Prágai Magyar Hirlap, 1925. december (4. évfolyam, 272-295 / 1015-1038. szám)

1925-12-06 / 277. (1020.) szám

s

Vasárnap december 6.

Tihanyi Lajosnál Párisban

Beszélgetés a nagyíelietségü slketnéma festővel

Pácéra

Halottak napja. A Zentralfriedhof hosszú altéiban süni emoeriö ncgek rajzanak. i:zek az élők. Az allék íoi mögött ismét ember-tömegek vannak, tizek nem rajzanak. Csendesek. Ezek a halottak. Az élők minden mozdulatukkal, szájnyílásukkal feltűnően, hangosan élnek. Egészen el vannak foglalva önmagukkal. Egyik kezükben koszorúkat tartanak, a másikban sonkászsemlét és jóizüen esznek. Folyton esznek. Úgy látszik,

mintha ez volna egyedüli életcéljuk és ténykedésük, hogy esznek. A simára hengerelt utakon ezrekre menő tömeg hullámzik és rágó álkapcákkal tüntet az élet mellett. A szemközti pádon öt gyerek ül és előttük áli boldogan mosolygó anyjuk. Ezek is esznek s az anya nagy szeretettel legelteti szemeit a nevető, rágó gyerekarcokon. Egész biztos, hogy már tegnap este megsúgta gyermekeinek a titkot, hogy ha jól viselik magukat s ha semmi közbe nem jön, úgy holnap mindannyian kijöhetnek vele a temetőbe, a nagyapa sírjához és ott fognak uzsonnázni... A nagyapa sírjánál... őszi majális.

Az egyik allé végében, az összehajtó sárga iák közt egy kő szürkéink. Egy sir. A követ most állították tizenhétezer hősi halott emlékének. A kő egyik oldalához egy szobor simul: egy fájdalmas asszonyarc, eltorzult, görbe vonások, meredt, hidegen bámuló szemek: egy ember arca, aki elfelejtett sirni... A kő többi része simára van csiszolva és üres. csak a homlokzatán áll egy mélyrevésett, aranyozott betüjü rövid írás: „Nie wieder Krieg..."

Ennyi az egész.

A követ íeketeruhás asszonyok s férfiak mozdulatlan tömege veszi körül. Csend van Mellettem egy öreg asszony áll, fekete kendő a fején, egy csipkés zsebkendő a kezében, amellyel buzgón törüli szipogó orrát.

— Szép — motyogja csendesen a szomszédjához — szép... de lássa, az öreg Hindenburg szobrát is ide tehették volna a sírra ... megemlékezésül ... hiszen szegény katonáinknak igazán ió apja volt.... — s az utolsó szónál elcsuk- lik a hangja, arcához szorítja kendőiét és csendesen sirni kezd ...

Ijedten nézek körül. Szemem aggodalmas vizsgálódással siklik végig a kő egyenes, nyugodt vonalain és kétségbeesetten keresem Hindenburg mellszobrát a Stahlhelmmel a fején... És katonáink jó apia tényleg nincs a síron. Se kicsiben, se életnagyságban... Sőt II. Vilmos, Hötzendorfi Conrad, Clcmenceau s a többiek mind — égjük sincs a síron ... Ezeket elfelejtették ... Végleg ... Ehelyett egy fájdalmas, beteg asszonyarc mered az élők fekete tömege felé, mint egykor keleten egy megtépett ruháju asszonyé, ki egy kereszt tövében siratta fiát... s a kő másik oldalán vésett betűkkel a három szó: „Nie wieder

Krieg..."

Eze'rkilencszázhuszonöt év telt el Krisztus születése óta és tizenhétezer s még egynéhány millió ember pusztult el, mig ezt a három szót köbe merték vésni egy elpusztult emberiség siria fölé...

Lassan nyílik az emberek szeme. Lassabban, mint az újszülött macskáké.

Bécs, 1925 november. (ember.)

Páris, december 4.

A modern magyar festészet ismerői jól tudják, hogy Tihanyi Lajos az uj magyar művészet egyik legérdekesebb egyénisége. Méltó társa Csontvárynak. aki monumentális primitivizmusával jelentkezett, továbbá a szeszélyes Gulácsynak és a futurista Kádár Bálának, ők négyen nagy tehetségű ,.zilált lelkek" a festők sorából, akik a külföld élénk érdeklődésére is számot tarthatnak.

Tihanyi. Az ember és a művész. Siket- néma. Furcsa, égető probléma ez. amely az egész szomorú emberi lét és a művészi alkotás gyökeréig nyúlik le. Egy ember, aki csak kínos erőfeszítéssel, dadogva tudja kifejezni homályos mondanivalóit, amelyeket senki sem ért. senki sem érthet át. Emberi lélek, amely végzetesen egyedüli, megíiasonlott, magárauíalt és külön életű. Egy külön világban él. Mások az érzései, mások a gondolatai, mint nekünk. Mellette édes női kacajok csilingelnek. fölületes. nagy képű szakértői kijelentések hangzanak el. amikből ő egy szót sem ért és csak idegesítik. De azért elnézően mosolyog és tovább mutogatja festményeit, amelyeket 100 dollárnál olcsóbban nem ad el, valamint a róluk készült fotográfiákat.

Képei, rajzai nem mások, mint kínzó, fájó disszonanciák összehangolása. Szent harmóniák, amelyek egy-egy tiszta, emelkedett hangulat tüze ben lobognak. És torz, és rut. és kificamított minden vonal, de kompozíció, de egység, de művészet. A disszonanciákból fájdalmasan, kinosan-édesen fakad föl az áhítozott megnyugvás, a harmónia.

Egyik csupa szív. csupa lélek képe láttán nem bírom megállni, tapintatlanul megkérdezem:

— Mit ér-zeít, mi-kor ezt fes-tet-te? — (pedig tudtam, hogy mit érzett).

De azt nem tudtam a kérdésem pillanatában, hogy a művészié!ek olyan, mint a mimóza keiyhe s a legcsekélyebb vigyázatlan érintésre félénken becsukódik. Tihanyi ösz- szerezzent. Mintha álomból ocsúdott volna föl. mint mindig, mikor hozzá szóbak:

— Hogy mit é-rez-tem? — É? görcsös védekezéssel: — Sem-mit. — És mosolyogni, nevetni próbál, hogy hogy lehet ilyet kérdezni.

Egv túlzottan merész elhibázott képet mutat, férfi, cukorsüvegszerii váltakkal.

A jelenlévő társaság proccai és ál műveltei terjedelmesen, kilószámra csodálják a munkát. Nekik mindegy, ha már itt vannak és nem értenek hozzá, legalább hangosan és ékesszólóan bámulnak. Mindegy, hogy mit. ők bámulnak.

Én azonban kereken ki szoktam mondani, amit gondolok.

Megkérdezem Tihanyit:

— Mond-ja, u-ram, mi-ért fest ilyen vál- la-kat?

Az intelligens társaság elszörnyed ekkora vakmerőség és hozzánemértés hallatára.

Tihanyi kifejti, hogy a kompozíció kívánja az expressziv hegyes vállat és hogy képének modellje egy rendkívül szép férfi és ő azért csinált neki ilyen vállat.

Nem jegyeztem meg, hogv a modell szépsége még nem ok rá. hogy a képet elrontsuk. Ellenkezőleg, igyekeztem kiengesztelni:

— Mondja, ugy-e, ki nem áll-hat-ja az ok-ve-tet-len-ke-dő kri-ti-ku-sokat?

Tihanyi meredten néz rám.

— Ok-ve-tet-len-ke-dő? — kérdezi rémülten.

— Igen.

—- Kri-fi-k'u-so-kat?

— Azt mondtam.

— Á, nem úgy kell azt érteni. — kiált föl szegény Tihanyi, már majdnem kétségbeesve.

A könyveket és folyóiratokat mutatja, amelyek munkásságára vonatkoznak.

A képekből, rajzokból, fotográfiákból könyvekből és folyóiratokból kibontakozik a művész egész egyénisége.

Nem akarom bolygatni a szubjektív vonatkozásokat. A művésznek nagyon is szívügye. nagyon is vigasztalása és temploma az ő ecsetje, palettája és vásznai.

Négy-öt éve van Párisban. Jóba van Bölöni Qyörgyékkel. Egy szép, elméljredő portréját mutatta Bölöni Györgyről. A portréra öntudatlanul saját titkos szomorúságát vetítette ki. Sokszor kiállított. Kiállító- helyek címeit adja meg. ahol vele egyivásu, hasonló törekvésű művészek állítanak ki.

Jelentéktelen, üres mondatok peregnek le Apály áll be a társalgásban.

Megkérdezem Tihanyit, hogy mit gondol a modern művészet jövőjéről?

Egyszerre mintha fölvillanyozták volna.

A kompozíció az istene. Ettől vár mindent, erre épít mindent. Kifejti, hogy minden folt, minden szin, minden vonal a maga helyén van, minden ritmus, minden hajtás ösztönösen egyensúlyba van hozva az ő képein, ezt elmagyarázni, megtanulni, összetákolni kizárt dolog, ezt csak égő, teremtő lázban megalkotni lehet. Szerinte a kompozíció lesz a jövő művészetének sarkalatos alapelve. Neves, beérkezett festőktől származó rosszul komponált képek illusztrációit keresi elő könyveiből és fölheviilten magyarázza, hogy hogyan esik, hogyan hull szét az össze nem való,'szervetlen a lkat elemekből összetákolt gíccs.

Körülötte iparkodó arcok negélyezík a megértési. Teremtő Úristen! Egy olyan csöpp kis festőt, mint Degas, nem birtak megérteni a kortársai. Most kezdjük kapis- kálni. Mit lehet várni az emberektől? Boldog az. akit legalább a megértés látszatának alamizsnájával megajándékoznak.

Káldor László.

Halálos éj

— Gyermekvers —

Jön, jön az este,

Elbái az élet.

Álomba esve Ájul a lélek.

Éjszaki széllel Jönnek a rémek.

Jön, jön az éjjel:

Éjszaka félek.

Éjszaka-tájon Csöndes az ember.

Nem jön az álom,

Nem jön a szender,

Este sötétjén A holt is éled,

Jön, jön, az éj, s éo Éjszaka lélek.

Jön, jön az este,

Gubbad a homály.

Lesve, ijesztve KörülíolydogáL Zug az éjszaka,

Huhog a madár.

Jaj, az éj maga Rémek szaka már.

itt van az éjfél,

Fekot»». süket.

Éji sötétnél Fut a rémület.

Rémület éjén Sírok hada jár.

Cscnt-hada étén Léptet a Halál.

Darvas János.

Prófé'aének Babilonban

Hirdessétek; a zászló lengjen! hirdessétek: dobok peregjenek! mert el fog veszni hamar Babylon és veszni fognak a hazug Istenek.

Ölő fegyver lesz jóson és bolondon, kitől megtörnek bűnös boldogok: nagy Harcos jö fel Jordán pompájából, szemében kárhozat lobog*

.Az Igazak, a gyöngék és szegények, az üldözöttek és az árvák megállnak majd Sión alatt s az ö nevét buzgón kiáltják.

Uj Ige lesz és uj Igazság,

Szentség, amelynek nem volt mása: szűz angyaloktól vont szekéren száll majd alá az uj frigyláda*

Hirdessétek: a dob peregjen! hirdessétek: a zászlók lengjenek! mert el fog veszni Immár Babylon és veszni fognak a hazug Istenek.

Gögh Illés.

A gyűrű

Irta: Egri Viktor.

Fábry Lajos álmatlanul töltötte az éjszakát és reggel gyomorbántalmakról, étvágytalanságról panaszkodott az öregasszonynak, aki nagy, háromszobás lakását tartotta rendben.

— Ne zab álljon annyi zsírosat, ha nem bírja a gyomra — felelt az öregasszony egykedvűen sok panaszára. — Hiszen csoda, hogy nem kapott rákot, vagy valami más nyavalyát attól a vendéglői kotyvaléktól! Az ilyen zsugori vénember, mint maga, sajnál egy morzsát hagyni a tányéron. Mindent megzabál, mert megfizette. B'zto- san megint borjucsülköt evett.

Fábry Lajos nem felelt, ami annyit jelentett, hogy az öregasszony eltalálta az igazságot.,

— Főzessen otthon, akkor aztán nem fog megfájdulni a gyomra és nem kesergi el az életét.

— Maga persze a gazdasszonyt Is kiválasztotta már számomra — felelt az öregur. — Na, abból nem eszik.

Egészen felélénkült, abbahagyta a kesorgést és tovább csipkedte a takarítónőt. Nem bánta, hogy zsugorinak keresztelte el és mocskos szájjal, mint valami egyenranguval beszél vele. Ezek a reggeli pörlekedések jóleső, meleg Izgalomba hozták eltompult vérét, mintha csak ilyenkor ébredt volna fejfájós, rossz éjszakák álmaiból, újra friss erő tért csuztól szaggatott esett tagjaiba. Komiszkodott, vérig sértette az öregasszonyt, aki majdnem ingyen szolgálta, valami furcsa, leplezetlen dühhel és titkos reménykedéssel, hátha nagy bajba keveredik és szüksége lesz állandó támaszra. Két évtizede tűrte az öregur rigolyáit; két évtizede zsómbelt, porolt vele és gondozta, anélkül, hogy egy lépéssel közelebb jutott volna céljához, de nem adta fel a reményt. Közben elkerülte figyelmét, hogy az öregur emberszámba se veszi és csak taktikázik, mm akarja bizalmatlanná tenni, mikor reggelente takarítás alatt szóba áll vele. Az öregur féltette tágas legénylakása rozoga bútorát és vagyont érő ritkaságait egyaránt. Tisztában volt takarítónője reménykedéseivel és értette módját rejtélyes, sejttető biztatásokkal megóvni olcsó munkaerejét . . .

A felügyelettel, óvódással eltelt az első óra, közben megreggelizett, — a tejet maga forralta, a kenyeret előző nap vásárolta a szomszéd péknél — és a levelekre, melyek íróasztalán hevertek, az öregasszony távozásáig nem gondolt. Akkor aztán megint elfogta a nyugtalanság. Két nap óta tartott ez az idegölő, Izgalmas állapot. Hasztalan futott már kora reggel az otthonából hasztalan járt más vendéglőbe, hogy az unokaöccse ne találja, a levelek elérték és csak bizonyos te kintetben nyomatékosabban hatottak, mint öccse személyes jelenléte. Ezek a sürgető levelek komoly veszéllyel fenyegették nyugalmát. Fontolóra kellett venni a legsürgősebb teendőket és it leghatékonyabb óvóintézkedéseket.- Később belátta, hogy fel kell hagynia a bujkálással; teljesen céltalan és gyerekes. A levelek itt vannak, azok elől nem szaladhatott meg és könyörtelenül jelentik, hogy odaát felgyülemlett a baj. Ma itt lesz a harmadik levél, minden rimánkodással még fenyegetőbb, mint az eddigiek és neki szótlanul tűrnie kell, hogy az öccse még nyíltabban ráháritsa a felelősséget. Levelek ellen nem tud védekezni, nem kérhet magyarázatot vagy haladékot. Két megoldás maradt: segíteni tárt karokkal, megadni mindazt, amiért az öccse könyörög, vagy nemet mondani, ridegen elzárkózni. De egyik lépéshez sem volt ereje és erélye; nem tudott és nm akart áldozatot hozni és nem zárkózhatott el a kérés elöl.

A délelőtt még eltelt valahogy ideges tervez- getéssel és tépelődéssel. Ilyenkor nem nyithatott rá az öccse, aki hivatalban volt és ez kissé megnyugtatta. De amint dél elmúlt és a szomszéd ház telekirodájából ebédre siettek a hivatalnokok, vége volt a rövid nyugalomnak. Nem birt maradni.

Egy csöndes kis korcsmában nagyétü, vállas munkásemberek, kikönyökölt ruháju kopott írnok- félék közt megebédelt. Kocsonyát és borjupöi-kö'- tet rendelt. A sok izgalom most is elvette étvágyát és már az első falat után megfájdult a gyomra, de azért mindent könyörtelenül magába gyűrt

Mihelyt elmúlt a veszélyes idő, megszabadult a görcstől és valami jótékony, kéjes érzés öntötte el a testét. A levelek a zsebében voltak de mintha csöpp gondot sem okoztak volna már. Nem okoskodott többet, belátta, hogy teljesen céltalan ez a bujkálás. Fel kell keresnie az öccsét, ez az egyetlen módja, hogy eredményesen kivédje támadását.

Nem sietett. Volt ideje bőven. A hídon megállt és a lomha ezüstsztirke vízben lassan í If 1" vonszolódó hajót nézte Megfeszített vaskőiéi k három mélyen járó uszályt húztak és fehér tajtékos hullámokban örvénylett a viz a csavar sus- torgó csapásai alatt. Szemben, a pesti parton, hosszú sorban szikráztak az ablakok a napsütésben és a fák őszies rozsdását ga szinpompában tarkállottak a sok szürkeség közt. A Zoltán-utcai hajóállomásról túlzsúfolt propeller indult el éppen, a hid rengett a sok rohanó járműtől. Az öregur arca elkomorult; egyszerre megszakadt benne és körűié is a nyugalom; itt volt ez a gyűlölt tülekedés és értelmetlen zavar. Csupa sietős idegen; lökdöső, sápadt, hajszolt emberek.

Tovább ment és elméje lázas munkára feszült. Felvette a pesti oldal könvörtélén, gyűlöletes élettempóját. Szinte futva tette meg az utat a Rákóczi-uig. valami homályos kinzó sejtelemmel eltelve. Ismerősökkel nem találkozott ezekben az idegen utcákban; ez is megzavarta.

Végre fellelte a házat, ahol Bálint, az unokaöccse lakott és fclvánszorgott a negyedik emeletre. Csöngetésére Bálint felesége nyitott ajtót. Hirtelen valami átbillenés történt benne, amint öreg, elgyengült szemelve! a sötét előszobában észrevette, hogy az asszonjr anyai örömöknek néz elébe és lebetegedésének napjától már kevés idő választhatta el.

A baj tehát sokkal kisebb, állapította meg magában; kicsit gyorsan jött ez a második gyerek, — különös, hogy két hónapnál ezelőtt, mikor utoljára itt járt. nem tűnt fel a terhesség — nagyon könnyelműek ezek a fiatalok. Még ott az előszobában, mialatt a felöltőjét levetette, elintézte magával, hogy semmi szin alatt nem támogatja pénzzel ezt a könnyelműséget.

— Bálint itthon van. — mondta az asszony, riadt, szomoru szemét ráemelvc és furcsa mozdulattal a kezére hajolt.

Ekkor már Bálint, is kijött az öregur elé és bevezette az ebédlőbe. Az öiegurat aggaszfotta. hogy az asszony ünnepélyesen magukra hagyja őket.

— Megkaptam két leveledet, olyan sürgős neked a dolog? — kezdte nagv komolyan és a pamlag sarkába bujt, egészen meglapult, úgy nézett fel félénken, betegesen nyöszörögve az öcscsér e.

— Hármat, Lajos bácsi. Ma délben Is kerestem . . .

— Úgy! Azt nem olvastam. Én nem érek rá délben hazamenni, annyi a dolgom, fiam. Most is két napig majd lejártam a lábamat.

Azzal elkezdte a panaszt. Budai villáján kívül két bérháza volt, azokra csak ráfizetett, a

rengeteg százfajta adó és a tatarozások felemésztették a béreket, a hadtkölcsönök ügyében már semmi jót nem várhat, a több1' papír napről-napra értéktelenedik, nincs már öröme ebből a zaklatott, szegényes életéből.

Bálint ideges utálkozással hallgatta ezt a siránkozást. Nem várt tőle mást. összeszoritott foggal tűrt és elszántan várt Harcot akart, a végsővel számolt és el volt készülve a legrosz- szabbra Dac. gyűlölet és erély sugárzott máskor oly szolid és ál ma tag arcából.

— Lajos bácsi, értsen meg — vágott türelmét vesztbe az öregur szavába — ón ezt mind százszor hallottam magától. Akkor se hittem, most még inkább nem hiszem! . . . Kérem maradjon ülve. Tudom, goromba vagyok! Ped!g ez csak őszinteség. Nem kérek elnézést. Ha talán látnék még mentséget, türelmesen és- alázatosan tovább hallgatnám panaszát. Azt akarom, hogy végre tisztán lásson: én nem alakoskodom Értse meg. azért kerestem fel, mert szükségem van támaszára és erre esküszöm, innen nem fog elmenni, mielőtt meg nem hallgat! Segíteni fog rajtam, muszáj. Istenemre, nincs más mentség!

— De fiam, nem értem, mit akarsz? — dadogta az öregur. Elkábitotta ez a szokatlan és heves támadás. Erre nem számított. Nagyon gyámoltalanul, esdő tekintettel nézett körül; iszonyúan bánta már. hogy eljött és tűrnie kell öccse durvaságait.

— Olyan két napom volt, amilyet sose élhetett át, — mondta Bálint lecsendesedve. —- Csúnyán, nagyon csúnyán áll az ügyem.

— Nekem semmim sincs, azt .zázszor megmondtam. Hagyd békén... Ha nem akarod hát ne hidd! — felelt hűvösen az öregur. Bálint keserűen felnevetett.

— Jó, hát elhiszem, mert olyan nagyon akarja... Van más, ha nincs pénze Egy képpel, egy ritkasággal meg tud menteni .. De hogy tisztán lásson: már azt se bánom, ha nem segit... Ismerem jól, kevés a reményem! De ma legalább végezni fogunk, elszámolunk. Annyi bizonyos hogy bolondot teszek, de legalább vége lesz ennek a kínlódásnak.

— Te, bolond! — kiáltott fel az ö_cgui és reszketve az ajtóhoz támoljgott. Észrevette a revolvert az öccse kezében.

Maradni! — parancsolt rá Bálint, mire ká- bultan visszarogyott a pamlagra. - Önhöz, nem nyúlok, annyi eszem még maradt Nem. egv haja- szála scni fog meggörbülni, elmehet, akár ebben