Prágai Magyar Hirlap, 1925. december (4. évfolyam, 272-295 / 1015-1038. szám)
1925-12-25 / 292. (1035.) szám
Péntek, december 25. 23 Mécs László legújabb versei Kössétek meg a partokatl Az én családfám Hegyi folyók zord köbilincse köríti a hős férfi lelkét, gyémánt-szikiás az ágya, partja: feszülnek, forrnak vad vizek s úgy gördül benne bérei kincse: arany, gyémántok, türklszek . . , Te nem születtél óriásnak? Csináltass szárnyas csodahocskorí: s méríöldeseí fogsz lépni szintén . A fogaid korhadt korunk fanyarságába belevásíak? Magunk legyünk ön-doktorunk! A mi korunk: lapá'yos róna, lázárja szent égrttörésnek nagy orma Célnak, Akaratnak . . „ Itt nincsen hősi feszülés! Tán az egy kommunizmus volna, (Hegy-vajúdás: egérszülés . . .) Folyók vagyunk sáros lapá'yon: iszap a lelkünk ágya, partja, piszkos hullámok hömpölyögnek: kevélység, bujaság, harag . . . És hogy e íörte’em ne fájjon: rászánnak színes madarak . . . Beomlaiiak a puha partok, a szenvedélyek ki-kicsapnak: s az árvizes mocsárban állnak a templomok s az iskolák, a szép szere’mi tündér-parkok, a könyvtárak meg a Család . . . Mocsár-szaguak a vetések, a szerelem szép májusfája, az uj bölcsök csöpp csecsemője s a mindennapi kenyerünk, a kínok és a szenvedések, miket pezsgőben lenyelünk ... Testvérek, meddig? mit akartok? Az omló partot kötn' szokják: bedugványoznak nyárfát, fűzfát. A vállalókon a kereszt: kössétek meg a puha partot, plántáljátok: gyökért ^eszi . . . Az omló partba ültessé'ek a Nyolc Boldogság égi fáit: üldöztetést az igazságért, a sírást és alázatot: hajszálcsövön fölszivják nékíek a piszkot és gyalázatot. Az életemnek hangszerén a mérhetetlen Alult Ízen ... Ez egyszer nem leszek szerény: a családfámmal eldicsekszem ... Bár korcs gyümölcs vagyok: a fa vérét megérzed az izén... Az én családfám: a Kereszt S Ádámtól minden szenvedés, mint misztikus szöllögerezd csüng rajta ... Ebből sajtolódik az élet mámoros bora s minden teremtés, magvetés ... Az ősöm legrégibb: a Nép! Gúlát rakott a fáraó: ő volt a malter, tégla, gép ... Gyöngyöt raboltak a királyok: ő evező, meg kedvező szél volt, meg árboc, meg hajó.., Ö volt a hullám és a part, nrg zúgott a történelem ,.. fia barc volt: testvérébe mart: — s íródeákok följegyezték, hogy Caezár, vagy Napóleon győzelmet nyert ellenfelei!... Korbácsolták a gazdagok: — de ö csak szántott és rakott arany- meg buza-asztagot .. Mezítelen volt szörnyű Izma, bár selymet szőtt. És éhezett, míg főzött úri abrakot... Kunyhóban hált. De várakat, kéjházat, fürdőt épített és templomot, meg gyárakat. — S íródeákok följegyezték: hogy bölcs Salamon épített az Urnák házat... Égi tett!! Mind a szelídek, könnyezők, kik tudtak tűrni hősien, irgalmasok és chezök, kik éhezték az igazságot, a jóságot s a kenyeret: ezek mind, mind az Őseim... Nagy tenger ... könnytől keserű, de benne oldott gyöngy-anyag: elosztva, édesség, derű. mit gyönggyé gyűjtött égi kagyló: fiat fogant a Szűz Anya És megszületett Jézusunk ... A tenger így csinált csodát! Ő benne Istent szült a Nép. Szelídek, önként-os*obák hulláma volt az Isten-ember: rnelv fölcsapott és ég‘g ért s a föld felett megnyílt az ég,.. Megölték öt a gazdagok. De a keresztfa égbe nőtt s leverte a hamis napot... Azóta a családién csüngő Krisztus-szív lett a földi Nap s ránéznek minden szenvedők,.. A lelkek partja megketnényfll, a szenvedélyek formát kapnak s úgy hajtják majd a Csoda-malmot melyből arany hull és kenyér s virágokat dobál a Napnak az eddig gyilkoló tenyér . . . ... Az én családfám: a Kereszt. A Jóság és a Szenvedés, mint misztikus szöllögerezd csüng rajta .. Ebből sajtolódik az élet mámoros bora s minden teremtés magvetés... hogy egész életemet föláldoztam egy embernek, akit nem szerettem. Ugy-e, esztelenség volt, István? Most már talán minden késő és az elkövetett hibát nem lehet jóvátenni. Ugy-e, István? A kritikus a csöngettyiire nézett vágya- kozón és nem felelt semmit. Izolda egyre beszélt és a jelzőharang nem szólalt meg. Hirtelen kicsapódott a vendéglő ajtaja és hangos beszé’getéssel párok és kisebb-na- gvo-bb társaságok jöttek be egymás után. A nők színházi belépőben, a férfiak a vállukra vetett szijjas látcsővel. Bódog csak most eszmélt rá. hogy vége az előadásnak és hogy a nép árad ki a színházból. De hát a csengettyű, amelynek a szavát epedve várta? ... A vendéglős épp a kritikus asztala előtt ficánkolt. — Hallja — szólt rá Bódog —,* amaga csengettyűje megbukott a premieren. Maga miatt nem láttam a darab végét és most hogy irok róla? — Nem szó:t a csengettyű? — csodálkozott a vendéglős, — úgy látszik, nincs áram ... — Fizetek! — kiáltotta dühösen a kritikus. Aztán enyhébb hangon szólt az asz- szonyhoz: — Bocsásson meg, Izolda, de Írnom kell erről a darabról... be kell mennem sürgősen a szerkesztőségbe ... mert már későn van ... Csak tudnám, hol a szemüvegem? Bódog idegesen tapogatta zsebeit, Izolda pedig, aki egészen kiesett a szerepéből, némán és tanácstalanul nézte a kritikust. — Hopp. megvan! — szólt Bódog. — A szemüvegemet letettem az igazgató páholyában ... De a színházat azóta becsukták. Most mi lesz velem? — Bocsásson meg. dadogta Izolda. — Én vagyok mindennek az oka! — Nem, nem. Izolda, — felelte a kritikus. — A gazdasszonyom elfelejtette beletenni zsebembe a pótszemüveget. — Ha kívánja ... én elhozhatom ... a lakásáról... — Fzt csak nem kívánhatom magától, Izolda! — Nem, nem, én elhozom magának — szólt Izolda és már föl is kelt- — Mit mondjak a gazdasszonynak? — Ne mondjon semmit. Harap! Fölmondtám neki. Holnap elhagyja az állását. — Elhagyja az állását? — mondta Izolda és elnézett révedezve a levegőbe. — Ide hozzam a szemüveget? — Nem, hanem a szerkesztőségbe ... Tudja, hol van a szerkesztőségem? — Tudom, — mosolygott Izolda. — És a lakásomat is tudja? — Mindent tudok! — felelte Izolda és elsietett. A kritikus eltűnődött: — Miért ne? ... Miért ne lehetne Izolda a gazdasszonyom?... És igv lett a „Topáz“ múzsájából a kritikus házvezetőnője. Tűz volt... A félrevert harang riadtan kongott, mint bomlott szive beteg éjszakának . , . Telt csűrök égtek, gazdag asztagok. A szél széthordta már a füstszagot s megvakitotta fent a holdkorongot, Pár perc . . . Hamar-kezü láng-építészek lüzistenek több tornyot építettek: alu'ról egyre jött a láng sereg, tűztornyok nőttek s párkányuk felett a hold csüngött mint égő íecskefészek . . . Lent hangyabolyként ember-raj gomolygott: a kunyhók csúcsán e’szánt arcú gazdák, mások lovat mentettek, ökröket, síró asszonynép dézsát, vödröket cipelt jajgatva ugyanazt a dolgot. Fgy öreg néni, szent rózsafüzéres, ki minden ha’doklókat véglgvlrraszt, halottat mosdat s újszülötteket, a íakziban mókát mond, vicceket s ki minden jóban-rosszban összeérez: most nagy kereszttel jött soványka vállán, az égő csűr s a ház közé leszúrta a sárba, hogy elűzze a tüzet . . . Csodát igézve hivía a Szüzet: s a szél megfordult más égtájra szállván . . . Az udvarán egy tönkön ült a gazda s kihivó daccal nézte csűrje vesztét ökölé markolászva tenyerét, mellyel, hogy kikaparja kenyerét, beleszántott a pacsirtás tavaszba . . . Kaza’ban volt egy évi veritéke, nap csókos rétek édes széna-álma: taplisthatóvá harcolt Szorgalom . . . S most itt ez őrült, vad vörös malom: periévé, füstié őrii s vége, vége . . . Tévedt tinóját terelték a vének. Villámgyorsan felá’It, hogy észrevette, káromkodott keserveset, nagyot: „Ha már az Isten enned nem hagyott, most odaadjak néki pecsenyének! . . s az égő csűrbe verte egy husánggal . . . Fé’elmetes volt, mint az ezeréves, keletről idetévedt ős Paraszt, ki végigszántott ezer őszt-tavaszt s leégett minden csűrje szörnyű lánggal . . Aztán fe’álít a Tisza—Duna-tájon, midőn üszők lett kazla, fája, csűrje, káromkodott keserveset, nagyot s amit a vörös tűzvész meghagyott: a tüzbe dobta szivét, hogy ne fájjon . . . Mennyország a földön — Karácsonyi álom. — Irta: Lörinczy György. Kemény, jóformán szigorú tél kérlelhetetlen karmai iojtogatják a világot Odaförin az égen sötét, komor fellegek omolnak szét és eltakarják a végtelenséget a földi halandók szeme elől. A felhők mögött azonban, a mennyei birodalom örök nyarában vidám trombiták harsognak és a csillagok milliói között pásztortüzek és betlenemi tüzek lobognak föl. üyorsszárnyu angyalok, kezükben égő fáklyával suhannak el a felhőkön. N így, megrakott, virágos társzekerekre halmozzák Jézus karácsonyi málháit, hogy leszállítsák a tóidon imádkozó gyermekek ünnepére. Kócoshaju, síró-rívó, kényesen nyafogó, tarkaviganós bábukat, villámos bádogvasutakat, ugráló majmokat és egyéb karácsonyi komédiásokat, halomba rendezve és körülcicomázva aranydióval, mogyoróval, meleg téli ruhával. A mennyország karácsonyi raktárában minden van. B ez aztán a vásár! Még a régi csuíondáros közmondást is megfordítják: ma ingyen, holnap pénzért. Sőt talán még holnap is ingyen. Jézuska sose szerette a kufáro- kat, a jókedvű adakozót' annál jobban. Az angyalok királynője előtt egymásután jelennek meg az ég angyalai. Valamennyien a földre kívánkoznak, karácsonyi látogatóba, many- nyei követnek, ajándékszállítónak. Azért jönnek, hogy meghallgassák a királynő utasításait és parancsait. A királynő már bele is fáradt. A parancsolásba is elfárad az ember, nemcsak az engedelmeskedésbe. S a fehérszárnyu és fehérszivü, kékszemü kis követek csak nem fogynak el. Nagykésőn vézna kis angyalra kerül a sor. Sovány vállacskáin fázósan húzza össze puha Llleg- köpenyét Didereg. Foga vacog S a királynő szánakozva néz rá. — Kis lányom, talán valami bajod van? Ha beteg vagy, akkor nem bocsáthatlak olyan nagy útra. A föld messze van. Az angyal összekulcsolta csontos kezecskéit. Kékespirosan marta őket a fagy. — Nincs nekem semmi bajom, fölséges királynő. Csak ha eszembe jut az a keserves éjszaka, mikor a földró1 idekerültem még most is megdermedek. Jégnek érzem az ujjaimat s a torkomban mintha csak halszálka akadt volna meg. — Milyen éjszaka volt az? — csodálkozott a királynő. — Ki vagy te? Az angyalka bánatosan horgásztattá le szomorú fejecskéjét. — Lám, már te se ismersz meg, angyalok királynéja! Különben . . hiszen a földön se igen ismert engem senkisem! Nem takart be senkise. Anyai kéz sem simogatott. Meleg leves sohase várt.., — Árva vagy? — Árva. A legárvább A palotákban, amik körül őgyelcgtera, meleg szobát és meleg szivet keresve, ragyogtad: a karácsonyi lángok Buzgó énekek zepdültek föl Isten magasztalására . . Én meg azalatt ott fagytam meg az utcasarkon, ahol naphosszat gyufát árultam. Az utolsó szál gyufákat egymásután gyújtogattam meg, hogy összegémberedett ujjaimat melengessem és ehiz- zem a fagy rémségét. De a gyufák elfogytak és a fagy diadalmasan ott maradt. A királynő láthatóan fölindult. Meghatotta a bús emlékezés.
