Prágai Magyar Hirlap, 1925. december (4. évfolyam, 272-295 / 1015-1038. szám)

1925-12-13 / 283. (1026.) szám

a

/asámap, december Í3.

yViSGUJMG&GffffRIS

Csendes mederben

N. Jaczkó Olga noveöás kötete. Ungvár, Földesi- nyomúa- 1925. 88 oldal.

Jaczkó Olga az Isten háta mögött ól. egy heteddé! száz teliket számláló ruszin kis faluban, aihol se vasút, se táviró, de még csak posta sincs. Ahol a modern élet szimbóluma, a rohanó autó, csak néhanap ha átszalad, port és benzinszagot hagy ntaga után egypár percre, meg nem áli, legföljebb, ha — defektet kap. Az élet itit valóban „csendes mederben" folydogáMiak messze a világ zajló, szaggatott partu folyamátólAki ilyen helyen íróvá tud tenni, író tud maradni, annak nagy oka tehet erre. Valami benső kényszer, valami nagy elhivottság, melyet nem tud elaltatni a megállóit élet. Ilyen helyen Írónak lenni tatán jó. talán rossz, ez teljesen az egyéniségtől függ. Rossz, mert eseményeket csak a hír- harang, újság, pletyka, mi hoz el ide, kiskörű a látóhatár, témát nem a verő élet, csak a betű szolgáltathat, jó, mert van idő elmélyülni a lelkekben s megkeresni a kevés látott cselekedet iniditóokait, Hogy aztán mi az igazi irói érték: tettekből, akciókból fűzni össze az rodakni müvet vagy kutatni a tettek benső rugóit, azon vitatkozni lehet, eldönteni soha.

Jaczkó Olga nem a betűn át ismeri meg az életet, de látó két szemével. Ez meghatározza novellái tárgykörét s igazolja erős, önálló írói egyéniségét- Kik a novella inak alakjai? Egy kis cseléd, akinek a forradalmaktól kibillentett élete „egy naranesmag"-ou csúszik tragikumba- Egy meg nem értett, széplelkü falusi asszony, aki keresi a szépet erdő ölén, a „harmadik" megértésében s a mezei virágcsokorból kiválogatja az „ezerjófüvet", hogy teát főzzön az emberének csömör ellen. Egy emberré induló két lábon járó állat (Fecia), akit a törvény nem enged embernek maradni. A gazdaggá vedlett paraszt, aki leikét adta el a gazdagságon s kegyetlen, embertelen „felebarát" vaík leányhoz, még a telkére tévedt libához is. Az esett leány, aki úrrá akar lenni, de nem viszi tovább, csak a gyereke-gyiSkos cifraasszonyságig. Városba zökken t katonalegény, aki kötelességet teljesít, miikor embert öl, de nem érti meg, csak a bűnt látja meg a tettében, ön- tudatlanul is lelki életet é!ö paraszfcnép s a lelki életet magától eJriogaió falusi úgynevezett intelligencia.

Szóval kevéssodru, „csendes mederben" meglátja a mélységét, az alatt a hulJáirrt'an felszín la11 is. .Más kezében ezek a kicsinyesnek tűnő témák kicsinyesek maradnának, más talán meg sem sejtené az emberiségüket, Jaczkó Olga mélyre', befelé néző szeme meglátja bennük az értéket, mint a tapasztalt bányászé a semmitmondó kőben az aranyat- S hogy elénk tudja hozni a kisemberek életét, el tudja hitetni velünk .a kicsi életek nagy tragédiáinak jogosultságát, az Jaczkó Olga irásmüvészetének érdeme. Minden novellája kis műremek. Kidolgozásuk zárt egysége, a témák beá'litása megkapó, stílusa képekkel, hasonlatokkal plasztikussá teszi az alakokat és eseményeket- Minden novella egy-egy prózában megirt ballada vagy románc, amint a tárgya tragikumba forduló vagy érzelmes.

Jaczkó Olga kétségtelenül egyik legnagyobb értéke a szlovenszkói magyar irodalomnak- Önálló, nagy tehetség, akinek Írásain megérzik, folyó é’et, mely mély azonban annak, aki tudja, hogy nem lett Író, de annak született. Ma még talán kissé több benne a befelé néző emberek

lirája a kelleténél, van képei, hasonlatai bözt. talán egy-két erőltetett is, die erős a hiteim, hogy .laczikó Olga még sok irodalmi jelentőségű müvei fogja gazdagítani szellemi termésünket. —yf—

Versírás

Szemembe húzóin karimás kalapom,

úgy nézem a világot s jaj de szép,

ha néha azt érzem, hogy magamagam látom.

A lelkem egyik arca: haragos vágy,

de a másikon mosoly ténfereg.

s kétfonna arccal vagyok egy ember annyi sok közt

Az egyik, tudom. Igazán én vagyok:

a csókoló hús, aki ceruzát fog . . .

de az a másik: az ki — és az is bennem él.

Nem is tudom, hogy . . . úgy szívtam talán föl

magamba, mint az éles levegőt,

mint palőcdajkám dalát és szép anyáin telét,

Győry Dezső,

íróink arcképcsarnoka

Tamás Mihály

Építőművész és író.

Hogy fér meg egy emberben ez a két fogr lalkozás? — kérdezheti akárki. Én is megkérdeztem s Tamás Miska nagy fekete szemével is mosolyogva igy felelt:

— Nyáron építek, télen irok. Az épitös eltart, az irás passzióm. Más szórakozás nem kell nekem.

Sokan akik min,álunk elkezdték az irodalom- csinálást, majd mindannyian igy tettek. S tesznek máig is. Van egy foglalkozásuk, ami kenyeret ad s van egy passziójuk, amivel másnak adnak lelki kenyeret. Minden ember többé-kevésbé kettős életet él. Az egyik kenyeret keres s üres óráiban elissza. A másik is kenyeret keres és elkártyázza, elkávéházazza, elkurizálja, elturistás- kodja stb. stb. Van, akinek a második énje is csak kenyérkereső, a szakmájában „privát munkát" végez. Azt hiszem, hogy ma is igaz Horatius örökérvényű megállapítása: „ut nemo quam sibi sortem seu ratio dederit, seu sors obiecerit, con- tentus vivat", hogy senki a sorsszabta vagy okosság adta foglalkozásával megelégedve nincs. Az igazi ént a szórakozásaiban éli ki az ember, mondd meg nekem, ki, mivel tölti a szabadságidejét s én megmondom, ki az az ember.

A mi íróink legnagyobb része két életet él. Egyik a foglalkozása, kenyérkeresete, a másik a hivatása. Szomorú sors ez, még legszerencsésebb az, aki két művészet múzsájával él bigámiában.

Tamás Miksa is ilyen megrögzött bigámista. Nem ismerem mint épitészt csak az írásain keresztül. Ezeken érzik az épitészséghez szükséges konstruktív szellem. Minden novellája hibátlanul van megépítve. Minden a helyén van bennük. Az arányok pontosak. Ami az épületben a főfal, a legerősebben kiképezett tartópillér, az a novelláiban a gerinc. A főtéma kihangsulyozása. Ami viszont konstruktív szempontból mellékes, a díszítő elem, a külső, ami a stílust adja, az kö.iy- nyed, artisztikus. Egy különbség van az építészeti alkotás és az írói alkotás közt, az, hogy az első az élet-h e z szabódik, a másik az élet-b 51 van kiszabva.

Ez körülbelül Tamás Mihály irói művészetének lényege.

Azt mondtam, hogy Tamás Mihály az életből szabja ki novellái tárgyát. Minden ember a maga szemüvegén át nézi az életet, saját egyéniségét éli bele s ha művészetté dolgozza át, úgy ebből a két elemből, a külső életből s a belsőből tevődik össze az alkotás.

Tamás Mihály az egyetlen a mi íróink közt, aki az erotikának különösebb jelentőséget ad az írásaiban. Ne tessék megijedni, itt eroszrcl van szó. nem porneiáról. Egészséges, a legtisztább emberi élettel is egy szerelemről, nem egészségtelen szekszualitásról. És itt találjuk meg Tamás Mihálynak, a fiatal írónak iskoláját is, ahová tanulni járt. A modern francia irodalom, különösen Maupassant az, akire legjobban visszaüt Tamás irásmodora. Nem utánoz, csak a hatását lehet érezni a nagy francia realistának. Tamás Mihály éppen úgy nem fél belemarkolni az élet legmélyebb rétegeibe, hogy aranyat hozzon ki belőlük, éppen olyan mélyértelmü s éppen olyan könnyed előadó modorú, szellemes, humoros, sőt a szati- rikumba hajló, mint mestere. Tamás Mihály érték, a mi értékünk, mert megmutatta, hogy ?. mi speciális, kicsinyes életünkből is tud olyan dolgot kihalászni, ami általános emberi érdekességü.

Egy félős van Tamás Mihály jövőjében. Ml lesz, ha gazdasági életünk megszilárdul, az építés konjunktúra lesz. nemcsak nyári szezonmunka, de egész embert követelő, állandó, téli foglalkozás is? Vaiion hűtlenné tud majd lenni *

szerelméhez s csak a legális,’ kenyeretadó múzsájának papucskormánya alá szegődik?

Higyjük, hogy nem, higyjük, hogy amíg ott vonaiozza megálmodott házterveit, gondolata Ilii marad a másikhoz, a jobbikhoz, a neki kedvesebbhez is s megmarad a mi szegényes irodalmi szárazkenyér-ebédünk sava-borsának.

Szikiay Ferenc.

Füttyszó

Lesbe állott az Idő, s hangosan nö a fü, a lépésem egy hinta és nézésem vak tükör.

Sose volt még úgy, mint most, Isten homlokát is látom a perc oly könnyű, mint a kötés vérem tiszta, mint a zápor.

Minden elmegy, ami volt, minden titok világos, füst bosszantja szegény eget és a szívem nem akar.

Ajkam szélén kérdés lebeg, fütty biztatja jókedvemet, facér hordárt intek idé: cipelje nagy bánatom.

Sebesi Ernő.

Kinek kellek?

Kinek kellek? Kinek kellek?

Kérdem magam, tépve tépem.

Száz sugárból másnak ömlik Cukros, habos, piros vérem;

Ifjúságom elfecsérlem.

Lakomázó öregek közt Hiú szóhoz csak szót rakni.

Bűneinkkel koszoruzva Uj Mohácsig igy vigadni:

Ez az érdem, ez az érdem.

Jóság-puha, langyos szívvel Nem küzdhetek harcot végig- Tüskék között bukdácsolva Sebeimet meg sem értik,

Hisz a lelkem hévül vérzik.

Mért vert ki az élet vakon Csalán-gazos rengetegbe?

Gyermekségem szent zománca Lassan Jassan itt pereg le,

Csalán-gazos rengetegbe.

Kicsiny kunyhó, — fészek-ábránd, — Ebből nőttem, ezt akartam,

Jobb világba menteni át,

Ami gyémánt a salakban.

Sugározzon meghitt lakban.

Ellopták az akaratom,

A portámon cseléd lettem.

Alvó pásztor holdfényfürdőn,

Mig álmaim legeltettem.

Kunyhót emelt más helyettem.

Tamás Lajos*

Film? közben

Emil Jannings: „Legutolsó ember".

Irta: Lányi Menyhért.

Amolyan jól konzervált öreg csataló szállodacégtábla, sallangos1 uniformisban az uniformisok hazájában, Németországban. Egy „veríluchter, altér Kéri" külvárosok egészséges értelemben vett és a nagyvárosi szállodák hisztérikáinak perverz vonatkozásban szép öregembere, aki bizony délceg kakasnak érzi magát, ha viharos esőben szétnyitja az Atlantic szálloda cégéres! esernyőjét és jobbról is balról is egy-egy szagos | kokotte csimpaszkodik a kariába. Megelégedetten dörzsöli szét a Goltz báró szabású szakállt, meg: van elégedve magával, titkolja, hogy emésztési, zavarai vannak és amolyan Kaiser-féle a tekin-l télyek városában, Berlinben, hacsak egy kül-, városi ház felett is. Elvégre mégis az ő portája] és az ő hazája, de ott azután kiskirály. Az ütött-: kopott proli-asszonyok benne látják a régen mosóteknőbe vagy kanálisba fojtott ideált, a iámpaoltogató addig hagyja égni a gázt, amig ö hazajön, neki szól a vénaszonyok kokottmosolya és a gyermekek hervadt szeretetc.

Milyen szép szál fiú lehetett ez, mikor leszerződtették az Atlantiéhoz. Talán akkor szabadult a katonaságtól, bizonyára sarzsi volt, aki sokat adott a csizmája tisztaságára vagy fényére, a külvárosi krajzlerájban a legjobb cipőkrémet választotta ki, színes inget hordott és tarka kravátlit. Rögtön felvehették, ahogy az igazgató végig nézett rajta. Úgy végezhette a dolgát, mint egy zupas őrmester: nem céltudatos, de baromi kötelességtudással. Imponálhatott a liftboynak, mikor félkézzcl leemelte az autók tetejéről a nehéz podgyászt, nem egy kacér pillantást lövel- hetett feléje a kaszirnő, utálhatta a főportást, aki bent ül az üvegfalak között, folyton számlát ir és szobát utal ki, a fiile mellett toll nyújtózkodik, girhes és, ha november végén ki kell szaladnia a forgó ajtó elé, a kezét dörzsöli mert libabörö- zik a hideg fuvallatra és huhukol: — Jaj de

hűvös van már . . . Bizonyára valamelyik Észak- rémetországból érkezett sovány grófnő biztató mosolyt is küldött feléje kékudvaros szeméből . . abból a szórtéból amelyiknek imponál az erőnyomatékkal mondotta ki a szoba számot ahova személyesen vigye fel a podgyászt. Fiatalabb éveiben sok éjszakán erőltette fejét a francia nyelvvel, szavakat és gramatikai szabályokat magolt a Sidlofból, de hamar felhagyhatott vele. A zúzásoknak nem áll a fejük a betűre. Megmaradt kvalitásának a délcégség és ezzel a francia nőknek is be kellett érni. Az uniformisra, főleg a fütyülővei és süccös zsinórral ellátott köpenyre, módfelett büszke lehetett, hisz bizonyos tekinteben cifrább és mutaíósabb volt a császár hófehér pelerinjénél és ezt a hivatalos köpenyt harminc évig részint személyesen, részint neje majd ennek halála után egyetlen ! leánya által keféltette, amennyiben lehetséges,

| kint a gangon, hogy még üresen is imponáljon.

No, igen, harminc év után aztán kiöregedett belőle, nagyokat ült, főleg esős időben a vesti- biilben, mert reumás volt, a koffereket is két j kézzel emelte már csak, gyanútlanul élte tisztes ! öregségét, amíg más is rájött, elsősorban az I igazgató, aki lehúzta róla az uniformist és a csillogó köraitó elől egész hátra, a toilette osztályba osztotta be kézmosás, ruha és cipöpucolási és egyéb műveletekre. Az uniformis lekerült, a presztízs oda, a karrier megtörött, az ember utána. Még egy ideig lopja ezt a sovány reputációt amig a külvárosi ház rá nem ébred, aztán a proli-asszonyok is vigyorogják és végül saját i leánya is szégyenli. Már haza se mehet ... Ott ] alszik a toilette ajtaja előtt egy vékonyka ka- | háttal letakarva, amit a szegények megható szoli- | daritásában az éjjeli őr kölcsönzött neki.

Bizony komiszak vagyunk az öregekkel. Delik voltak, erősek és céltudatosak, meg volt a tervük, akaraterejük . . . deliát ebben a minőségben nem lehetett többet elérni, mint ameddig kegyelemben megtűrik a fiatalok helyén és megtarthatja kenyerét és külvárosi lakását. Azt mondják a fiatalság és erő joga, hogy nyersen j legázolja a helyét bitorló öreget. így van ez ; politikában irodalomban, még a portásnál is. ] Istenem, micsoda ethikai romlottság szankcionái- I hatja ezt az élet törvényének? Hogy avult ; mindaz, amit ez az öreg valamikor fiatalosan í akart és 'most akadályozza a most akarni való- j kát? Hogy a fejlődés kerékkötője? De hiszen az i ö fiatalsága is a fejlődés eszköze volt és akkor - a mi fejlődésnek szentelt akarásunk se találhat i különb méltánylásra az utánunk következőknél? | Persze ez közhely, banalitás sokan megtárgyalták regényben és drámában és már azok is

„avultak". De hiszen itt egy eleven emberen látom ezt az igazságot, annyira elevenen, hogy talán az én jövőm is . . . Persze lehet, hogy az én jövőm is . . . Milyen kegyetlen az élet.

Mikor könyörtelenül lehúzzák róla a sallangos köpenyt, ott áll ez az egy pillanat alatt megtört ember, meggörbedt háttal, kalimpáló ó lábakkal, egész öregen, egész tehe-tetlenül egv kicsit komikus lezüllöttségben ... a háború generálisait idézi fel. Még nem is oly régen, a szép Bothmer, a nyurga Falkenhein a kicsi, de borsos Maokensen, a „teufelskerl" Ludendorf, no meg a .hadsereg esze" Konrád balkezes Pflanzer Baltin és a joviális Böbm-Ermoli a gáláns Boreovics uniformis-romantika. Egy kicsit kárörvendőn élveztük is mikor a forradalom leráucégálta a piros- béléses tábornoki kabátot és kilátszott az ó láb . . és a lemaszkirozott öregség . . . Egy kicsit élveztük . . . Nagy ég, micsoda energia, mennyi számítás, mennyi intrika, mennyi jó helyen elhelyezett hízelgés, diplomatikus ügyesség, simaság. elálcázottság. viszafojtott harag és álmatlan éjszaka kellett ahhoz, amig addig vitték. Bizonyára már hadnagy korukban erről álmodoztak. igy osztották be az életüket, már húsz évvel titulált generálisok voltak, ennek megfelelőleg nősültek Bizonyára eminensek voltak az akadémián, hűen ápolták a protekció virágát, hogy besegítse őket a vezérkari iskolába, jól udvarolhattak, kitünően lovagolhattak és mindig kifogástalan glaszé keztyüjük volt. Hány mulatós éjszakáról lemaradhattak, hány női ígéret mellett léptettek cl keserű lemondással, mert aki nagyot akar. annak egy ballépés is kiszámíthatatlan károkat okozhat . . . És mikor kicsit öreg fejjel meg volt a siker, önmaguk értékelésében milyen tökéletesek lehettek bizonyára minden szavukat a nyilvánosságnak mondhatták, még akkor is ha a puccernek kefélésre adták ki a köpenyüket . . . Aztán lerámcigálták róluk harminc évi számítás veríték és hizolgés köpenyét . , . ellcplezhetet- ienül megmaradt az óláb és talán ráeszméltek az öregségükre is . . . A féleségük bizonyára már csak úgy hívhatja: „Altér" . . .

Egy kicsit élvezhettük is . . . Miért? . . . Elvégre generálisnak kellett lenni, ők vagy más, mindegy . . És ha egy bcrukkolt rezervista szempontjából olykor, vagy gyakran kissé bor- nirt és nem helyén való rendeleteket csendítettek a frontcsapatokra, meg lehet érteni, hogy harminc évig két kerítés közé szorított utón haladó ember nem igen tudhat másfelé igazodni öregségében se, mint ahova ez az ut viszi . . . Talán másért élveztük. Igen, a kevesebb mindig örül, ha a nagyobb lebukik. És mert öt éven át a tábornok ütött (kinek ne maradt volna öt éven át valami viszaíizetni valója?), egy röpke percre mi is örülhettünk, hogy most őt ütik.

Lám, mikor a portás megbukik az előbb töm- iénező proli-asszonyok hahotázva dugják ki a fejüket az ablakon, mikor megtörtén haza- csosszan. Pedig hát alapjában sirniok kellene, hogy valaki az ő sorukból kiemelkedett és most visszahall. Vagy talán ők tudják, hogy a porból nincs felemelkedés és kacagni való dón Quijotte az, aki megpróbálkozott és pórul jár. Milyen gonoszak ezek a lenyúzott, kifejt asszonyok ezért a filmen mint az életben . . . Dehát akkor kire építsünk a jövő erkölcsösebb megalapozásában, ha ezekre se lehet, akiket nem rontott meg a pénz?

Valami uj vallást kellene csinálni kevesebb misztikummal és több erkölcsi tartalommal, olyan törvényszékkel, amik tudnák jókká formálni az embereket! Nem igen lesz sohase . . .

*

A ledegradált öreg ott motoszkál a szép, fehér mosdótálnk között, aztán megtörténik a tragédia, a sógorasszony megtudta, hogy nem portás . . . hanem klozetes ember. Égy rémült pillantás volt mindössze, de olyan tragikus pillanat amiben életek roppannak ... Az öregnek érezzük, hogy hull a szivéről a vér . . . most arra sincs ereje, hogy felemelje a csutakot és végighnzza a fnvoncon És akkor sebbel-lobbal beront valami szakállas rosszfogu siber és végig- egzeciroztatja vele a klozetes ember összes műveleteit. Az öreg kezében megáll a ruha közepén a kefe. ellustul a cipőpucoló rongy, mig végül is a siber elveszti türelmét, felviharzik az igazgatóhoz és az öreget megróják . . .

Hányszor mentem el életemben, sokszor közönnyel, sokszor türelmetlenül, talán gorombán is ilyen hajótörött ex isten c!ák mellett ... Én benne éltem a magam bajaimban, legfeljebb pár percem volt az ő számára, ő benne volt a maga bajában és az én kedvemért ki kellett szakítania magát a saját bajaiból és rendelkezésemre állnia. Pár fillérért. Pedig az ilyen embereknek már csak emlékük lehet, de az azután drága; hiszen