Prágai Magyar Hirlap, 1925. szeptember (4. évfolyam, 196-220 / 939-963. szám)
1925-09-27 / 219. (962.) szám
SP/$i(&iJU&rAH7á/?MP Vasárnap, szeptember 27i lAz esztergomi főcgyliázmegye kettéosztása írta: Alapy Gyula dr., J a katolikus nagybizottság titkára Az esztergomi főegyházmegye a Duna hal- és jobbpartján terül el Pozsonytól az Ipolyig húzódó széles területen és a Duna jobb partján húzódó keskeny sávon egész Budapestig. A nagyobb fele a csehszlovák köztársaság .területére esik, ezen van az érsekség birtokainak zöme is; a plébániáknak öthatodrésze szintén csehszlovák területen van, ezeket a tisztében akadályozott hercegprímás helyett a nagyszombati apostoli adminisztrátor igazgatja, akit a Vatikán nevezett ki a Codex értelmében. Ez ellen a kinevezés ellen a csehszlovák kormány állást foglalt és ez főképpen abban nyilvánult meg, hogy a kormánytól lefoglalt érseki és káptalani, valamint szemináriumi célvagyon jövedelméből most már két év óta semmit sem bocsát az apostoli adminisztrátor rendelkezésére. Mivel a csehszlovák kormány mindeddig elmulasztotta a Vatikánnal a konkordátum megkötését, nem formálhat jogot a püspöki kinevezések körül való befolyásra, amely a pápa joga. A csehszlovák köztársaság kormánya nem örökölt semmiféle főkegyúri jogot, mert ez kizárólag a magyar királyok személyes joga volt; a kinevezésekkel szemben vétójoga nincsen éppen a konkordátum hiánya miatt, a Vatikán udvarias- sági cimen ezekről a kinevezésekről értesítette ugyan a csehszlovák kormányt, de annak következetes tiltakozásait figyelembe nem vehette jogairól való lemondás nélkül. • így álTván a kérdés, az esztergomi főegyházmegye szétválasztását sokszor sürgette a csehszlovák kormány Rómában, azonban eredmény nélkül, mert a Vatikán csak az alatt a föltétel alatt mehetne bele ebbe, ha az esztergomi érsek csehszlovák területen lévő birtokaira nézve kielégítő megegyezés jöhetne létre. Ilyen megegyezés volna az, amely most került nyilvánosságra és a legnagyobb megütközést keltette a katolikus közvéleményben. Eszerint fölállítanák & pozsonyi érsekséget, amely tisztségre a pozsonyi polgármester, Okánik Lajos a kormány jelöltje. Csernoch is, Okánik is szakol- cai születésű és így földiek. A két földi már, úgy tudjuk, közvetlenül is tárgyalt egymással. A katolikus magyarság, amelynek száma az esztergomi főegyházmegye dunabalparti területén meghaladja a háromszázezret, nem mondhat le az önálló magyar püspökségről, amely számarányánál fogva megilleti. Ennek a püspökségnek javadalmazásáról kell gondoskodni és ez más nem lehet, mint szétválasztás esetén az esztergomi érsekség magyar területen fekvő ingatlan vagyona. A magyar kisebbségnek a legsúlyosabb sérelmével volna egyenlő, ha ezt a főegyházmegyét úgy osztanák föl, amint a nacionalista csehszlovák körök tervezik, hogy Nagyszombat, Nyitra és Rozsnyó egyházmegyékbe darabolják szét a ma egy tömböt alkotó katolikus magyarságot. Nekünk tehát tiltakoznunk kell a szétda- íabolás ellen éppen úgy, mint a Szent István magyar királytól ezen főegyházmegye részére adományozott birtokok elidegenítése ellen, amelyek célvagyont alkotnak és templomok, iskolák föntartására szolgálnak. Ma ismeretlen célokra fordítják és használják föl azok jövedelmét- Azt is halljuk, hogy az óriási birtokok mérlege passzív és nem jövedelmező. Nem tudjuk, mert nyilvános számadást hasztalan kérünk és várunk róla hatodik éve. Ha Csernoch hercegprímásnak jogos követelése van a csehszlovák államon, amely az ő személyes tulajdonát képező ingókat is lefoglalta a birtokokkal együtt, azt érvényesítse a hágai döntőbíróság előtt. Róma beleegyezése nélkül a birtokok el nem idegeníthetők. Róma pedig előreláthatólag abba beleegyezését nem adhatja, hogy Csernoch magánjogi követeléseit a csehszlovák kormány az érseki ezeréves földbirtokai árából fizesse meg. !• A katolikus magyarságnak c kérdést napirenden tartani kötelessége, mert azt nem tűrheti, hogy róla és nélküle határozzanak; a pozsonyi érsekség fölállítása nem sürgős a katolikus magyarságnak és az nem érdeke. Művészek SzlovenszkÓn — Egy néhányan szót szólhatnánk igy: — Uj trombiták niegdördülö hurrájaként a vártán Ma én volnék a nagy mozsár kis török arzenálján. Slvitva bontott szárnyakon lennék erős Ítélet, De fejbevág a tegnapok holnap sora: az élet. Volnék gyümölcsös győzelem, a durva nyers előre, Iiös, felleges fitymálva le tekintenék a nőre. A férflság izomba-vert kancáján hánykolódok, De rám ver finoman, marón sok csöpp bűnöm: a csókok, Lennék bajontó förgeteg dolgok lelkén bodászva, Lennék árnyékverő napon dúlt isten-ember játszma, Én lennék megszállott csoda, halálos büszke tiszta, De föld vagyok, ember vagyok, — túr, juggat: a giliszta. Van istenem, van ördögöm, friss lelkem s lomha vérem, Van vágtató szép gím-hitem, igy össze — az egészben. Lendületet, bocsánatot osztok szabadnak-rabnak, De kinek legjobb kellene, csak annak nem: magamnak. És mulva-mu! a nap napot, felégünk, perzselődünk, Egyre kevesebb friss az ég, egyre több szenny a földünk, Fogyóbb a zaj, fogasb a csend, ritkább a harci lárma, De nem a sírba nőtt a láb, csak a sárba: a sárba. Ember vagyok, költő vagyok, magyar vagyok — elég ez, Akarva vagy nagyon nem Is, sors végez el, ha végez. S vagyunk mag: sziken sikkadó, csirábaromlott tettek. De mégis példa, átok, uj}, magyar intő: követtek! Győry Dezső. Jíe ráírd hiíé /elszvfiifunft. fáoúw filöfiiTzess ? Rozsnyó, szeptember végén. Köd van, szürkeség — vigasztalan és zord, olyan, mint egy asszonyi ősz utolsó leszámolója: — Nincs tovább — most már egy sóhajtás következhet csupán, Ossip Schubin fájdalmasan szép sóhajtása — Bár csak tél lenne már . . . Menekülni kell, — menekülni akarok a boru- lattól, mely ráült a lelkemre kegyetlen hidegen s fellapozom kicsi noteszem, hogy csodákat, fényt, ragyogást varázsolják elő és szétteregessem a mindent beboritó nagy szürkeségre, mint egy jóságos tündértakarót. Forognak a kicsi könyv lapjai — mesélnek — cimek tűnnek a szemem elé, nyomukban egy pillanatra elém varázsolja a képzelet egy-egy kedves ismerős képét . . . s megállók: Undi Mariska festőművész, Horthy Miklós ut 58. Igen. Jó helyre jutottam; innen lophatok ragyogást, fényt, beteregethetem vele nem csak egy csúnya őszi nap, — egy egész élet szomorú szürkeségéti is. Nem haragszanak meg érte, mert itt csobog a mesekut, forrása kiapadhatatlan, mennél többet merítesz belőle, annál bővebb lesz, annál ragyogóbb. Horthy Miklós ut 58. 4-ik emelet. Mire az ember felér, úgy érzi, megmászta a Gerlachfalvi csúcsot és a szive nemcsak az elfogódottságtól dobog, mikor a csengőt megnyomja. De elfelejt fáradtságot s elfogódottságot tüstént, mihelyt kinyílik a műterem ablaka s egy édes, muzsikás hang kérdi: — A műtermet keresi? Azonnal . Lépések közelednek,1 nyilik az ajtó s előttem áll egy bájos, kékszemü nő — Undi Mariska. Kicsit úgy érzem nem vagyok szívesen látott vendég. Nagytakarítás van s a nagy műterem minden bútora a kis hallban van összezsúfolva — a műterem padlója frissen festve kéklik felém, akár egy darab odavarázsolt Balaton elérhetetlenné téve számomra a falakon függő illusztrációkat. Istenem, vágyó szemmel és olyan tehetetlenül néztem rájuk éppen mint egy kotlós, melyet az emberi ravaszság arra kárhoztatott, hogy kis kacsák mamája legyen és kétségbeesetten látja gyermekeit a vizben lubickolva, mig maga tehetetlenül szaladgál a parton. Kis szalonba érünk. Undi Mariska sajnálkozva mondja, hogy alig mutathat valamit, nagy gobelinjei Monzában vannak s csak vázlatát mutathatja meg egy-egy alkotásának. Előkerül a népszálló falára festett freskók egyikének vázlata. Szép, finoman tompított színek. — Látja, nagy falfelületekről álmodtam, mikor útnak indultam, — ez lett volna az én világom. De a változó idők most hoztak, — szövőszéket, melynek segítségével mégis megközelíthetem eredeti terveimet: gobelineket tervezek. Kettő a szalon kicsi pamlagán is van belőlük, két hatalmas méretű párna, — az egyiken szürkéskék alapon repülő szoknyás, libegő pántlikás kis parasztlány rózsállik. A párna fodrát kobald- kék parasztperliből varrta a művésznő s az egész: a rózsaszín leányka, a halavány alap és a mesék erős kobaldja nagyon szép. A másikon a magyar kertek tolvaj kék szarkája röpköd őszibarackok között. — Nekünk is van szinpompás madarunk, miért mennénk a szomszédba idegen, exotiluis pompát keresni? — Mondja a művésznő és én érzem, ez a mondás több mint egy odavetett ötlet — ez hitvallás. Nem is csalódom. Minden ami a magyar kertek tarkatollu madara után következett bizonyltja a művésznő megingathatatlan magyar hitét. Virágot ha rajzol, meséket ha állmodik, a magyar nép drága, sokszor együgyü, de mindig művészi lelkülete tör elő müveiből. Megmutatja Monzába küldött nagy gobelinjének tervezetét: Magyar életfa a cime: Sötét barna alapból nő ki a magyar élet ragyogó virágú fája. Jobbról és balról egy emberpár ápolja; ruhájuk úgy ragyog a sötét alapon, mintha csupa himesszárnyu pilléből szőtték volna. A fa koronája, rózáaszin tulipán, gallyai közt a mesék kék madara énekel. Csodaszép igy tervezetben is, mennyivel szebb lehet a kivitelben. Most megmutatom a meseillusztrációimat. Évek óta gyűjtöm, várom a jobb időt- és a kiadót, mondja könnyű sóhajjal s már a kezemben is van az első kép. Ránézek. A lelkem megtelik gyönyörűséggel. Láttam már meseillusztrációkat, tetszettek Is, szépek voltak — művésziek — de nem asszony álmodta őket, nem asszonyfantázia szőtte, fonta a mese szálait, nem volt meg bennük a meggyőző hit, az átélésnek ereje. óh ezek az illusztrációk. Ezek a drága kis csodák mikor születtek az alkotójukat égi mámorba ringatták bizonnyal és Isten sugallata vezette az ecsetet, hogy szebbé, gazdagabbá tegye általuk ezt a nyomorúságokkal teljes világot. Istenem — ha tehetném a szobám falán minden tenyérnyi helyet befednék velők — nem csak az enyimet — minden álmodozó asszony szabá- jának falát. Magyar mesekenyvek kincse volt a szülőanyjuk. Alvó leányka van az egyiken. Biborruhás kis szőke lány — a királyfiról álmodik, ki lepkeszárnyon csókot küld neki . . . Repül himes pilleszárnyon szerelmese csókja — s mire hozzáér, a leányka úgy érzi, nemcsak az édes, forró csók, a királyfi is ot van mellette. Feléje hajlik koronás szép feje, pillangószárnyas, karcsú teste s az álmodó leány mosolyogva várja a csókot . . A festmény két oldalán oldallécek futnak: összefonódó levelek melyek egy-egy tulipánba fejlődnek ... Ez az illusztráció gobelinbe szőve Monzában mesél. Másik kép: királyasszony keresi elvarázsolt urát. Fáradt és szomorú — bejárta már érte az egész világot. Szelek kapujától hold kapuján át elért a naphoz. Félve nyitja ki a nap kapuját, honnan tündöklő ragyogón tűnik elébe a nagy fény korong. Csodaszép ennek a képnek a kivitele. A sugárzó napkorong — minden küllője egy-egy tüzes pici tulipán, a szerelmesen nap felé virító rózsák, a napimádó kicsi kék fecskék raja — sok-sok vidámság, hogy jobban kidomborodjon mellette a királyasszony csüggedt szomorúsága. És ugyan ki ne lakna szívesen a következő kép boltíves termében, hova a szivárvány színeit lopta el a királyfi, hogy méltó szoba fogadja szerelmes asszonyát? Ki ne álmodna szépet a ragyogó, aranyból épített nyoszolyán, melybe a kicsi királyasszony virágszfromszinü teste pihen — ébredését tizenkét szobalány iesi várja. Kicsi szolgálók — Torockó gyönyörű viseletében — egyik az arany mozsdótálat tartja, másik az arany törülközőt, pici topánkával várja a harmadik s mind a tizenkettőnek egy vágya van csak — szolgálni akarja a szépséges királyfi szerelmes asszonyát. , Kedves ennek a képnek az oldalléce — apró sárga virágok stilizált mása — parasztkertek együgyü ékessége, — ha akarom, szemét, ha akarom, virág, — a virágoskert kócos kis szolgálóleányai — mondja a művésznő mosolyogva. Újabb kép. A legszebb szimbólum, mely népmeséből valaha is felém csapott. Az álmok királyfijáról mesél, akit mindig elhoz a búcsúzó alkonyat utolsó sugara — de könyörtelenül elvisz a visszatérő virradat. Lován ül már a királyfi. Szerelmes ásszonya az erkély korlátján messze kihajolva, kétségbeesetten fogja a karját, hogy Itt tarthassa. A paripája lábára marasztalón fonódik a délignyitó indája és szemrehányó arcocskák nőnek a hajnalkák kelyhében. Mindhiába. Elvágtat az álmok királyfia. Minden álmoknak minden királyfia, elvágtat, ha jő a nappal józanitó, ragyogó sugara. Hiába minden . . . könny, mosolygás — vágyok kanyargó indája . . . hiába volt az álmod valóságnak tetsző, hiába hitted, hogy végtelenbe szőheted . . . egyszer rávirrad a valóság napja s te ködbe veszni látod az egészet — tovatűnő szárnyak nőnek álomkirályfi álomlovának lábán — visszahözzák-e még egyszer? Szőnek-e még ezerszinü, tündérkirályfis álmot sorsod szövőszékén, ki mondja meg? Most jön egy egész meseciklus: a matyö hamupipőke. Kedves kis variációja az örökszép mesének, Mezőkövesd talajába ültetve. Meglátjuk a szép kis matyószobát, a plafon alá akasztott, ferdére állított tükörrel, ahol a két kedvenc cifrálkodik, mig szegény hamupipőke a búbosra kuporovda sírja el néma keservét. Egy gonosz kis kakas kilesve az alkalmas pillanatot, meglopja szegény kis lány buzaszemes kosarát. Megható ez a nagy szeretettel ellesett képsorozat. A kis hamupipő „íorcsik“-ba font haja — melynek kemény korbáccsá formált csúfságát nem enyhíti az ünnepi színes pántlika; a matyó királyfi, armnt büszke gőggel mustrálja a templomból jövő szépeket, vájjon közöttük van-e a pici lábú ismeretlen? Az az együgyü, gőgös ábrázat, a büszke öntudattal felemelt fej, melyen a megkoronázott sapka boldog derűt csal ki a lelkűnkből — a karba tett kezek, az egész alak, annyira elém varázsolja a falu hetyke, elbizakodott fiát szinte hallom csufolódó szavalt, amiket a feléje közeledő leányoknak kiált. — Egy másik képpen elfelejti büszke, gőgös voltát, a sapkáról lekerült a korona, — egy vidám kis gácsérfarok kunkoro- dik rajta, szalad, szalad a szép kislány után, — jaj . . . kezében már a kis piros cipellő. Még egy mesekép: ... a bűvös láda kincséi nézegeti boldogan a jószivü kis leány. Csillagos ég egy darabjából szőtt ruhát talált benne, ezer szinü kalárist és feje fölé repült az égi madár, kék tolla, mint a napsütéses nyári ég ragyog, szájában tartja az égi virágot, szinpompás tulipánt. — Nincs több mesém, — mondja a művésznő. — Kár! Elnéztem volna hajnalig. Mámoros lettem, a lelkem úgy kívánja most a szépséget, mint a borivó a tüzes bort. — Van még valamim. A kincses ládám, amit minden nyáron újra töltök meg. Elmegyek egy-egy vidékre, kis magyar falukba s ami szépet látok, elhozom magammal. Újabb rajzok kerülnek elő. Hercegszántó és vidékének festői ruháju leányai, asszonyai. Egy nagymama unokájának ruháját igazítja, egy menyecske a tükör előtt. Magyar menyecske és sokác menyecske. Mind a kettő jellegzetes népviseletében. Ezt hordják ezer éve már, — és nem köt magyaros pántlikát a sokác leány a hajába , és nem vesz sokác díszt a magyar menyecske. ; Élnek békében, barátságban, de faji jellegét nem vesztette el egy sem. , Sárközi menyecskét látok — kényes, cifra bálvány, — nehéz selyemből készült ruhája j kincset ér. Régi konyha szépsége ragad meg — majd egy templomjelenet: úrvacsorát osztó re. formátus lelkész — előtte meghajtott fejti gyöngy- . koszorús lányok. . Megismerem a biró urat, a kurátort. A művésznő mosolyogva mesél egy-egy epizódról s a l néphumor sajátságos zamatu mondásairól. , Bő tárházam van ebből nekem is s egy t kettőt szívesen átengedtem belőle. Undi Mariska nevetve vallotta be, hogy oly'an ragyogó fantá- ’T ziával megalkotott szépet, aminőt az én Szakáll _ bácsim mondott, az ő kurátorai nem tudtak ki- , gondolni. 3 Búcsúzom. A művésznő megemlíti, hogy a . P. M. H. tőle is kért riportot? de eddig nem volt még ideje megírni. — Ne bánja, ha megelőzöm — kértem. — Lehet, hogy szebben le tudná írni a lelkében éli 5 sok csodát, de nagyobb szeretettel és átérzéssel t ha tudná, sem írhatná, — köteles szerénységből ^ Még egy pillantás felhalmozott kincseire 1 még egy meleg tekintet a művésznő szép kék ^ szeméből, — érzem, hogy elfelejtette már alkal- matlan időben jött vendég voltomat s érzem azl ;i is, hogy nagy szegénység idején eljövök egyszei hozzá újra . . . Eljövök okvetlen, hogy nekem z csobogjon a mesekut, hogy nekem daloljon a' égi madár s nekem virítson az égi virág. Egyszer volt, hol nem volt . . . Madame sans géné. Éhgyomorra fél pohár ("jPJPÍfFTTÍ \IFI ^ ^ “,emes SCHMIDTHAUER-féle " és munkakedve' b"t0S,‘ Az I€iPf nem iSnnze Btesce mwbzzcí.---------------------------------------------------------------------------- • ■ ■ Egyszer volt, hol nem volt... Látogatás Meseországban — Undi Mariska meséi között — Hercegszántó és Sárköz népviseleti csodái.
