Prágai Magyar Hirlap, 1925. április (4. évfolyam, 74-97 / 817-840. szám)
1925-04-12 / 83. (826.) szám
22 "wn^WMfgWJ ^fiÁGAlJjíl<ÍMK7áRLfP Vasárnap, április 12. A megvert harcos meghal írta: Árva Pál Már erősen alkonyodott s a megvert harcos dülöngélve és fegyvertelenül haladt még folyvást háttal a napnak a poros, fehér utón. Messzireszaladt hosszú-torz árnyéka holmi távoli vezérlő cél után vonszolta megroppant testét. Bús lebukott feje teljesen véres volt és zúgott. Fájdalmat még alig érzett, de tarkója? föltépett húsában remegve, mint belelőtt nyilak álltak a napsugarak. Az elátkozott falakra még nem nézett vissza, hogy déltájban elhagyta a város kapuját. Nem küzdelemben, harcos módjára tört utat magának, de a megnőtt déli zavar lármás üzekedésében surrant ki sunyi loppal. Fegyverzete különben régen odaveszett. Pajzsát berepesztették még az első csatákban, lándzsáit összetörték. Régen hajította el utolsó dárdáit s előtte rég a nyilait is. Sisakját ócska üstté horpasztották, úgy kellett elhajítani. De hajadonfőit és pajzstalanúl még az éjszaka is harcolt. Az a forróság csak hajnaltájt lepte el és délre halálos hideggé fagyott el benne. A feje most sajgott, de gondolattalan is tudta, hogy ez csak a nap és sebei tüzes sütése. Belül fázott. Keményre-égetí szivét mintha minden vére elhagyta volna; rettentő üresség fájditotta s konok, hideg szomorúság. Az ut, mely eddig dombok és mezők között futott, szeszélyes mozdulattal most ösvényt eresztett egy kezdődő erdő első fái felé, kis kitérővel aztán szabadon és szélesen porzott el alattuk tovább, mint egy paripa. Mikor a megvert harcos az ösvényhez ért, a nap egyetlen csusszanással zökkenve csúszott le a hegyek közé és minden árnyéktalan lett. A megvert harcos meghökkent és megállt. Aztán megindult az ösvényen és belépett az erdő puha csöndjébe. A fák bevonták lombjaikat, amerre ment. Halkan zizegett alatta az avar, fűszálak remegve hajlandoztak előtte. Gyikok siklottak tova a talpa alól és sziszegtek. Körös- jörül sötét madarak rebbentek föl hangos szárnycsapással és elrepültek élesen rikoltva. Ágak recsegésében futottak el ijedt zajjal kis, erdei állatok. Nagy, nyugtalan szemek meredtek utána, útját elállták olykor óriások, komor fenyegetésekkel a kinyújtott karjaikban. A sötétség egyre nőtt a megvert harcos utján s az idő múlott. De lompos egykedvűséggel csak törte tovább az erdőt, holott már fázott és fáradt is .volt. Suta karjaival tunyán kaszálta kétfelé a lombokat s a magas füvet. Néha leszakított nehány falevelet, marékkai, összemoTzsolta őket. Kifacsart nedvük kesernyésen ragadt a kezén. Később súlyos oszlopokként zuhantotta lábait a földre, rengő dobbanásukat vágyta hallani. De eler- nyedt lábai hamarosan zsibbadni kezdtek s aztán már csak vonszolta őket, csoszogó fásultsággal egyre beljebb az irtózatos csöndben. Egy vékony ér tiszta hangokkal lüktetett az ösvényen keresztül. A megvert harcos megállt, lehasalt a viz fölé s ivott mohó, hangos kortyokkal. Aztán belemeritette fejét és megmosta sebeit a vértől. Borzongva föl állt s föltekintett az égre. Egyetlen csillag rezgett magasan a fák között, mint egy megfázott fényesség. Idegennek találta, újnak és végzetesnek. Rettegve latolgatta, kinek mi célja véle s végül is úgy vélte, hogy azóta tán minden megváltozott. Hirtelen kiváncsi lett, milyen lehet az arca s ismét lehájolt a viz fölé. S amint nézte kimeredt szemmel a megtépett arcát torzul összefolyni a víz sötét csillogásával, egyszerre meglátta magát az éji erdőn céltalanul és keshedten a fák között, álla’tok menekülésében és reménytelenül; nedves szakálláréi csöpög alá a viz, a szive didereg az iszonyatos csöndben s az élet messze van. Akkor minden visszafolytott félelem egyetlen rettentő hangtalan ordításba gyűlt össze a szájában. Fölugrott és futni kezdett. Arcát megvéreztók az ágak, lábai köré gyökerek fonódtak vad rohanásában, de föl- főlbukva és bukdácsolva csak csörtetett előre és nem jutott eszébe visszafordulni. Homlokát beverte egy fatörzsbe, megtántorodott s a szeme elborult; úgy hitte, valami rettentő ököl sújtotta homlokén, levetette magát a földre s várta a halált és a szemeit lehunyva egy utolsó reménnyel valami nagy, forró és boldog megdicsőülést. Görgő hangcafatokban hirtelen leszakadtak remegő nyelvéről a ráfagyott kiáltások. Fölnyitotta a szemeit, óvatosan, mint rettegett kapukat és föl akart ülni, de a derekát nyilaié fájdalom szúrta keresztül s erre nyöszörögve lefordult. Körülnézett, véresen forgó szemeiben a hali?!'iszonyatával, és a fáknak már ritkuló során túl meglátta a tisztást, Már a torkán éhezte a halál jeges kezét, I és bénító tüzes lehelletét a szive körül, de tudta, hogy megmenekült, elérte a tisztást. A megdicsőülés drága reménye egyszeriben, elszállt a tudatából, már csak a halál szörnyű izét forgatta a szájában és képtelen gondolatokat tördelt dideregve, úgy indult meg a tisztás felé, lassan és négykézláb előrecsusz- va. A nyilalás hegyes dárdaként ütötte keresztül a derekát minden mozdulatánál és gyakran pihent el kimerültén: de útjelzőkként egyre fogytak a fák s a tisztásra végül mégis kijutott. Mint az áldott, biztos partra, úgy kuszott rá a harmatos fűre és minden fájdalmát valami legmagasabb kéjre váltva elérte a tisztás közepét. Lelkendező boldogsággal temette bele arcát a szagos, nedves fűbe és várta a megváltó csodát. A fü mint régölelt asszonyai frissenfiirösztött, sátoros haja csiklandozta az arcát, de a hűvös éjszakában különben semmi sem mozdult. Nagysokára fölütötte a fejét s maga köré pillantott. Akkor a kevés csillagu ég alatt, mely irgalmatlan közönnyel boltozódott föléje, megcsapta a magánosság hidege s egy végső erőfeszítéssel megforgatva derekát a fájdalomban, fölült s hangosan sírni kezdett. Meleg bugyborékolással és bőségesen ömlőitek szemeiből a könnyek s tüzes patakokban folytak széjjel az arcán. A halál érzése most ismét jelentkezett; nagy, meleg szárnyak verdesése hallatszott a fülledt levegőben s a hőség elviselhetetlen lett. Fölegyenesedett és rohanni kezdett, vissza, az ösvény, harcok és sebek: az élet felé, a láz és halálfélelem tagolatlan, darabos kiáltása van a száján. De elcsúszott a nedves füvön és végig esett rajta. Könnyei összekeveredtek a harmattal és belefolytak vérhabos szájába, de a megvert harcos már nem tudott semmiről, csak a tüzes szárnycsapásokat vigyázta szűkülő gonddal, úgy halt meg aztán hajnal felé, forró madarakat heasegetve a feje fölött. Az utolsó Drághffy Irta: Szegedi István. Drághffy Kamillo titkár volt a pénzügyben. Túl az első ifjúságon, halántékán megjelent már az a finom ezüst esik, amely jelentéktelen arcokat is az érdekesség rangjával fémjelez, asszonyok szivében fájdalmas szúrást okoz és a részvétet kelti fel. E részvét tolvajutján át oson be a tartós szerelem, az érzelmek nyugodta’bb és megbízhatóbb vállfája, amelyre biztosabban lehet épiteni, mint a bankhitelre vásárolt konjunktúra-telkeken. Ez az ezüstcsik az, amely a legelszántabb agglegénymedvéket is elöcsalogatja a hónapos-szobák vagy legénylakások biztos odúiból, a szalonok és boudoárok viharos tengereire, ahol ügyeskezü asszony-halászok vetik ki hálóikat — egyaránt az ezüstös, barna, szőke és minden egyéb színárnyalatban mutatkozó férfi-halántékok viselői után. Drághffy Kamillo nem várt a kora-ősz fájdalmas rezdületére, ő a gyerekszobából egyenesen e viharzó tenger habjaiba vetette magát, elszántan és rohamerősen, mint az uszóbajnokok. Ám Drághffy Kamillónak nem is kellett várnia arra az ezüst csikra a halánték árkában, Kamillónak egyebe is volt, ami megkülönböztette őt az emberek között Kezdetben ő volt az, aki, valahányszor bemutatták egy-egy uj társaságban, a húgért el nem mulasztotta volna a neve elhangzása után megjegyezni. — Az utolsó Drághffy! A hirnév — mindenféle fajta — csudálatos dolog. Van, aki élete végéig hiába kergeti, soha nem éri el. Más, szerencsésebb, hozzájut hirtelen, maga sem tudja, hogyan s miképpen. Drághffy sem várt tovább egykét esztendőnél s már nem kellett szólnia sehol, ha bemutatták. Amint a nevét említették, az érdeklőgés tüze gyűlt ki a szemekben és áhítattal rebegték: — Ah, az utolsó Drághffy! Drághffy Kamillo valóban utolsó sarja volt az ősi családnak. Kívüle már csak egy javakorabeli nagybátyja élt, elhagyatva valahol a hegyekben. Kora özvegységre jutva, gyászol már vagy huszadik éve egy hamar elhunyt halkszavu asszonyt, aki gyermektelenül hagyta hátra a megtörtszivü öreg Drághffyt. Kamillo, az utolsó Drághffy, körülbelül ennyi ideje taposta már a szalonok tükörsima parkettjét és dicséretére kell megemlíteni, hogy egyetlenegyszer meg nem botlott az életveszélyes talajon. Elhamarkodott Ígéret, túlzott érzelmi odaadás nem veszélyeztette élete nyugodt előrehaladását és agglegénységének szikár bája csak annál nagyobb vonzóerőt biztosított számára? az asszonyi lesipuskások szemében. De nemcsak az intimebb környezetben n£tt legendakor as utolsó Drághffy feje Hörül, áthatolt az ő hire a süppedő szőnyegeken és fényfogó függönyökön és a hivatalában is különös légkörrel övezte. Főllebbvalói, kénytelen-kelletlen, észrevették azt a külön világot, amelyet Drághffy Kamillo jelentett és hogy szolgálati évei megszaporodtak, az oszíálytanácsosság lassanként esedékessé vált a számára. Legfelsőbb helyen nem fogadták nagy elragadtatással- az előléptetés eszméjét. — Drághffy Kamillo, — mondta kissé fanyarul a pénzügyi főférfiu — úgy hallom, kitünően táncol. Egyebet nem igen tudok róla. — De kérlek, kegyelmes uram, — szólt kissé megrendülve ekkora tájékozatlanságon a referens — ő az utolsó Drághffy! — Ja, vagy úgy, persze. Hát az más. Akkor majd annakidején visszatérhetünk a dologra. A minisztériumban ezekután Drághffv osztálytanácsosságát befejezett dolognak tekintették. Időközben Drághffy magánéletében is fontos változás vetette előre árnyékát. Drághffy, kétségtelenül, hirneve és dicsősége tetőpontján állott. Ahol ezüstös feje megjelent, az asszonyok és leányok fuldokolva a meghatottságtól bújtak össze és sóvárgó . pillantásokkal kísérték az utolsó Drághffy minden mozdulatát, ő azonban, beleunva a rajongásnak ebbe a kissé névtelen és bizonytalan voltába, valami megfogható eredményre áhítozott, hogy a jó gazda szavát mondjuk: le szerette volna aratni a bő és termékeny évek vetését. Soha nem kínálkozott erre kitünőbb alkalom, mint éppen most, amikor saját tulajdon miniszterének leányát vezették be a társaságba. A kegyelmes kisasszony körül azonnal széles gyűrű képződött, amely azonban tiszteletteljesen hátrált meg, amikor a háziasszony kézenfogva vezette Kamillót bemutatkozásra. A kisasszony figyelmét felkeltette az a nagy tisztelet, amellyel utat nyitottak Kamillónak. Felvetette a fejét, ahogy jól szemügyre vette az ezüstös halántéku gavallért. — Drághffy Kamillo, — mutatta be a háziasszony. — Az utolsó Drághffy! — súgta a kisasszonynak mély áhítattal egy törekvő ifjú fogalmazó. A szó utat talált a kisasszony fülébe. Az utolsó Drághffy! — gondolta el és az arc megmaradt a lélek tükrén, mint a papírlapon a levonókép, amellyel még nemrégen játszott a grófi palota gyermekszobájában. Óriási versengés indult meg a kisasszony táncrendje körül. De a legelszántabb törtetők is megnyugodva vették tudomásul, hogy a második négyesre Kamillo lett a kisasszony táncosa. Kamillónak kétségtelen kilátása volt már errefelé is. * * 4 A minisztériumban' egyre hangosabban suttogtak Kamillo szédületes szerencséjéről. A miniszter kiváló szakférfiú volt, sorsa mintegy független a mindenkori kormányétól, immár harmadizben vezette a pénzügyeket. Neve ősi történelmi név, vagyona az ősi vagyon, a pénzügyi lángész vezetése alatt megszJárditya és egyre gyarapodva Egyik fanyarabb osztálytanácsos meg is jegyezte: — Ez azért mégis sok egy kissé. Csak azért, mert ő az utolsó Drághffy! Az öregur megjegyzése azonban visszhang nélkül szaladt el a folyosókon. ' * * * öreg Drághffy huszévi gyász után észrevette, hogy mégsem jó az embernek egyedül lenni, k szomszéd birtokosasszony is elkövetett egyetmást, hogy ez észrevevőd- jék. Az öregur nem verte dobra, amit nagyrészt magánügyének tartott és két esztendeje élt már megelégedett házasságban második asszonyával, anélkül, hogy a kései nász hire eljutott volna a fővárosba, Történt azonban, hogy vénasszonyok nyara a szokottnál is forróbban tűzvén alá az elhagyatott kúriára, nyárára a gólyának kele- pelni támadt kedve öreg Drághffy házatáján és az újszülött kis ősnemes, a családi tradíciókhoz hiven, a Kamillo nevet nyerte a ke- resztségben. Drághffy Kamillo ónszürkére vált, amikor a fanyar osztálytanácsos, szegről-végről atyafia, bekérette magához és közölte vele a nagy családi újságot. Kamillo legszívesebben térdenállva könyörgött volna, hogy tartsa titokban, legalább még néhány hétig, amikorra sok minden eldől az életében. De hát ez amúgy is reménytelen dolog volt. Drághffy jól látta és tudta, hogy amint a szobából kiteszi a lábát, a hir elindul innen és pillanatok alatt szertefut a hivatalos szobákban. Délutánra a szalonokban üti fel a fejét és estére már nem lesz a városnak egyetlen pontja sem, ahol ő az lehetne -még, I aki volt valaha: az utolsó Drághffy. j Délutánra a kegyelmes asszonyhoz volt I hivatalos teára. Csak néhányan leszünk I mondt. kegyes leereszkedéssel a kegyelmes I asszony. — Csak néhányan leszünk — re-‘ I begte titkos ígérettel hangjában a kegyelmes' I kisasszony. j Drághffy délután mégis felment. A ke- | gyelmes asszony óriási palotáját zsúfolva.;.! találta. Ott volt az egész minisztérium és a I kaszinó reményteljes ifjúsága teljes szám- I bán. A kegyelmes asszony mentegetőzni J próbált: j — Én nem tudom, kedves Drághffy, ma I megrohantak bennünket. Déli tizenkettő óta I szakadatlanul szólt a telefon, valamennyi I ismerősünk sürgősen óhajtotta tiszteletét tenni ma délután. A kisasszony rövidebben bánt Kamillóval: . . j — Hallom, kisöccse született. Gratulálok! No de most már ön nem az utolsó Drághffy! • Halkan, idegesen kacagott és szeszé-1 Jyesen sarkonfordult, fogadni a reményteljes |huszárfőhadnagy udvarlását. * . ' - * * * A referens, hosszas töprengés után elszánta magát, hogy szóba hozza Drághffy íj 'előléptetését: > — Ugyan, — szólt kedvetlenül a Kegyelmes ur — miért éppen Drághffy? Hiszen y annyian vannak előtte. És kedvetlenül tolta arrább az aktát. A húsvéti vakációt öcsémmel együtt jj keresztapánknál az x-i uradalom erdő- jj tanácsosánál töltöttük. Megérkezéskor, miután az öreg kikér- | dezett tanulásról, félévi bizonyítványról stb. I azt mondja: „Hát fiuk, miután a bizonyítvány j eléggé sikerült, meg akarlak jutalmazni és 1 pedig olyan jutalommal, amilyenben kevés I deák részesülhet, a ti kiterített lepedő fór- j májú hazátokban pedig senki. Csak aztán 1 ügyesnek is kell lennetek, mert a jutalmat j meg is kell szerezni, azt nem boltban mériki j — Épp ma jelenti az erdőőr, hogy a Karva- J lyoson már dürrög a „nagykakas“, hát Béla‘í I fiam neked az lesz á jutalmad — ha el nem | sza?lajtod. Te pedig Imri — mondja öcsémnek j — lőhetsz egy őzbakot.“ Apánk is vadászember volt, vadász- : történetei sokszor felbizseregtették vérünket, I aztán itt keresztapánknál a sok trófea, agancsok, agyarak, kitömött medve, nagy- és kiskakas, vagyis süket és nyírfajd képzeletünket amúgy is izgatták, s most az az ígéret, hogy vadászpályánkat nem holmi szarkákkal és mókusokkal kezdjük, előre is olyan vadászlázt okozott, hogy belevörö- södtiink. Keresztapánknak volt dolga egész nap magyarázni, miképp kell a jutalmat el nem szalajtani. Öcsém — harmad osztályos gimnazista — még sosem lőtt nagy puskából, hát előbb célba kellett lőnie. S bár az első két-három lövés után erősen simogatta a jobb képesfelét, mint az akinek pofonokban volt része, a lövések maguk nem voltak rosszak, s miután keresztapánk az enyéimmel is meg volt elégedve, délután négy óra felé megpakolt hátizsákkal elindultunk a Karva- lyos alatti vadászkunykóhoz hálásra. Vacsora és teázás után lefeküdtünk, de bizony ón is, öcsém is soká’g hánykolódtunk, ő a bakját, én a kakasomat láttam folyton és igyekeztem becserkészni, százszor, ezerszer ismételve az utasitásokat, melyeket keresztapa adott. És mikor nagysokára elnyomott az álom, még akkor is folytattam az ugrások gyakorlását, mert egyszer csak arra riadtam fel, hogy alaposan odavágtam lábamat a kunyhó oldalához, ahogy álmomban tettem a" <grást a kakas felé anrtak „köszörülése* tatt. Pedig hát csak keresztapa horkolt csendesen egyet-egyet. Még teljesen sötét volt, mikor másnap reggel elindultunk, öcsém is velünk jött, pedig még aludhatott volna, mert neki a kora reggel megérkező erdőőrrel kellett volna őzbakja után mennie, de nem hagyott békét, hogy hiszen ő nem fog zavarni, hátramarad és csak messziről fogja hallgatni hogyan dürrög a „nagykakas“. Csend volt, szivet markoló magasztos csend. S erre ráborult az áprilisi éjszaka millió izzó, fénylő, reszkető gyémánttal kivert fenséges kupolája. Úgy éreztem, ahogy hangtalanul lépkedtünk mindig feljebb és feljebb a cserkészuton, mintha csak afelé a ragyogó, mosolygó, hívogató csillagok felé lépegetnénk. A levegő tele az ébredő természet, a földből előtörő élet gyönyört keltő illatával. Az én 15 éves ereim dagadna?k, izmaim feszülA „nagykakas*4 Irta: Majerszky István.
