Prágai Magyar Hirlap, 1926. január (5. évfolyam, 1-25 / 1039-1063. szám)
1926-01-24 / 19. (1057.) szám
10 legyen a néző szeme előtt s mihelyt lehetségessé válik az, hogy a lugas, amelyben Ádám és Éva világtörténelmi almukat álmodják, állandóan ott maradjon a szinen, tehát, hogy az Ur szeme állandóan ott függjön a történeten s viszont a történelemben cselekvő Ádám és Éva mögött állandóan ott érezzük az álmodó Ádámot és Évát, akkor megszűnik a színpadon a történelmi képsorozat s jogaiba lép a megkomponált költemény. — Tehát az uj tragédia színpadi alapkerete a középkor misztérium-színpada lesz, amelynek egyik variációját ma is látni Ober- ammergauban, úgy hogy szinpadkerete egész estén át — mint architektúra változatlan: de azért az egyes képek nem szenvednek, mert habár a paradicsomot úgyszólván csak a két fa, a paradicsomon kívüli vidéket két szikla fogja jelezni, a világítás, az egyes képekben pedig a nagy, kosztümös tömegek minden egyes képnek megadják a karakterét és színét, amelyet egy (minden képben változó) háttérrel is fokozunk. — A színpad legalsó részét mindig a tömeg, a csőcselék foglalja el, a legfelső részén a mennyország áll, ahogy a középkor a maga vallásos ihletével ábrázolta a miszté- riumszinpadokon. Az Ur igy fent és középen, fényesség közepette, angyalok között és láthatatlanul, de imponáló erővel fog beszélni. Eddig oldalról és a zsinórpadlásról beszéli, tehát a költemény legsúlyosabb igéi alig juthattak el a nézők füléhez. — Természetesen uj szereposztás is lesz. — A reprizt májusra tervezzük. — A tragédia addig már nem is kerül színre. Az uj rendezés tehát az eddigi formáktól teljesen eltérő, uj és monumentális színre alkalmazása lesz Madách költeményének, amely elé minden színházi érdeklődő a legnagyobb várakpzással néz. wwMBMaBagMBWMMriiirwiganrjyfiWff ¥twiiirwLBU!BmMKBas«BH«MmwBBaRga Pánik Már csapra vertük könnyeink hordóit, s letéptük szivünk jóságos ordóit, már hangunk sincsen s nincs, ki hallgatózna, már zászlónk sincsen s kettétört a pózna, már nem pislog a vágyunk csipkebokra, s csak szomjaznak hajóink zátonyokra, álmunk csillagát oltja már az est is, s szerelmi csókunk gyilkol, mint a pestis, a szemünk fénye olcsóbb az üvegnél, s vadabbak vagyunk Száz irtérgés füveknél, már fizetnénk, de hol az égi pincér? ó milyen kár az elöntött gerincér1! már zug a pánik s hol a vészkijárat? a vész lávája harsogva kiárad, egy szó dörömböl ajkunkon: Segítség! s e szónak kulcsát lelni kik segítsék?! csúf kajlaságba züllött a fess torna, nem elég magos az Emberség tornya. vak panaszunk már sose juthat ranghoz; tornyodban, Emberség! őrült harangoz!!! Sebesi Ernő. Mikó (mereven kinyújtja karját): Ott! Szandró! Szandró (mély transzban a szoba közepéig jön, ott megáll; az arca rettenetesen eltorzul, mintha küzdene valakivel.) Mikó: Ébreszd fel hamar! Nem bírom nézni! Jolán (tétován): Mit akarsz, ébresszem fel? (Szandróhoz lép, lehajlik a lábához és kifelé fordított tenyérrel, két kezét rendkívüli gyorsasággal a feje fölé vezeti olyképpen, hogy szorosan a test vonalát követi és közben elnyújtott hangon kiabál): Ébredj, ébredj, ébredj! Szandró (összegörnyed és liheg): Diavolo... diavolo! Mákó: valakivel küzd, — mintha gonosz szellemek támadtak volna rá. Szandró (mereven a padlóra zuhan; a szája nyitva marad, szeme kidülled, görcsös ujjakkal a szőnyeget kaparja. Minden emberi gonoszság bélyege az arcán. Hörög): Diavolo! Mikó: Segíts rajta, különben itt elpusztul! Szandró (megmerevedik. Mintha a lélek elszállt volna a testéből, a torzvonások megdermednek rajta). Jolán (először érzi tehetetlenségét, már nem ura a médiumnak. Testén átvonaglik az idegroham): Nem tudóin.... istenem... ébredj! (Elrohan, majd visszaszalad és minden izében reszketve, őrülten ellenmágnesező mozdulatokat végez és rikoltozik): Ébredj!... Ki veletek ... ébredj! Balázs (magához tér eddigi kábulatából, eltépi Jolánt Szandró mellől és meg fogja a fiút a csuklójánál. Fölébe hajlik): Él, alig érezhetetően ver még a szive! (Függöny.) ^PA<^MAfifeARHfRLAE 1926 január 24. Vasárnap Radnay Gyula a magyar festészet megújhodását hirdeti Társadalom és állam fogjon össze a müvészifjuság ért — Decentralizálni kell a magyar művészetet „A hazai piktora, szobrászat messzire elébe ugrott az egyetemes kulturszinvonalnak" — Az uj festészeti ideál: a neorcmantika — A P. M. H. tudósítójától — A „néma diplomáciádnak, amely a magyar nevet külföldön újból régi fényébe próbálja emelni, egyik első nagykövete Rudnay Gyula. Olasz földön legutóbb egyetlen más nemzet fia sem aratott az övéhez mérhető diadalokat, Rudnay festészete ma már nemzetközi érték. Alig érezhetünk s mutathatunk elég hálát iránta, hiszen ecsetjének világnyelv-beszédével a legeredményesebb védelmét szolgálja az országnak. A napokban Rudnay Gyula fogadta lapunk tudósítóját s azzal a szives-kedves vendégszeretettel állott olvasóink rendelkezésére, amelyet családja g ö ni ö r i udvarházából hozott magával. Mi más is lehetne az első téma, mint a müvészifjuság nyomora, keserves helyzete. — Bizonyos, hogy szerencsétlen időben lepett meg bennünket az uj tehetségeknek mostani bősége. Úgy vagyunk ezzel, mint amikor annyi a must, hogy nincs hordó, hová önteni. — -Szomorú egyébként az egész müvésztársa- dalom sorsa. A nagy többség, köztük kiváló értékek, máról-holnapra tengődnek, mindennapos dolog, hogy amennyire lehet, vendégül tisztelek egy- egy ilyen megszorult kollégát. Bár mentői többjük arcáról tudnám letörölni a gond vonásait. Összeszorul az ember szive, amikor közvetlen közelből látja ezeket a kinos hányattatásokat... Régi festészet — uj festészet — örvendetes dolog ■ a nagy szerencsétlenség közepette, hogy a művészet erői ugyahogy érintetlenül, épen megmaradtak. Arra a meg-megismétlődő észrevételre, hogy a jelenkor festészetében hézagosán jelentkeznek a változott idők problémái, — közhellyel, de mégis megdönthetetlen igazsággal felelek: időre van szükség, amig ezek a látások, ezek a témák kiérlelődnek. Élménynek és víziónak egyformán bizonyos nvugvási processzus kell, amig az az élmény, vagy az a vízió az alkotóerő számára szemlélhetővé, visszaadhatóvá válik. Ne tessék a művész szemének ideghárlyáját a fotogra- fusgép lencséjével összetéveszteni. — A festészet legközelebbi jövőjét meg éppen a megjavított, a tisztult romantika jegyében képzelem el és kétségtelen jelei mutatkoznak már eddig is a neo-romanticizmusnak. — Hiába, az élet folyton komplikálódik, mind bonyolultabb követeléseket támaszt egyebek közt a szobrásszal, festővel szemben is, — folytatja érdekes megjegyzéseit a kitűnő mester. — Ma már egymaga az ösztön, vagy egyedül a spekulatív komponáló készség — kevés. A kettőnek egyeztetése kívánatos és az mutatja meg a művész minőségét, hogy mennyire képes a két összetevő között az egyensúlyt megtalálni. Tehát mintegy müvészet- filozóíiailag is kell mérlegelni, fejleszteni önmagunkat s tárgyunkat. Világos dolog, hogy a mentői behatóbb lelkiség az, ahová a képzőművészetek ki fognak lyukadni. — Az úgynevezett „keret értékelés" is, meg a magát öncélnak tekintő impresszionizmus is azért jutott zsákutcába, mert túlbecsülte a tulajdon álláspontját, holott a forma, a látásmód csak egy-egy szelvénye a körnek, amelyet a széles szintézisek szolgálatába állítunk. Mindjárt itt jegyezzük meg, hogy a szin, a fény sem lehet öncél, csupán eszköz a rajz tökéletes érvényesítésére. A szín éppúgy, akár a fény; külsőség, — alárendeltje az általános evolúciónak és nem szuverénje. — Jelentősebb vívmánya az impresszionizmusnak, hogy a felfogás szabadságának utat nyitott s ez kimondhatatlan áldás a mai művészre. Természetes, hogy felelőtlen féltékenységek később siettek visszaélni ezzel a szabadsággal s kompromittálták magát az eszmét is. Csak az örök tör vényszerüségeket ne tévesszük soha szem elől! A szembenálló felfogások között egyébként ezidősze- rint fegyverszünet van — ne bolygassuk tovább a dolgot---— Hiszek-e a művészet újjáéledésében? Hiszek minden idegemmel, műiden sejtemmel, ez a talán naiv hit, a poéta fanatikus reménye adja meg az emberi lélek jobbik felének a színét. Sőt meggyőződésem, hogy mentői könyörtelenebbé válik körülöttünk az élet, annál többen menekülnek majd a mi bárkánkra. Mi pedig, lássa, „megrögzött hajósok" vagyunk, mert ugyebár, „élni nem kell, de hajózni igen"... „A hid” első jubiláns előadásán Budapest, január első felében. Az az idegesség, mely a frankügy miatt ma Magyarországon honol, megakadályozta, hogy „A hid" huszonötödik, első jubileumi előadása irodalmi és nemzeti ünnep legyen. A jubiláris est nem volt tehát előre hirdetett, csak egy másNk magyar lángelme, csak egy — a csonka Magyarország sorsa miatt megbetegedett idegzetű — magyar érezte a jubileum jelentőségét fokozott mértékben, csak ő igyekezett az első jubiláris előadásra a közfigyelmet felhívni, mert talán ő is éppen annak lett betege, hogy egy újabb hidat akart építeni a trianoni szakadékon át. „A hid" huszonötödik előadása előtt Hegedűs Lóránt irt egy cikket az egyik napilapba . . . Boldog voltam, hogy az első jubileumi előadáson ott lehettem. Az előcsarnokban megfigyeltem a színházba érkező közönséget, azokat, kik egyben rendes látogatói is a Nemzeti Színháznak. Ide nem a díszes, drágábbnál-drágább, cifrábbnál-cifrább toalettek viselői jöttek, hanem azok, akik szivben-lélekben igazán magyarok, „A hid"-at nem azok nézik meg egyszer-kétszer, kik színházba ruháik mutogatására, a társaság kedvéért, erotikum, fantasztikum, üres szellemesség „élvezéséért" járnak, vagy kik táncnak nevezeti tornamutatványok látására kiváncsiak, hanem azok, kik szenvedik a magyar mát, kik legértékesebb tagjai a nemzetnek, kik hiszik a magyar jövőt, kik dolgozni, áldozni, szenvedni készek a. magyar jövőért. A' színházba érkezők között sok volt a kopott ruhás, sápadt arcú. A kopottak és sápadtak, a diplomásak a nemzet, az ország küzködő tisztviselő-napszámosai, kik közül nem egy a vacsorájáról (ha ugyan el nem felejtette már régen, hogy mi is az a vacsora) mond le, hogy a Nemzeti Színházba néha-néha elmehessen, hogy „A hid“-at láthass^, élvezhesse. Utoljára szólal meg a kezdetet • jelző csengő. Elhal minden zaj. A Nemzeti Színház közönsége fegyelmezett. Tökéletes a csend, a nézőtéren a légy repülését is meg lehet hallani. A széttárult függöny alkotta előtér közepén áll a legnagyobb magyar . tragika, Jászai Mari asszony. Királynői megjelenés. A magas, fehér csipkegallér a .nehéz fekete selyemruliát fejedelmien ünnepélyessé teszi. Vakító fehér két keze kulcsolva omlik ölébe. És szól. Mondja Arany János nagyszerű ódáját: „Széchenyi emlékezeíé“-t. Áhítattal figyel a nézőtér és a méltóságot sugárzó nő szájából omlanak a csodás zengésű szavak. Nem gesztikulál, nem harsog, mintha minden törekvése csak arra irányulna, hogy csak a csodás gondolatok ragadják meg a hallgatót és érzi mindenki, hogy „nem hal meg az, ki milliókra költé dús élete kincsét, ámbár napja múl, — hanem lerázván, ami benne földi, egy éltető eszmévé finomul." Elhangzanak a költemény utolsó szavai: „Van abban élni hit, jog és erő" ... a közönség pár pillanatig még néma csendben ül, aztán egyszerre felviharzik a taps, mellyel hódolnak a fejedelmi asszony felséges művészetének és nem akar szűnni a hódolat megnyilatkozása. Kezdődik az előadás. A közönség megfeszült figyelemmel nézi a darabot, felajzott érzéssel figyel minden szóra és Herczeg Ferenc „A hid"- dal rabul ejt, magával ragad mindenkit. Az első felvonás alatt csupa lelkes vágy tölti el a nézőteret, mintha mindenki szeretne segítségére sietni a hídépítőnek, mintha mindenki szeretne részese lenni a hid épi- tésének', az uj Magyarország megteremtésének. A második felvonás első felében ujjongó örömérzés hatja át a hallgatót-nézőt: épül a hid, a fáklyahordó nyomán világosság támad az egész országban. De jaj. Csakhamar a két óriás utai elválásának, a turáni átok hatásának fájó érzése kezdi emészteni a lelket. Kossuth szavait hallgatva fellobban ugyan a lelkesedés, de Széchenyi jövendő látása, aggodalma már sajogtatja a sziveket. A harmadik és negyedik fölvonásban a megdöbbenés fájdalma lesz uralkodóvá. A második felvonás végétől sir, zokog minden néző, hallgató lelke és senki sem szégyenli szemét törölgetui Széchenyivel érezve, a nagy nemzeti tragédia miatt. Érdekes volt megfigyelni az egész darab menetén: az érzelem és az érzés Kossuthnak tapsolt, az értelem és gondolkozás, a komoly megfontolás Széchenyinek hódolt. Még „A hid" élvezésében osztatlan magyarság is pártokra oszlott. Nagyon igazat mond Hegedűs Lóránt, mikpr „A hid“-ról azt írja, hogy e műben érte el eddigi tetőfokát a magyar politikai és drámairodalom. „A hid" nemzettragédia. „A hid"-ban benne vau a harmincas évektől megiíjodott egész magyar nemzet, az uj magyar történelem minden tragikuma. Bár „A liid"-ban Széchenyi az igazi Széchenyi, Kossuth az igazi Kossuth szavaival szól, azért a gondolatok, az eszmék, melyeket ők akkor mondottak s mondanak most, „A hid“-ban ma is ott uralkodnak a nemzet- életben, a magyar politikai küzdőtéren. „A hid" korfestése mesteri és tökéletes. Az akkori időknek jellegét, karakterét egyetlen regényírónk sem tudta igy rögzíteni, talán csak Jókai az, ki regényeiben s képzelt alakjaiban adott könnyed, romantikus korfesíéshen avval egyenrangú. „A Ilid" minden egyes személye egy-egy akkori típus, egy akkor élt valóság tökéletes megtestesülése. Maga a „Hid" szó szimbólum. Hegedűs Lóránt szerint három hid szimbóluma. Szimbóluma a Budát Pesttel összekötő első k ő h i d n a k, pallónak, szimbóluma annak a kor- és s z e 11 e m h i d n a k, melyen az elmaradt, nemesi, kiváltságos Magyarország átvonul az uj időkbe, a modern Európába s harmadszor szimbolizálja azt a s z i v árván y h i d a t, melyen Széchenyi a földön élők sorából átszellemül az örök magyar életbe. Igen. Soha Széchenyiről szebben, de azért a valóságnak megfelelően még nem írtak. Soha senkinek még olyan oltárt nem építettek, mint amilyet Herczeg Ferenc állított Széchenyinek „A hid“-dal. Herczeg azonban a Pogány ok, Bizánc és Árva László király után ezzel a müvével olyat alkotott, melynek következtében róla is állíthatjuk: „Nem hal meg az, ki* milliókra költi . . .“ A regényfajták egyike az irányregény. Herczeg Ferenc „A hid“-dal megírta ;.z első magyar (történelmi) iránydrámát. „A hid" iránydráma, melyben a szerző annak a politikai irányzatnak ad sejtetően támasztékot, melyet ma a jobb és bal szélsőségek között Magyarországon Bethlen István gróf középút ja képvisel. Úgy olvastam valamelyik pesti lapban, hogy „A hid“-at aránylag rendkívül kevesen nézték meg a mai magyar politikai élet szereplői közül. Pedig a kis Széchenyiek és kis Kossuthok sokat, nagyon sokat tanulhatnának belőle. „A hid" jellegzetesen magyar. Lefordítani éppen úgy nem lehet idegen nyelvre, mint ahogy nem a külföldnek való Arany Toldija, vagy Katona Bánk bánja. Ezeket nem érti, nem értheti meg az idegen. Ezt csak az érti, érzi,- kinek szive, lelke magyar, 'ki örül a magyar örömnek, szenvedi a magyar szenvedést, sajátjának szereti és bírálja a magyar lelket, ki érzi, éli az ezeréves múlt s a magyar jelen minden érzését. Bizánc és Árva László király után jött „A hid". Vájjon „A hid" után jönni fog-e Tisza István gróf tragédiája és jöhet-e a Trianon utáni uj hid alkotásának megírása? A jubiláris előadás után pár napra a budapesti Pannónia szálló éttermének egyik csendes, meghitt részén ott láttam ülni „A hid" első jubileumát ünneplő szereplőket és a mü szerzőjét. Ha nem lettek volna vele olyan sokan, szerettem volna odamenni hozzá, hogy a magyar fájdalomtól könnyes szemmel megcsókoljam azt a kezet, mely „A hidat" megírta. R. Vozáry Aladár. !«■■ QcfjíffoP ®Eisr| vntpsí me&íefeis# || I, :' \ t UU ,. : , ., :, ' | 2. füzetét. || <tvi ef&fisc&t&sű. dtújj Mi V2*.20. Megjelenik havon int. ^ $ J aria'wazza-. A ,.(penéi& fk&i Sg részletes árjegyzékét. fiúm I fdkitíes % | $ í?raA(ü, Ma F-3T. '' í IBIHIBIIIIIIIBIIiyWiMTilBÍÍIIMttBB^í^iTliiriliiiiftiWT i
