Prágai Magyar Hirlap, 1925. november (4. évfolyam, 247-271 / 990-1014. szám)
1925-11-01 / 247. (990.) szám
Vasárnap, november 1. Pincék között Ezen az utón járt a nagyapára, Jókedvű kulacs lengett oldalán. Szeretve vitte a vig kulacsot, S lelkére tűzött egy-egy pipacsot Az alkony küldött rózsaszín ködöt És boldog ajka nótát zümmögött. v A kulacs íeldölt, én már nem viszem, Kifolyt belőle borom és hitem. Mely erdővel volt, friss és csodások, Oly szomorúak ma a pipacsok. Nincsen pincém és nincsen örömöm, Az üres élet dalát zümmögöm. Falu Tamá$. Magyar testvérekhez szólok Magyar testvérek, Nem vagyunk mi mögötte Egyetlen népnek sem Eszmények szeretetében Igazságért harcolni tudásban, Tetterőben, munkakedvben, Tudásvágyban! Ezer év óta más nyelvű, fajú Testvérek közt, testvérek ellen Véreztünk, kínlódtunk, szenvedtünk Legtöbbször Idegen célért, Mert a fenséges Teremtő így jelölte ki utunkat! Magyar testvérek, Világméretben Is nagy volt Kossuth, Széchényi, Petőfi Madách És sok más magyar vagy magyarrá lett Testvérünk S mégis össze kellett zúzódnia Szabadság-boldogság akarásunknak Zsarnokságok falán, S mégis földnélküli és műveletlen A magyar nép nagy része S mégis szét kellett hullanunk, Amikor minden nép Szabadság-jogát harsogják! Magyar testvérek, Elég volt a tévelygésből, A széttagoltságból: Széttépve Is egységesen Kell küzdenünk Felemelkedésünkért Megtisztulásunkért, Hogy nagyjaink bánatos szellemei Vidufjanak fel végre Láttunkon. Magyar testvérek, Eljött az Idő, Amikor az Igaz próféta Lesz próféta köztünk S az Igazság győzelmének Ingathatatlan hitével Rázzuk le mi Is, Mint a többi népek, A sötét barbárság bilincselt És teremtsük meg A tisztult, boldog, munkás, Emberi életet. Simon Menyhért. Éjjeli zene néma hangszeren Egy vén hangszer hallgat szivemben. Széthangolt húrja rég megresztve. (Ki hallott már kacagni engem?) Este van, nagy, bús, hallgatag este A kongó, méla, mély, üres teremben. De ha mindenre éjjeli csend ül: Jön egy zenész. Árnyék. Kisértet. (Sötét sóhajok szállnak szivemből.) Fogja a hangszert. S mélyén az éjnek Széthangzó húron torz zene zendül. A régi dallam. S az ó ütemben, De szertehangzó jajjal van tele. (Ki hallott már zokogni engem?) S furcsa, torz, bús kisértei-zene r ’ 'tong a kongó, mély, üres teremben. Darvas János. Párisi napló Irta: Márai Sándor. Vasárnap délután fölmentem T.., a süket festő atelierjába. Messze künn lakik a Glacieres-nél egy áj hotel hatodik emeletén, egyikében azoknak a hoteleknek, amik minden utcasarkon épülnek most itt, s a tetőt még alig húzták föl, már megtelnek a szobák amerikai festőkkel és bolgár forradalmárokkal. Lenin és Picasso, Manet és Ady, Trotz- kij és Mussolini is laktak ezekben a hotelekben. Az élet mindig készül, az emberek idejönnek, hogy tisztába jöjjenek magukkal és a dolgokkal, ezek a hotelek magasra épülnek, s az ötödik emeletről itt Párisban állítólag nagyobb a kilátás. Különben Longchampról jöttem, az utolsó őszi versenyről, az ujjaimban még az a szép izgalom volt, ami a játék és a művészi élmény izgalma, amihez semmi más nem hasonlít, ami maga az élet :dcges- sége, minden konzekvenciával és lehetőséggel. A festő az asztalnál ült és irt, mikor beA régiek a fiatalokról Császár Elemér leszögezi a régi iskolák nézetét a modern mai magyar irodalomról — Az „Iskola-felfogás" brutálisnak és unalmasnak tartja Móriczot és Molnárt — A P. M. H. tudósítása. — Budapest, október 27. Felkerestem a nagyhírű Riedl Frigyes utódját, Császár Elemér professzort, hogy mint szigorú kritikus mondjon véleményt irodalmunk jelenlegi viszonyairól. A tanár ur igen szévélyesen fogadta a P. M. H. munkatársát s megjegyezte, hogy a minap érkezett Komáromból* * hol Jókaiiról, emlék- beszédet tartott. — Milyennek látja a professzor ur irodalmunk jelenlegi helyzetét? — kérdeztem. — Irodalmunk mai helyzete — úgymond — első pillanatra nem látszik túlságosan rózsásnak, de ha a külföldi, mostani irodalommal összevetjük és meggondoljuk azokat a viszonyokat, melyek determinálják: akkor meg lehetőnk elégedve. A történeti Magyarország kétharmadát elvesztettük, pedig a Dunántúl után jórészben az elcsatolt területek, jelesen a felsőrészek adták legjobb Íróinkat. A trianoni békediktátumra neme éti elszegényed és következett be. úgy annyira, hogy Íróink kénytelenek pénzért dolgozni, mely körülmény a magasabb költői produkció rovására megy. Kiadóink is :sak félve mernek uj könyvek kiadására vállalkozni, — ennek is az irodalom vallja kárát. — Milyen műfajok virágzanak? — Sajátságos esetnek tartom, hogy ma a novellát jóformán alig művelik íróink. A lapok csak elvétve hoznak novellát a helyszűke miatt s évenkint alig nehány no- vellás kötet iát napvilágot. (Tormay Cecil, Zilahy Lajos.) Annál nagyobb figyelemmel fordulnak Íróink a regény felé, bár a háború előtti szerzők mintha keveset produkálnának. (Herceg. Pékár Gyula, Babits Mihály. Móricz Zs. stb.) Az újabb tehetségek annál nagyobb termékenységgel ostromolják a könyvpiacot müveikkel. (Csathó Kálmán, Surányi Miklós, Erdős René, Kosáryné Réz Lola. Komáromi János, Dobosi Péchy Mária, Szederkényi Anna, Földi Mihály stb.) Ha még nem is mind kiforrott Írói egyéniségek, de jártasak a külföldi modern irodalomban, erősen materialisztikus regényeké írnak, nagy jellemző erővel, az emberi indulatok és szenvedélyek találó rajzaival. — Értékesek-e a drámai produkciók? — Nagy és örvendetes a fellendülés drámai irodalmunk terén. Lóin1 jóré zenek nagy színpadi érzéke, kitűnő technikája van. Lengyel M. Antóniája és Waterlooi csa,tá-ja élsőrandő színpadi „Mache", mások viszont költői eszközökkel érnek el nagy hatást és a dráma legnehezebb Piában, n tragédiában adnak igazán értékeset. Nngv hatást értek el vidéki életképeikkel Csathó Kálmán (Uj rokon, Házasságok az égben köttetnek (Zilahy Lajos (Süt a nap) és Harsányi Zsolt (A vén gazember). — Mily irodalmi becsüek a külföldre kivitt drámáink? — Sok drámánk jutott el külföldre, de sajnos éppen nem azok, melyek magyar lélekben fogantak. Nem a magyar világot rajzolják ezek, hanem valósággal mentesek a magyar szín tői-íztől, mondhatni: nemzetköziek. Úgy látszik a külföldnek nincsen elegendő sajáitermésü, könnyebb fajsúlyú, mulattató színdarabja, ezért szorul importra. A magyar közönség relatíve fejlett ízlésére jellemző, hogy Vajda Ernő Délibábját — mely Amerikában, Angliában dús kasszasikerekre tekinthet vissza — nálunk a kitűnő előadás sem bírta életbentartani, A múlt év eleje óta sorra buknak oly drámák, melyeket a sajtó és a színházak agyonreklámoztak . (Móricz Zs. Vadkanja. Szomory, Molnár Ferenc.) Az illető darabok méltán meg is érdemlik a bukást: Torzak, unalmasak, brutálisak. — Mily irányban fejlődik újkori lírai költészetünk s produkál-e maradandót? — A líra terén mintha megcsökkent volna a magyarság szellemi termése. Régebbi lírikusaink (Vargha Gyula, Kozma Andor, Szabolcska Mihály), irányának csak kevés követője akad. 'Sajó Sándor) s a fiatalok jórésze a modern irányoknak hódol. Ady utánzói az élményi lírától elfordulnak, inkább gondolataikat, mint érzéseiket értékesítik. Pompázó, csillogó a nyelvük, tele merész újszerű, de igen gyakran erőltetett képekkel s irányuk azonos a németek legnagyobb modem költőjével Stefan George-ével. — A fiatal, különcködő poéták jelentenek-e irodalmi értéket? — A legkülönösebb nevek alatt feltűnést kereső lírai törekvésekkel véleményem szerint nem érdemes komolyan foglalkozni. (Maisták, kollektivisták, neo-impresszionisták. futuristák, dadaisták stb.) Művészi értékük egyelőre nincs. Lehet, hogy idővel egy-két tehetségesebb művelőjük révén meg tudnak valósítani némely dolgot azokból az ideálokból, a miket maguk elé tűztek. Ma azonban még távol állanak szép céljaiktól s egész munkásságuk puszta kuriózum. — Hogy volna elérhető intenzív fejlődés az elcsatolt részeken? — Általában átmeneti korszakot élünk, az írók lelke tele finom jellemző erővel és sok reménnyel. Még biztatóbb volna a magyar irodalom löléptem a szobába. Tiz éve ismerem T . . t, a kevés ember közé tartozik, akinek föltétlenül elhiszek mindent: az életét, a munkáját, a szavait, a furcsa ruhadarabjait, a türelmetlenségét, az egyszerűségét, a betegségét és a kegyetlen igazmondását. Tiz éve ismerem, elismerem, tisztelem, állandóan érintkezek vele, s most, mikor a szobájába léptem, elfo- gódva éreztem, hogy milyen keveset tudok róla, milyen idegen, mennyire nem ismerem az életét, a dolgait, a szokásait, — épen ezt az embert milyen kevéssé ismerem, akit becsülök és nagyratartok. Nem hallotta, mikor beléptem, mert az ágyűdörgésen kivül nem hall semmi hangot, — ezt nem tréfásan értem, hanem valóságosan, az ágyűdörgést, különösképen, meghallja, akármilyen távoli is. Felnőtt korában tanúit meg beszélni, irtózatos energiával, iskolába csak keveset járt, mindent, ami nekünk, szerencséseknek, az ölünkbe hullt ebben az életben, neki külön kellett meghódítani, kisajátitani-kirágta, kiharapta magának az életből a beszédet, az irni-olvasni-tudást, az érintkezést az emberekkel: Hideg fut végig a hátamon, ha arra az energia-többletre gondolok, amivel ez az ember él. Most is minden szót külön olvas le a beszélő szájáról, minden ellesett, megérteit szóért verekednie kell. Semmiben nem bizhat, csak a két szemében. Minden ellenség körülötte, az utcán a jármüvek, amiknek figyelmeztetését nem hallja, az idegen emberek, akiket nem ért, meg, akik valami szörnyű ostobasággal mindig olyan mosollyal beszélnek vele, mint a felnőtt a gyerekkel, mint az egészséges a beteggel, s nem tudják, hogy ez az ember minden arcvonásukat, a szemük minden rebbenését érti, jobban mint Ők, — az élete egy állandó résenlevés, izgalom, figyelem, gyanakvás. Ez egy ember, egyike a kevés embereknek', akikkel életemben találkozni módom volt, aki semmit nem csinál, soha életében nem is csinált, ami nem a művészete; egy vonást nem húzott, amiről ne lett volna meggyőződve, hogy az a helyén van és beleillik abba az elképzelésbe, ami az ő elképzelése az igazságról, az életről, a művészetről, a világról. A két szemével állandóan figyel, nyugtalanúl és izgatottan, mindent lát, minden érdekli, mindent észrevesz, egy új nyakkendőt, egy fiatal fát az utcán, egy világítást egy ember hazug mozdulatát, semmit nem hagy ki és mindent földolgoz. Ami fölött „mi" elnézünk, azt ő megvizsgálja. Neki nincs módjában elpazarolni valamit, amit tudomá- súl vehet . . . Néha az az érzésem, és biztos úgy is van, hogy mindent ért, amit körülötte beszélnek, a beteg érzéke helyett valami új érzéke fejlődött, — egyszer azt mondta, hogy tud már néha hallani a kezeivel, ha koncertre megy, s olyan programmot tart a kezében, amit f apa pírra nyomtattak, akkor meghallja a hanghullámok rezgését és rekonstruálni tudja a zenét . . . Van körülötte valami titokzatos, más életet él, mint az emberek, s ez az élet imponálóan egyszerű, tiszta, emberi. De mindig izgatott, mert hátha történik mégis valami, amit ő elmulaszt. Az ablakából gyárakra látni, a földalatti vasút itt felfut a föld fölé, az Eiffel-tornyot látni, s az egész kép olyan, mintha ő festette volna, olyan értelmes, lényeges, szigorú, merev. Nem véletlen, hogy itt lakik, az emberek mindig ott telepednek le, ahol az atmoszférájukat kifejezve találják niaguk körül a világban. Egy pillanatra, mielőtt felémfor- dulna, amíg ott állok az ajtóban, úgy érzem, hogy többet tudtam meg róla ebben a pillanatban, mint az elmúlt tiz évben. S ami nagyon különös, hogy még egy pillanatra valami mély honvágyat érzek az élete után, az ő furcsa, lezárt, könyörtelen, merev, semmivel nem törődő, semmit nem halló, csak a maga dolgán faragcsáló élete iránt, amiben talán nincsenek abszolút eredmények, de nincsenek megalkuvások se. És néha kérdem magamtól, hogy nem ez-e a legtöbb, amire i Ciki jCbnaffrc vője, ha itthoni szellemi életünkbe bele inának kapcsolódni az elcsatolt területek írói is. Amennyire a hozzánk érkező adatokból meg lehet állapítani, ott helyenkint igen élénk magyar irodalmi élet folyik: Jelentékeny írói egyéniségek tűntek fel 1918 óta főként a lírai költészet és az elbeszélés terén már ma is igen nagy értékek reveláiódnak. (Gyaílay Domokos, Aprily Lajos, Mécs László, Reményik Sándor, Berde Mária, ülvedi László stb.) Ha helyre tudnók állítani a szellemi kapcsolatot az elvált részekkel és ha meglenne az erosebb kölcsönhatás: ez a magyar irodalomnak nagy fellendülését jelentené. Vass Béla dr. Tűzpiros élet Segesdy László versei. Budapest. Középeuröpai Kurír. 96. lap. Piros felhőkből elénk lépő tüzcsóvás alak szimbolizálja a könyv címlapján Segesdy költészetét. — Élet van itt, tűzpiros, égő élet. Lángoló élet és ez — én vagyok. Ez a lángoló tüzpirosság azonban nem olyan veszedelmes forradalmi pürománia, hanem csak a tomboló fiatalság érzete és egy jó adag mindenáron való fenegyerekeskedés. Az élettel való kötekedést Segesdy az önkarrikaturáig tudja komolykodni. Íme egy ilyen példa a sok közül, cime Erőpróba, Na most... nekifeszülhet a kötél, Az egyik végét a kezemben tartom; Rajta! Húzd, Élet, húzd el, ha birod S csiszold véresre összeszorult markom. Húzd! Én is huzom, huzzuk mindaketten S vagy velem jössz, vagy én megyek veled; De ne félj, a kötél el nem szakad... és így tovább ebben a tónusban. Az ilyen fenegyerekes dikció csupán mosolyra deriti az embert. De ez a nagyzoló csináltság inkább könyvének első harmadában a prograinos részben érezhető: az Élet-ciklusban, amit a Szerelem- és Halál-ciklus követ, őszinteséget s valóban átélt élményeket csak a szerelmi Úrijában találunk. De még majdnem minden versében van salak. Azért mégsem tartozik a sablonos kezdők közé. Segesdyben tényleg van egyéni erő a hangban és érzék a belső formák iránt. Ahol a salak kevésbé van meg, ott meglep képeinek bátor irama és valami fiatalos lendület. Ez a könyve azonban nem több a közepesebb Ígéretnél. UjságirŐ embernek látszik jól tudja megválasztani költeményeinek cimeit. Van néhány költeménye. mely igen figyelemre méltó (d.) mi többiek, akik a fülünkkel hallunk, de a kezünkkel csak alkudozunk, egyáltalán vihetjük? * Később mutatja a képeit, anű nem szokása, és azt mondja: olyan nehéz az emberekkel, a kép mögött keresnek valamit, de mi van a kép mögött? A kép mögött nincs semmi, a kép mögött vászon van és festék, s az, amit kifejez, semmi több. Nincsen mögötte a Világ és nincsen mögötte a Kor, ezek szavak. A kép mögött a kép van, ha már muszáj lenni ott valaminek. Indiai fügét eszünk és snapszot iszunk. Közben este lesz, s a hotelben szünet nélkül járkálnak és csapkodják az ajtókat ezek a nyugtalan bolgár forradalmárok, s az amerikai festők gyűlést tartanak a szomszéd szobában és hangosan vitatkoznak a művészetről. Hányán élnek ezek Párisban? Tizezeren, még többen? Eszembejut a Sálon d’Automne, ahol kétezer kép lóg, amit az elmúlt félévben festettek itt Párisban, s rövid számítással kikalkulálom, hogy ez egy tizede a quantumnak. amit egy félévben itt Párisban megfestenek. Húszezer kép lóg itt ezekben a hotelekben a falakon, húszezer kép, az embernek égnek áll a haja, húszezer kép, ami mind levegőt akar, mind világosságra akar jutni, mind élni akar és hirdetni azt a lehelletnyi komnoziciót, mondanivalót, amit beléjük izzadtak. Itt, ezekben a piszkos hotelekben és szenyes atelierekben, Oslótól Bombayig ide gyűlnek össze a festők, hogy meg tudják pingálni azt a „Natúré morte*‘-ot, amit máshol nem is lehetne megfesteni . . . Deez jól van igy, mert ebben a hideg, zárkózott városban, ahol mindenki magára utalva él. ezekben a szennyes atelierekben egy világ nyugtalansága gyűlik föl, amit majd máshol vezetnek le. Lehet, hogy az idő, amikor Paris volt a világ Hké, már elmúlt; de még mindig ez a nagy kohó, ahová a világ minden salakja ömlik- D' r/rik minden, s néha kibuggyan egy aranycsepp. gg
