Prágai Magyar Hirlap, 1925. november (4. évfolyam, 247-271 / 990-1014. szám)

1925-11-08 / 253. (996.) szám

tasnmap, november 8. 3 magával sodró fiatal csoport fellépését, mint annakidején a ,,Holnap" volt. A legifjabb költészet belesüpped az extravaganciák út­vesztőjébe. Meg nem emésztett külföldi mo­dorosságok majmolásával értelmetlen, gro­teszk atlier használatra szánt irodalmat ter­mel, amely csak egy-egy kávéházi asztal szűk körének, egy klikk, egy irodalmi koté- ria tagjainak szól. A fiatalok szépen indult revüje a „Magyar Irás“ egyhangú kótyagos- ságokba fulladt és nyaka tekert bombasztok- kal leplezi az invenció és az igazi alkotóerő hiányát- Más fiatal revük és folyóiratok egy- egy sikertelen kísérlet után belevesznek a jól megérdemelt semmibe és átengedik a te­ret, az egyre nagyobb méretekben jelentkező magazindivatnak. Egészen biztosra lehet azonban venni, hogy vannak fiatal tehetsé­geink, akik hamarosan levetkőzik az irodal­mi excentricitás divathóbortjának gyerek­betegségét, ezt az uj Sturm und Drangot és akkor irodalmunk mostani elindulásának lendületével igazán gazdag és régi pompájá­ra emlékeztető, uj virágzásra számíthat. Megmagyarositják a hivata- los nyelvet Magyarországon A belügyminiszter rendeletben szabályoz­za a hivatalos Írások stílusát — Érthetően kell írni. Budapest, november eleje. Alig van a világon még egy másik olyan dolog, amit szóval vagy Írásban annyit gú­nyoltak volna és amiről annyi jóizü törté­net forgott volna közszájon, mint — a hivatalos nyelv. A közigazgatás nyelve mindezideig kü­lön tudomány volt, amelynek titkaiba közön­séges földi halandó nem hatolhatott bele s ha mégis rászánta magát valaki és végső el­keseredésében ráadta a fejét, hogy kisilabi- zálja az értelmét egy hivatalos iratnak, vég­zésnek vagy határozatnak, ha meg nem őrült a technikus terminusok, szenvedő igék és óriáskígyóvá dagadó körmondatok ször­nyű erdejében, fehérszakállas aggastyán lett belőle, amig egy mondatnak a végére ért és felderengett előtte, hogy mit is rejt tu­lajdonképpen a hivatalos irás. Hát most en­nek a rettegett hivatalos stílusnak állítólag befellegzett. A belügyminiszter ugyanis ren­deletet adott ki, amelyben közli az érdekel­tekkel, hogy könyvet készíttetett az érthető, világos és magyaros fogal­mazásról és a jövőben ennek a könyvnek az utasításai alapján kell a hivatalos Írásokat megszer­keszteni. Nem közömbös a tisztviselők számára sem, hogy megszabaduljanak az idegenszerü, mesterkélt és eredeti nyelvérzékükkel ellen­kező fogalmazás eddigi kényszerétől. E sok­oldalú és egyformán fontos közérdekek elő­mozdítása céljából a miniszter elhatározta, hogy a közigazgatási hatóságok számára az egységes, szabatos és magyaros hivatalos nyelv megteremtésére szükséges intézkedé­seket egymáshoz kapcsolódó, egymást ki­Minder) embernek van egy álma, ami visszatér életében, ha egyforma lelki és testi feltételekkel indul az álom elébe. Irztosra veheti, hogy meg fog ismétlődni, olyan cso­dálatos pontossággal, ahogy az életben a dolgok sohasem ismétlődnek ... Az én álmon ez: egy szakadék fölött állok, már nem is állok, mert félig lezuhantam, valami földmosás pereme ez, ahol lógok s két ke­zemmel valami cserjébe, bokorba fogódzom, — de a cserje gyökerei engednek, érzem, hogy minden pillanattal bizonytalanabblesz a helyzetem, mindjárt kiszakad a földből ez a cserje s akkor zuhanunk, a cserje és én, a pusztulás felé. Nem értek az á'lomtudo- mányhoz, ennyi az álom, nem tudom, hogy „mit jelent"? Különben banális ez az álom. ismerek embereket, akik különb, merészebb dolgokat tudnak álmodni, én ennyire vittem. Nem tudom, „mit jelent", nem^ tudom meg­magyarázni, de ez a marhaság mégis az életem legtitokzatosabb része, mert vissza­tér, újra és újra eljön az életembe, pontosan így, csak az előzményei mások . . . s soha nem jutok tovább, még nem zuhantam le s az álom megoldására sem elékszem vissza soha. Nem tudom, hányszor álmodtam ezt, de sokszor, már évek óta. Ez az egyetlen álom, amire reggel visszaemlékszem. Van­nak napok, amikor tudom, hogy ma, vagy holnap esedékes lesz ez az álom — s a kö­vetkező napon reggel még órákig tart ez a szédülés, valami könnyen valószínűtlen világítása van az ilyen reggeleknek Ebben az álomban van valami izgalmas és meg­nyugtató. Ez az én álmom, csak az envém. ami visszajön hozzám. Ez az én biztos kap­csolatom az alvilághoz. Valami borzasztó régi emlék lehet egy ilyen álom egv életsorozatban. Valami pár­százéves emlék, ami generációkon megy át, egy élet utolsó pillanata lőhetett ez. egv tudat utolsó pillanata, — aztán a csérje mégis kiszakad a földből, egy élet zuhant a végtelen felé s a zuhanásnak ez az ize, a szakadéknak ez a szédülése az ami életeken és életeken át visszarévli'k? Reg­gel. az álom után. fölnyitom a lanokat. szó­szátyár politikusok Ígérnek újdonságokat, ijw iirr ' juatMSiT-fifmr—w—aga egészítő munkaterv keretében teszi meg- A munkaterv végrehajtásának első lépéséül megbízta V a d n a y Tibor dr. helyettes ál­lamtitkárt, aki e kérdéssel régóta behatóan foglalkozik, hogy írja meg kézikönyv alakjában a ma­gyar hivatalos nyelv szabályait. A munka el is készült és nyelvtudomá­nyi, valamint stilisztikai szempontból a Ma­gyar Tudományos Akadémia bírálta el. mérnök csavart egyet egy gépen, most már gyorsabban fogunk közlekedni — s amíg az események fölé hajlok, elég egy pillana­tra lehunynom a szemem s az álom még az idegeimben rezeg, a szakadék fölött vagyok, még egy pillanat és zuhanok. Mit adhattok nekem, politikusok, mérnökök, — hol van az a kívülről jövő „megoldás", amitől én lényegesen boldog lehetnék, vagy boldog­talan, — csak misztikusok hihetnek még megoldásokban, amiktől nekünk jobb lenne. S az ember fölvágja a fejét és össze- szoritja a fogát s kapaszkodik, kapaszkodik, sápadtan, csak azért is. * Mit lett az emberekből ezekben az években, hová lettek, mi lett belőlük? Valami féltékenységet veszek észre maga­mon, minden ember életében van egy idő, amikor úgy érzi, hogy ismerőseinek lét­száma betelt, nem vehet fel uj embert, nem birja feldolgozni az idegeneket — de a meglevőket féltékenyen őrzi, számot kér tőlük, nem hajlandó egye* sem elveszíteni. Emberi temperamentum dolga aztán, hogy ezt a létszámot az öt ujján, vagy csak a címtár segítségével tudja-e összeszámítani? De a kör zárul, szűkül és azt hiszem, ezek­nek az éveknek egyik legnagyobb fájdalma ez az emberszegénység. ami mind annyiun­kat ért. Az ember vészit és soha nem tudja, hol és mint vesztett el megint valakit? Hányat vitt el a halál? A nyomor? A gyű­lölködés? A fölény? A pénz? A politika? A távolság? Ezek mind tényezők ma, mind akadályok, hogy emberek akiknek lenne kö­zös mondanivalójuk, szóba álljanak egy­mással. Valami túl világi börzén, ahol ezeket az értékeket jegyezték, krach volt, elsze­gényedtünk. S amije megmaradt az ember­nek. azt őrzi, ha garasokat ér is csak, de az övé ha selejtes is és vizenyős, ami meg­maradt. de az övé. Valami nagy infláció volt ezekben az években az emberi érté­kek körül is. Sokminden el'hullt, elapadt. S ami megmaradt, az se ér sokat, de az ember naivan hisz egy valorizációban. * Párisi napló Irta: Márai Sándor. i BOROTVJ&SZAPPAN I | I » Hl*' *V KITŰNŐEN HABZIK, KEILEMES, | W 8t|V FELÜLMÚLHATATLAN! | S Nem meS az arcon ás tar f A tósságánál fogva a legolcsóbb 3 JP Gibbs^— a borotvasraopan folta | aa.-,T.iH> MINDENÜTT KAPHATÓ. 1 Egy hires festő ezt mondta nekem: „Az emberek nem érdemlik meg, hogy egy mű­vész közéjük menjen." Én ezt a szívből fakadó mondást nagyon jellemzőnek találom, különösen a festőkre, akik csodálatosmódon többnyire kellemesen korlátolt emberek, akik a problémáikat elsőrendűen fontosnak tart­ják, ez adja az önbizalmukat s aztán a pro­blémáik fizikai eszközökkel töboé-kevésbé meg is oldhatók, ez adja a fölényüket. Ez a hires festő persze szamár ember volt, ezt elárulta ezzel az egy mondással, mert az emberek fütyülnek arra, hogy a művész közéjük megy-e, vagy sem, az emberek itt élnek a földön és végzik a dolgukat s min­denképpen a művész van miattuk és értük s nem megfordítva. Mindazok, akik az ellenkezőjét állítják, nem művészek, hanem sértődött dilettánsok, akiket a saját szük- meilüségük kényszerít ilyen sóhajokra. Megérdemlik, nem érdemlik-e meg az em­berek, hogy egy művész közéjük menjen, ez lehet vita irodalmi szemináriumokban, de nem vita a művészetben és nem vita az életben, ahol a művésznek csak egy feladata lehet: szolgálni az emberek ügyét, alázattal és öntudattal, „világöntudattal", ahogy ezt Wells mondja, — minden egyéb kézimunka és lombfürészelés. Ha egy életen át költő vagyok s nem vittem többre, minthogy egy emberrel megértettem és közöltem ezt a világon tudatot, felkeltettem benne a szolida­ritás érzését az emberekkel, megadtam a szemléletének egy nyugodt és egyszerű világkép körvonalait, akkor bizony mondom, hogy nyugodtaibban halok meg, mint a mű­vész a-ki egy életen át kinai szerelmes verseket dalolt csiszoltan és formatökéllyel, bőrbe kötve és hatmillió példányban. Néma ősz A tavasz kérdett: Jössz-e már? Már megyek, feleltem És mentem. A nyár kérdezte: Jössz-e már? Már megyek, feleltem És mentem. Az ősz nem kérdezett, Csak hallgatott És sárga levelet Hullatgatott. Falu Tamás. Egyszerű történetek A káröröm Irta: Darkó István. A káröröm nagyon csúnya dolog erre mái gyerekkoromban sok figyelmeztetést kapiam. Mikor a pajtásaim betörték az orromat, vigyorogva nézték a belőle csordogáló vért és a sánta suszter fia, aki a betörést eszkö­zölte, a legjobbizü vigyorgás közben nagy­lelkűen mondotta: Ne röhögjetek, a káröröm nem szép dolog. Ekkor értettem át első századrészét a mondásból elökandikáló igazságnak. A kár­öröm nagyon csúnya dolog, mondotta ké­sőbb gyakran a tanár ur is, az osztályfő­nököm. Szigorúan nézett a nevető kölykökre, a pápaszeme előrecsusszant az orrán, a nyelve hegyét a szája sarkába dugta s a kegyetlen négyest firkantó ceruzáját olyan vérlázitó élvezettel nyomta meg, amilyennel csak Néró szórakozhatott a szurokbamártott krisztiánu- sok kellemetlen helyzetén. A káröröm nagyon csúnya. dolog, mon­dotta Elvira is egyizben. Elvira lényének és szavainak ifjúságom hiszékeny rohamaiban olyan jelentőséget tulajdonítottam, mint a szimpatikus hős a szimpatikus hősnőnek rossz írónő regényeiben. A káröröm hallat­lanul csúnya dolog, mondotta Elvira is, ami­kor nagy társaságban elcsúsztam egy diny- nyehéjon és végigültem a piac nimbuszra éhes sarában. Elvira előtte öt perccel ígérte; hogy fegyenckoromban is szerenti fog s ha a becsületemet sikkasztás révén veszteném el, ő akkor is felment- Beragadva ültem a sárban. Elvira fájdalmas-magasból sújtott rám a tekintetével és megértőén nevetett össze a banki könyvelővel. Kell tudni, hogy ez utóbbinak „legalább rendes foglalkozása és ellenőrizhető fizetés mellett számokkal jelölhető egyénisége" volt, amint Elvira ma­mája többizben megfogalmazta. így ezekből s még néhány jelentős ro­kon-eseményből empirikus utón jutottam az igazság mind a száz százalékának a birto­kába. A káröröm, helyesen a mások kára feletti öröm nagyon csúnya dolog. Máig is büszke vagyok rá; hogy ebből az alacsony- rendű élvezetből sokáig nem vettem ki a ré­szemet. Sőt egyszer még azt is elhatároz­tam, hogy nem is fogom soha! Aztán találkoztam az úriemberrel. Az úriember belépett a vasúti étterembe, meg­állóit áz ajtóban és gőgösen nézett körül. A terem jóformán üres volt, de az úriember meg­vetette az üres asztalokat- Megfogta az enyém mellett álló egyik széket, megrecsm- tette és igy szólt: — Szabad? — Kérem! — mondottam megrettenve és nyomban kézbe vettem a vasúti menet­rendet. Úgy tettem, mintha keresnék benne valamit. Előbb Írtam ki minden szükséges vonatomat, most már csak az úriember fel­lépése előtt hajtottam meg kevesebb bizton­sággal rendelkező egyéniségem zászlaját­— Mit keres? Mondja meg a vonat szá­mát; megmondom, hogy mikor indul! — szólt az úriember. — Kormosbányára utazom uram! — re- begtem alázatosan. — A vonat száma? — mondotta ö szigo­rúan. — Azt nem tudom! Csak annyit tudok, hogy Kormosbányára szeretnék...! — — Ja, hát igy nem lehet dolgozni! — fe­lelte. Elvette tőlem a menetrendet és olyan fölénnyel mutogatott benne, mint elsős ele­mistának szokta a tanító ur az első nyom­tatott betűket. Közben meglestem az úriembert. Lehe­tett 35—40 éves- A bajusza szép feketére volt festve, pirospozsgás arca keménykésen gömbölyödött, három gyémántköves gyűrűje ragyogott a mutatóujján. Mindenét tokban tartotta. A faragott szivarszipkáját, a szivar- végcsiptetőjét, a monokliját, a bicskáját, a tubákját, a promencli cu kórjait- Ezüsttok, szattyán tok, hímzett selyemtok, nem tudom, hol férhettek el mind egymásmelleit?! Jól­szabott ruhájának egyetlen zsebe se duzza- dott. Mikor felálltunk, sétapálcát vett a ke­zébe. Kinn szemerkélt az eső, ő megragad­ta a sétabot végét, esernyőt varázsolt be­lőle s úgy ment a vonathoz. — Á, nna! — mondotta bevonuló győz­tes gőgjével, amikor leültünk a sötét fülké­ben. Az ajtó mellett karcsú nő ült és kecses mozdulattal hajtotta félre a fejét. Aludott, a parfümje finoman töltötte be a fülkét. Mi az ablak mellé ültünk, egymással szembe. — Nna! — ismételte az úriember. Meg­dörzsölte a kezét s a nő felé kacsintott. — Ahá! Na persze! — bólintottam én szerényen és bekuporodtam a sarkomba- Éreztem, hogy itt nem lehet küzdenem s ezt mindjárt nyilvánítani is akartam. Makacsul néztem ki az ablakon. Mint mostanában mondják, olyan kicsi lettem, de olyan kicsi! Az úriember biztos volt a dologban. Azonnal miunkához fogott. Nem telt bele ne­gyedóra, már nem ült az ablak mellett. Mély hangon beszélt a levegőbe, mintha monoló­got mondana. Még én is megremegtem hang­ja kissé modoros, de a kerekek zajába elő­nyösen vegyülő zengésétől. A koromsötét táj halkan futott mellettünk s már nyilván­való alacsonyabbrendüségem érzésével ku­porogjam a helyemen. Az úriember temérdek ennivalót bontott ki to'kbabujtatott bőröndjé­ből s a többi tokok is előkerültek. A hölgy halkan rebegte: — Óh köszö­nöm! — és vett az ennivalóból. Én egyre kisebb lettem. Kábultan, hunyt szemmel ül­tem bizonytalan ideig. Mikor felriadtam, a hajnal csodálkozott be a fülke ablakán- Az úriember megsimi- totta a bajuszát, rám s a hölgyre kacsintott és szólt: — Nna! így hát most rnegvir- radt! — Mintha csak az ő parancsszavára tör­tént volna, egészen megvirradt. A hölgy igézőén karcsú mozdulatokkal nyújtózott ki. Felállott végtére, de még mindig makacsul az ellenkező oldalon nézte az úriember által finoman aposztrofált hajnalt- Mondhatnám, hegy következetesen elfordította a fejét. — Nézze, mily gyönyörű! — kiáltotta most az úriember s az én ablakom felé bö­kött az ujjával. Fekete-fehér tehénkékből álló festői csorda legelészett egy szélesen- zöld, nyugodt mezőn. A hölgy hátrafordult, az úriember le­sújtva ült vissza a helyére, velem szembe. Engem megcsiklandozott a kétféléid bordá­mon egy huncutul kellemes érzés. Az arco­mon tán fáklyalánggal lobbant fel a jókedv, mert az úriember megvetően sújtott felém megtompult élű tekintetével. A karcsú és elegáns hölgy olyan csúnya, de olyan szep­lősen likacsosan, festékektől meghámozot­tam ráncosan-vénen, szóval versenyenki- vüli csúnya volt, hogy a meglepetéstől gyor­san feléje köszöntem. A következő állomáson le is szállott. Az úriember hideg udvariassággal segített a hor­dárnak- Nyomban visszaült a helyére és újsá­got olvasott. Én nyeltem magamba a jóizü nevetést, mint éhes gyerek a pompás szil­vásgombócokat. Az úriember sokáig nem szólt hozzám- Egy. óra múlva jóképű, jómódú földbirtokos­nak látszó, idős és kövér bácsi szállott fel hozzánk. Az úriember ekkor dühös jókedv­vel kezdett beszélgetni velem. Rám sem né­zett, hozzám sem szólt, a kövér bácsival tette a kedveset, de a hiányos neveltségre tett rejtett célzásaival mégis nekem és ve- íem beszélgetett­— Nem panaszkodhatom! A föld, a ma­lom, a cukorgyár behozza minden kiadasd-

Next

/
Oldalképek
Tartalom