Prágai Magyar Hirlap, 1925. április (4. évfolyam, 74-97 / 817-840. szám)

1925-04-12 / 83. (826.) szám

^Vasárnap, április 12.

. 9yuái/Jü(?Mx7t'vt£'P

*2

A mi halottunk

Irta: Vértessy Gyula

Ma van Gáspár Lala halálának az év- ‘(rdulója. Az ő akaratából kell ma magával >szélnem asszonyom. De elmenekült; ölem-e vagy az évforduló elöl, nem dóm? Elutazott és igy csak ezt a levelet .ildhetem maga után . . .

Mikor ma egy éve főbe lőtte magát áspár görcsösen összeszoritott, merev, hi- íg kezéből alig bírtam kivenni a maga arcépét. Magával akarta vinni utolsó útjára. Lég szerencse volt, hogy én érkeztem előbb halotthoz és nem valami élelmes riporter, .‘ki kiszima’tolta volna, hogy kinek az arcépét akarta magával vinni a halott. S ez aj lett volna és botrány. Mert bár kedves [‘ írje, a bankár ur nem gyanakvó és békés *rmészet, de ez talán mégis szeget ütött olna a fejébe, ha kiszerkesztettek volna alamit becses neje őnagyságájáról az ön- yilkos Gáspár Lajos úrral kapcsolatban.

Esetleg ki is dobta volna magát a fényes mdrássy-uti lakásából? Ámbár íruga van lyan ügyes és van annyi gazdag, befolyásos taráitja, hogy hamarosan kapott volna más ényes lakást. Hiszen már akkor is annyi 'arrátja volt, mikoriban még én is azt hittem, iogy csak az én barátnőm és szegény Lala s azt hitte, hogy csak az övé. Mi azonban lem csak a többiekröl nem tudtunk, hanem írről se, hogy magán mi ketten is osztozunk. Ámbár, pardon, nem volt egészen egyidőben i kettőnké. Lalával akkor ismerkedett meg, mikor velem szakított. A szegény fiú vélet- eníil az útjába került s többé ki nem engedte i hálójából. Pedig kár volt; mert snra, hogy a maga szeretője legyen, más közönséges legény is jó lett volna. Ezt a jellemes, derék, talpig embert, kár volt tönkre tenni egy pár hitvány, vásári, mámoros csókért. Az ő szerelme más szerelmet, más nőt érdemelt volna; mert szegény fin, elég ostobául máskép szerette magát, mint ahogy a maga* fajta nőket szeretni a szokás és szeretni szabad. Lala poéta volt és naiv idealista.

Nem a rossz, érzéki asszonyt látta magában, haenni az angyalt, a szenvedő martirt, aki le van jármozva egy utálatos házasság kötelékébe, amelyből magát neki ki kell szabadítani. A martirságról szóló hazugságot maga adta be neki s ő persze nem tudhatta’, hogy maga a csodálatosan öszinteszemii, szép démon, még tréfából sem szokott igazat mondani. Sokszor beszélt nekem Lala magáról. Én hallgattam,a lelkes, szerelmes mámoros sza*vait, mintha magát nem ismertem volna. Gondoltam, hogy minek beszéljek, egyszer majd csak kiismeri ő is magát s majd otthagyja. Azt még akkor sem tudtam, hogy az a bolondos fiú halálos szerelemmel, tiszta rajongással szereti magát.

Persze magának tetszett ez az újfajta játék, mert eddig nem volt dolog epedő trubadúrokkal, csak a testére vágyakozó vad, brutális szeretőkkel, olyanokkal, aminőket

dolkozott, autót fog tartani; Benkőné is házat vett, emeletes házat a Főtéren; és Szekeres úgy járt-kélt továbbra is a világban, mint a megtestesült áldás, aki nem ismeri, mi az a szomorúság.

Egy szép napon azonban Szépeszterné arra a tudatra ébredt, hogy maholnap meg fog öregedni. Nem tudni pontosan, milyen gondolatok támadtak benne erre a felesz- mélésre és hogy micsoda módon és micsoda következtetéseket vont le ebből. Csak épen annyi történt végül, hogy amikor Szekeres ebédután hazaballagott délutáni álomra, Szépeszterné bevizitelt hozzá a szobájába. És ünnepélyes volt és leült az asztalához és igy szólt Szekereshez:

— Maga okos ember, Szekeres és tudja mi az illendőség. Azt hiszem, soha senkinek se vétett és épen ezért különös, hogy épen én vagyok az, akinek szenvedélyesen szeret ártani és akinek tönkreteszi egész életét.

Szekeres közbe akart szólni széles mosolygással, de Szépeszterné erélyesen kopogott az asztalon és nem engedte félbeszakítani magát:

— Tönkretette egész életemet, vagy talán, mit gondol maga, mit szólanak ahhoz az emberek, hogy maga tizesztendeje egy fedél alatt lakik velem? Szégyellek kimenni az utcára, nem bírom elviselni az emberek tekintetét és ez igy nem mehet tovább. Azt hiszem, maga nagyon jól tudja a’ kötelességét és belátja, hogy ezen csak úgy lehet segíteni, ha elvesz engem feleségül.

Szekeresből kitört a kacagás. Zengett a hangja, úgy nevetett. De Szépeszterné ráförmedt:

— Ne röhögjön! Ha ki akar buini a kötelessége alól, esküszöm, hogy a kútba ölöm magom.

Kedves...

Amíg kezet fogunk.

Most szembenézel s mosolyogsz talán . . . Egy pillanat csak, villanásig tartó: aztán kinyújtod karcsu-szép karod fehér ivét

és ideadod a kezed, hogy megszorítsam.

Királyi vagy: könnyen adod kezed és szép vagy, mert most énnekem adod.

Ha akarod, — szemvillanás csupán, — király vagyok egy szép és balga percig, vagy alázatosan hálás rabod.

Szeretsz . .? szeretlek . . . játszik a kezünk s az ujjainkban forró vallomás ég: aztán, mint két, ijedt kicsiny madár, szétrebbennek a kezeink, — s összemosolygunk, hogy semmise lássék . . .

Azt mondod, sírtál . . .

. . . A két szemed most messze, messze néz, — egész a lelkedig. Hiába nézem őket.

Hiába vágyom véliik lenni végig:

Két kék, meleg szemed megsimogat még,

aztán lezárod szeinpilláidat, —

vége . . . Még mindig nem enyém a lelked.

. . . Azt mondod, sirtál . . .

Igaz, te nem vártál és nem is hívtál, de magam jöttem harcra szállni véled, — teérted . . .

Nézd, a szememben ragyog a szerelmünk: mért nem enyém egészen még a lelked . . ?

. . . A kezeid csókkal körü'lbecézem s megborzongok: hajad érinti arcom, — összeszorul torkomban a szivem: jaj, elveszitlek még ezen a harcon . . .

Aztán lehajtom fáradó fejem

válladra . . . ó, ha egyszer szólni bírnál,

hogy ámulón ujjongna föl szivem . . !

. . . Azt mondod, sirtál,

mert nem enyém, jaj, nem enyém a lelked.

Engedd, hogy szebbnek lássalak . . .

Emeld föl büszkén a fejed s nézz most ragyogva a szemembe ! . . Győztem s mégis, mégis te lépsz most dallal, virággal ékesen, győzelmesen s hitetlenül — szép ámulásra-nyilt szivemre.

Emeld föl büszkén a fejed, győzelmesen, hogy én szeretlek: ne hallj, ne láss most semmi mást, mint

győző-magad s győzött-magam és mámoros-szép frigy-kötésünk múltán a balga ütközetnek.

maga megérdemelt. Nem volt szokva vers- szava’lgatásokhoz: holdvilágos sétákhoz, és tiszta, epedő csókokhoz. S ahhoz se, hogy valaki azt mondja magának, hogy majd csak az esküvő után akarja bírni. Újszerűén hatott magára az egész dolog. Mint ahogy városi lumpolás után élvezi az ember a derűs, harmatos, falusi reggelt; erős kábitó borok után a friss forrásvizet. Felüditette blazirt lelkét pár napra ez az uj szerelem s talán a*

És kiegyenesedett és úgy nézett Szekeresre. A szeme lobogott, a sovány arca égett és a tekintetében a híveknek, a vértanuknak, a mániákusoknak a szenvedélye parázslóit.

És ebben a pillanatban Szekeresnek torkán akadt a nevetés. Soha’ ilyet Szekeres még nem érzett. Mintha egyszerre egy nagy zsebkendőt dugtak volna bele a torkába. Mintha azok a iiurok, amik ott bent a lelke mélyén folyton zúgtak, zajongtak, pajzán- kodta.k é,s csillogtak egész éleiében, ezek a hurok most egy csapásra kettészakadtak volna. Tátva maradt szája, kimeredt a szeme és a nevetés, az utolsó nevetés olyan irgalmatlanul belefagyott, hogy végigresz- ketett bele.

Egész vacsoráidéig magyarázott még Szépeszterné Szekeres urnák és ez alatt az idő alatt majdnem mindig ő beszéli és Szekeres egyetlen egyszer sem nevette el magát. Ha akart is ilyesmit, csak egy furcsa görcs jött ki a szájára, mert a torkában ott volt az a jéghideg, rettenetes zsebkendő, amit nem lehetett sem kirázni onnan, sem lenyelni.

— Mi bajod? — kérdezték tőle a vacsoránál, de ő nem felelt semmit, csak gyorsan ette az ételét és aztán sietve odébb állt.

Kint az utcán a fekete éjszakában úgy ment hazafelé, mint egy kisértet, megfagyott arccal és néha kerekre nyitotta a száját, hogy esetleg valahogyan kierőlködje, kiröhögje a torkából azt a nehéz, szomorú, hideg zsebkendőt vagy mi a csodát, ami megfojtotta az ő nagy, szabad, boldog kacagását.

De már akkor érezte, hogy ez nem fog neki sikerülni sohasem.

Emeld föl büszkén a fejed csodálkozz, ingj, de meg ne szeaul]: azt akarom, hogy öntudattal hajolhass, hullhass a szivemre, soha dusabban. soha szebben, — ámulva jöjj, de meg ne szédülj . . .

Emeld föl büszkén a fejed, győzelmesen, hogy én szeretlek s engedd, hogy szebbnek lássalak mint a milyen szépen szeretlek s mint a milyennek gondo-lod magad . . .

Emeld föl büszkén a fejed, győzelmesen, hogy igy szeretlek s engedd, hogy szebbnek lássam igy, engedd, hogy többnek lássam igy magamat is: mert én vagyok, amivel több vagy, szebb és igazabb, — uj ragyogása két meleg szemednek . . .

Egy kézre várok . , .

Egy kézre várok, mely csendesen kinyúlna és megfogná két tévelygő kezem . . .

(Ne tudd: miért ég ily tüzesre gyulva s ne félj, hogy ezzel, érted, vétkezem . , .)

Add a kezed, ne vondd el: ha elengedsz, zuhanás lesz az, hogy leroskadok; s közöltünk inra ó'lomzáru csend lesz s egy fáradt-ajkú, hallgató halott

Víg ének kedvesemnek.

Mindig néztem, mindig vártam, szivszakadva mindig vágytam, újra éltem, újra haltam minden csókban, minden dalban; mégis újra újjá lettem, meg nem bántam, amit tettem, szép az élet, szép az élet, — kedvesem, meghalok érted.

Borral, csókkal, vig zenével életem csak szépen ég el, vígan, szépen, meg nem bántan, csodálkozva és csodáltán, de szomjasan, mindig éhen, ostobán jött újra végem, — mit adhatnék ebből néked . . .? kedvesem, meghalok érted.

Vigasságok vigassága, szép életek igazsága, szép halottak könnyű vége, életemnek édes mérge. — megkívántam, megkóstoltam, sohse lettem, sobse voltam, sohase volt szebb az élet, — kedves, .iái, meghalok érted ...

(Kolozsvár.) Jakab Géza.

bűnös, romlott lelkében is ébredeztek pillanatokra holmi szentimentális ábrándok. S beszélt maga is hozzá (szegény fiú, hogy dézgette szórul-szóra a maga egy-egy odalopott frázisát) az álmodozások hangján; maga is beleringatta a lelkét kis időre az ideális szerelem álom világába s szennyes 'Ükével repülni próbált, vagy legalább is mutatta, mintha repülni próbálna az ő szárnyaló, tiszta lelke mellett.

Tarsoly

Irta; Falu Tamás

I.

Vidráék az ebédlőben ültek. Kedves ebéd- utáni hangulat telepedett közéjük. A gyümölcsös tányérokban piros almahéjak, sárga körtehéjak és lekoppasztott szőlőcsumák hevertek. A családfő előtt jóillatu feketekávé gőzölgött és átpácolta a jól szelelő trabukó szivar kéklő füstjét.

Az állomás épület mintha a déli csend váróterme lett volna. Az elindult vonatok már messze jártak, az érkező vonatok még messze lihegtek. A tolatok sem zörgették a teherkocsikat. Ültek a1 sínek között az őszi napon, néztek a hegyek felé, a távolba, s falatozták a szalonnát.

— Anyuska, szólalt meg Margit.

— Tessék.

— Anyuska, szólalt meg újra a félős hang . . . Nem merem megmondani.

— Te kis csacsi, a néma gyereknek az anyja sem érti a szavát.

— Utazni szeretnék, anyuska.

— Utazni. Es ugyan hova?

— Lenke nénihez. Turócba. Ketten mennénk, anyuska. Magda, meg én. Már utazhatunk ám egyedül is. Hisz nagy lányok vagyunk. Én tizennyolc, Magda tizenhat. Ugy-e megengedi anyuska?

Vidráné nagyott nézett. A két lányra nézett, Margitra és Magdára. Azután az urára nézett, aki nem szólt, csak fújta a füstöt a kávés csésze fölé.

— Én úgy látom összeesküvés, heves- kedett Vidráné. Úgy látom, apátokkal már megbeszéltétek a dolgot.

— Igen. anyuska. Apuska már beleegyezett. Ö nem talál benne semmit, pedig férfi.

De persze mindez nem sokáig tartott Megunta a dolgot Hanem amnyi be . iilet mégis leheti volna magában, hogy megmondta volna neki, hogy fiacskám nekem elég volt a szerelmi komédiából, én szeretőnek születtem és nem ideálnak. E helyett leveleket firkált neki! Olvastam! a leveleket s ha nem sajnáltam volna annyira Lalát, kacagnom kellett volna a levelei émelygősen szentimentális hangján. Maga és szentimen- talizmus; maga és tiszta érzések! Még azzal is bolondította a szegény fiút, hogy elválik az urától! No éppen maga hagyta volna ott 3gy koldus irócska kedvéért a jó módót! Csak úgy odafirkantotta* ezt a hazugságot is a többi mellé. S szegény Lala ezt is komolyan vette.

Akkor este, is, mikor a mi nagy össze- vreszésünk történt, lelkes rajongással mondta, hogy végre megtalálta az igazi nőt, arz igazi feleséget.

Próbáltam lebeszélni a házasságról. Elmondtam, hogy szegény embernek általában ostabaság nősülni, de duplán ostobaság elvenni egy elkényztetett gazdag asszonyt, aki mindég vissza fog vágyakozni a jó nódba.

— Le akarsz beszélni, mert gyűlölöd Emmit. Elmondta, hogy udvarolni akartál neki, de ő kiadta az utadat.

Erre a hazugságra aztán kipa’kkoltam mindennel.

Igaz, hogy komiszság szerelmi viszonyt elárulni, de ha csak igy reméltem öt visszatartani attól, hogy a maga kedvéért ostobaságot kövessen el.

Persze, hogy nem hitte el, amit mondtam. Dühében ott mindjárt meg is ölt volna, ha ő lett volna az erősebb.

De beláttam, hogy igaza volt. Bizonyíték nélkül rágalmazónak tarthatott. Elküldtem hát neki másnap egyet a maga levelei közül, azt, amelyik igy kezdődött; „Te vagy az egyetlen, akit szeretek . . .“

Meg akartam menteni. És megöltem. Mi öltük meg ketten, maga és én. Bűntársak vagyunk. De nekem van mentségem, 11a számon kéri az Ur ezt a gyilkosságot, de magának nincs.

öngyilkossága előtti napon levelet irt nekem. Itt küldöm a levelet magának . . .

— Kedves barátom, bocsáss meg, hogy megbántottalak. Meg akartál menteni, de engem már nem lehet. Még most is, mikor azt a nőt utálnom kellene, csak szeretni tudom. S ezzel az aljas, gyáva érzéssel nem lehet élni tovább. De különben is nekem az éleiben nem volt egyebem, mint ez a szerelem; :nnek az elvesztésével elveszett számomra miniden. Ez volt az én világom. Rombadölt, hát a romok alá kell temetkeznem . . . Mához egy évre mondj el neki mindent. A halálom évfordulóján, hogy jussak még egyszer az eszébe . . .

Elmondtam mindent. S ezzel, asszonyom, eleget tettem a halott kívánságának. A mi halottunk; a mi áldozatunk kívánságának . .

Vidra, akit a férfi jelző illetett, meg akart felelni a megállapításnak és határozott hangon jelentette ki:

— Úgy van. Két ekkora lány már utaz- hatik együtt kisérő nélkül is. Itthon beszállnak egy női szakaszba. Pesten beszállnak egy másikba, s egyszerűen megérkeznek, ahova akarnak. Lenke várja őket az állomáson. Ott maradnak — mondjuk — egy hétig. Azután beszállnak egy női szakaszba, Pesten beszállnak egy másikba s hazaérkeznek. Két ekkora lánytól már elvár az ember egy kis önállóságot. Az önállóságra szükség is van az életben. Ma már más világot élünk, mint az anyáink.

Vidra elmondta a magáét. A lányok nagyon meg voltak vele elégedve. Büszkék volták az apjukra.

— És mikor akartok menni? kérdezte Vidráné, fejét csóválva.

— Már holnap is mehetünk anyuska, mondta Magda. Minden össze van készítve. Titokban felkészültünk, mert biztosra vettük, hogy a mi jó anyuskánk áldását fogja adni erre a kirándulásra.

Csak egyben tévedtek a lányok. Abban, hogy teljesen felkészülve hitték magukat. Az anyjuk alaposabb csomagolást rendelt el; mángorlásokkal, vasalásokkal súlyosbítva.

— A jegyetek megvan oda is, vissza is, mondta, mikor lezárták az úti bőröndöt. Pénzre nem igen lesz szükségetek. De Margitka a te tarsolyodba mégis teszek huszonöt forintot. Nem, hogy elköltsétek, hanem, hogy ne kelljen esetleg mástól kölcsön kérnetek, ha valami mégis előfordul.

II.

A gyorsvonat röpült, mint a madár. Este már Lenke néni karjai között voltak s csodákat meséltek az ut szépségéről. A Vág arany-