Prágai Magyar Hirlap, 1925. április (4. évfolyam, 74-97 / 817-840. szám)

1925-04-12 / 83. (826.) szám

§j§ ■:li!iiÍiiiilii«liiilllllllllil!lll!illlH| I ^ I |B1UIÍ1II!IIIIIIHIIIII!II1IíínJ!ÍÍ1ÍW

j m i'HUS VET | m I

gjj | A Prágai Magyar Hírlap szépirodalmi melléklete jj |

g'f'IPiPlWPHllli _=s_^ ==s=^si====^=s=======^===^ |ggg^^

Rózsavizet veszek...

Rózsavizet veszek a sokfiókos patikában, ahol törzsvendég a vén bohém doktor, törzsvendég és cbartreuset iszik. A borotváltképü kövér doktor, aki eltörte a lábát, mikor csárdást táncolt, egy a vidéki városba vetődött színésznővel és akinek Velencéből levelező lapot küldött egy barátja s Így címezte a levelező lapot: „A pápaszemes sertésnek Gőmörben és a posta kézbesítette a doktornak a levelezőlapot.

A vén doktor pirosas a sok chartreusetöl és én szorongva mondom a szőke, nyurga patikusnak: Ebbe az üvegbe kérek rózsavizet.

— Pirosat?

— Fehéret — mondom én és azt gondolom, nem vehetek pirosat, mert Margitnak fehér, grenadin ruhája van és a piros rózsavíz foltot hagyna a fehér grenadinon, azután ég a szivem, mikor kimegyek a patikából és úgy mondom az alásszolgáját, mint a vallásórán az áment szoktam és úgy csengenek belém a vén doktor és a nyurga patikus szervuszal, mint a gimnáziumi óra végén a megváltó csengetés szokott.

Rózsavizet veszek a sokfiókos patikában, megveszem a gyerekségem húsvéti kellékét, fehér rózsavizet veszek és mikor kijövök a patikából, messzi lovagol velem a patika táblájára pingáit aranyszarvas. Belefogódzom az arany szarvába, amely aranyos világba visz, ahol fehér grenadln- ruhás Margitok hajolnak a patak felé s a patakban rózsavíz veri a köveket s a kövek csillognak a rózsavízben, mint a lányszemek szoktak, ha megcsókolja őket köszöntésül, vagy bucsuzásúl a szerelem.

Rózsavizet veszek és arra gondolok, hol van a régi patika? Él-e még a pápaszemes doktor és mondja-e most is valakinek: Szervusz Pisturák! Szagos-e a fehér rózsavíz és van-e még fehér grenadinruha a világon? Miért nem él Margit, aki valamikor husvétkor úgy várt rám, mint ahogy én vártam az öntözködö husvétra? Miért ment el oda, ahol a földre bukottan fekszik az aranyszarvas, ahol a patakban megkövesedetten csillognak az életálmok s a rózsavíz elszakadt melódiákat csobog — a szerelem elszakított melódiáját csobogja? Miért megyek most bátran, szorongás nélkül a sokfiókos patikába és miért kérek idegzsongitó aszpirint, mikor fehér rózsavíz játszik a torkos üvegből a szivekkel. Aszpirint a fejfájás ellen és nem fehér rózsavizet, húsvéti szivfájások ellen. Miért ment el a régi husvét és miért nem jön vissza? Miért nem pattan főt az aranyszarvas hátára, az elhozná, biztosan elhozná hozzám és a pápaszemes öreg doktor elégedetten inná a chartreuset és a kabátom zsebéből kifelé kacagna a szüktorkú üveg, amiben

husvétról, fehér grenadinruháról és kivirágzó szív rózsájáról álmodna a fehér rózsavíz

............

Álmodna és sohse ébredne fel, mert álmot öntözne szerelmes álomba.

Mi történt az éjjel?

(Elbeszélés.)

Irta: Krúdy Gyula.

Valaki egy aranygarast dobott az utszéli í.polna vasrácsos ajtaja mögé, ahová a szenny utonjárók: gyomruk, korgásámál sebebben járó vándorlegények, a szél szármáin lengedező falevelek módjára utazgató ákok és a minden talajban megtermő bo- incsok, a koldusok még egy penészes kraj- irkát sem vethettek. Pedig bizonyára nekik

érdekükben állott volna jóviszonyban nni Nepomukival, akit itt a gyors folyam özeiében azért állítottak kápolnába, mert am volt hid a folyón, hogy azon őrköd- sssék.

Ki dobta az aranygarast a kápolna ockaköveire, közel a kis oltárhoz, hogy a ékfestő rudjára volna szükség, hogy azt nnan kikotorhassák a mindég adakozó (kü- inösen csempészet idején zacskónyitogató) ivarosok krajcárkái közé, akik szerencséén át is keltek a lengyel határon, anélkül, ogy agyonverték volna őket útközben? )e még a tokaji borokat furmányozó nagy- zakállu kreskedők között sincs olyan, akiiek a Nepomuki szentsége megért volna egy iranygarast; hiszen ezek a borkereskedők öbbnyire zsidók voltak és már otthon, a degyalján kitanitotta őket a rabbinus, íogyan vigyázhatnak leginkább arra, hogy íordóikat útközben meg ne fúrják!

Déltájban eljutott az aranygaras hire a sekrestyés fülébe is, mire az eljött és a kefével összes-eperte a félelmükön könnyebbített utazók adománj'ait. A zöld krajcárkák között fénylő ezüst piculáról mindenki tudta, (bár á neve nem volt ráírva,) hogy az a híres, fatolvaj Marmorszkinak az adománya, de az aranygaras eredete felett (mint későbben beszélték), maga a kolostorfőnök is megcsóválta a fejét:

— Valamely országos nagy bűnös kelhetett át a határon az éjszaka.

Csak egyetlen lény tudta P.-ban, (amint a kolostor környékén növekedett városkát nevezték.) hogy az aranygaras megjelenése azt jelenti, hogy a hercegi erdőségekben, odafent a magas Tátrában megkezdődtek a medvevadászatok. És az aranygarast jeladásul maga a vadászgató koronaherceg dobta Nepomuki lábaihoz.

*

Ki volt ez a mindentudó lény? Senki más, mint Toporczi Geraldine, akit előkelősége miatt „udvarhölgynek“ volt szokás nevezni. Azon a környéken, ahol a tót és magyar urak még vegyesen laktak a felvidéki köd álmokba dőlt udvarházaiban, amelyeket itt kastélyoknak mondanak, ha a tu- lajdosnak szerencséje volt és talált a közeli temetőben valamely régi kőcímert, amelyet a kapuja fölé illeszthetett. Toporczi Geraldine ugyancsak ilyen kastélyban lakott atyjával, egy fertálymágnáskodó, félbolond úriemberrel, aki azért nem merte levetni a cziz- mát, mert attól félt, hogy azt nyomban a padlásra teszik; vadászfegyver logótt a vállán a szobájában is, mert az volt a hite, hogy meggyilkolják. Miután otthonát nem merte elhagyni, vadászszenvedélyét úgy elégítette ki, hogy az ablakból kóbor ebekre vadászott. Ugyanekkor Geraldinet egy pa- pucs-nagyságu öreg rokon felügyeletére bízta, amely rokon csupán annyi mozgást tudott, mint a levágott szarkaláb, amelyet csintalan fiuk egy megmaradott izomszál rángatásával mozgatnak. Az „udvarhölgy“ egész nap ott időzött az ablaknál, amelynek olyan szivárványszine volt, mint a régen használt iiveglopónak . . . Geraldine azt a megbízható borkereskedőt várta, aki majd hegyaljai boraival együtt őt is elszállítja a hercegi medvevadászatokra.

*

— Egy rokonom esztendeig ült leány- kereskedés miatt, — védekezett a hegyaljai furmányos, akit estefelé a p.ü hatá^csárdánál felfedezett Geraldine. Ez olyan zsidó volt, aki paprikás szalonnát evett, nem félt semmitől a világon, csak a lövöldözéstől.

— Akkor csuknak le, Sáji, ha engem nem szöktetsz el a- hercegi vadászatokra. Levelet irok, bepanaszollak, feladlak a koronahercegnéi, — felelt Geraldine.

A hegyaljai ember gondolkozóba esett; nem akart úgy járni mint a mádi zsidó . . .

— Hát jól van, éjfélkor befogok, aztán a

kisasszony mutassa az utat, hogy merre vigyem . . .

Geraldine kiküldte estére a szobájából a mozgatható szarkalábat és felnyitotta azt a szekrényt, amelyben ősanyái azokat a ruhákat őrizték, amelyeket tán már a maguk korában is csak álarcosbálban használtak.

Geraldinenak elefántcsoritszinü, feszület- keskeny keze volt, amelyen a véredények úgy kéklettek, mint távoli hegyek, elérhetetlen tengeröblök mesemondása. Ezért szük- ujjü ruhát keresett.

Válla kissé keskeny volt és előrehajlott, de valamely oly nemes előkelőséggel, mint azoké a régi szép hercegnőké, akik mindig imádkozásra emelik fel a karjukat, hogy az orcahervasztó hektikától szabadítaná meg öt védőszentjük. Ezért fodrokat alkalmazott vállára . . . (Sokáig tűnődött egy hermelingallér felett, de aztán mégis a csipkeszárnyaknál maradt.)

Darázsdereka volt, mint azoknak a csábitó nőknek, akik a francia négyes figurájában csaknem a férfi övékig lejtenek előre csípőjük ringatásával és aztán úgy kisiklanak az utánuk nyúló karok közül, hogy majd csak a kontratáncban lehet őket elérhetni. Versben beszélt ez a derék, amely verset akkor Írnak a költők, amikor a legszenvedélyesebben szerelmesek, mint akár a fajd- kakasok. Az ilyen deréknak a megringatásá- val a régi asszonyok akár a Szén Földről is hazacsalhatták lovagjaikat. Ugyanezért azt határozta Geraldine, hogy szűk, uszályos szoknyát ölt fel, amilyen szoknyayiselethez hetekkel előbb kellett tanulni a lépést azoknak az udvari dámáknak, akik Erzsébet királynét valaha a koronázáshoz kísérték.

De Geraldine tudta a lépést, gyakorolta ő magát olyankor is, amikor magányában oly zsirfoltos slafrokokban unatkozott, hogy talán a pincébe kellett volna bújnia szégyen- leiében, ha akármilyen ágrólszakadt vendég vetődik is a kastélyba.

És a cipő, ti régi szentséges atyák, akik a suszterséget is megtanultátok bolyongásaitokban, a cipő, amelyet az omlós, finoman ráncosodó, (nem pedig ballcrinásan feszülő), vastag selyemből való harisnya fölé húzott Geraldine: erről a cipőről valóban nem lehetne elképzelni, hogy olyan nők is a lábukra vonhatják, a'kik a jégverem körül is meg szoktak fordulni. Ilyen cipőt csak az élet legfontosabb pillanataiban lehet felhúzni: esküvő napján, vagy pedig azon a napon, amikor kegyelemért kell a király elé járulni a siralomházban sínylődő férj érdekében. Az a férfi, aki ilyen cipőt kaphatott emlékbe hölgyétől: még késő öregségében sem nyithatta panaszra a száját: akármint szenvedett elhagyatottságtól és betegségektől. Az örökhó égbolt tisztaságú hegyormain ugrándozhatott az a zerge, amelynek bőréből ezt a cipőt varrták. Csoda történik azzal a lovaggal, aki letérdepelhet a láb előtt, hogy a felbomlott szalagokat bokrétába köthesse.

— Mondd, ó, mondd, szeretsz-e még? — kezdtek kopogni a kis cipők sarkai olyan áhitatosan, mint ahogy apácazárdák tánciskoláiban beszélgetnek a növendékek cipősarkai.

És most arcát vette szemügyre tükörében Geraldine . . . Nem, ez az arc nem hasonlított azokhoz a buján hosszuorru, csalfán kancsalitó szemű női arcokhoz, amelyeket a megátkozott hamispénzverők a királyné arca helyett tallérjaikra vernek.. Ez a arc oly gyermekded' volt, hogy még azok a lég megátalkodottabb vándorpiktorok sem rajzolhattak volna pipaszárat a szájába, pedig ezek a vándorlegények rajzaikkal mindenfelé elcsúfítják a? templomok külső és a börtönök belső falait. Egy rózsa illatához hasonlatos fohászkodás lebegett mindig az arcocska körül, amint a szentképek alá vannak Írva a megfelelő áhitatos mondatok. És ennek az arcnak szenvedélyességét nem házaló zsidók pirosították, hanem titkosan rejtegetett érzelmek, amelyeket úgy el szoktak dugni szivükbe a finom nők, mint a csempészek a drágaköveket, amelyekkel körülbolyongják néha az egész világot, mig megfelelő vevőre találnak.

A koromfekete hajhoz fehér tollbokréta illett és keztyüje nem volt kevésbé finom ama királynőénél, aki emberbőrből szabatott magának keztyüt.

•

A hegyaljai borhamisító pontosan a helyén volt, amikor a kolostor tornyában az egyedül virrasztó óraszerkezet az éjféli órát kiverte. A hajnal még messzire volt, — mint a reménység, — amikor a kocsi megállóit a vadászkastély udvarán és Geraldine leugrott a boroshordóról, amelyen lovagolva tette meg az utat idáig.

Az előcsarnokban hentergő vadászlegények most egymást uszitgatták ebeik helyett. Vadásztarisznyák szaga keveredett a megolajozott fegyverek szagával.

— Asszonyom, — mondta az udvarmester, akit ludpástétomból húztak ki, ahová vérpiros kancsóval elrejtőzött. — Mai bálunkon a ruházat nem divatos. Mindössze egy kis fekete selyemálarc áll rendelkezésemre a hölgyek részére, akik részt akarnak venni a medvevadászok mai mulatságán. Egyéb ruházat, még a harisnyakötő is: tiltva van.

Toporczi Geraldine, akit ezen a vidéken „udvarhölgynek“ neveznek: végignézett öltözetén, amelyet olyan recept szerint állított össze, amelyet véleménye szerint megirigyelhetett volna egy királynő is. Ránézett kezén feszülő keztyüire, amelyek alkalmatosak lettek volna ahhoz is, hogy egy haldokló fejedelem szemeit lefogják. Egy pillantást vetett uszályára, amelyből pávatollak helyett a hímzések aranypora hullott volna, midőn a termeken végiglejt. Rámeredt cipőire, amelyek már magukban, kopogásukkal is vallomást tehettek volna azokról az érzelmekről, amelyek Geraldinét a sötét éjszakán idevezették ... A derekán egy antik óra fityegett, amely órán egy királyné nézegette, mikor kell kedvesének megérkezni ... És a legfinomabb selyemből szőtt harisnyáira fájdalmas tekintetet vetett, mintha a legkedvesebbtől kellene megválnia életében

— De hajdiszemet csak fentarthatom? — kérdezte ellentmondást nem tűrő hangon.

Az udvarmester egy borbély alattomosságával hajlongott:

— Parancsom van . . .

Toporczi Geraldine, akit a vándor- legények azért lestek meg a kerítés mögül, hogy életükben egyszer előkelő hölgyet Is láthassanak, akivel majd álmaikban újra találkozhatnának, haragosan toppantott:

— Hol van a szoba, ahol levetkőzhetek? És főleg, — tette hozzá nagy fontoskodással, — hol van az a selyemálarc, amellyel arcomat befödhessem? A bálon okvetlen részt kell vennem.

A szőke Berta

Irta: Somlay Károly.

Bizony időviselt ember volt már Virág Ignác, mikor hazajött Amerikából és megtelepedett a mi nyárfás falunkban. Most, az öszön volt tizenöt éve a hazajövetelének.

Valamennyire elnyütte őt az élet oda- kivül Amerikában. A cserebogarak belegelték a haját, fakó lett az orcája és homályosfekete pápaszemet viselt. Azt mondta, hogy Amerikában is vannak ugyan folyóvizek és nyárfák, de olyan csillogó folyó nincsen odakivül az amerikai földeken, mint a mi Marosunk.

— Hát a Maros vize és az ezüstlevelü magyar nyárfák húzták haza a’ Virág Ignác szivét Amerikából. A szivét ... Ha ugyan volt szive ennek a fakóképü férfinak. Mert ő csak a pénzzel foglalkozott; a*zt pedig mindenki tudja, hogy aki ezüsttel meg arannyal foglalkozik, attól legelőször is a szivét veszik el ezek a sápadt démonok.

Egy régi kastély volt a falunk szélén. Csupa törött ablakból, dohos folyosókból, meszeletlen falakból és szuette csigalépcsőkből állott s hire járt, hogy kisértetek laknak: ott a pókhálós szobákban. A pincében, — a mesemondók szerint, — a régi törökvilágból maradt ezüstedények és aranypénzek lettek volna elásva; hát alighanem a kincseket őrizték a kisértetek.

Ezt a? régi kastélyt vette meg Virág Ignác. Hogy minek kellett neki a félelmetes kisértettanya, senki sem sejtette. Mesterembereket hozatott Kolozsvárról, letépetté az ablakokról a pocakos vaskosaraka’t, kimeszel- tette a néhai lovagtermet és a többi szobákat, a korhadt csigalépcsők helyébe kőgará- dicsot rakatott, csillogó bádogtetőt huzatott az épületre és a régi, hatszegletü őrtorony helyére vörös téglából olyan magas kéményt állított, hogy ennek a tetején pihentek meg a vándorfelhők. Mikor zn építkezéssel elkészült, hullámcsőves gőzkazánt, sokféle szíjat, acélkereket, különféle szerkezetű szitát hoztak és a kastélyból hengermalom lett.

Éjjel — nappal zümmögtek a gépek, szaladtok a szíjak a kerekeken és dobálta a kormos füstöket a kémény. Éjjel a malom száz ablakából fénysugarak vetődtek a csu- dálkozó erdőre. El is költöztek a közeli völgyekből a rigók meg a’ fülemilék; de talán még a kincsőrző kisértetek is elszöktek a bolthajtásos, nedves pincékből.

— Maga aligha meg nem lelte a törökvilágból ittmaradt kincseket, Virág barátom, hogy ilyen költséges vállalkozásba fogott, — mondta egyszer a papunk a molnárnak.

— Még eddig nem leltem meg, de néhány év múlva meglelem a pasa kincsét, ha Isten kedvez az életemnek, — felelte mosolyogva Virág Ignác .

— Szóval, maga? gazdag akar lenni, Náci barátom.

— Csak annyim legyen, hogy egyik aratástól a másikig megéljek, hogy újig megéljek. Ha marad valamicske a jövedelemből, annak is lesz majd gazdája.

— De mikor nincsenek gyerekei és felesége sincsen . . . Kinek gyűjt?

— Majd ád a’z Isten nyájat is, ha már legelőt ariott. Megnősülök én nemsokára. Van elég leány a Maros mentén. A Csanádi asztalos leányát bizony elvenném, ha adnák.

— A Kiss-Ferkó Bertát?