Prágai Magyar Hirlap, 1925. november (4. évfolyam, 247-271 / 990-1014. szám)
1925-11-29 / 271. (1014.) szám
Vasárnap, november 29. 3*/ii(íruAU<fvw7!mr?*P MAGYAR VASÁRNAP A PRÁGAI MAGYAR HÍRLAP IRODALMI MELLÉKLETE Rádió Parázs üzeneteket hoz a drót meg a pósta A szél szeretett arcok bőréről száll a számba. Jólsmerös szagokkal csuklik belém az este Vitáznak emlegetnek száz házban száz szobában Jól van ez igy: csak jöjjön az eszmék rádiója S forró üzeneteket vigyen és hozzon a lég. Énbennem kapnak formát gomolygó ködvilágok Szavamban lesznek fáklya a szurkos gyász s a szikrák Erőmben lombosul ki az ujant-bajtott élet Más, uj amilyen nem volt még sose magyaréknál Mert ennyi bokron árkon még sose kellett futni Biró tüdővel győzve nyers szédült iramot. Fülem egy nép szivére szorítva hallgatom ki Hiányos szívverését torz vérszegény hitének Szabadabb levegőre, igazabb levegőre, Népek élére, csúcsra, gátra: uj jogok ózonába! — Én nem számítok — rongy kis életem csak lobogó Mit jelként tartok, s Más szól: jöjjetek! Győry Dezső. íróink arcképcsarnoka Stikíay Ferenc föl, hogy „egy csapásra hódította meg a nemzetet és az irodalom akkori közvéleményét. Harccal ment biz az, elkeseredett-nagy harccal. Bizony, bizony sokáig mondogatták még az akkori hivatalos salabakterek a Zalán futása szerzőjéről, hogy „Vörösmarty is tehetség, kétségtelenül tehetség, hanem a Kovacsóczy, az lesz mégis csak az ígazi“. A hivatalosok bizony sokáig irtóztak az 6 uj szavaitól, merész szófüzéseiíöl, képzeletének szertelenségeitől még akkor is, amikor őmaga már régen a nemzet szivében volt. De ez az újítók, a harcos kezdők közös és végzetszerü sorsa. Pedig Vörösmarty alapjában nem is volt túlságosan forradalmi lélek. Csak ossziános érzelmi borongása, schilleri szabadságrajongása, shakespearei dikciója, fiatalkori szerelmi lírájában a meseszerü szu perlati vusok- kal való túltengő festése és nyelvi készségének alkotó fölénye mutatja a forradalmi hajlamot benne. Ezekben nemcsak szülöttje, hanem szülője is korának. Forradalmiságát azonban önnön leikébe rejti. Lelke égő vulkán volt ugyan, de nem arra való, hogy lávájával elöntse és lángra- lobbantsa a külvilágot, hanem csak arra, hogy önmagát eméssze. Egy életen át tartó, nagy lángu szerelem íöbogó tüze, később Visszafojtott parazsa égeti bensejét, mig a költői reflexió enyhito és megszépítő hüVös formáiban nagyszerű költői alkotásokban nem ömlik szét és higgad le ez a szerelmi láva. Kár, hogy Freud nem tud magyarul: (már pedig Vörösmartyt csak magyarban lehet Olvasni) kevés költői nagyság müveit öl,,Mintha pásztortüz ég őszi éjszakákon...“ Arany János képe úgy tűnik fel nékem, ha Sziklay nevét hallom- Mert nem lehet külön választani az író Sziklayt és a vezető kuiturpoziciót betöltő Sziklayt attól a finom megjelenésű embertől, aki a kassai szőllőkert árnyas fái között bokrok, virágok és könyvek társaságában szeret járni és tépelődnl, mint egy elvarázsolt kastélyba bemenekült lovag. Vaskos melléfogás volna erre az érző szivü, nagy és sokoldalú érdeklődésű emberre azt mondani, hogy valami tudósszobába zárkózó remete. Minden izével benne él ő a mi életünkben. Benne él, csak nem szereti a nyers való hangos dübörgését, ö szordinót tenne az életre és szordinónak szereti a magányt és szelíd szerénységét. Tovább rezeg ‘benne a beledobott élet, az apró fájdalom és a nagy vonaglás. De nem a felszínen. Csak néha, látszólag váratlanul, fakad ki belőle egy-egy erősebb szó, egy-egy kitakadás, belső ineg- rázkodás hevéből, mint a vulkán ... Arány János képe... Az alkotók vagy intenzív hévvel vetették magukat a piszkos életbe, vagy vehemens megtartóztatással undorodtak tőle. Ez igy jön belőlük, sejtjeik összetételének titokzatos parancsa alatt. Sziklay az utóbbiakkal tart, mert velük rokon a lelke és itt van az ö legnagyobb értéke: a belső érték. íróink között tán ő az egyetlen, aki komoly múltra tekinthetett vissza akkor, amikor a nagy változás ért- Ö megmaradt volna a katedránál, a tolinál és a hegedűnél, ahogy szereti. A nagy változás azonban elöparan- csolta. Elő, a tülekedő porondra. Bizony, bizony, a tülekedésben tehetségtelen egy ember ez az ember. Nem szeret kiabálni, néni szeret lármázni, nem szeret kitúrni, nem szeret könyöklőzni Regényhőse, a magyar fő- ur muzsikusa, nemcsak a mi magyar élevasná olyan gyönyörrel és megértéssel, mint az elfojtott szerelmü Vörösmarty epikába és drámába rejtett líráját. Mert nála az epika és dráma is csak más hangnemre és személyre transzponálj legbensőbb íira. És ez a líra tél életén át mind az elérhetetlen, légies íényü, hajnalszép Etelkának szól. Aki talán sohasem értett meg egy sori sem ebből a romantikus, platói rajongásból. Mégis volt egy kor, amidőn még ez, a minden romanticizmusa mellett is kiegyensúlyozott lélek szintén képes volt ledobni magáról minden egyensúlyt, letépni minden formatiszteletet, minden reflexiót, hogy a légiétiyegig hatoljon, hogy a meztelen, nyers, vonagló, véres, élő és fájó valóságot adja: élete alkonyán, a nagy összeomlás után, a saját lelki összeroppanása előtt, utolsó verseiben. Mint költő, ekkor volt a legforradalmibb, Iegalanyibb, legkorszerűbb s a legmodernebb s a legnagyobb. A Szózat utoljára irt sötét strófáiban, az Előszóban, a Vén cigány egetdörömbölő vízióiban egy nagy költőnek, egy nemzetnek, egy egész kornak a; tünk tükrét veti elénk — a művészetét is nemzetéért feláldozó, kallódó zsenit a magyar ugaron rejti bizony az Sziklay életét is: a kisebbségi magyar ugar szántó helyre követelte őt is, aki művészetét kell hogy feláldozza a szántók hiányában. A kulturmunka nagyon nehéz szántás. A túlzott szerénység gyakran csak büszkeséget palástól. Sziklay visszavonuló, fórumtól irtózó szelídsége 'mögött ott él a magasról mosolygó fölény az élet tántorgó piszkai és kis kenyércsatái iránt. Ez a nem látható fölény finom lelkek és meditáló elmék büszke sajátsága. Az utóbbi években egyre jobban megtalálta a parancsot, mely kénytelen kelletlen kényszeríti, hogy helyzetének potenciális energiáját a magyar fejlődésért latba Vesse. Nála szinte szokatlan erős hangú kirobbanással lépett a porondra és kitette magát a fórum támadásainak. Az élresödródó erők nagy konzekvenciák levonását követelik, jobbra is, balra is, előre is, hátra is. Aki a magyarságnak és az itteni magyár irodalomnak haladást, fejlődést és a jövőt akar, annak mindenféle és mindenen keresztül meg kell mulatni az ;gazi szint: a hét év alatt kitermelődött purifikálás színét. Ö győzött is az első állomáson, az első rohamra. Ha arcát idézgetem a kassai kis szobából, ahol úri gesztusokkal kerüli az élet csúnya oldalam mindig úgy látom őt, amint régi idők időben gazdag életét vágyva vissza, -égi jegyzetek, finom miniatűrök, préselt em- ’ékek között- Dióbarna szemében mosolyog a szellemes keserűség és állása müszája: „más :dőkof élünk, rossz csűlagok járnak .. Idejét és tehetségét azért csak tovább áldozza, hogy a róssz csillagjárásban el ne kallódjon a magyar kincsek egy szikrája sem. Györy Dezső. reménye tombol együtt. Kié volt ez elfojtott sóhajtás? Mi üvölt, sir e vad rohanásban? Ki dörömböl az ég boltozatján? Mi zokog, mint tnálóni a pokolban? Hulló angyal, tört szív, őrült lélek? Vert hadak, vagy vakmerő remények? A tartalom ezekben tulömlik a formákon, inegszakgatja a mondatok lélek zését, szakadozott szimbólumokba sűríti a fájdalmas, gyötrő valót. Ezekben ált Vörösmarty hozzánk és sajátmagához a legközelebb. Ez a gondolatmuzsika a legrokonabb a mai kor rohanó menetű, távoli összefüggéseket sejtető költészetével. S ezért ném hivatalos cselekedet, hanem lélekből fakadó őszinte fiúi kegyelet az, ha e többszörös jubileumi alkalomból mi, a trianoni kor fiai szeretettel és nagy-nagy megértéssel borulunk le ;r magyar költők atyjának emléke előtt. Avasy Sándor. Verlaine Térey Sándor forditása. Budapest Térey Sándor, akinek a nevét már áthozta hozzánk is a hir, komoly és szép munkát végzett Verlaine (1844—1896) válogatott verseinek lefordításával, melyhez sikerült előszót irt. „A költő mindig kóra gyermeke s az az átmeneti idő, melyben Verlaine született sok mindent megmagyaráz. A császárság idején jó és szép volt a klasszikus költészet, az uj empire, méltóságos indulatok és fensége* képek illettek hozzá. A költők az irodalom híres magasába költöztek, ahonnan száműzött volt minden személyes érzés s a Parnassus hegyéről nevezték el magukat. — Verlaine forradalmár, aki elvet minden szabályt, nem cilliroz és fest, fc'on természetesen és egyszerűen dalol, ammt tolla alá jut a szó. Mindenekelőtt muzsikát szeret... zene, zene mindenek előtt... Mindent elmond magáról, Iiri'kus a szó legbensőbb értelmében. A fordító elé e látszólag egyszerű s mégis gyakran tudatosan naiv, dalszerü versek lebirhatlan gátat vetnek néha. Mintha valaki a rét elszálló illatát akarná kristály fiolába felfogni, vagy utánanyulni hegedűk eltűnő hangjának. A kultúra minden kifinomodásával és szépségével átitatott és ineg- niérgezett költői nyelvünk, hol a naivui egyszerű már prózai, a Verlaine egy részéhez illik csak. A legszebbekhez a magyar zsoltárok, régi népdalok egyszerű szókincséből kell meríteni.. .** Sok esztendő munkáját, magányos órák gyönyörűségét, az első magyar Verlamet szeretettel nyújtja át a magyar közönségnek a fordító ezekkel a szavakkal, aki a Singer H Wolíner kiadásban megjelent csinos könyvben pompás, művészi és tökéletes megoldással ültette át Verlaine művészetét magyarba. Mutatóba álljon itt egy a művészi fordítások közül: Spleen. A rózsa mind vérespiros, Babér sötét, mint éjfelek. Édes, ha intsz, minden kínos Kétséget újra fellelek. Az ég nagyón kék, túl szelíd. Csupa illat s túl zöld a tenger, Várom s vak félelem telit: Hogy mégis elfutsz tőlem egyszer. Kifáraszt lombok égő zöldje. Sugárzás minden levelem A síkság végtelen mezője És minden, minden — csak Te nem! Térey Sándor Verlaine-kötete értékes gyöngye a magyar forditó-müvészetnek. d. ő. Magánkért halni (SzüIIö Gézának) Legyünk okosak, mint a kígyók, Ne rohanjunk fejjel a falnak. Mit cselvető gazsággal raktak Elébiink a fondor hatalmak. Másért égett mindig a máglyánk, Lobogtunk egy-egy csalfa szóra- Lerongyolódott uraságunk Csűréből tellett mindenha mégis Szalmatüzre, bús véradóra. Elbltangolt szomorú fajtám. Lásd, bűneidben Is csodállak, önmagadat pazarlód gazul, E jött-ment világon merre van még Ilyen művésze a halálnak? Halál a hangos szó és gerjedés, Gyilkol mosolygó mellkltárás. Mert m a csupán egy szentség igaz: Az álarcos, konok bevárásLegyünk okosak, mint a kígyók, Szertehullott árva maradék. Ne fussunk bal harcot kavarni. Éljünk magunkból önmagunkért. Hogy tudjunk önző hittel hinni 5 ha pusztulunk, magunkért halniölvédi László. tragikuma, végzetvivása és kétségbeesett A magyar költők atyja A vész. kitört. VéríagylaJó keze Ember fejek kel labdázott az égre, Emberszivekben dúltak lábai. Lélekzetéfől meghervadt az élet, A szellemek világa kialudt, S az elsötétült égnek arcain Vad ténnyel a villámok rajzolák le Az ellenséges istenek haragját És íolyton-folyvást ordított a vész, Mint egy veszetté bőszült szörnyeteg. ' Amerre járt, irtózta tó nyomában Szétszaggatott népeknek átkai Sóhajtanak föl csonthalmok közül És a nyomor gyámoltalan fejét Elhamvadt városokra fekteti. Ezek a sorok ma is olyan frissek és élők, mintha Trianon óta zokogta volna őket a Ma valamelyik költője. Vörösmarty irta őket pont háromnegyed évszázaddal ezelőtt, Világos után. Most december elsején lesz egy és égy negyed század esztendeje, hogy megszületett az a magyar zseni, akiről minden diák könyv nélkül tudja, hogy „hírnevét eposzaival szerezte, a legnagyobb szeretette! a drámát művelte és a legnagyobb a lírában volt1*. S ugyancsak most novemberben múlt el hetvenedik évfordulója annak, hogy a budapesti Appel-báz lépcsözetén a Szózat költőjét, Vörösmartyt, agyszélhüdés 'érte s ugyanabban a szobában halt meg, ahol a magyar romanticizmus atyja, Kisfaludy is ki- szenvedett. S hogy még az utolsó jubileumi vonatkozást is említsük: Vörösmarty pályája éppen száz esztendővel ezelőtt, 1825-ben, a Zalán futásával ívelt föl egyszerre, váratlanul, egyetlen hatalmas lendülettel a magyar .horizontra, a halhatatlanok közé. Mint Széchenyi a politikában, mint Kisfaludy a dráma terén, akképp az eposzban és lírában Vörösmarty is uj korszakot nyitott: a romantikus világnézet korát. Ö a magyar Osszián, aki a magyar múltak ködösen szép emlékein borong. Ö a magyar Schiller, aki elnyomatás évtizedei után a rajongó szabadságvágynak legelső magyar mámorosa, ő az ui magyar költői nyelv atyja, a legszínesebb és legzengzefesebb költői dikció megtérem tője. A nyelvmüvészét terén hasonló forradalmár szerepet töltött be a maga korában, mint a száz évvel későbbi nagy nyelvreíormátör: Ady Endre. S ugyanúgy uj hitet, uj hangot, uj tárgykört, uj magyarságot hozott. A franciások, németesek, latirio- sok s póriasok után izig-Vérig magyar nemzeti s európai szellemet. A hivatalos rubrikázók szeretik utólag megszépíteni a nagy harcosok sikereit s könnyű és gyors győzelmet osztogatnak ki utólag nekik. Ezek az utólagos filológus- szemüvegek Vörösmartyról is azt tüntetik
