Prágai Magyar Hirlap, 1925. december (4. évfolyam, 272-295 / 1015-1038. szám)

1925-12-25 / 292. (1035.) szám

• ) ( % . • ú Péntek december 7*. ték bennünk a vágyat minden nemes és jó iránt, ahol örök el jegyzettjei lettünk egy esz­mének, amelyik szép, magasztos, szent marad, ha százszor feszttsd-meget kiáltanak is felénk érte. Lehetett-e máskép? Vértanuk véréröl megszentelt Eperjes! Adhattál te mást, mint szénit örökségedet? S változhatnak-e úgy az idők, hogy ezt az örökrészt el lehessen dobni? Nem! Százszor nem! Aki levegődet sziv- ta Eperjes, s évek múltával visszatér, érzi, tudja, hogy a kötelesség, mit te oltottál a lé­lekbe, egy életre szól és alóla nincs {eloldo­zás. Akkor sem, ha száz szint változtat mint a kaméleon. Akkor sem, ha más hangok kel­nek benned, mert az emberi hangnál sokkal- sokkal erősebb a rögök hangja és amit azok mesélnek, azt elnémittatni nem lehet. Fény gyűl ki az éjszakában ... A kollé­gium ünnepel... Hymnuszt énekelnek s áll­va hallgatja ünneplő sokaság ... Idegen han­gok mégis ismerősök ... és hallgatjuk áhítat­tal, testvér nép imája száll az Égnek ... és a lelkünk elszorul s a finn nemzeti ima hangjai mellett egy drága, tiltottt imára gondolunk. Aranytoilu kis csalogány dalol —- bájos szelid kis asszonyvirág, akit azért adott né- künk az égi kegyelem, hogy a bánatunk széppé, szelíddé finomodjék dalának szár­nyain, hogy az örömünk tombolya, kacagva gyöngyözzék az Ég felé. Hegedű sir művészi kézben, majd mesét kapunk ... melegszívű ember mesél csodavi­lágról, hol hóban, fagyban, ezer virág nyit, hol nincs tolvaj nincs gyilkos, hol szeretet van, megbecsülés. Egy zuga ennek az ellen­ségekkel telt földnek, honnan testvérkezek nyúlnak felénk, ahol szeretik, édes meleg szeretettel szeretik a magyart Éjféli napfény csodás hazája: Finnország —a lelkünk ezer virágot nyitott, úgy záporozta rád a mese nyomán. Finn dalok kelnek a férfikar ajkán, finom lágy hangok, mint egy -messzeröppenö só­haj... erősek dübörgők, mint a tomboló vi­har. Csodálatosan fegyelmezett kar, mint ha egy ember énekelne, olyan tökéletes a hangok egybeolvadása. Fehér asztal körül ül Eperjes, a régi, amelyik itj. Nézem a sok kedves arcot és ügy érzem, talán el sem mentem soha. A leg­szebb asszony most is a legszebb s hiába mondja, nem hiszem, hogy nagymama lett. És az a bájos, búzavirág szemű kis leány nem velem ült-e az iskolapadban? — Nem, — a mamája volt látom már s amint egymás mel­lett áll anya és leányka, — a szép nyár és a legszebb tavasz, — akkor látom, hogy netn csak rossz álom volt küzdelem teljes eszten­dők sora. A legszebb jogász — sok kis lány- szfvnek volt titkos álma — ezüstfehér fejjel áll elém s a másik hiába szeretné letagadná idők múlását, —- megcsipkedte ám halántékát a dér! Felsír a cigány muzsikája. Mulat a régi Eperjes — a drága. Mikor utoljára láttam, virágzó tavasz volt minden — a lelkem — a város — az emberek! Most? Szinpompás őszben láttam újra, ragyogóan, fénylőn, gyö­nyörűn. Müvészkézbe kerül a cigány hegedűje, kuruc nóta sir az éjszakába, dalol az arany- tollú csalogány. Komor professzor fiatal lesz újra és kacag a művész, a tanár, az embe­rek. Ejh!! Sohasem halunk meg!... Semmi sem igaz, ami keserű, minden igaz, ami ka­cagó és vidám. Nem igaz a tél dere a fejeken lesimul a gond homlokokról — az élet szép, az élet gyönyörű. Nem igaz, hogy elmúlt a tavasz, nem igaz, hogy őszbe hajlott a nyár. Nem igaz, hogy szint változtattál Eperjes, — drága álomváros, olyan vagy, mint régen... Talán csak a hangos életkedvedet tompitotía, fino­mította le az idő, csak az örömöd vált bánat­tá, de ez a bánat termékenyítő eső, mely után gazdag virágpompába borul a lelked. Nem igaz, Eperjes, hogy meghalt benned a magyar mese s hogy elfogyott a magyar nóta. Amig él benned egy ember, aki mesélni tud, — amíg virraszt az éjszakában az, akire Isten kegyelme a virrasztást bízta, — addig Eperjes az vagy, az maradsz, ami voltál ré­gen. Messze világitó láng az éjszakában, a pusztaságban haza hívogató hang, lágyan si­mogató anyakéz. A külsőd változott csak, Eperjes, a ru­hád, — a lelked változatlanul épen őrzi ősi örökségét. i A régi álmokat nem adtad vissza édes szép városom. Az ifjúságom, bohó remény­ségem, tizenhat éves lelkem ott maradt ná­lad, de cserébe nékem adtad a bánatot, a da­lod, a meséd. Reménységet adtál és azt a tudatot, hogy ami gyémánt volt, az nem lesz, nem lehet hitvány kaviccsá soha. Ave Eperjes! Lelkem legszentebb érzé­sével köszöntelek. Madame sans géné. A illéssé vált és lnl ebemet-dinek, hol feltárnál- inak hirdetett „genfi jegyzőkönyv44 óta három jelszó uralkodott a nemzetközi életben. Egyik a biztosság (sécurité) a másik a döntő bíróság (Oour d'arbitrage) s a har­madik a fegyverkezés csökkentése (Désar- meinent). A „biztosság44 jelszava ma már nagy­sikerekre mutathat, mert a locarnói biztos­sági szerződést ma az egész Európa biz­tosságának színében ragyogtatják, a döntő bí­ráskodás térfoglalása pedig a szerződések egész légiójában vonul fel előttünk — csak a harmadik a „fegyverkezés csökkentése44 húzódott, vonődott, néha kissé sürgött-for- gott, de ez a sürgés-forgás magva a semmivel volt egyenlő. Ameddig mi, a „legyőzött álla­mok44 sürgettük a paktum közismert 8-ik cikkének teljesítését, a döntő fényezők vá­lasza erre az volt, hogy nem lehe-t addig le­szerelésről beszélni, rnig nincsenek „biztos­sági44 szerződések és nem vetik magukat alá az államok vitás ügyeik elintézésénél a kö­telező döntő bíráskodásnak. Ezek — mondot­ták — a nélkülözhetetlen előfeltételei a ka­tonai létszám és felszerelés arányos csök­kentésének. Ezekkel az előfeltételekkel te­lített állásponttal szemben is, a legyőzött és teljesen leszerelt államok bátrak voltunk ar­ra hivatkozni, hogy ilyen előfeltételeket az arányos leszerelésnek sem a nagy egyezségok­mány (paktum) sem a Páris körüli Bourbon- lakokban létrejött szerződések nem tartal­maznak. Ellenkezőleg a paktum 8. §-a minden előfeltételtől függetlenül rendeli el a £SÖk-i kentést. A békeszerződések azonban nagyon siettek, mert ezek a legyőzött államok le­szerelését egész a védtelenségig elrendelték és végre is hajtották erősen vexatórius el­lenőrzés mellett. A győző hatalmak bármennyire emlegetik is szünet nélkül a háborút befejező szerző­déseik érinthetetlens-égét és teljesítési kötele­zettségét — maguk nem jártak elő jó példával a fegyverkezés csökkentése kérdésében, mert a 8-ik cikkben lefektetett nemzetközi leszere­lési rendszerből semmit sem látunk. Ellenben látunk nagy arányban felfegyverzett, a háború előtti katonai állományokat és felszerelése­ket is meghaladó katonai felkészültséget. Lá­tunk valóságos imperiaüsztikus felvonulást. Látunk kis államokat, melyek gazdasági erőiket meghaladó mililarizmusban keresik államaik biztosságát. A legyőzött és állig felfegyverkezett ál­lamok szomszédságában élő államok hiába várták a 8-ik cikk erélyes végrehajtását. Hiába hivatkoztak arra, hogy a biztosságról már a paktum 16-ik cikke intézkedett, hogy a 8-ik cikk nincs külön feltételekhez kötve, a világot vezető döntő körök a regionális kü­lön szerződések szükségessége mellet fog­laltak állást. Nem igen gondoltak arra, hogy tulajdonképpen a nemzetközi biztosság alap­jául rendelt paktumot szállítják alá, mert ezzel elismerik, hogy a paktum és a békeszerződések nem az az alap, mellyel a nemzetközi biztosság a nemzetek szövetsége keretében fenn­tartható. Elfeledték, hogy a paktum világ-békét hirdető rendeltetésének tekintélyét sérti az, hogy nem ott, de a regionális szerződésekben látják a nemzetközi biztosság biztosítékát. Most már ott vagyunk, hogy a nemzetközi biztosság területén a regionális szerződéseké a vezető szerep. Ily helyzetben most már a locarnói szer­ződés után nem lehet ismét újabb és újabb elő­feltételeket felállítani, melyektől a paktum 8-ik cikkének végrehajtása függővé tétetik. Most már itt az ideje, hogy komolyabban kell fog­lalkozni a fegyverkezést csökentő konferen­cia előkészítésével, mint az edd:g történt, midőn az egész sürgés-forgás e kérdés kö­rül a vegyes és nem vegyes bizottságok és albizottságok, kormányvélemények gyűjtésé­nek felvonultatásában merült ki. Ezért öröm­mel vettünk tudomást arról, hogy Apponyi Albert grófnak a nemzetek szövetsége szep­temberi közgyűlésén tett indítványa, mely­ben. sürgette a leszerelési konferenciának megtartását és ennek elódázását megakadá­lyozandó azt kérte, hogy legalább minél előbb a konferencia előkészítésére bizottság küldessék ki. Örömünket fokozta, hogy ez az indítvány nem talált süket fülekre, mert a nemzetek tanácsa most néhány nap előtt már határozott is az előkészítő bizottság megala­kítása és a megtartandó nagy konferencia programjára nézve. t Ebben a munkában, úgy látjuk a tudósítá­sokból, Benes urnák nrnt előadónak jutott a főszerep. Mindenesetre az ő kivá’ó személyé­nek nagy befolyása volt úgy az előkészítő bizottság összetételének — mint a tervezett konferencia munkarendjének megállapításá­ban. Az közismert volt, hogy a kormányok a tervezett konferenciára külön munkaprogra­mot készítettek. Most Benes ur jelentéséből azt is tudjuk, hogy az angol, francia és spa­nyol delegáció által készített kérdőpomok összeolvasztása az, amit a tanács elfogadott. A munkaterv alapgondolata némileg módo­sítva — Benes ur jelentése szerint — Francia- országé. Érdemes megismerni azt a hét kér­dőpontot, melyet elfogadtak. Ha végigtekin­tek ezeken a kérdőponíokon, az jut eszem­be, nem fognak-e a hegyek egeret szülni. Annyira körül van bástyázva minden kérdés, hogy a „csökkentés44 eszméjét nehéz lesz meg­találni. Kissé doktrínái ize van az első kér­désnek, mely igen könnyedén így szól: „Tulajdonképpen mi is az a fegyverke­zés csökkentése44? Erre igazán csak az a megfelelő megjegyzés, — hogy hosszú éveken át mit dolgoztak e bi­zottságok — hogyha csak most akarják meg­határozni: mi is az a fegyverkezési csök­kentés? Ezt a kérdési kibővíti az a kivánalom, hogy definiálni kell azokat a katonai, gazda­sági, földrajzi elemeket melyektől a fegyveres erő a háború alatt függ. Meg kell határozni a felkészültség különös elemeit a békében, a felszerelés különböző kategóriáit (szárazföldi, tengeri, légi kategóriák) az ujoncozási mód­szert, a kiképzést stb. Mindenesetre ez az első kérdés igen al­kalmas lesz — ha szükségessé válik az eset­leges halogatás •— hónapokig tartó szóbe­szédre. Érdekes a második kérdés, — mely arra kér a konferenciától választ, hogy csak a békebeli fegyverkezés csökkenteséről lehet-e szó — vagy a háborús fegyverkezésről is? A harmadik kérdés igen fontos, meri arra a kérdésre kell válaszolni a konferenciának, minő szabályokat kell követni a különböző államok fegyverkezési állapotának összeha­sonlításánál. Nehogy túlságosan gyakorlatiak legye­nek a kérdések — ott van azonnal a negye­dik kérdés, mely arra kér konferenciális vá­laszt, hogy lehet-e beszélni támadó- vagy védelmi felkészültségről? Az ötödik kérdés igen tartalmas, mert ez a kérdés azoknak az alaptételeknek megjelölését kívánja az ösz- szehivandó konferenciától, amelyek szerint a fegyverkezés arányos terjedelme megállapít­ható, ha a lakosság számát, a földrajzi helyze­tet, a vasúti és hajózási összeköttetést, a ha­tárok sajátszerü jellegét, a fontos központo­kat és azokat a feltételeket vesszük számítás­ba, melyeket a békeíelszerelésböl a háborús felszerelésbe való átmeneteinél különösen figyelembe kell venni. Mint szerény kiegészí­tő kérdés csatlakozik az említett kérdések­hez az, mily mérvben függ valamely állam biztossága attól a segélytől, melyben az ál­lam megtámadás esetén a népszövetségi pak­tum alapján részesülne? A hatodik kérdés föl­veti azt a kérdést, lehet-e a polgári és kato­nai léghajózás között különbséget tenni. A kérdőpontok legvégére maradt az a kérdés, hogy lehetséges-e regionális fegyverkezési csökkentés és lehet-e ezen át az általános fegyverkezési csökkentésig jutni? íme itt van az összehivandé konferencia programja kérdésekben. Kérdezni mindenesetre könnyebb, mint felelni, ha nagy reményekkel nem is tekint­hetek a konferencia eredményére, de tagad­hatatlanul nagy lépést fog jelenteni, ha végre világkonferencia fog behatóan foglalkozni a fegyverkezés csökkentésének igazán világ- kérdésével. Azt határozottan kijelenthetjük, hogy a programba vett kérdések nem újak, sőt na­gyon is ismertek, sőt a nemzetközi társa­dalmi testületek, az interparlamentáris unió magas színvonalú tárgyalással és határo­zatokkal járultak a fegyverkezés csökkentese kérdésének megvilágításához. Ezek a tárgya­lások és meglehetős bő és több irányban ma­gas színvonalú irodalom értékes alátámasz­tás t nyújtanak a megnyugtató megoldáshoz. Azon nem kételkedem, hogy majd a konferen­ciára Magyarország is kap meghívást. Mi igazán tudunk saját tapasztalatunkból be­szélni arról a védtelenség határáig menő le­szerelésről, melyben részesültünk. Nem hall­gathatom el azonban, hogy nem tudom a nagy diplomáciai okot, miért hagyták ki Magyar- országot az előkészítő bizottságból, mely 1926. február hó 15-én már megkezdi működését Genfben. Midőn ezeket a sorokat Írom, azt olvasom, hogy tizenhat á Jlam meghívását a nemzetek tanácsa már vég lég megállapította. A nemzetek szövetségi taanr jcsának tagállamai és még Bulgária, Einnorszá g, Hollandia, Len­gyelország és Jugoszlávia vannak meghiva. Ezeken kívül megbízták a jiemzetek szövet­ségének tanácselnökét azz;*'!, hogy hívja meg az előkészítő bizottságba ! Németországot, az Egyesült Államokat és Szotejet Oroszországot is azzal, hogy résztvegjr enek a munkában. A legyőzött államokból st:m Ausztriát, sem Magyarországot nem hivtÖ k meg. Mi azonban úgy érezzük, hogy azt a?, államot, amelynek képviselője és éppen Aj >ponyi Albert gróf volt az, aki sürgette az • előkészítő bizottság megalakítását és az eJő-J lészités munkájának komoly felvételét — és amely állam lefegy­verezve teljes védtelens'^gben áll hatalmasan felfegyverezett szomszédjai között, helye­sebb lett volna meghívni t mint mellőzni. Előt­tem ismeretlen a mellőii és oka — ezért en­nek bővebb kritikájába 15 iem bocsátkozhatom. wwRMnannH 1 mmmmmmmmmmmmmmmmí 3rágai Mis3 üSzöt Irta: Vu/Jpes. A háziállatok ! karácsonya. Szeretnék ott járni ö jj ök közt messzi Prága- országban, a nyilván be Lgyott Molya regényes partjain, hogy aztán pesi j szemekkel nézve elé­jük tarthatnám a prágai kis tükröt, az ő taika képeivel. De nagyon hiíjfeg van még. hosszú utazásokra, nemcsak fizi’fc aL, de lelki értelemben is. Egyelőre itthon maraiiok még, amig megvir rád az igazi tavasz s cijáik a képzeletet küldöm önökhöz karácsonyi vei‘^gszerepiésre Karácsonykor, — a fct íbiszem, ez nemzetközi szokás — mindenki megkérdezi azt, aki közel áll a szivéhez: „vájjon mit kívánsz magadnak a szeretet szent ünepén?14 S ha csak erejétől te­lik, valóra váltja a légi ti erészebb álmot is. Ne­kem nincsen kit kérdezgetnem, nincsen kitől vá­laszt kapnom. Gondoltaim hát furcsát és bolon­dosat, olyat, ami csak Isi hűitől elrugaszkodott hu­moristától telik ki. A háziállatokból iparkodtam kivenni, miféle óhajtásaik? vannak karácsonykor. Kaptam is néhány levelei,, tele ünnepi óhajtások­kal. Közreadom őket, az emberiség okulására. Ha esetleg apokrif egyik-más He levél, én nem tehetek róla. Annak a lelkén sziü'ad a bűn, aki elkö­vette ... I. A kutya panasza. Tisztelt iró ur! Egynémely panaszom volna a velem szem­ben tanúsított bánásmód Éllen. Ha már elfoga­dott emberi álláspont az, h(pgy a kutya a leghübb háziállat és az ember legnsi:gbizhatóbb társa, ak­kor méltán elvárhatnám, hogy emberileg bánja­nak a kutyával s ne kutyrumód kezeljen az em­ber. Könnyebb megérthető!* szempontjából pon­tosatokba foglalom össze karácsonyi kívánsá­gaimat: 1. A „kutya44 megszólítás ezentúl ne képez­zen becsületsértést, inkább dicséretnek minősí­tendő. Ha az ember a feleségének mondhatja „kutyuskám44, mért ne moivtfhassa idegennek is, hogy kutya? Ezzel csak az érdemeit ismeri el. 2. Az Akadémia cimü bitézmény eltörlendő. Ezek az urak hangoztatják ítyinduntalan, hogy „a karaván halad, a kutya ugat!14. Aki így szembe­helyezkedik az ember leghübtí barátjával, nem le­het jóravaló intézmény. j 3. Továbbá eltörlendő a póráz és a szájko­sár, amivel nekünk még kanicsonyi ajándék el­mén is kedveskednek. A szabadság korszakában úgyse helyénvalók ezek a konzervatív intézmé­nyek. A képviselők is kézzel-Jábbal tiltakoznak a szájkosár ellen, de sajnos, csfak olyankor, ami­kor az ő bőrükről van szó. 4. Ne követelje senki, hogy kétlábon tiszte­legjünk előtte. Ha mi két lábon akarnánk járni, azért a pénzért emberek lehetnénk. 5. Szűnjék meg az a rettenetes igazságta­lanság, hogy az ember eszi meg; a húst és a ku­tyának dobja a csontot. „Egyenlőség, testvéri­ség44 legyen, ne csak március 15-én, de az egész esztendőben. A fele csontot szívesen vállaljuk, ha a fele húst is megkapjuk. 6. Cserébe felajánjuk mi mint kedvezményt azt a jogot, hogy ugatni mindenkinek szabad. II. A macska levele. Tisztelt férfi és női emberiség! Karácsony szent ünnepén a következő kéré­seket terjesztem elő: 1. Tegyenek le arról a rossz szokásról,hagy a macskát ravasz, huncut, megbizhatlan és ko­nok állatnak hirdetik. Ez nem Igaz. Az embert a felesége gyakrabban csalja meg, mint a macs­kája. S ha a macskája csalná meg, ez nem volna olyan fájdalmas és érzékeny csapás, mintha a fe­lesége lesz hűtlen. 2. Tegyenek le arról a rossz és undorító szc- j kásrói is, hogy gyermekeinket a vízbe fojtják. Ne követeljék tőlünk, ami önöknél is megveten­dő, az „egyke“-rendszert. 3. Ne száműzzenek bennünket szerelmes éj­jeleinken, főképp ilyen veszett hidegben, a ház­tetőre. Önök. akik milliókat költenek meleg, ott­honos. lágy, függönyös és tompán világított háló­szobákra, a kedves cicának is juttassanak egy kis szerelmes zugot. Csak egyszer próbálkozza­nak husz-fokos hidegben, nyakig érő hóban a. A fegperkezés csökkentése és a nemzetek szövetsége Irta: Wlassies Gyula báró

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom