Prágai Magyar Hirlap, 1925. július (4. évfolyam, 145-170 / 888-913. szám)
1925-07-23 / 163. (906.) szám
A tátrai nemzeti park Irta: Orosz Sándor. I. Tátrafiired, 1925. évi julius havában. De proSundis . . Ezidén kettős szántás folyt a Magas Tátra alján. A barázdában nyikorogva fölsirt a taliga száradt kereke, mikor a hótalan tél után az eke vasa belehasitott a szikkadt, megrepedezett ugarba. És ugyanakkor a bizonytalan jövendő láthatatlan ekéje: a marcangoló gond, sajgó barázdákat hasított a tátraalji lakók homlokára, szivébe. Aki ma a Tátra alatt: Javorinától Lip- tóujvárig, végigjárja a falvakat, az arcokon mindenütt ott találja ennek a borzalmas szántásnak vad nyomait és e barázdákból már is kinőtt a jövő rémének előrevetett árnyéka: az itteni lakók jövendő létének, megélhetésének óriási kérdezőjele. Ez a titokzatos kérdezőjel ma óriási méreteivel itt libeg a Tátra fölött, a lomnici és gerlachfalvi csúcsokat már túlnőtte, alakja óriási vonásokban ott rajzolódik a nyugati égboltra és e földnek minden lakója, aki az élő rög dobbanását figyeli, látja és megborzong tőle. A „más“ vidéki összecsapta a kezét, mikor a lapok hasábjain a liptói és szepesi gazdáknak a nemzeti park tátrai létesítése ellen irányuló tiltakozását olvasta és elnevezte e föld lakóit kultúrálatlan, önző barbároknak, akik miatt a „magas“ külföld előtt szégyenkezni kell, mert a realizmus telhetetlenségé- vel mindent összeharácsolnak, kezeikből semmit ki nem adnak, nemes, ideális eszmék megvalósításának gyakorlati terveivel szemben érzéketlenek, áldozatok hozatalára fukarak. A helyzet és az igazi tényállás nemismeréséből igaztalan ítéletek és vádak fakadtak. Mert ma még mindenki a tervezők glorifikáló szavalásainak és a sajtó hasábjain elhangzott dicsőítő himnuszoknak hatása alatt „feszítsd meg“-et kiált azokra, akik e terv ellen fölszólalnak. Ma a „nemzeti park** fogalmából fakadó fénycsóvák káprázata miatt senki a terv igazi mélyére tekinteni nem tud és azért senki nem ismeri fel annak igazi lényegét. Az adózó közönség nagy tömegének kö- telességszerüen objektív képet adunk arról a tervről, amely első sorban az ő keserves munkájának filléreiből fog felépülni s igy megérti azt a válságot is, melybe a Magas Tátra egész vidéke a nemzeti park tervezett megvalósítása esetén sodródni fog. Az „enie-tente“ szülők. Kevesen tudják, hogy a tervezett tátrai nemzeti park bölcsője eredetileg hol ringott. Vissza kell mennünk azon időkbe, mikor az őspetka: az ántánt mindenható ötös tanácsa Versaillesben a kifeszitett térképekre uj országok határait rajzolta. A letiprottakkal könnyedén bántak,^azoktól csak elvettek, a folyó könyekkel szemben érzéketlenek, a jajszóval szemben pedig süketek voltak, ellenben újszülötteiket gazdagon megajándékozták. Történt azonban, hogy a harcias kisdedek Összevesztek, mivel a gyermekeket jellemző, telhetetlen önzés bennük is fölkerekedett, a határkérdések egyes részleteinél haj- bakaptak. A hatalmas szülők, tehetetlenségűk tudatában, ekkor kivonták ezen területeket az azonnali döntés keretéből, elnevezték őket „plebiscit“-nek és a világ szemeit teleszórták a „népszavazás1* hangzatos frázisaival. Ilyen „plebiscit** terület a csehszlovák és lengyel köztársaságok határvidékein: Teschenben, Árvában és Szepesben is volt. Utóbbi helyen beleesett a Magas Tátra nagy részének hovátartozandósági kérdése. A világ jámbor újságolvasója akkor hónapokon keresztül egyebet sem hallott-olvasott, mint a fogalommá vált „Javoriná“-ról, e kérdés lényegét azonban kevesen ismerték. Alapjában véve nem is volt az más, mint két nemzet burkolt harca a Magas Tátra alpin hegyvidékének bírásáért. Az a csoda, hogy a népek „önrendelkezési joga“ legalább e kicsi foltokon érvényesült volna, nem történt meg, mert a mindenható ötöstanács egy szép napon, a népszavazás mellőzésével, megvonta a vitás területek uj határvonalát. Hogy az egyik falu a szomszédnak jutott, földbirtoka ellenben itt rekedt, az nem volt baj, ellenben a két állam közötti súlyos feszültségben kész veszedelmet jelentett az uj helyzet, mert a lengyelek a Magas Tátra területéből egy követ sem kaptak, holott úgy vágytak a főgerincről a poprádi állomásra pislantani! A nehéz gondokkal tértiéit atyai szülőknek az izgatott kedélyek megnyugtatására és az ideges feszültség levezetésére valami csillapitószerről kellett gondoskodniok. A Magas Tátra bírásáért folytatott diplomáciai harcban a lengyelek többek között egy nagyszbásu középeurópai nemzeti parknak a létesítését Ígérték. Hátha ezt a parkot közösen lehetne meg- csinálni? Akkor a szomszédok legalább nem kapnak hajba és minden buzgóságuk a közös eszme megvalósításában fog kimerülni, az ideges feszültség csökkenni fog, a határsurló- dások megszűnnek és kettőjük között a béke biztosítva lesz! Igaz, hogy a lengyelek a Magas Tátra főgerince helyett csak azt a szépségflastromot kapják, hogy ők e terv kezdeményezői. És ha az ágyúik nem fognak a „Lengyelnye- reg“-ről a Kassa-oderbergi vasútvonalra ási- tozni, ugyanakkor talán a csehszlovák katonák sem gyakorlatozhatnak a „közös** parkban s igy megmarad a káposzta s a kecske is jóllakik! Hogy az a „Magas Tátra** tulajdonképen hol van, mik annak természeti, gazdaKassa, julius 22. Megható ragaszkodás és fényes ünneplések jegyében folyt le Tost Barna kassai prépost-kanonok ezüstmiséje. Tost Barna büszkesége a ke- letszlovenszkói őslakos társadalomnak, akinek a történelmi időkben való szereplése méltó az ő többi nagy cselekedeitehez. Műkincsektől pompázó otthonában kerestük fel a jubiláns főpapot és megkértük, hogy beszéljen valamit legkedvesebb emlékeiről és a kassai működése alatt előfordult nevezetesebb élményekről. Tost Barna először szerénykedve hárította el kérésemet, de azután a legszívesebben állott rendelkezésünkre. Az első' szivar Zboró község, Tost Barna szülőfaluja óriási ünneplést rendezett az ezüstmise alkalmából, amelyre természetesen Tostot is meghívták. Mise után, amint a prépostplébános kijött a templomból, nagy meglepetésére a zborói öreg asszonyok egész serege vette körül, Mindegyik vénasszony azt kérdezte: emlékszik-e, hogy ő dajkálta? Tost Barna szóhoz sem tudott jutni a zborói dadák megszámlálhatatlan seregétől... Az egyik öregasszony azt kérdezte tőle, hogy emlékszik-e az első szivarra? — Ez volt az igazi dada. — Emlékszem — mondotta nevetve a plébános. — Édesatyám erős pipásember volt. Egyszer elment hazulról és a szivartartót nyitva felejtette, amit Laci bátyámmal azonnal fölfedeztünk. De lett is belőle nagy katasztrófa... A szivarozás igen szomorúan végződött. Én a parkban annyira rosszul lettem, hogy a dada az ölében vitt be a házba. Azóta sem vol: szivar a számban, de viszont az is igaz, hogy a szivarokon megspórolt összegeken tettem meg utazásaim legszebbikét. 1900-ban megnéztem a párisi világkiállítást s beutaztam egész Németországot és Svájcot. Más bizonyára elcigarettázta volna a megtakarított összeget... A háború alatt mint katonai lelkészt Belgrádba helyezték, de Fischer-Colbrie közbenjárására visszakerült Kassára, hogy az udvari ügyeket intézhesse. A visz- szahelyezés jutalma az volt, hogy Kassán a ko- lerások és feketehimlősök pavillonjába osztották be. Télen-nyáron már reggel hat órától kint volt a járványkórházban. Délelőtt a püspöki irodában dolgozott. Délután, négy órától este tizig a legényegyesületi katonakórházban ápolta és kötözte a betegeket. Kassán ezidőtájt 15.000 sebesült volt és csak 40 orvos. így történt, hogy a iegényegyesületi betegek mindig azt kérték, hogy ne az orvosok, hanem Tost Barna kötözze őket. Ha vizitre jött az orvos, a legtöbb beteg azt mondta, hogy már kötve van, hogy ne az orvos, hanem az édesapjukként szeretett, gyöngédkezü tábori lelkész enyhítse friss kötéssel a sebeiket. A megboldogult megyéspüspök szombat esti vacsoráin, melyeknek akkoriban Boreovics tábornok volt állandó vendége, a kitűnő hadvezér mindig elismeréssel nyilatkozott Tost Barnáról. Mikor az oroszok Eperjes előtt állottak és Kassáról a hivatalos megállapítás szerint 23 ezer ember menekült el egy nap alatt, Fischer- Colbrie és Tost Barna a legnagyobb nyugalommal várták az orosz generális megérkezését. Álláspontjuk az volt, hogy tisztelettel felajánlják szobáikat a főtisztek részére, hogy a templomokat és a lakosságot megvédjék minden kalami- tástól. Az erőslelkü papok néhány nap múlva Boreovics győzelmének örülhettek s a város is felszabadult a szorongató lidércnyomás alól. Belgrádi tartózkodása alatt Thallóczy kormányzó vendége volt, aki végtelen szeretettel fogadta s mindig kitüntető barátságának jeleivel halmozta el. Két nappal a hegyeshalmi vasúti katasztrófa után (Ferenc József temetése napján) kapta meg Thallóczy posthumus levelét, melyben a kitűnő kedélyű kormányzó arra kéri, hogy látogassa meg és hozzon neki Belgrádba egy pompás kassal sonkát... Tost Barna és a vörös terroristák A kommün alatt sem hagyta el híveit I őst Barna. A zavaros időkben is állandóan revcrcnsági és birtokviszonyai, a magas tanács előtt annyira ismert volt, mint ama bizonyos „Er- dély“ nevű falu esete, melyet a siránkozó románnak ajándékoztak vala. Ez esetben is csak az volt a fő, hogy valami csökkentse a vitatkozó felek között a súrlódást. A perlekedők elfogadták a gondos szülök tanácsát és egy a Magas Tátrában létesítendő közös nemzeti park alkotásában elvileg megegyeztek, valamint abban is hogy mindkét ország parlamentje a határrendezés törvénycikkelyének elfogadása keretében fogja e tervezetet szentesíteni. Akkor bukkant föl hivatalosan első ízben a közös park terve a nyilvánosság előtt és azóta két ország bizottsága többször tárgyalt annak megvalósításáról. Az idők múlnak, az ötös tanács megsürgette a plebiscit határrendezéséről szóló törvénycikkelyeknek a parlamentek elé való terjesztését. A létesítendő közös park vajúdó terve azért jutott most a döntés stádiumába. (Folytatjuk.) dában járt és soha senki nem merészelte bántani. A vörös hatóságok is a legnagyobb tisztelettel „plébános elvtársnak** szólították, amidőn hivatalos teendőinek végzésére a hatóságoknál megjelent. Ezen idő alatt történt a kassai római katolikus egyházközségnek óriási lelkesedéssel történt megalakulása. 1919 junius 19-én a székes- egyház kapui nem bírták a tízezrekre menő tömegeket befogadni. A hivek ezreinek sokasága lelkesen hallgatta Tost Barna prófétaerejü prédikációját. A templomban valósággal a „Vitám et sanguinem** jelenet ismétlődött meg, amikor a tömeg egy emberként kiáltotta: „Nem engedjük templomainkat és papjainkat**. Azóta is fényesen él és prosperál az egyházközség, amely ma másfélezer koronáig menő összeggel támogatja évenként a katolikus egyházi, kulturális és jótékony- sági egyesületeket. A „pogrom** A vörösök kivonulásakor nála is megjelentek a kézigránátos terroristák, hogy elhurcolják. Négy állig felfegyverzett kassai zsidófiu állított be a plébánoshoz. Tost Barna nem jött zavarba. —Az elvtársak már ebédeltek? — kérdezte mosolygó arccal. — Igen, — hangzott a mogorva válasz. — Úgy foglaljanak helyet — mondotta és sietett ebédelni, mert a törvényszék fogházában nem igen várták ebéddel. Nyugodt lélekkel elköltött ebéd után a vörös elvtársak a következő vádbeszóddel álltak elő: — Biztos tudomásunk van róla, hogy ön a vörös csapatok kivonulása után óriási progromot készít elő! Tost Barna újra nyájas mosollyal válaszolt: — Ismerik kassai múltamat. Nincsenek és nem voltak ilyen véres hajlamaim se most, se máskor, de egyről biztosíthatom az elvtársakat. Ha engem elvisznek, akkor a híveim egész biztosan megcsinálják a pogromot, hogy megtorolják az eljárást. A zordon tekintetű terroristák erre meghökkent ábrázattal kérték: — Nagyságos plébános ur! Megigéri-e nekünk, hogy nem lesz pogrom? — Biztosíthatom Önöket — felelte Tost Barna, — amig én Kassa város plébánosa vagyok, a hivek nem fognak pogromot csinálni. A legokofckb kinézésű terrorista erre kivette noteszét és kétségbeesett hangon igy ri- mánkodott: — Kedves, jó plébános ur! De ha mégis pogrom volna, tessék az én szüléimét oltalmába venni. így hívják őket és jtt laknak. A szónokhoz rögtön csatlakozott a három másik vitéz és mind a négyen ráírták nevüket a noteszlapra és bebiztosították magukat a pogrom ellen... Mind a négy fiú ma is Kassán van. Jól ismerem őket, emlékül följegyeztem a nevüket — mondja derűs arccal a jóságos plébános. Legbizalmasabb embere volt mindig Fischer-Colbrienak A hosszú évek alatt, amit Tost Barna a kassaiak boldogemlékü nagy püspöke mellett töltött, együttesen munkálkodtak az egyház üdvén. Hogy a város felekezeti békéje egy percre sem volt megzavarva, hogy a nemzetiségi kérdésben a legmegértőbb hangulat uralkodott és meg van jelenleg is, az Fischer-Colbrie belső aulistájának és lelki örökösének: Tost Barnának az érdeme. Mikor nála jártam, aznap estére volt bejelentve a szlovák katolikusok tisztelgő küldöttsége. Vasárnap a szlovák mise alatt a jubileumára irt gyönyörű szlovák egyházi éneket adták elő. De nemcsak a katolikusok, hanem a többi keresztyén egyházak is a legjobb viszonyban vannak a kassaiak diplomata prépost-plébánosával. Jubileumára a legelőkelőbb zsidó vezetöíérfiak granulálnak és a gratulációk még most is érkeznek .. Elteket töltöti együtt utazásokon Fischer- Colbrfcval. Múlt éven, mikor utoljára Rómában volt, akkor a megboldogult kegyelmes urnák régi barátja, Locatelli bíboros — akinél tiszteletét tette a püspök megbízásából, — annyira kitüntette, hogy Rómában visszaadta látogatását. Tost Barna élete a szigorú munka jegyében folyik Mindennap reggel hat órakor kel, hét órakor misézik, félnyolctól' — mindennap — negyedki- lencig a gyóntató-székben ül, végzi kanonoki kötelességeit s azután szakadatlanul hívei rendelkezésére áll. Előszobája mindig zsúfolt rengeteg hivővei. Híres arról, hogy sohasem látják sétálni, mert mindig a dolga után siet. Délután sohasem fekszik le, ebéd végeztével azonnal munkához kezd, ilyenkor végzi a magánlevelezését. Éjjel féltizenkettőig dolgozik és sohasem alszik többet hat óránál. A hívők lelki irányításán kívül ránehezedik a plébánia és az összes jótékony egyesületek gazdasági irányítása. Nagy ambícióval készül a szeptemberben megnyíló 100 tanulóra berendezett katolikus középiskolai interná- tus megnyitására, melynek ugyancsak ő lesz az igazgatója. Még sok mindenfélét Írhatnék Tost Barnáról, de az előszobában a várakozók serege türelmetlenkedik. Egy pillantásra még körülnézek a felvidéki renaissance muzeális kincseivel berendezett iogadóteremben s azután meleg búcsút veszek a kassaiak méltán nagyrabecsült prépost-plébánosától. (b.) Bőse! utóda Az esztendő legszenzációsabb pénzügyi eseménye. — Egy török kereskedő, jossua Albert vette át Bősei örökét. — Kicsoda az uj bécsi csillag? — Budapesten számos vállalat igazgatósági tagja. Becs, julius 22. (A P. M. H. bécsi szerkesztőségétől.) Az összeomlás előtt álló Bosel-koncernek az elmúlt hetekben történt szanálásáról szenzációs részleteket közölhet ma a P. M. H. bécsi szerkesztősége. Miként ismeretes, Bősei összes érdekeltségei egy újonnan alakult holding-táraság birtokába mentek át. A holding-társaság, amelynek Union-trcszt a neve, az elmúlt napokban formálisan is megalakult. Akkor a bécsi sajtó és ennek nyomán a külföldi lapok is azt írták, hogy a társaság részvényeinek többsége svájciak birtokába jutott és a svájci csoport élén a Comptoir d’Escompte de Geneve genfi nagybank áll. Nos ez a híresztelés nem felel meg a valóságnak, mivel a svájci csoport csak a részvények 49%-a felett rendelkezik, 51% egy bécsi csoport birtokában maradt, amelyben egyelőre névleg Bősei is részt vesz. Hogy azonban az ő részvétele csak névleges és a csendes visszavonulást készíti elő, azt az a körülmény is mutatja, hogy az igazgatóságban már nem foglal helyet. Az igazgatóság három főrészvényesből áll: Jossua Albert bécsi kereskedőből, Staehellin Miksa dr. svájci ügyvédből és Lachenal Pál svájci bankárból. A részvénymajoritás tulajdonosa Jossua Albert, aki igy tulajdonképpen Bősei utódjának tekinthető. Jossua eddig teljesen ismeretlen ember volt a bécsi pénzvilágban. Ugyan már évek óta Bécsben él, azonban mindeddig nem szerepelt. Az uj csillag, aki a Bosel-koncern szanálásával nagy megrázkódtatástól mentette meg a középeurópai pénzpiacot, már nem fiatal ember. Szalonikiben született 1868-ban, iskoláinak elvégzése után kereskedő lett Konstantinápolyban, majd Szmyr- nában. A háború alatt jött Becsbe és hatalmas textil-üzleteket bonyolított le. Az összeomlás után megalapította Bécsben az Albert Jossua &. Cie. céget, amely nyers-anyagot importált textil-gyárak részére. Jossua most is egyik főszállitója a genfi textil-müveknek és a budapesti Tessuto Textiláruforgalmi és Bizományi részvénytársaságnak. Azonkivül főrészvényese a genfi Société Financiére et Commerciale-nek. A Jossua-cég saját fiókokkal rendelkezik Genfben, Konstantinápolyban és Szmyrnában és ezek a fiókok anyag- beszerzésen kívül bank-üzlettel is foglalkoznak. Érdekes, hogy Jossua, aki szinte teljesen ismeretlen a bécsi pénzvilágban, a kompasz szerint egy csomó budapesti vállalat igazgatósági tagja. Ezek a budapesti vállalatok a következők: Magyar Országos Központi Takarékpénztár, a Mautner-féle textil- müvek, az előbb említett Tessuto rt.. a Lie- big textilmüvek rt., valamint a Filatorigati textilmüvek rt., amely utóbbinak egyúttal elnöke is. A Jossua &. Cie. cég irodái és raktárai a Schottenring két hatalmas palotájában vannak elhelyezve. Az uj pénzfejedelem magánlakása a IV. kerületben van, Prinz Eugen- strasse 32 szám alatt, nem messze a bécsi pénzvilág egyik bukott csillagának, Castiglio- ninak palotájától. Jossua ezt a palotát berendezéssel, együtt 1920-ban vásárolta, Usen- tourg hercegtől két millió osztrák koronáért. Ma sok milliárdot ér. Kassa jubiláló főpapjánál Tost Barna visszaemlékezései a zborói gyermekévekre, pályafutására, a háborúra és a vörös uralom napjaira Csütörtök, julius 23.
