezenélő szavaknak az igazságát elhiszed-e nekem? Benemérkezett: — Elhiszem! De most beszélj gyorsan a szellemi munkásokról, magadról s a többiekről! Beérkezett: — Tintás ujjam jó nyomra vezetett! A többlékről?! Többnyire benn ülnek a szobákban. A pap az uj bibliát írja, de nem halad benne. A földrajztanár az ismeretlen világrészekről értekezik, Somlyó professzor a két Bolyait szidja, mert állítólag gázmaszkban lopóztak be a szobájába és kilopták a mértahkönyveket az Íróasztalából. A szónok néha kihozza az asztalt a parkba is, felpenderül rá, de hiába kiáltozik róla, nincs senki, aki hallgassa. Van-e ennél nagyobb csapás egy szónok számára?! Az eredménytelenség láttára dühre fakad s akkor becipelik a pár- nás szalonba. Úgyis összetört már öt asztalt! Benemérkezett: (szánakozva) — Ezek akkor hát dühöngő betegek?! Beérkezett: (amennyire a rács engedi, kihajói a másikhoz és suttogva világosítja fel) —- Persze, dühöngnek a végin, mert mindeniket felbosszantja a sikertelenség.. Haragszanak rám, megennének, mert nékem meg sikerül! Csakhogy én már régen letettem arról, hogy minden alkalommal újabb dolgokkal akarjak meglepetést kelteni. Uj világrész, uj demagógia, uj biblia, micsoda ostobaságok ezek! Barátom! a papot kiröhögik, mikor az uj fejezeteket felolvassa, a tanárokra a nyelvüket öltik ki, a szónokot már meg sem hallgatják. De látnád, hogy milyen tömeg hallgat engem, mikor az Aranyszavakat felolvasom . . . Benemérkezett: (halántékához kap) — Hogyan?! Az Aranyszavakat?! Beérkezett: — Világosan mondottam, hogy azokat! (egyre suttogóbb és sejtelmesebb hangon) Nyolc éve, hogy felfedeztem a dolog nyitját. Csak l ~ *" 1 ‘ • • ••• *7 ! ' ‘ : ■ l nem vesztem meg, hogy mindig újabb leírásokkal kínozzam magamat s végeredményben mégse lássam semmi eredményét! Megtaláltam az Aranyszavakat, egyszer leírtam őket s azóta élek, mint Marci Hevesen. Semmi gondom sincs! Naponkint egy órát ott dolgozom a többiek mellétt; látnád, hogy mennyire, csodálnak! Egy óra alatt kész vagyok a munkámmal, akkor kimegyek a parkba és felolvasom a hallgatóságnak! Csak látnád, hogy milyen tömegben hallgatnak s amellett mily szívesen, röhögve élvezik. Egyszer hosszúkás, tekercses papirosra másolom az Aranyszavakat, máskor rózsaszínű vagy zöld miniszterre; egyszer pláne egy egész nagy iv csomagolópapirosra Írtam. Látnád, hogy mennyire méltányolják, hogy tetszik mindnek! (Ravasz mosollyal egészen a másik füléhez hajlik). Mindig nagy tömeg hallgat s a pap .már egyszer emiatt meg is akart verni!... Látod, neked most árulkodtam magamról. Az Aranyszavak készen vannak, csak a papír más! A közönség már ismeri s mikor felolvasom, úgy röhög az ismerős szavakra, mint a sakál! És nekem is szerfelett kényelmes az egész! Egykét óra alatt lemásolom, utána felolvasom, aztán nyugodtan sétálok egész nap. Látnád, hogy milyen szeretettel köszönnek, milyen hangosan éljeneznek ! Benemérkezett: (hozzányomja homlokát a rácshoz és sápadt, mint egy halott) — Borzasztó!... így van hát?!... Én is mindig újat akarok írni! A másik:. — Micsoda? Hát te is... hogy is mondjam... te is mindig újat akarsz írni?! Benemérkezett: (a délután felgyülemlett keserűséggel, homlokát dörzsölve kiáltja) — Borzasztó!... hát persze, hogy azt akarok!! Beérkezett: (sajnálkozva) — No légy erős, barátom, örülj, hogy velem találkoztál. Megmagyarázom jobban is, mássz ide ki hozzám! Benemérkezett: — Hová másszak? A másik: — Ide ki hozzám! Benemérkezett: — Hogyhogy oda ki? Legfeljebb bemászhatnék hozzád, de nem ki! Beérkezett: — Ne bolondozz és ne szaporítsd a szavakat! No mássz ki gyorsan! Megszerettelek, segíteni akarok rajtad! Benemérkezett: (Hátra és körülpillant. Háta- mögött a fák lombjai között villák fehérlenek. Előttük gondozott sétarét, az ereszkedő homályban sétálgató emberek. Előrekapja a fejét: ugyanez a látvány. Kandikáló fehér épületek, széles ut szallagján sétálgató emberek. A két hasonló táj között a vasrács. Megragadja a vasrácsot és félóráit.) — Kimásszak? Hát kimásszak?! Szakadj le ég, ha ez igy van!! A másik: (mosolyog) No ne szimulálj kérlek! Milyen csúnya ez! Ha ezt teszed, persze, hogy bolondnak fognak tartani! (Most egy kislány szalad hozzá. Beérkezett megsimogatja a kislányt, ölbekapja s a gyermek hízelegve bújik hozzá.) No ugye Juci?! Nem szabad dühösködni, se szimulálni! Ezek ócska trükkök! (Benemérkezett- hez) Ez a főorvos ur kislánya, ott jön a főorvos ur is! Juci: — Az a bácsi ott bennt a rács mögött dühöngött?! Mért dühöngött az a bácsi ott bennt a rács mögött? Benemérkezett: — Jücika, mond meg azonnal, hogy ki van a rács mögött?! Mond meg azonnal, hogy ha én most átmásznám a- kerítést, akkor mit. cselekednék? Kimásznék-e rajta, vagy bemásznék?! . Juci: — Ne bolondozzon bácsi! Nincs értelme! ■ Benemérkezett: (cukrot vesz elő és mind odaadja Jucinak) — Mond' hát édes, könyörgök neked, hogy mond!! Juci: — Jé cukor! Ha van még több is magánál bácsika, gyorsan másszon ki! Adja ide a többit is, kedves bácsika! Benemérkezett: (megszilárdult hangon) —• Hová másszak?! Juci: — Ide ki hozzám! Benemérkezett: — Hátha segíteni kell neki, mert .egyedül nem tud átmászni szegény?! (Felkapaszkodik a kerítésre) Várj csak, én bemegyek érted! Juci: — Várjon cseppet bácsi! Gelbmann ur azonnal bemászik magáért!! Benemérkezett.: (rémülten hátrál, aztán két- marokba fogott fejjel, kiáltozva szalad el) — Nem, nem!! Hisz ez kész őrület!- Juci: — Nézd apuka, az a bolond bácsi, aki ott szalad, mennyi cukrot adott nekem! A főorvos: — Idegenektől nem szabad elfogadni semmit, Juci! Egyedül Gelbmann úrtól szabad elfogadni, mondottam elégszer! Gelbmann ur, azonnal jöjjön le a kerítésről! Nem értem, mi keresnivalója van ott a nagy ivónak!! Azonnal jöjjön le, mert különben hivom Szekeres urat s az majd leszedi onnan!
